Az újkőkortól egy fontos révhely születéséig | Száz Magyar Falu

Az újkőkortól egy fontos révhely születéséig

A Tiszazug hazánknak régészetileg az egyik legrégebben kutatott területe. A XIX. század második felében Fechtig Imre, Kovách Albert és Széll Farkas tevékenysége Rómer Flóris figyelmét is felkeltette. Ösztönzésére jött létre 1876 után a Tiszazugi Archeológiai Magántársulat, mely pár év múlva feloszlott ugyan, de tevékenysége mégis folytatókra talált. Az 1920-as évek nagyrévi ásatásai a Tiszazug nevét világszerte ismertté tették.

Itt, illetve Cibakháza határában és környékén az újkőkortól (neolitikum), a Krisztus előtti VI–V. évezredtől kezdve vannak adatok állandó településekre. Mivel a vízjárta Alföldön megtelepedésre a magaspartok, magaslatok voltak alkalmasak, legtöbbször egy-egy régészeti lelőhelyen különböző korok emléknyomai kerültek elő. Ilyen nagy régészeti lelőhely Cibakháza határában a Nagy-hát vonulata, a Kettes-halom, az Árvád, a Cibaki-szőlők, a Sáska-halom, a Holt-Tisza-part, valamint a Belső-rét.

A Tiszazugot az újkőkorban benépesítő népesség nem az első lakója a tájnak. A cibaki határban a Nagy-háton, a Kettes-halomnál, az Árvád határrészen és Sárszögön ismertek olyan kőeszközök, melyek korábbra, az őskőkor (paleolitikum) késői szakaszára datálhatók. Ezek a leletek különféle vándorló, halászó, vadászó, gyűjtögető csoportok Dunántúlon és külföldön feltárt emlékanyagával rokoníthatók.

Az újkőkorban elsőnek a Balkánról behatoló Körös kultúra népessége szállja meg e területet. Megtelepült, állattartó-földművelő közösségeinek tárgyi emlékei a Közel-Kelet termelő gazdálkodást folytató központjaival mutatnak hasonlóságot. Az első gabonafajtákat feltehetően ők honosították meg a Kárpát-medencében. A Körös kultúrát utóbb az alföldi vonaldíszes kultúra váltotta fel, az előzőeknél nagyobb számú, de kisebb telepekkel. A rézkor kezdetén lényegesen megváltozott a kép. A korábbi időszakhoz képest kevesebb lelőhely mellett az első temetők is ekkortól ismeretesek. A tiszapolgári, bodrogkeresztúri, valamint a péceli kultúra nyomai a cibaki határban, a Nagy-háton találhatók meg.

A rézkor sajátos emlékei az Alföldön mindenütt meglévő hatalmas földhalmok, a kurgánok. Ezeket az eltemetett nemzetség- és törzsfők szegényes mellékletű sírjai fölé hordták össze. Közéjük sorolható a Kettes-halom és az Egyes-halom. Ez utóbbi egy bizonytalan korú leletet (egy csontvázat és egy kardot) is tartalmazott. A Krisztus előtti harmadik évezred elején új, bronzot használó népesség sok apró, és pár nagyobb települése jelenik meg a Tiszazugban. Az egyik legismertebb, világhírű bronzkori telep a szomszéd nagyrévi határban lévő Zsidó-halom, melyről a bronzkor első szakaszát nagyrévi kultúrának nevezik. A nagyrévi telepet sánc övezte, ami már fegyveres összecsapásokra utal. E kultúrának a leleteiről tudunk a Nagy-háton, valamint a Sáska-halmon.

Vasszerszámok mintegy háromezer éve jelentek meg területünkön. Tömeges elterjesztőik a keleti lovas népek voltak. Ezek kölcsönhatása, egybeolvadása révén alakult ki a jellegzetes alföldi szkíta kultúra, melynek tiszazugi leletei is ismertek. A Krisztus előtti III. évszázad elején érkeztek ide a nyugatról az egészen Kis-Ázsiáig eljutó kelták első törzsei. Régészeti hagyatékuk az Árvádban került elő.

A kelta és szkíta kultúra jelentős mértékben keveredett egymással az Alföldön. A kelták hegemóniáját a Kr. e. I. században az Erdélyt uraló dákok törték meg, de az Alföldet nem ők, hanem a keletről érkező állattartó, iráni eredetű szarmaták csoportjai foglalták el. Előbb a jazigok érkeztek meg, később csatlakoztak hozzájuk a rokszolánok. Sokszor támadták a Római Birodalom tartományait. A szarmaták olyan részlegesen vízjárta területeken is megtelepedtek, melyeket más népek szabadon hagytak. A cibaki határban szarmata leletek maradtak meg a Nagy-háton, a Kettes- halomnál, az Árvádban, a Sáska-halmon és a Sárszögben.

A kelet-európai és Kárpát-medencei uralmi viszonyokat a 375-ben Európába érkező, és a népvándorlást elindító hunok alakították át. Leigázták az Alföld népeit, de csak az V. század első felében költöztek be erre a vidékre, amikor ide tették birodalmuk központját is. Korai népvándorlás kori leletek kerültek elő a Kettes-halomnál, az Árvádban, de a hunok itteni megtelepedése is valószínűsíthető.

Attila halála után fiai uralma ellen a hódolt népek fellázadtak, sikerült is a hunokat megverni, a kelet-európai síkságra visszaszorítani. A Tiszántúl és Erdély jó száz évre a germán gepidák uralma alá került, régészeti hagyatékuk Cibakon a Nagy-háton és az Árvádban ismert. A gepida királyságot 567 táján a longobárdok és az avarok döntötték meg. Gepidia az avaroknak jutott, és hamarosan ők szerezték meg a Dunántúlt is.

A magyarok előtt elsőként, negyed évezredre, az állattartó avarok egyesítették a Kárpát-medencét. E korszak országos jelentőségű emléke a „cibakházi hercegnő” sírja, egy 1937-ben feltárt, a VII. század közepén vagy második felében elhalt mitegy negyven–negyvenöt éves, gazdag nő temetkezése. A fejdísz három aranylemezből vert dísze, karperecei, mellboglárként használt aranykorongja számos, avarokkal foglalkozó könyv mellékletei között megtalálható. A sírmellékletek alapján kísérlet történt a női viselet rekonstrukciójára is.

Az Avar Birodalmat a VIII. század végén Nagy Károly hadai semmisítették meg, miután az avar vezetőréteg és a hadsereg egy belháborúban szinte önmagát irtotta ki. A Dunántúl frank uralom alá került, míg az Alföldön laza bolgár fennhatóság jött létre. Ez a helyzet a magyar honfoglalást követően változik meg.

A környéken a magyarság korai, a IX. század végétől számítható jelenlétét egy sor régészeti emlék bizonyítja. Az időszak leghíresebb lelete a kétpói ezüstcsésze. Ez egy magyar törzsfő hagyatékának része, aki nyilvánvalóan a vidéket is uralta. A honfoglalás korában itt élő helyi népességre nincs adat, őseink alighanem avarok és szlávok által gyéren lakott földet szálltak meg. A megtelepedő nemzetségek, törzsek neve nem ismert, az azonban bizonyos, hogy a honfoglalás nem csak a magyarok itteni megjelenését eredményezte. A Cibakházától északra lévő Varsánypuszta (Rákóczifalva), és az ott 1075-ben említett varsányok (vosciani) neve alapján valószínű, hogy e területen a magyarokkal (kabarokkal?) bejött alán eredetű népesség egy töredéke telepedett meg.

A megyeszervezés során Cibakháza tágabb környéke Szolnok megyéhez került. Ennek létrehozása I. István uralkodása utolsó szakaszára vagy Orseolo Péter korára tehető. Névadója bizonnyal az a Szolnok ispán, aki 1046-ban Buda környékén, Szent Gellért püspökkel együtt halt vértanúhalált.

Megalakulásakor Szolnok megye a Tiszától a Kárpátokig terjedő részeken helyezkedett el. A XIII. században bizonyíthatóan két különálló részre tagolódott, bár elképzelhető, hogy korábban egy egységet alkotott. A mai megyeterületre eső része nem túlságosan nagy, gazdasági szerepe azonban számottevő volt. Ennek oka a sókereskedelemben keresendő.

A só a kor alapvető fogyasztási cikke, tartósító anyaga, legfontosabb pénzhelyettesítő eszköze, így forgalmazása korán általánossá vált. Többen magának a megyének a megszervezését is az erdélyi sóút meglétével és a sószállítással magyarázzák. A nagy Szolnok megye itteni, nyugati fele (mely 1437-től Külső-Szolnok vármegye néven önállósult) a XI. században a váci püspöki megye (egyházmegye) része lett szolnoki főesperesség néven. A vidék egyházi életének egyik központja lehetett a mai nagyrévi határban, a Tisza partján sejthető garábsápi monostor. Történetéről adat nem ismert, működése a tatárjárás előtti időkre esett.

A faluval délről határos tiszazugi települések XI–XIII. századi történetéről keveset tudunk, de valószínű, hogy az itt utóbb nagy számban megjelenő kis- és középnemesi családok egy része a Szolnok nemzetséghez tartozott. Viszonylag szerény birtokokkal rendelkeztek. Vélhetően mert az Árpádok trónharcaiban valamikor a rossz oldalra állt.

A táj benépesülésének kérdései tisztázatlanok, többen azt is vitatják, hogy a XI. században az Alföldön állandó falvak léteztek volna. Ugyanakkor az 1075-ös garamszentbenedeki alapítólevél a Varsánytól kelet-északkeleti irányban fekvő Pelu, illetve a Tiszazug déli felén feltűnő Ság birtokok környékén már határról és határos településekről szól. Gyaníthatóan a XI. század végén ezt a vidéket is a viszonylag nagyszámú, de kis népességű telephelyek (néhol már falvak, máshol időszakosan lakott telepek) jellemezték, melyek lakossága idővel fokozatosan nagyobb helyekre tömörült. A cibakházi leletek alapján is erre a folyamatra következtethetünk. Árpád-kori anyag ismert a Nagy-háton, a Kettes-halomnál, Árvádban a Tisza mellett, a Sáska-halomnál, valamint a Bánom-szőlőben. Ezek közül Árvád környékén és a Sáska-halomnál nagyobb település valószínűsíthető. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek egyike a tatárjárás, vagy épp a mohácsi vész előtti Cibakházával egyezik, bár ezt részben cáfolja, hogy XIV–XVI. századi leletek innen nem kerültek elő, valamint a XVIII. századi templom is a régi romja mellé épült. A kialakuló kereskedelmi utak jelentőségét mutatja a közeli Nagyrév neve, mely a tatárjárás előtt keletkezhetett, és e település korai gazdasági szerepére utal.

A tatárjárás ennek a területnek a népességét is megritkította. Az 1332– 37-es tizedjegyzékek a szolnoki főesperesség tiszántúli részén egyetlenegy működő plébániát említenek, a délkeletre fekvő Istvánházát. Ugyanakkor a Tisza és a Körös ártereiben, mocsaraiban bizonnyal jobban el tudott rejtőzni a tiszazugi lakosság, mint a folyóktól távolabb eső népesség. A pusztulásra utal mindazonáltal, hogy a Cibakházával északkelet-keleti irányban határos tájon is kunok jelentek meg. Legfontosabb telepük itt a Tiszaföldvártól délre fekvő Homokszállás, mely a kétpói határ szállásai révén kapcsolódott a nagykunsági kun törzsterülethez. A XV. századra azonban Kis- és Nagypó jobbágyfaluvá alakult, majd a török időkben Homokszállás is magyar jogú településsé vált.

A gyaníthatóan az Árpád-kortól létező Cibakháza számos középkori falu határosa volt. Észak felé Földváré, de nem volt messze Tiszavarsány mezőváros sem, mely a XV–XVI. században nemcsak a közvetlen környék központja, hanem Külső-Szolnok vármegye legjelentősebb települése is. Vásárait még krakkói kereskedők is rendszeresen látogatták. Varsány fejlődését birtokosai (a XV. században a Brankovicsok, a Biriniek, a Hunyadiak, a Szilágyiak, majd a Kállayak és a Derencsényiek) is segítették. A mezővárosi jogok a jobbágyfalvakénál nagyobb lehetőségeket, szabadságot biztosítottak a lakosságnak, s ez falunkból is vonzhatott beköltözőket.

Északkeletről Cibak a kun Homokszállással érintkezett, keletről Gyügér, délkeletre Gyalu (Kungyalu) falvak határolták, délről pedig a ma Nagyrévhez tartozó Garábsáp-Monostorsáp. Nyugat felől a falu határa a Tisza volt, túloldalt, a jobb parton pedig Tiszajenő és Sárszög.

Településünket tudtunkkal csak a XV. században említik oklevelek, ám a magát Cibakházinak nevező nemesi família már korábban feltűnik. A helyzetet bonyolítja, hogy ekkor Pest megyében, Dabas és Ócsa határában is létezett egy ilyen nevű falu és egy ott birtokos Cibakházi család is. Nem eldönthető, hogy a két família között létezett-e rokoni kapcsolat. Bártfai Szabó László nyomán felvetődött, hogy a Tiszazugban a XIV. században megjelenő kis- vagy középnemesi családok a Szolnok nemhez tartoztak. A Cibakháziakat azonban a szomszéd Nagyréven birtokos Nagyréviekkel ellentétben ő sem sorolta e nemzetséghez, és erre adat máig nem került elő.

A falu kialakulásával kapcsolatban a névetimológia van segítségünkre. Kétségtelen, hogy a település vitatott eredetű Cibak előtagja a falu egykori birtokosára utal, míg a háza utótag egy hozzá fűződő telepítésre, esetleg építkezésre utal. A hasonló jellegű helynevek alapján valószínű, hogy a község neve a falu egy Cibak nevű birtokoshoz kapcsolható telepítését, újratelepítését őrzi. Ez az esemény történhetett a tatárjárás előtt vagy azt követően, de akár a XIV. században is. A néphit által Szapolyai János vezérével, az 1534-ben Gritti kormányzó által meggyilkoltatott Czibak Imre váradi püspökkel keresett kapcsolat vélhetően XIX. századi – talán Pesty Frigyes elveszett helynévgyűjtéséhez kapcsolódó – helyi félreértés következménye.

A XIV. században három alkalommal is a Pest megyei Cibakházát, és az ottani Cibakháziakat említik. 1336-ban a szomszédos Besnyővel, illetve a Besnyőiekkel kapcsolatban szerepel Cibakházi Oltuba fia Mihály, míg 1366-ban a település fordul elő egy okiratban. Az 1388-ban Pest megye közgyűlése által királyi kiküldött Cibakházi Balázs is az itteni családhoz tartozhatott a vele említett nemesek (Inárcsiak, Besnyeiek) neve alapján. Ez a falu létezett 1514-ben, sőt még a XVII. században is.

A Szolnok megyei Cibakháza első említése vitatott. Állítólag 1400 előtt már mezőváros, de ez nem bizonyított. Később is sokáig csak birtokosairól vannak adataink. 1420-ban Monostorsáp északi szomszédja Cibakházi Thoboz István és Cibakházi Lőrinc. Ismereteink szerint ők az első, egyértelműen a mi településünkhöz köthető birtokosok. Feltűnő viszont, hogy a Cibakházi név már ekkor is csak nemesi előnévként szerepelt. Hogy ennek oka egy régi nemes família ágainak önállósulása vagy más családok beházasodásainak sorozata, az pillanatnyilag nem eldönthető. 1476-ban királyi megbízottként említik Cibakházai Pándi Osvaldot, Cibakházai Jugát, Cibakházai Chopazt (Thopaz vagy Thoboz?), utóbb pedig a Cibakházi Török család is feltűnik.

1518-ban a budai káptalan előtt Nénei Dénes özvegye, Apollónia, valamint Cibakházi Török Benedek neje, Júlia Farmos és Néna falu után járó örökrészük felvételét igazolták Nénei Albertnek és fiainak, Lászlónak, Mihálynak és Jánosnak. Mivel Farmos és Néna is külső-szolnoki település (Néna épp a közelben, Szolnoktól délre, a Tisza bal partján feküdt), e családot is ide kell kapcsolnunk. Hasonló lehet a helyzet az 1523-ban említett Cibakházi Sápi Mátyással is. Ősei még monostorsápi és cibakházi nemesek lehettek, ő viszont a Tisza túlpartján fekvő Szentlászló (Jászszentlászló) birtokosa Külső-Szolnokban.

Magára a Cibakházi családra csak a XVI. század elejétől vannak újra adataink. Talán hozzájuk kapcsolható az 1499 előtt Bihar megyében zálogbirtokos Cibakházi Szaniszló, aki esetleg azonos lehet az 1501-ben említett Cibakházi Nagy Szaniszlóval. Az ugyanekkor szereplő Cibakházi Márton azonban ismét csak településünkhöz köthető. 1501-ben az aradi káptalan előtt Cibakházi Márton Cibakháza harmadának felét (tehát hatodát) elzálogosította Nagyrévi Sáfár Jánosnak, nejének, Ilonának, valamint Katalin és Borbála nevű két lányuknak. Mártont ekkoriban egri püspöki tizedszedőként is említik, és esetleg az ő lánya lehetett az az Apollónia, aki Bérdy István nejeként 1554 előtt gyermektelenül halt el.

Az 1501-es zálogosítás érdekessége, hogy ezt a hatodrészt Cibakházi Márton az előző napokban vette zálogba Pándi Gergely cibakházi lakostól (bizonnyal az 1476-ban említett Pándi Osvald rokonától) 33 aranyforintért. Az arányok azt mutatják, hogy a birtokoscsaládok és birtokosi ágak jóval korábban feloszthatták maguk között a falut és annak haszonvételeit. (Az összeg alapján ekkor a falu teljes zálogértéke talán a kétszáz aranyforintot is meghaladta, bár az eredetileg egyenlő harmad és hatod részek között idővel jelentős különbségek alakulhattak ki.)

De kik is lehetnek ekkor még Cibakházán birtokosok?

Tudjuk, hogy 1465-ben az óbudai apácák ceglédi birtokának megrohanásában Nyársapáti György, valamint a Mátyás király diplomatájaként ismert Vezsenyi László főlovászmester özvegyének a parancsára Cibakháza lakosai is részt vettek. Ez valószínűsíti, hogy a felsoroltak egyikének ekkor voltak itt érdekeltségei. Véleményünk szerint ezek a Vezsenyiek lehettek, akiknek nagyvázsonyi (Veszprém megyei) uradalmához a környező Tisza mente jelentős része (Sas, Ug, Kürt, Kécske, Bög, Bökönye, Vezseny, Tószeg, Paládics, Abony) is hozzátartozott. A Cegléd környéki birtokos Nyársapáti György inkább csak a szolgálatukban álló nemesnek (familiáris) tűnik. Az viszont bizonyos, hogy ceglédi hatalmaskodás miatt 1466-ban Benekchy vagy Kenecski (esetleg Kelecsényi?) Lászlót Cibakházáról idézték meg a vizsgálatra.

A Vezsenyiek családja fiúágon hamarosan kihalt, és a vázsonyi uradalom új birtokosának, Kinizsi Pálnak már nem volt köze falunkhoz.

Az 1466-os hatalmaskodásban beidézett cibakházi személy neve azért érdekes, mivel a Kelecsényi család nemcsak itt, de a környéken is jelentős birtokos volt. Alighanem 1410 után nyertek el a Tiszazug északi felén birtokos Jenői családtól (Jenői Pétertől és fiaitól) egyes részeket Jenő, Sárszög, Gyügér és Istvánháza faluból. Talán Cibakháza részeinek birtokába is ezekkel együtt jutottak, de hogy miképp, arra nincs adatunk. Tudtunkkal első említésüket 1469 utánra kell tenni, amikor Cibakházi Kelecsényi György özvegye, Ilona átmenetileg egy, mások által a szerdaszentlőrinci pálosokra hagyott összeg felett rendelkezett.

A családnak másik ága is volt, amelyet Hunyadi Mátyás 1476-os, budai káptalannak adott parancsa bizonyít. Ebben a király meghagyta, hogy nyomozzák ki Kelecsényi Demeter özvegye, Margit asszony gyügéri kúriája megrohanásának, valamint Jenőre, Sárszegre, Himesdre, Istvánházára, Inokára és Cibakházára vonatkozó oklevelei elvételének körülményeit. Nem tudjuk ugyan, hogy a támadók kik voltak, az azonban biztos, hogy a felsorolt helyeken a Kelecsényiek ingatlanokkal, illetve azokra vonatkozó jogokkal bírtak.

A jelek szerint Margit asszony fiatalon jutott özvegységre, mivel még a század végén is említik. 1498-ban Kelecsényi Demeter özvegye, Margit (Giráti Egyed Péter lánya) Jenő, Sárszeg, Gyügér és Istvánháza birtokok felét Bessenyei Benedeknek adta huszonöt évi hű szolgálataiért, amelyet neki, valamint árvájának Pálnak és másoknak tett. Az adományozást ugyan a jó száz évvel korábban élt Jenői Péter jogán Jenői László megtámadta, ám 1505 elején végül mégis kiegyeztek, az egyességszegőre száz forint büntetést mondva ki. Minthogy később a Kelecsényieket már nem említik, az átadás nyilvánvalóan a falvak és nem a család által bírt javak felére vonatkozott.

Mindez azt is jelenti, hogy a XV. század végére a Bessenyeieknek hagyott fél, valamint a Cibakházi Márton által a Pándiaknak elzálogosított hatod-, azaz együtt kétharmad rész mellett a többi cibaki birtokos csak egytelkes nemes lehetett.

De kik is a Tiszazug jelentős családjává emelkedett Bessenyeiek?

Elképzelhető, hogy annak a nagybessenyői Bessenyei családnak az egyik leszakadt ága, amely Heves megyében és Tiszasüly környékén lett évszázadokon át birtokos. Mivel azonban egy elterjedt településnév alapján keletkezett gyakori családnévvel van dolgunk, a Kelecsényieket szolgáló vagy segítő Benedek ősei máshonnan is származhattak. Annyi bizonyos, 1511-ben már ő is a Cibakházi előnevet viselte. Vagyonát Katalin nevű lánya örökölte, aki korábban Jenői Lászlóhoz ment nőül, talán épp a Jenőiekkel támadt pereskedést megoldandó.

Jenői Lászlóval újabb részbirtokos jelent meg Cibakházán, ám a birtok hamarosan új per forrásává vált. A pontos részletek nem ismertek, de az mindenestre bizonyos, hogy 1515 táján a közeli Gyaluról (Kungyalu) előnevét vevő, és a Külső-Szolnok megyei alispáni és főispáni tisztet rendre betöltő Gyalui Vass család (feltehetően László alispán) valamiféle szerződést kötött Bessenyei Benedekkel (esetleg Jenői Lászlóval és Lázárral is) a Kelecsényiektől szerzett javakra. A Jenői és a Bessenyei család nőága erre indított pert Vass László ellen, akinek viszont más ügyek miatt voltak követelései a felperesekkel szemben. A többéves perlekedést végül a felek megegyezése zárta le. Vass László leállította keresetét, míg Jenői Horváth Miklós özvegye, Margit a Vass elleni Monostorsáp miatti perétől állt el. Birtokosztásról is határoztak a jelzett javakban, majd a határ Gyalu és Szalmásrét, Gyügér, valamint Istvánháza és Kürt közötti kijelöléséről. Egyes adatok szerint abban is megállapodtak, hogy a Vass család kihalása esetén cibakházi javai a Jenőiekre szállnak.

Pillanatnyilag ennyi, amit Cibakháza Mohács előtti történetéről bizton elmondhatunk. Ugyanakkor minden település történetéhez szervesen kapcsolódik azon egykori falvak múltja is, amelyek határa utóbb – részben vagy egészben – a területébe beolvadtak. Emiatt kell Sárszögről, illetve a közelmúltig hozzá tartozó Gyügérről is megemlékeznünk.

Az egykori Sárszeg falu Cibakházával átellenben, a Tisza jobb partján feküdt, Külső-Szolnok vármegyében. Határa jórészt egyezhetett a később a Tisza szabályozása nyomán a bal partra került és Cibakházába beolvadt területtel. A településnév előtagjának jelentése vitatott. Egyesek szerint személynévi eredetű, és jelentése talán a sárga, szőke melléknévhez kapcsolható. Mások inkább a sár, mocsár jelentést részesítik előnyben, és a középkori vízrajzi viszonyok alapján is ez tűnik valószínűbbnek. A szeg utótag jelentése sarok, szeglet, zug és nyilvánvalóan a Tisza egykori itteni kanyarulata által bezárt szögre, zugra utal.

Sárszeget tudtunkkal először 1374-ben említik mint Garábsáp-Monostorsáp észak felőli határosát. Feltehetően ekkor már a nevét Tiszajenőről nyerő Jenői család birtoka. Ez a nemzetség ekkor tűnik fel a vidéken. 1410-ben már bizonyosan Jenői-birtok, de a faluból már a Rohmani és Liptay család is részesült. Ez év november 18-án a váci káptalan igazolta, hogy 11-én Jenői Péter fiai, Miklós, János és György, valamint Jenői Miklós fia Péter Rohmani György fia Miklóst Jenő, Sárszeg, Istvánháza és Gyügér birtokbeli részekből kielégítették. Romani Miklós viszont Jenő és Sárszeg harmadát visszanyerve kötelezte magát arra, amennyiben ezen javak miatt Liptay Miklós és leszármazottai pert kezdeményeznének, akkor ő a földeket rokonaival és testvéreivel, András fia Péter fiaival, Miklóssal, Jánossal és Györggyel, továbbá Miklós fia Péterrel egyetértésben Liptaynak kiadja vagy eladja. A megegyezés teljesítésére nincs adatunk, de talán ekkortól tűnnek fel más családok is a Jenői javakban.

Sárszeg 1420-ban újra a Nagyrév melletti Monostorsáp egyik északi határosaként jelent meg, majd a falut 1476-ban már a Kelecsényiek birtokaként említik. 1484-ben sárszegi jobbágyok egy hatalmaskodási perben szerepeltek. A jelzett évben, május 11-én Pest megye igazolta Mátyás király korábbi parancsának tényállását, miszerint a Verebieknek a Tiszán halászó két monostorsápi jobbágyát, a talán Cibakházi Nagy Szaniszlóval is kapcsolatba hozható Jenői Szaniszlónak huszonkét jenői jobbágyát, valamint Dancs Balázs, Nagy Péter, Márkfi János és Márkfi Fábián nevű sárszegi jobbágyait fogságba ejtették, és tőlük a halakat elvették. 1498-ban Kelecsényi Demeter özvegye, Margit révén Sárszeg felét is Bessenyei Benedek kapta meg. 1524-ben a Gyalui Vass család szerzett a faluban birtokot.

A Cibakházától keletre eső, Külső-Szolnok megyei Gyügér jórészt a mai Gyügérpuszta területével vehető azonosnak. Névalakjával kapcsolatban történeti-etimológiai szófejtés eleddig nem ismert. Első alkalommal 1410-ben említik a Jenőiek birtokaként, amelyből a Rohmani család nem kapott részt. Mellettük kisnemesek is élhettek itt, és talán közéjük sorolható az 1456-ban említett Gyügéri Lőrinc fia János. 1476-ban a Kelecsényiek kúriával és birtokkal is rendelkeztek itt. A Kelecsényi Demeter özvegye által itt tartott oklevelek arra utalnak, hogy talán Margit asszony birtokai központja is Gyügéren volt. 1498-től fele Bessenyei Benedeké, majd 1505-ben Jenői László és Margit úrnő megegyezésében is szerepelt. 1524-ben a Gyalui Vassok szerezték meg.

Mint láthattuk, a meglévő adatok a Mohács előtti időszakban csak a birtoklástörténet igen vázlatos megrajzolására adnak lehetőséget. A lakosság száma, összetétele, eredete, mindennapi élete, a gazdálkodás jellege, és ennek változásai homályban maradnak. Annyi azért elmondható, hogy a tatárjárás után a földművelés szerepe fokozatosan növekedett, s a XVI. század elejére alighanem a gazdálkodás meghatározó ágazatává nőtte ki magát. Ugyanakkor a Tisza közelsége, a halászat, az ártéri haszonvételek fontos megélhetési forrást jelentettek. Erre utal a szomszédos Monostorsáp esetében a Szegye halastó neve (bizonnyal vizafogóról van szó), illetve az 1484-es, halászokkal szembeni hatalmaskodásra vonatkozó adat.

Elgondolkodtató még 1524-ben a jenői, az istvánházi és a cibakházi rév említése. Az első kettőt Hunyadi Mátyás 1469-es engedélye alapján állították fel a Jenőiek a Tiszán és a Körösön, hogy ott hajókon vám fejében bármit szállíthassanak. Gyaníthatóan a cibakházi rév létrejötte is erre az időre datálható. Ezek a kis átkelőhelyek ugyan nem vetekedhettek a Közép-Tiszavidéken a legjövedelmezőbbek közé sorolt poroszlói, abádi, szolnoki, várkonyi révvel és azok bevételeivel, de kialakulásuk és fennállásuk így is a kereskedelmi forgalom, az árucsere fejlődésére utal.