Akik másnak hatalma alatt nem állanak
Akik másnak hatalma alatt nem állanak
A község – később mezőváros – élén a bíró állt, aki felügyelt a rendre és ítélkezett a felmerülő kisebb horderejű ügyekben, másrészt irányította az adóbehajtást, s közvetítette a vármegye utasításait. Ebben segítségére az esküdtek, majd a XVII. századtól a notariusok, azaz a jegyzők voltak. Igazságszolgáltatási ügyekben első fokon az uradalmi tiszttartóhoz, az úriszékhez, másodfokon a vármegye joghatóságához lehetett fordulni. A település törvénytevőjének nagy szerep jutott a haszonvételek kiaknázása terén is, amennyiben ő jogosult beszedetni a földesúri juttatásokat.
A bíró mellett működő tanács összetételéről nincsenek adatok, de azt tudjuk, hogy a gazdagabb féltelkesek közé tartozó törvénylátó és a két esküdt az adó fizetése alól mentességet élvezett. A falu első emberének ítélkezési jogkörét erősítette az 1764. évi szerződés, valamint az 1768. évi urbárium is. Elő-előforduló visszaélései miatt a község már ekkor panaszkodott az uraságnál, mégis kivételesnek számított az az eset, amikor Gulyás Ferenc 1831–1832-ben féltelkét jogtalanul egész telekké egészítette ki. Ilyesféle túlkapások vezettek a községi bíróválasztás 1837. évi bojkottjához is.
A notariusról először 1759-ből találunk adatot, akinek ekkor kétötöd telke, egy évvel később 25 magyar hold javadalmas földje volt. Legfőbb kötelezettségei közé természetesen az írásbeli feladatok ellátása, az írásbeliség biztosítása tartozott. A legnagyobb visszaélésre 1841 nyarán derült fény, amikor Loysch Imre jegyző az úriszék előtt beismerte, hogy súlyos sikkasztást követett el, elköltötte a reábízott hétezer váltóforintnyi „árvapénzt”, azaz a csákvári árvák vagyonát.
Az Esterházyak mellett más birtokoscsalád nem uralta Csákvárt, de már a XVII. század derekán élt itt egy nagy lélekszámú nemes família, a Varjaséké. A fennmaradt kútfők szerint a család Csákváron felbukkanó első tagja, Pál Ráckevéről költözött a faluba, de az 1683. évben kezdődött „német háború” elől a falu népével Tatára menekült. Ezt követően még 1727-ben és 1733-ban sem írtak össze egyetlen nemesi családot sem. Székesfehérvár visszafoglalása után a Varjasok is előbb Acsán telepedtek meg, s csak később kerültek vissza a Vértesaljára.
Varjas István az 1745. évi vármegyei nemesi közgyűlésen igazolta nemességét. A család címerét a következőképpen írja le Nagy Iván: „…a pajzs kék udvarában zöld téren hátulsó lábain ágaskodó leopárd, első jobb lábával kivont kardot tartva. A pajzs fölötti sisak koronájából két fekete sasszárny közt szintén az előbbihez hasonló leopárd emelkedik ki”. A címertakarók jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös színűek.
1749-ben három jobbágytelken élő nemest jegyeztek fel: Szita Ádámnál két, Pap Istvánnál egy, Márkus Istvánnál egy forint ötven dénár taxát állapítottak meg. Taksás nemeseknek nevezték az 1595. évi V–VI. törvénycikk óta az állami hadi és a vármegyei házi adót fizető armális (litterae armalesszel, címeres levéllel nemesített) vagy kuriális (akiknek csupán egy egész teleknyi földjük volt) (kis)nemeseket, akik így hozzájárultak a közterhekhez. Közülük kettő feltehetőleg elvándorolt vagy kihalt, talán nemességüket nem tudták hitelesen alátámasztani, ugyanis 1754-ben már Szita Ádámot, Jánost és Mihályt, valamint Varjas Pált rögzítették az armális nemesek közt. Az ugyanezen esztendőben lefolytatott nemességvizsgálatok szerint nemes Szita Ádám felmutatta a Veszprém vármegye által 1741. november 13-án kiadott bizonyságlevelét. Tartalma szerint nagyatyja, salfai (Vas vármegye) Szita Bálint I. Rudolftól (1576–1608) kapott 1587-ben címeres nemeslevelet Prágában. Címerét Nagy Iván az alábbiakban írja le: „a pajzs kék udvarában hátulsó lábain álló griff, ugyanehhez hasonló griff emelkedik ki a pajzs fölötti sisak koronájából is”. A címertakarók jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös színűek.
A II. József-kori népességtáblára Csákváron 47 nemest vettek fel, 1809-ben az Esterházyakkal együtt huszonkettő a nemes családok száma, s összesen nyolc famíliából (Esterházy, Hetyei, Miksó, Szita, Szomor, Szőnyegi, Szilágyi és Varjas) származtak. A nemesi társadalom ekkor – 33 felnőtt férfival – 81 főt tett ki, közülük a legnagyobb a tizenkét családos Varjas 36 hozzátartozóval.
A famíliák túlnyomó többsége különböző vármegyékből és községekből érkezett. A Sziták Veszprémből, az 1745-ben bizonyságlevelet nyert Hetyeiek Vas vármegyéből, de az Erdélyből elszármazott Miksók Kismagyaron már az 1671. évi nemesi lajstromban is szerepeltek. Nemesi bizonyságlevelüket Fejér vármegyében 1810-ben kapták, s tíz évvel később hirdették ki. A bihari Szilágyiak címeres nemeslevelét 1703-ban tették közzé, a Komárom vármegyéből származó Szomorok 1797-ben, 1799-ben és 1800 júniusában (eredeti címeres levelük kelte 1650) igazolták. A tizenöt családtaggal második legnépesebb tinódi és pátkai Szőnyegiek (Szőnyeghy, Szünyeghy) még 1766-ban hirdették ki bizonyságlevelüket, amelynek alapján a családnak 1674-ben adományozott címeres nemeslevelet I. Lipót (1657–1705). Csákvári ága utóbb ezt kapta meg 1835-ben, de kiadását anyakönyvi kiigazítások előzték meg, többük családnevét ugyanis korábban Vőnek írták.
1813-ban a 28 nemes családfőből – a birtokos Esterházyn felül – nyolc jobbágytelken termelő gazda, tizenhat a földesúr bérlője, kettő kovács, egy fazekas. Az 1817. esztendei nemesi lajstrom tizenkét família harminc családját rögzítette: név szerint Esterházy, Varjas, Móré (bizonyságlevelét 1765-ben hirdették ki), Hetyei, Szőnyegi, Szomor, Szita, Szántó (Zántó, Zánthó, nemességét 1596-ban nyerte), Mixó (azelőtt Miksó), Szilágyi, Takács (Takáts, másként Deák, 1798-ban mutatta fel bizonyságlevelét) és Ányos a megnevezettek, utóbbinak Ferenc tagja armalisát nem tudta bemutatni, később ezen okból törölték is a névsorból. Az akkoriban elvégzett insurrectiós kimutatás alapján a nemesi felkelés gyakorlatain három csákvári gyalogosan vett részt, ötük „lovag köztartással” járult hozzá a felmerült költségekhez.
Az 1818–1821. évi nemesi összeírásban a családok száma huszonkettő, 1828-ban a grófi dinasztia négy tagján kívül 46, 1832-ben 43, 1836-ban 48, 1839-ben 65, 1843-ban pedig 68 nemest jelöltek meg. (Lásd Függelék VIII.) Az eltérések oka abban keresendő, hogy a XVIII. század végén, valamint 1828-tól kezdve minden nemest, még a kiskorúakat is számba vették.
A csákvári nobilisek is – az országos viszonyokhoz igazodva – rétegzett társadalmi csoportot alkottak. Mint láttuk, volt köztük jobbágytelken gazdálkodó, bérlő, de még kézműves is. Minden bizonnyal az uradalomnak is érdekében állhatott a nemesítés. Ugyanis a kiváltságai által adót nem fizető nemes bérlő gazdaságilag erősebbnek és életképesebbnek mutatkozott az adózó kurialistánál, s ez által biztosítottabbnak látszott az uradalom részére a haszonbér megfizetése.
Többnyire az uradalmi allodiumból bérelt földön gazdálkodtak, de előfordulhatott, hogy jobbágytelken éltek, amelynek következményeként fizetniük kellett az állami és vármegyei adókat is. 1796-ban Pataky Sándor tiszttartó – két-két házas (Szőnyegi Péter és Varjas István), illetve ház nélküli zsellér (Csörgei Mihály és Varjas József) mellett – tizenhárom nemessel (Baranyai Imre, Hetyei János, András és Péter, Moré Sámuel, Kun Gergely, Szita Mihály, Szőnyegi János és István, Varjas Ferenc, Gergely, Péter és János) kötött bérleti szerződést, akik összesen három és fél telken gazdálkodtak. 1845-ben gróf Esterházy Miklós közel négy szabad uradalmi majorsági telek haszonbérletéről egyezett meg tizennégy helyi nemessel, akik 193 forint és 75 dénár bérleti díjat fizettek.
Az 1846. évi források hét másik árendásról számoltak be, közülük Szomor János, Bolemon Mihály és Miksó József már 1836 előtt is birtokolt telket. A negyed- és féltelkesek (Szomor János, Bolemon Mihály, Babolcsay György) állami adója két forint harminc krajcár és öt forint között, vármegyei taksájuk egy forint tizenhat krajcár és két forint 49 krajcár között mozgott. Ezenkívül a katonaság élelmezéséhez is hozzá kellett járulniuk. Az egész úrbéres házhellyel rendelkező nemesek (Miksó József, Varjas András és János, Babolcsay Mihály) királyi pénztárba fizetett járuléka tizennyolc, háziadója tíz krajcár volt.
A Trencsén vármegyéből Csákvárra költözködött Bolemon (Boleman) Mihály nemeslevelét 1827-ben hirdették ki. A Szentgyörgyvölgyről (Zala vármegye) származó – később Pest és Komárom vármegyékbe szétszóródott – Babolcsay (Babolchay, Babócsay) család csákvári (György és Mihály) és székesfehérvári tagjainak címeres nemeslevelét Fejér vármegyében, 1846-ban állították ki. Nemességet nagyatyjuk, János nyert 1791-ben Zala vármegyében. Az 1846. esztendei festett címer állata csücskös talpú pajzs színtelen mezejében öthalmú, sárgászöld színű dombon jobbra forduló, hátsó lábain ágaskodó barna színű farkas. Jobbjában vállára vetett kardot, baljában levágott emberfejet tart. A három vörös rostélynyílású pajzssisak ötágú nyitott arany-vörös koronájából a pajzsbéli farkas emelkedik ki. A címertakarók jobbról ezüst-vörös, balról arany-vörös színűek.
A nemesség a polgári forradalom következményeként ugyan elveszítette évszázados előjogait, mindazonáltal a helyi társadalomban betöltött szerepe keveset változott. Tagjai lettek a politikai irányítás és közgondolkodás, a nemzeti öntudatformálás, a közigazgatás, a kultúra és az egyházi vezetés legképzettebb szereplői, elsőrendű letéteményesei.
A Varjas család címere
A Szita család címere
)
A Babolcsay család címere
