Huták, boksák, mészkemencék | Száz Magyar Falu

Huták, boksák, mészkemencék

A település – mint erre már részletesen utaltunk – az üveggyártásnak köszönhette születését. A falu történelmének első periódusában, az 1755-től a XVIII. század végéig terjedő időszakban az üvegkészítés biztosította a lakosság megélhetését. Az újhutai üzem kezdetben ablaküvegeket gyártott, de már az 1770-es évektől, a kereslet fokozódására túlnyomórészt öblösüveg készítésével foglalkoztak. A különböző termelési kimutatások és az emlékanyag tipologizálása után egy nagyon széles termékskála bontakozik ki, amelyben nagyobbrészt a tároló- és az ivóedények vannak jelen.

A XVIII. század második felében az üvegpalackok használata még elég ritka volt. Inkább a nagyobb méretű ballonüvegeket igényelték, amelyek ecet készítésére és tárolására szolgáltak. A hutában készített ballonüvegek gyakran meghaladták a 10 literes űrmértéket, és a hengeres testű edények alsó részén gyakran kifolyónyílást alakítottak ki. Az üzem keresett terméke volt a pincetokba való palack és a kancsó. Mindkét edényféleséget a bortermő vidékek lakói vásárolták. A pincetokba való palack hasáb testű, két-három literes űrmértékű üveg volt, amelyet eredetileg egy pincetoknak nevezett, hat-nyolc rekeszes láda kellékeként használtak a módosabb parasztok, vagy polgárok: a borral teli palackokat a pincetokban vitték magukkal hosszabb útra kelvén. A kancsók a bor felszolgálásának eszközei voltak, amelyeket a pincékben, présházakban és a lakóépületekben egyaránt használtak. Az újhutai kancsók változatos űrmértékűek voltak, de formájuk mindig azonos. A 20–30 centiméter között szinte fél centiméterenként változó magasságú kancsók kiszélesedő szájrésszel és az ez alatt kissé összeszűkülő nyakrészből kidomborodó, gömbszerű tárolórésszel készültek.

Az ivóedényeknek három alapvető típusát ismerjük. Elsődleges megrendelők az uradalmi kocsmák és vendégfogadók voltak. Ezek kisméretű pálinkás palackocskákat, ún. porciósüvegeket és nagyobb méretű borosüvegeket, ún. fütyülősüvegeket igényeltek. A „kortsmák szükségére szánt” ivóedények mellett, jellemző termék volt a hengeres testű és a talpas pohár. Ezek a vastag falú, masszív ivóeszközök alapvetően háztartási igényeket elégítettek ki. Ritkábban kulacsokat, pálinkásbutykosokat is készítettek, ám ezek száma elenyésző volt a többi edényhez képest. Az üvegeket színtelen, áttetsző, vagy zöldes színű alapanyagból gyártották, és csak ritkán díszítették. Az edények legfeljebb plasztikus díszt kaptak, ami azt jelenti, hogy az üvegkészítő forma felületeinek csíkozásával, rovátkolásával kisebb-nagyobb bemélyedések keletkeztek a termékek felületén, s ez akaratlanul is, de a fény- és az árnyékhatás fokozásával némi csillogást idézett elő a tároló- és ivóedényeken. A keresettebb üvegeken kívül még sokféle tárgyat készítettek a sótartótól kezdve egészen a légyfogókig, szenteltvíztartókig. Ezek azonban az előállított termékek töredékét jelentették csupán.

Az újhutai üzem termékeit a bortermő vidékeken értékesítették leginkább. Miskolc és környéke, Sajószentpéter és vidéke volt az üvegekkel megrakott szekeresek első állomása, de eljutottak az árusok Rozsnyó, Rimaszombat, Debrecen és Szatmárnémeti vásáraiba is, ha a szükség úgy kívánta. Az üvegárut pénzért vagy terményért értékesítették, s a hutában dolgozó munkások és az árusok az üvegek ellenértékéből kapták fizetésüket pénzben és természetben.

A hutások nyilvánvalóan kiváló erdei munkások is voltak, mert ők vágták ki a kemencék fűtéséhez és a hamuzsír főzéséhez szükséges fát és ők égették a meszet, amely az üveg egyik fontos alapanyaga volt. A kiirtott erdők helyén keletkezett irtásföldeken növénytermesztéssel foglalkoztak: kölest, árpát, rozsot, répát, majd később burgonyát és zöldségféléket termesztettek.

Az üveggyártás megszűnése után nem okozott különösebb nehézséget az életmódváltozás. Újhuta lakói a kincstári erdészet alkalmazottjai lettek a XIX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban betelepített favágókkal, szén- és mészégetőkkel együtt. A település lakosságának nagyobb része ölfavágó lett, kisebb részük pedig – elsősorban az állattulajdonosok – a fa fuvarozásával foglalkozott. A kincstár nem tartott állatokat, így a fa szállítását a jobbágyfalvak végezték robotban, vagy az erdei huta- és hámortelepülések lakói bérmunkában. A XIX. század fordulóján – miután a kezdeti hanyatlás után a település lélekszáma ismét emelkedő tendenciát mutatott és meghaladta az 1790. évi népesség számát – a község 300 lakosából 39 volt favágó. Figyelembe véve, hogy ebben az időszakban 68 család volt, és egy család átlagosan öt-hat főnyi; akkor a felnőtt munkaképes férfiak felét tekinthetjük favágónak. A kincstári nyilvántartások szerint 20–25 között váltakozott a szén- és mészégetők száma. Az adatok összegezése után arra a megállapításra juthatunk, hogy az iparosok száma tíz körül mozgott.

A XIX. század eleji összeírások is rendszeresen megjegyzik, vagy hangsúlyozzák, hogy a zsellérek házaihoz adott kertecskén kívül a lakosságnak semmi földje nincs, az erdő pedig teljes egészében a kincstáré. Az újhutaiak 1878-as jegyzőkönyvi bejegyzése szerint már 1808-ban pert indítottak a koronauradalom ellen legelő és erdő elkülönítésére, de az semmilyen eredménnyel sem járt. 1853-ban a jobbágyfelszabadítást szabályozó rendelet juttatott némi földterületet a lakosságnak. A családok számát figyelembe véve mintegy 380 katasztrális holdas területet biztosítottak a községnek. A juttatott terület nagyságát azért nem lehet pontosan megállapítani, mert a község 432 katasztrális holdas teljes földterületében a lakosság házhelyeit, kertjeit és a papi és tanítói illetményföldeket is beszámították. Közvetett adataink szerint a kertek és házhelyek, valamint az egyházi illetményföldek területe 25-25 katasztrális hold körüli volt. A juttatott föld művelési áganként a következők szerint oszlott meg: szántó 174 katasztrális hold, rét 43 katasztrális hold, legelő 112 katasztrális hold, erdő 51 katasztrális hold. Egy családra átlagosan 5,5 katasztrális hold földterület jutott. A juttatott földterület szűkösségét és művelési ágankénti megoszlását figyelembe véve a családok az egyetlen logikus megoldást választva közbirtokosságot alakítottak az erdő és a legelőterület hasznosítására. Az országszerte létrejött, a korábbi faizási jog helyett adott erdők vagy legelők különválasztása miatt adott legelőterületek és egyéb közös vagyon kezelésére szerveződött közbirtokosságoktól az újhutai eltérő formát jelent. Mivel az újhutaiak elődjei nem voltak jobbágyok, a közös erdő- és legelőterület részjoga, résztulajdona nem kapcsolódott jobbágy- vagy zsellértelekhez. Csupáncsak az 1853-ban kihasított terület szolgálta a lakosság megélhetését.

A közbirtokosság tíz tagú vezetőségét közfelkiáltással választotta. Az elnök, a gazda, a pénztáros és a jegyző mellett még 6 választmányi tag alkotta az irányító testületet. A közbirtokosság alapításának időszakában természetesen mind a 68 család egy-egy illetékkel rendelkezett, de az idők előrehaladtával azok osztódtak és a második világháború előtt már sokan csak 1/2 vagy 1/4 illetékkel rendelkeztek, néhányan pedig az eredeti többszörösével. Illetékhez elsősorban öröklés útján lehetett jutni. Elméletileg el lehetett adni, de a közbirtokosság tagjainak elővásárlási joguk volt és általában éltek is ezzel a lehetőséggel. Emiatt a második világháborúig nem következett be nagy változás a közbirtokossági tagok számában. A legtöbb tag 1934-ben volt. Ekkor 84-en voltak illetéktulajdonosok, talán azért ennyien, mert a világválság éveiben többen kényszerültek illetékük eladására. 1934-től eltekintve, 68–78 között váltakozott az illetéktulajdonosok száma.

Az évenkénti közgyűlés döntött a közös legelőterületek karbantartásáról, a legeltetés időtartamáról, a legelőre hajtható állatok számáról, a közös erdei feladatokról, a fakitermelésről, a kivágott fa elosztásáról. A vezetőség hatáskörébe utalták a közbirtokosság fizetett alkalmazottainak, a legelőgazdának, a csordásnak és a bikatartónak a javadalmazását, a tagok által nem igényelt szabad legelők hasznosítását. A közös legelőkre általában május 1-jén hajtották ki a jószágokat. Egy illeték után két igavonót, egy tehenet vagy két egy éven aluli borjút lehetett ingyen legeltetni. A kihajtás előtt minden tag köteles volt a legelőtisztításon munkát vállalni. Felnőtt férfiak egy napot, vagy 20 éven aluli fiú esetében két napot igényeltek. Az illetéktulajdonosoknak meghatározott összeget, többnyire jelképes díjat kellett fizetni kihajtott állatonként a legelőhasználatért és a bikatartásért. A közbirtokosság földművelésre alkalmas területeit a fizetség ellenében osztották ki. A nem igényelt földeken lucernát és zabot, vagyis takarmányt termesztettek. A közösség egészen 1938-ig a kincstártól bérelt a sertések tartására legelőterületet. A Bagoly-hegyen tartották az állatokat, mert ott volt malacitató. A legelő mellett a közbirtokosság másik haszonvételi forrása az erdő volt. Az erdők közbirtokossági tulajdonban voltak, de az 1879. évi XXI. tc., majd az 1898. évi XIX. tc. utáni állami kezelésbe vétel némiképp korlátozta a tulajdonjogok korlátlan gyakorlását.

Az állami kezelésbe vétel mindenütt megtörtént az országban. Erre azért volt szükség, mert sok helyen legelőnek használták az erdőket, és az állatok sok kárt tettek bennük, másrészt nem sokat törődtek a kivágott fák pótlásával. Az állami kezelésbe vétel után a közbirtokosság évenkénti kitermelhető famennyiségét az erdészeti hivatal határozta meg a vágási terveknek megfelelő területkijelölés után. Rendszerint késő ősszel, tél elején választották ki a vágható területet. Az erdész a közbirtokosság elnökével, pénztárosával és erdőgazdájával vonult ki a helyszínre. A kivágható terület határfáit fejszével megcirkálták, megcsikarták, vagyis kéz magasságban megfaragták az oldalát. A fák minőségétől függően az erdész döntötte el, hogy tallóra vágás (tarvágás), ritkítás vagy gyérítés legyen az adott területen. Tarvágáskor minden fát kivágtak és csak 40–50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokosság erdeiben inkább a ritkításos és gyérítéses favágást alkalmazták. Ritkításkor a növendékfákat vágták ki, gyérítéskor pedig a beteg, fejlődésben elmaradt fákat termelték ki. A kitermelt fát a közbirtokosság illetékeseinek megfelelő számú csomókba rakták és nyílhúzással osztották szét. Minden illetékkel rendelkező húzott egy fapálcikát, amelyen egy szám volt, egy meghatározott farakás azonosító jele. A nyílhúzást a községházán vagy a közbirtokossági elnök lakóháza előtt tartották. Évente átlagosan 100–120 köbméter hasábfát és 170–200 köbméter selejtes tűzifát nyertek, amelyből egy köbméter hasáb- és két köbméter tűzifát juttattak illetményként. A többi fát értékesítették. A közbirtokosság bevételeiből fizették az alkalmazottakat, a kivágott erdőrészek pótlását végző csemeteültetőket. A kiadás és a bevétel közötti aktívumot a helyi fogyasztási szövetkezet részjegyeinek vásárlására költötték elsősorban. 1936-ban a közösség eladta a Dolinkai-dűlőben és a Kőbánya Galuzsnya-dűlőben lévő „hasznavehetetlen terület”-et dr. Vida József miskolci főorvosnak. Az 1 hektár 1012 négyszögöl földért kapott 9760 pengőt szintén részjegyek vásárlására fordították, s így a közbirtokosság az újhutai Hangya Fogyasztási Szövetkezet legnagyobb résztulajdonosává vált.

A közbirtokossági illeték komoly előnyöket biztosított tulajdonosa számára, hiszen jelképes összegért legeltethette állatait. Évenként biztosított volt az ingyen tűzifa. Ráadásul részesült a közösség befektetett pénze utáni osztalékból. Az állandó jövedelemforrás mellett ugyanúgy munkát vállaltak az erdészetben, mint a faluközösség közbirtokosságon kívüli tagjai. A kettős jövedelemszerzés lehetőségét kihasználva a közbirtokosok nagyobb része állattartó is volt, és fuvarozással is foglalkozott.

Az 1853 után egyre nagyobb számban betelepítettek csak akkor juthattak földhöz, ha beházasodtak a közbirtokosok családjába és örököltek, vagy a falu határában szétszórtan lévő kis parcellácskákból vásároltak. Az 1882-ben végrehajtott tagosítás után 114 kisebb parcella volt a falu határában, melyet földművelésre használtak. A legnagyobb parcellák sem érték el az egy magyar hold területet (1200 négyszögöl). A törzsökös újhutaiakon kívüliek saját kétkezi munkájukkal biztosíthatták megélhetésüket. Közülük kerültek ki elsősorban az ölfavágók és a szén- és mészégetők. A közbirtokosság a közösségén kívülieket közgazdaság elnevezéssel illette. A közgazdaság tagjai – akik jóval nagyobb számban voltak, mint a közbirtokosok – is jelentős állatállománnyal rendelkeztek, noha az egy főre jutó állatállomány jóval alatta maradt a közbirtokosságiakénál. A XIX. század végétől a faluban három csorda volt, és ebből kettő a közbirtokosságon kívülieké. Nekik – nem lévén erdőjük és legelőjük – bérelni kellett a legelőterületeket vagy a közbirtokosságtól, vagy a kincstártól. Általában az utóbbitól sikerült. Ők licitáltak az erdőkben lévő kaszálókért is, hogy állataik egy része téli takarmányhoz jusson. A takarmányozás azonban nemcsak nekik okozott gondot, hanem a falu összes állattartó gazdájának. Ezért igen korán kialakult az a szokás, hogy az állatok egy részét kiadták. Főként az ökröket, mert télen nem lehetett fuvarozni velük, október végén és november elején a környék parasztjai felkeresték az újhutaiakat és állatokat kerestek teleltetésre. Mályinka, Tardona, Borsodgeszt, Bogács, Ároktő, Tiszakeszi és Dédes parasztgazdáinál teleltettek legszívesebben. A teleltetésért akkor fizettek, ha a teleltető nem használta az állatokat. József- vagy György-napkor kerültek haza a jószágok. Az otthon maradt jószágot takarmánnyal történő ellátásában a hegyi réteken gyűjtött és termesztett széna, lucerna, zab mellett a környező településeken vagy az Alföldön vásárolt takarmány volt a meghatározó. Ismereteink vannak arról, hogy az újhutaiak már a XVIII. század 70-es éveitől állandó uradalmi kaszáló-bérlők voltak. Kisgyőr határában, a Somogy és Belvács nevű részeket, az Óhuta melletti Kékmezőt rendszeresen bérbe vették, de ha a szükség úgy hozta, akkor még távolabbi rétek árendálásától sem riadtak vissza. A XIX. század közepén a Hámortól északra lévő Csanyik rétjeit használták rendszeresen. A XIX. század derekától hivatalos árveréseken adták bérbe az erdei kaszálókat. Ezeket többnyire az erdészet tisztviselői szerezték meg, hogy azután nagyobb haszonnal adhassák tovább. Nemcsak Újhután, hanem a többi hegyi településen is napjainkig élő hagyomány volt, hogy a lakosság pénzzel vagy munkával váltotta meg az erdészet tisztviselőinek, s egyéb alkalmazottainak legelő- és rétilletményét. Az erdei kaszálókon általában először legeltettek, és csak később, nyáron fogták be kaszálónak. Az erdei kaszálók fűtermése csak az első kaszálásig illette meg a bérlőket, azután már ismét az erdészet hasznosította a területet.

Újhuta-Bükkszentkereszt lakói rá voltak szorulva a környező sík vidéki falvak, vagy az Alföld településeinek takarmányfeleslegére is. Századunk első felében a falutól délebbi településeken (Gelej, Bükkábrány, Vatta, Bükkaranyos, Nagymihály, Mezőkeresztes) vásároltak takarmányt, de vettek szénát a miskolci, kövesdi és egri piacokon is. Alkalmanként a távolabbi alföldi falvakból is hoztak szénát a mészárusok. A mész árából szekér szénát vettek és azt hazafuvarozták. Esetenként a dél-borsodi falvak parasztgazdái is felszekereztek egy-egy rakomány szénával, és széna árából fát vagy meszet vásároltak maguknak.

A múlt század végétől készültek olyan statisztikai kimutatások, amelyek segítségével az eddigieknél pontosabb képet szolgáltathatunk az újhutai állattartásról.

Az állatállomány Újhuta (Bükkszentkereszten) 1895–1977 között

Év	Szarvas- marha	Ebből igás ökör	Ló	Sertés	Szamár
1895	309	73	60	200	11
1911	373	56	83	180	–
1935	230	22	217	223	–
1942	349	46	147	50	2
1953	311	2	24	98	–
1960	266	1	162	109	–
1962	195	1	120	142	–
1966	202	2	112	175	–
1977	94	–	71	68	–

A fenti adatok jól tükrözik, hogy a lakosság számához mérten századunkban is igen jelentős volt a község állatállománya. Figyelemre méltó, hogy a sertés- és a lóállomány átmeneti megcsappanása ellenére a második világháború után is, az 1960-as évekig azonos szinten mozgott a jószágok száma, miközben Újhuta lélekszáma jelentősen visszaesett. Kitűnik az is, hogy a szarvasmarha, de különösen az ökör mindig nagy becsben állott, mert rövid távon igavonásra jóval alkalmasabb volt, mint a ló. A lovak számának emelkedése a mésszel való kereskedés fellendülésével áll összhangban. Nagyobb távolságra sokkal célszerűbb volt a lóval szállítani, mint ökrös szekérrel. A sertések számából arra következtethetünk, hogy családonként általában egy-egy sertést tartottak, holott a makkos erdők miatt nagyobb sertésállomány lenne indokolt. Úgy tűnik, hogy a sertésállomány gyarapításával azért nem foglalkoztak különösebben, mert az 1920-as évek végéig őszi sertéseket fogadtak az Alföldről makkoltatásra, s a fizetség általában természetben történt. A második világháború után pedig a kötelező beszolgáltatások miatt nem volt érdemes sertéseket tartani.

Az összeírásokban csak ötféle állatfajta szerepel. Nem találunk juhokra és kecskékre vonatkozó adatokat, juh- és kecsketartás egyáltalán nem volt a faluban.

Érdekes a szamártartásra vonatkozó adatsor. A múlt század végén és századunk elején szamarakat is használtak fuvarozásra. Mint mindenütt, szegény emberek tartották, akik szintén a mészfuvarozásból kívántak jobb életkörülményeket teremteni. A szamarakat kis kocsikba fogták be, amelyeket a helybeli faragóemberek készítettek. Egy kocsit négy-öt mázsa mésszel lehetett megtölteni. A szamárfogatosok inkább a megyebeli településeken kereskedtek. A statisztikai adatokból nem következtethetünk a szarvasmarha-állomány fajtánkénti megoszlására sem: a visszaemlékezések szerint a két világháború között 60 lovas és 30 ökrös fogat volt Újhután. E számokat összevetve a statisztikai adatokkal, helytállónak tűnik a közlés. Egyes időszakokban a szarvasmarha-állomány negyedét, ötödét is elérte az igavonó ökrök száma.

Újhuta (Bükkszentkereszt) népessége gazdasági áganként