Hagyomány és változás a tárgyak világában

Teljes szövegű keresés

Hagyomány és változás a tárgyak világában
Korunk embere – gyökereit és származását kutatva – állandóan arra keresi a választ, hogy miért és mitől voltak az ősei „különleges” emberek, és hogyan gazdagították régiójukat, vagy az ország kulturális örökségét. A válaszokat keresve általában megfeledkeznek arról, hogy miként az ember egy közösség tagja, ugyanúgy a település – ahol az egyén éli életét – egy organikus földrajzi és kulturális egység szerves része. Ily módon Bükkszentkereszt, a Bükk hegység fennsíkjának völgyében megbúvó falu élete és fejlődése elválaszthatatlan a tájegység egészétől.
A Bükk hegység eltérő adottságaihoz a táj kiélésének különböző formái tartoznak. A település- és gazdaságföldrajzi, történeti és néprajzi kutatások eredménye révén, a Bükk hegység táji arculatának és az ahhoz való kulturális alkalmazkodás főbb típusainak ma már viszonylag teljes modellje áll előttünk. A hegység geológiai és geográfiai adottságai miatt az emberi kultúra differenciáltsága jól nyomon követhető. A Bükk hegység nagyobb része mészkő, az emberi letelepedésre tehát alkalmatlan. Ezért nem fejlődtek ki telepek a tulajdonképpeni hegységben, a mészkővel borított nagy kiterjedésű Bükk-fennsíkon. Annál több telep alakult ki a völgyekben. Ezek alját vagy pala, vagy a folyók alluviális kavicsüledéke borítja, s a termőterületnek alkalmas harmadkori dombok teszik ki. Ezek egy részén a lösz a földművelésre alkalmas talajt ad. A Bükk déli lejtőin a vulkáni kőzetek elmállásával keletkezett talajok a szőlőművelésre kiválóan alkalmasak voltak, és csak növelték a vidék településvonzó hatását. Így alakultak ki Eger, Tard, Emőd, Cserépfalu stb. települései. Az újabb kori település szempontjából a Sajó-völgyi szénmedence szénrétege jelentősebb. A szén hasznosítására épült ipartelepek a Bükk északi részén a mészégetés és a mész fuvarozása révén gyakoroltak hatást a falvak életére (Bán-, Kazinc- és Pitypalaty-völgy).
Az előbbiek figyelembevételével a szaktudományok két nagy településtípust különböztetnek meg a Bükk hegységben: mezőgazdálkodó falvakat és ipari tevékenységre specializálódott községeket.
A népesség életmódjának főbb vonulatai mellett a táji alkalmazkodás változatos formái is fellelhetők. A táj kiváló geográfus kutatója véleménye szerint „A változatos természetföldrajzi feltételek és a sajátos történelmi-gazdasági fejlődés eredményeként a Bükk vidékén több termelési öv alakult ki. A hegység középső része, a Központi-Bükk és a körülötte elhelyezkedő (400–600 méteres) vonulatok az erdő- és a vadgazdálkodás területei. Az ezt övező, alig 200–300 méter magas dombvidék a mezőgazdasági termelés otthona. A Bükk északi és keleti szegélyterületein, a barnaszénmedencében kialakult ipari övezet helyezkedik el”.
Az előbbi gondolatot folytatva, s a tradíció elemeit figyelembe véve kibontakozik előttünk a Bükk hegység hagyományos kultúrájának egésze. Evidens, hogy a hegység belseje felé, az egyre magasabb területek irányába haladva csökken a szántóföldi művelés jelentősége, és egyre nagyobb szerepet kap az erdő, a különböző ásványi anyagok és a rájuk épülő háziipar és erdei ipar.
A XIX–XX. század fordulóján a Bükk hegység falvainak nagyobb része nem tudta eltartani magát a mezőgazdaság révén. A falvak határa nagyobb részt erdő volt. A települések zöme rászorult a mezőgazdasági tájak népének termékfeleslegére, s a földművelés-állattartás mellett változatos módokon igyekezett kiélni a táj adottságait, s próbált alkalmazkodni azokhoz. Ez az alkalmazkodás eltérő tevékenységi formákat, struktúrákat eredményezett. Ebben jellemző volt, hogy a Bükk hegység belsejébe haladva egyre nagyobb szerepet kapott a megélhetésben az erdő.
Bükkszentkereszt alapítói olyan magaslaton találtak helyet, amely csak speciális iparágak meghonosítására volt alkalmas. A XVIII. század végéig az üveggyártás, majd ezt követően az erdőgazdálkodás vált a megélhetés alapjává. Ez sajátos helyet biztosított számukra a helyi munkamegosztásban.
A falu anyagi és szellemi kultúrája, a lakosság létalapját biztosító gazdasági tevékenységi formák azonos kapcsolata evidens. Az anyagi és szellemi kultúra jellemző vonásai, vagyis a település néprajza is a gazdasági és kulturális összekapcsolódás legerősebb pontjainál ragadhatók meg. A földművelés jelentéktelensége miatt a mezőgazdasági eszközkultúra szegényesnek nevezhető, és nem mutat archaikus vonásokat. A kendertermesztés és feldolgozás hiánya miatt nem alakult ki jellemző népviselet. A táplálkozási szokásokban sem figyelhetők meg különösebb etnikai sajátosságok, mert az ételkészítés technikája az alapanyagok falun túli beszerzése miatt a környező magyar falvak szokásaihoz igazodott. Az építkezés, az erdei munkavégzés, az állattartás és vele összefüggésben a szállítás, valamint a néphit őrzött meg elsősorban olyan elemeket, amelyek a bükkszentkereszti szlovákok etnikai specifikumaiként értelmezhetők.
A település kifejlődése jól nyomon követhető. A falu a Bükk-fennsík egyik hosszan elnyúló völgyének legmélyén létesült eredetileg. 1828-ban már 67 házból állott. A lakóházak száma az elkövetkező években nem emelkedett, sőt 1853-ra 47-re csökkent. Azonban 1860-tól a lakosság számának növekedésével párhuzamosan a falu a magasabb dombok felé kezdett el terjeszkedni. 1895-ben már 107 épületből állott a falu. S amióta pontos statisztikai adatokkal rendelkezünk, a lakóházak száma az alábbiak szerint alakult:
Lakóépületek és lakások száma Bükkszentkereszten
Év
Lakóépület
Lakás
1930
236
1949
295
309
1960
336
356
1965
402
1970
412
1980
425
 
A magaslatok felé terjeszkedő faluban a dombokon épültek a villák és üdülők a két világháború között, majd a hétvégi házak az 1960-as évek után. Az 1920-as években 23 lakóház készült a templomtól az iskola felé eső téren, majd a 30-as években úgynevezett FAKSZ kölcsönből (Falusi Kislakásokat Építő Szövetkezet) létesült a Hollóstetőtől bevezető út mentén jobbra az Újtelep. 1953-ban 57 új lakóház készült el, majd 1960–68 között a Nefelejcs, Széchenyi, Dózsa György, Árpád, Bem és Kölcsey utcák mentén folyt jelentős építési tevékenység.
Bükkszentkereszt hangulatos tája, domborzati adottságai aránylag kevés, ma is élvezhető és tanulmányozható építészeti értékkel, örökséggel dicsekedhet. Műemléke és népi építészeti védelem alatt lévő épülete nincsen. Egy 1980-ban készült felmérés szerint a lakások építési éve és alapterülete az alábbi volt:
A lakások építési éve
–1899
10
1900–1919
12
1920–1944
85
1945–1959
97
1960–1969
128
1970–1979
92
 
A lakások alapterülete
20–29 négyzetméter
6
30–39 négyzetméter
30
40–49 négyzetméter
49
50–59 négyzetméter
56
60–79 négyzetméter
161
80–99 négyzetméter
78
 
A lakásokból közművel ellátott
Villannyal
423
99,76%
Gázzal (PB)
208
49,03%
Vízzel
185
43,65%
WC-vel
149
35,14%
Szennyvízzel
201
47,40%
 
A lakóépületek közül a legkisebb alapterületűek és a közmű nélküliek 1945 előtt létesültek, s ezek hordozzák a „helyi népi építészet” jellemző vonásait. Sajátos vonásokat hordoznak, de – s ezt hangsúlyoznunk kell – nem esztétikai értékeket. A XVIII. század végéig a lakosság fából építkezett. Szaktudását példázta a templom karcsú fatornya. Borsod vármegye a XVIII. század utolsó évtizedében rendeletben tiltotta meg a megye területén a fából való építkezést, s ettől az időszaktól tért át a lakosság a kőből való építkezésre. A terület és a talajösszetétel azonban nem nagyon kedvezett az ilyen építkezéseknek. A felszín alatt 80–100 centiméter nagyrészt termőföld, itt-ott kövekkel, ami a korábbi erdősítés hatásának tudható be. 90 centiméter alatt a mészkövek előfordulása egyre gyakoribb, nehezen kitermelhető. Ez a körülmény egyrészt rendszeresen alapozási (kitermelési) nehézségeket okozott. Másrészt arra késztette a lakosság egy részét, hogy később a közműrendszereket az előírtnál magasabbra helyezze. A XIX–XX. század fordulóján az épületek alapozása nagyrészt sárba rakott mészkővel történt. A sárba ágyazott alapra húzták fel a falakat, melyek anyaga szintén mészkő volt. Ezt azonban már nem sárba helyezték, hanem ún. első mészből készült kötőanyagba. Az első mész, a purja a mészégető kemence alján halmozódott fel. Az építkezéshez összegyűjtött kövek felületét kőfaragók tették egyenletessé. A faluban 10–15 fő foglalkozott az építkezési kövek faragásával. A lakóház falát a mészégetéshez, a kemencék rakásához értők készítették általában. Csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak kőművesmester fogadását. A két világháború között a faluban csak egy kőműves és ácsmester volt, Munkácsy Mihály személyében. 1917-től űzte az ipart, de kilenc év múlva bíróvá választották. Tisztségét 1926–1939 között töltötte be. Ezt követően szakiparos híján a lakosok részint maguk építették kalákában házaikat, vagy pedig Diósgyőrből, Miskolcról hívtak mesterembert.
A kőfalú házak mellett fonott falú házra is emlékeznek a település legidősebbjei. Ennek a váza gerenda volt, s a közeit kitöltő sövényfalat bevakolták. Ismerik azt a változatot is, amikor a sövényfalat kővel kombinálták. A település talajviszonyai nem engedték meg, hogy földből építsenek házat, amint ezt az Alföldön látták. A kőházak építésénél a követ nem bányákból hordták, hanem a hegyekből. A talaj felszínén lévő köveket csákánnyal emelték ki, és így szedték össze. A kövön kívül kis mennyiségben téglát is használtak a házak építésénél: a tornác oszlopait alakították ki elsősorban téglából. Az emlékezetek szerint kezdetben a téglát a faluban készítették, és csak az 1930-as évektől vásárolták Miskolcon. A téglaverő, a tyihelnya a falu szélén volt. Az agyagot 30x15x7 centiméterben formákba verték, majd ezeket kiszárították és bálákban kiégették.
A házak tetőszerkezete mindenütt szarufás-kakasülős volt, a régies ágasfás-szelemengerendás szerkezeteket csak az erdőn készített kunyhók építésekor használták. A tetőzetet minden esetben zsindellyel fedték, amelyet az erre specializálódott falusiak készítettek bükkfából.
A lakóház és a lakás beosztása, alaprajzi elrendezése a századfordulón még igen egyszerű. Általános volt a kétsejtű ház, amelyben az egyik helyiség a konyha-pitvar, a másik a ház, vagy szoba volt. A falu jómódú gazdáinak lakásában korán megjelent a harmadik helyiség, a kamra. A háromhelyiséges lakások csak a két világháború között jelentek meg. A Faksz-kölcsönnel épített házak voltak ilyenek. A két- illetve háromosztatú lakóházak végéhez szinte minden esetben istálló csatlakozott.
A tüzelőberendezés a többi hutatelepülésen megszokottakhoz hasonló, a búbos kemence. A kemence szája a pitvarban lévő padka szomszédságában volt. A régebbi kemencék kocka formájúak voltak, amelyek a búbos kemencék elterjedésével párhuzamosan kiszorultak az udvarra. A kemencében sütötték régebben a kenyeret, kalácsot, krumplit, itt aszalták meg az erdőn gyűjtött gombát és erdei gyümölcsöket. Főzésre ritkán használták. Legfeljebb káposztát főztek benne. A gazdasszony nagyobb fazekakba káposztát rakott, majd betolta az egészet a kemencébe, ahol az reggelig meg is főtt. A szobában álló kemence és a fal között kőből épített padka helyezkedett el, és az ajtó melletti falban általában kis fülkét képeztek ki a világítóeszközök, a mécsesek vagy gyertyák számára. Gyakoriak voltak a zsindelytetős udvari kemencék, mint a kenyérsütés fontos eszközei.
A lakóépületek mennyezetei emberemlékezet óta deszkából készültek. A legrégibb házak födémét mestergerenda tartotta. Általános volt a földpadló, amit tehéntrágyával kevert sárral, és sárga agyaggal mázoltak ki. Csak az 1930-as években terjedt el a deszkapadló.
A ház használata általában a szobára korlátozódott, amit lakásnak neveztek. Ha összevetjük a lakosság és a lakóépületek számát, akkor átlagosan nyolc- tíz ember hálóhelyéül szolgált a lakás. A szoba berendezése nagyon egyszerű volt. A bútorokat a helyi asztalosok készítették, vagy a miskolci vásárban szerezték be azokat. A szobában priccsen, ágyon és a kemencepadkán aludtak. Nem volt ritka, amikor a fekvőhely a padláson volt, és az öregek az istállóval egy fedél alá épített kamrában találtak szállást. A szálláshelyek kialakításakor figyelembe kell vennünk azt, hogy a férfiak általában hétfőtől szombatig az erdőben laktak, ha favágók voltak. Ha pedig fuvarosok, mészárusok, akkor hetekig távol voltak családjuktól. A szobában a priccseken, ágyakon kívül általában egy szekrény kapott még helyet, ahol az ünnepi ruházatot tartották. Az utcára néző ablak előtt állott az asztal, körülötte lócákkal. A falat búcsún vásárolt szentképek és családi fényképek díszítették.
A szegényes szobabelsővel szemben gazdagnak minősíthető a pitvar és konyharész berendezése. Itt állott a polcos stelázsi, amelyen a konyhaedényeket tartották. A szabadkéményes pitvarban kapott helyet az élelmiszereket tartalmazó szuszék (susek), amely tej, vaj, kenyér és maradék étel tárolására szolgált. A falon függtek a használatban lévő cseréptálak és tányérok. A padkán – ahol a tűz égett – vasból öntött háromlábas (trajfus) állott. A szabadkéményt és padkát elválasztó falon, az ajtó fölé a díszes, fazekasok által készített tányérokat helyezték el, amelyeket gyöngyösi, mezőtúri és gömöri fazekasoktól vagy a miskolci és apátfalvi kőedénygyárak árusaitól vásároltak. A konyhai eszközök között nagyon sok volt a fából faragott.
A férfiak a téli hónapok során fakanalakat, merítőket, sótartókat faragtak, szaggató deszkákat, favödröket, sajtárokat, teknőket, fatányérokat, törőket, mozsarakat készítettek eladásra, de jutott belőlük bőven a háztartásokba is. A kemence fűtéséhez szükséges kaparó (ohreblo), szénvonó (papek) és kenyérsütő lapát (chlebová lapata) is az ő kezük alól került ki.
Minden háznál volt krumplis pince, rendszerint a ház végén a földbe ásva. Mivel a falusiak legfontosabb élelmiszernövénye a burgonya volt, nagyobb termés esetén az udvar végén vermet ástak. A verem henger alakú volt, s a tetejére tetőt építettek, amit földdel fedtek. Az állatok számára öszszegyűjtött takarmányt a padláson tárolták.
Az újhutai épített környezet az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. A legutóbbi időkig mellőzték az építészeti hagyományok tudatos védelmét. Újabban káros léptékváltások figyelhetők meg több épületnél, beépítésnél. Az egykor egytraktusos lakóépületeket (a szoba–konyha+kamra szoba lakóháztípust, amely udvari végén istállóval, vagy istállókkal egészült ki), az országosan elterjedt négyzet alaprajzú épületek többszintes változatai követték az 1960-as évektől. Az 1970-es évektől hazai viszonylatban is páratlan, egyben szokatlan sűrűségű, ún. alpesi jellegű beépítés következett. A beépítés útvonalai a domborzat rétegvonalaival párhuzamosan haladnak, és így az üdülők a meredek lejtőkre épültek.
A település épített környezetéhez szervesen kapcsolódnak az erdei munkások építményei is, bár ezek ideiglenes jellegűek voltak. Bükkszentkereszt jelentős mészégető falu volt, amelynek sajátosságaira a település gazdasági életének bemutatásakor részletesen utaltunk. A mészégetők életmódját a munka helye, tehát a kemencék elhelyezkedése határozta meg. A falu történelme folyamán a kemencék a falu közelében, vagy attól lényegesen távol helyezkedtek el. A közelben folyó mészégetés csak századunk harmincas éveitől terjedt el, amikor az erdőkkel takarékosabban kezdtek bánni, és csak az erdőtisztításból származó hulladékfát bocsátották a mészégetők rendelkezésére. Ezt a fát a falu közelében is meg lehetett találni, és ezért nem volt szükség a költséges szállításra, a távolabbi helyen való égetésre. Az 1930-as évek előtt általában a falutól 8–14 kilométerre folyt a mészégetés. A távolság meghatározta a mészégetők lakáskultúrájának formáját, táplálkozása anyagi, technológiai és kulturális jellemzőit, továbbá ruházkodásának a viszonyokhoz alkalmazkodó megnyilvánulásait.
A mészégetés helyét a koronauradalom tisztviselői jelölték ki. A területkijelölés után a mészégető első dolga egy szálláshely kiépítése volt, amelyet a kemence közelében helyeztek el úgy, hogy ajtónyílása a kemence felé nézzen. Így folyamatosan felügyelhették védett helyről a munkahelyet. Ha nagyon sürgős volt a mészégetés, akkor a kocsisátor alá húzódtak, és ott éltek az első égetés befejezéséig. Amikor a kemencét szétbontották, a gödör is szállásul szolgált egy ideig, mert jól tartotta a hőt. Tekintve, hogy a mészégetés nem a nyári hónapokban zajlott, célszerű volt állandó lakást építeni az égetés időtartamára. Az emlékezetben többféle kunyhó építésének menete maradt fenn. A legerősebb és a huzamosabb tartózkodásra épített hajlék neve jármas kunyhó, vagy „két ódalos kunyhó” volt. Kialakításánál arra törekedtek, hogy az építmény szállítható legyen az újabb égetőhelyekre is. Általában négyzet alaprajzú, és rézsútos nyitott tevővel készült, elöl és hátul szelemenen tartó páros ágasokkal, amelyeket egy-egy járomra emlékeztető, durván bárdolt gerenda kötött össze. Ez a magyarul és szlovákul egyaránt járomnak nevezett szerkezeti elem adott nevet a kunyhónak, a konstrukciónak ez volt a fő jellemzője.
Anyagából és szerkezetéből következően, a kerek kunyhó kevésbé volt alkalmas huzamosabb használatra. A földbe ásott gödör fölé 4 tartóelemet illesztettek és a tartóelemek közötti részt kitöltötték fás, ágas-bogas gallyakkal. A gödör közepére kövekből körülrakott tűzhelyet építettek, amely alkalmas volt az étel elkészítésére és a kunyhó fűtésére egyaránt. A kunyhó teteje nyitott volt, hogy a füst az építményből eltávozhasson.
Az eddig bemutatott szálláshelyek hosszan tartó munkával készültek, és áttelepítésre alkalmasak voltak. Természetesen voltak olyan szálláshelyek, amelyek nem ilyen igénnyel készültek. Az előbb bemutatott kunyhók egyik oldalát készítették el akkor, amikor nem törekedtek az áttelepítésre. A félkör, vagy a négyszög felét fedték le, és a másik oldalt nyitva hagyták. A féloldalas kunyhók vastagabb faágakból, leveles gallyakból készültek. Míg az előzőekben bemutatott szálláshelyeket földdel vagy mohával borították, addig ezek fedetlenül maradtak.
A mészégetők által használt kunyhótípusok az emberi lét első mesterséges hajlékformái. A történelem igen távoli korszakait idéző háztípusok, amelyek a különböző szaktudományok számára messzemenő következtetések levonására alkalmasak. Egyértelmű azonban, hogy a lakóhelyüktől távol lévő erdei munkások is hasonló építményekben vészelték át az időjárás viszontagságait.
Az épített környezet a falu elsődleges megjelenési formája. A tárgyi környezet másik lényeges kifejeződésre jutása a falu regionális munkamegosztásban elfoglalt helyéből, szerepéből adódott. Bükkszentkereszt lakói hosszú ideig erdei munkások és fuvarosok voltak. A fuvarosok szállították a fát, árusították a faszenet és a meszet. A község mindennapos arculatához hozzátartoztak a különböző típusú közlekedési és szállítóeszközök. Ezek kifejezik a lakosság alkalmazkodóképességét a hegyi terepviszonyokhoz, bemutatják azt, hogy az erdőmunka milyen speciális alkalmazkodást igényelt. Arra is választ adnak, hogy a népesség etnikai összetétele milyen nyomot hagyott az anyagi kultúra ezen területén. Az emberi erővel végzett teherhordás jellegzetes kellékei voltak a vászonból készült kendők, lepedők, kötelek. Ezek döntő részben a nők teherhordó eszközei voltak, ugyanis szinte teljes mértékben női munka volt a földművelés, az állatok gondozása és az erdei termékekkel való piacozás. A nagyobb terheket lepedőbe kötve cipelték a hátukon. Az így vitt teher neve zajda volt. A batyut plachtának nevezett lepedőbe kötötték. A lepedőt egy nagyobb, mintegy 150 centiméter, és egy rövidebb, körülbelül 100 centiméter hosszúságú vászonból varrták össze. A takarmányt, füvet és erdei harasztot egy négyzet alakú, durván 100x100 centiméteres zsákvászonból készült ponyvába kötve szállították a hátukon. A ponyvának – amelyet borovinkának neveztek – négy hosszú kötője volt. A füvet, csalánt gyűjtő nők fontos munkaeszköze volt a tračka nevű vászon. Ezek egyik végét derekukra kötötték, a másikat pedig a nyakukba, és a hátuk mögé fordították úgy, hogy az összeszedett füvet – a hónuk alatt hátranyúlva – belerakhassák. Még a két világháború között is magukra csavart lepedőben hordták a járni nem tudó gyerekeket. A piacozó nők háncsból font hosszúkás, nagy fülű kosárban, (košik) vitték a gombát, erdei gyümölcsöket. A kosarakat plachtába (zajda kendő) kötötték és úgy vitték. A férfiak fontos teherhordó eszköze a petrencehordó rúd volt. A négy-öt méter hosszúságú rudakat (babiňec) szénahordásra használták. Két rudat csúsztattak a szénacsomó alá, és úgy szállították a szénát. A saroglya, (sragl’e) szinte állandó teherhordó eszközök voltak. Két hosszabb fára keresztbe deszkákat szegeztek, vagy mogyoróvesszőket fontak. Az így készült saroglyával trágyát, követ, sőt zsákokat is hordtak.
A meredek hegyoldalakon – ahová nem lehetett szekerekkel feljutni – speciális eszközöket használtak a takarmány, vagy a fa szállítására. Gyakran használtak farudakat a széna lecsúsztatásához. A szénacsomó alá helyeztek két hosszú farudat, majd a szénát kötéllel átkötötték. Ezután a két rúd végét megfogva lehúzták a terhet. Az erdőn kitermelt nagy farönköket a szétszerelt szekér elejére, a tengelyre engedték, és ökrökkel vagy lovakkal vontatták le úgy, hogy menet közben a rönk vékonyabb vége a földön csúszott. A favágók az ölfát kis gyalogszánokon hordták egy csomóba, ahonnan szekereken szállították tovább. A 70–80 centiméter széles, és mintegy méteres hosszúságú szán rudakban végződött, amelyek segítségével vontatták, vagy – meredek lejtőkön – visszatartották. Mintegy fél köbméternyi fát lehetett vele szállítani. Hasonló csúsztató szánt használtak a mészégetők is a kövek összehordásakor. A fogatos szánokat télen használták. A mintegy 2,5 méter hosszúságú talppal ellátott és 130 centiméter szélességű szán egész szánkóként ismert (cele sanki).
Az erdőmunka, az erdei iparok különleges szállítási igényeket támasztottak, amelyekhez speciális eszközökre volt szükség. Ilyenek – a rönkvontatás céljára átalakított szekerek és csúsztatók mellett – a kettős szánok, a rönkemelő hévérek, a kézi vagy igás vontatású nyári szánok. A csúszó járművek, a nyári és téli szánok kivételes formai gazdagságát, változatosságát az erdőkiélés szükségleteire és a bükki emberek találékonyságára vezethetjük vissza. Bár előképeit a néprajz ismeri, a peremkerületek magashegyi erdőségeiben is.
A kettős szánok – mint elnevezésük is mutatja – két rövidebb talpú szán összekötésével keletkeztek. Ezt a szánfajtát azért kedvelték, mert a hegyi utakon, az erdőkben könnyebben fordult, mint az egész szán és a talpak sem süllyedtek le. A félszán (vlačet) inkább nyáron használt szállítóeszköz volt. A talpainak hossza mintegy 120–130 centiméter volt. A talpak átkötéséhez két, három méteres hosszúságú rudat erősítettek, amely a földön csúszott a szán után. Az ökrökkel húzatott félszán segítségével ölfát szállítottak, a terepviszonyoktól függően egy–két köbmétert egyszerre. Az erdei fuvarozásban az ölfa, vagy méterfa mozgatása volt az egyszerűbb feladat. Gyakran azonban hatalmas farönköket is kellett szállítani a fűrésztelepre. Ezeket a több mázsás farönköket télen kettős szánon, máskor pedig szekerekkel vitték, amelyek felépítményét a tengelyig leszerelték. A nagy súlyt egy ötletes szerkezettel emelték a szánra, vagy a szekérre. A hévérnek nevezett emelőszerkezet alapját egy kétméternyi magas tölgyfaoszlop képezte, amelyet a rönkök mellett leástak és erősen kitámasztottak. Az oszlop középső részén egy nyílás húzódott függőleges irányba. Vele párhuzamosan az oszlopon kétsoros furatokat képeztek, amelyekbe acélpálcákat illesztettek. Munka közben a hévér nyílásába egy hosszabb acélrudat helyeztek, amely tulajdonképpen az emelő karja volt. A kar végéhez lánc volt erősítve, amit a megemelni kívánt rönkre kötöztek. Az acélkaron a hévércsapszegek vastagságának megfelelő vájatok voltak, amelyek pontosan illeszkedtek a csapszegekre. Munkavégzés közben az emelőrúd lenyomásával annak másik vége felemelkedett és akkor rögtön egy újabb csapszeget helyeztek a soron következő furatba. Ezt a műveletet addig végezték, amíg a farönk el nem érte a kívánt magasságot. Lényegében az egyszerű, de nagyon praktikus eszközzel viszonylag könnyen megoldották a súlyos rönkök szállítóeszközre emelését.
Régen Bükkszentkereszt útjai jövő-menő szekerekkel voltak teli. Ökrös szekerek szállították a fát a diósgyőri fatelepre, vagy a lillafüredi vasúti rakodóba. Ezek vitték a fűtőanyagot a hámori vasgyárba, később pedig a diósgyőri vasolvasztóba. A lovas fogatok pedig általában hosszabb útra indultak, így ezekkel vitték az Alföldre a meszet eladni. Ha az alföldi településeken felbukkantak a jellegzetes ekhós szekerek, akkor már tudták, hogy megérkeztek a faszenet vagy meszet árusító tótok. Az ekhós szekeret egyébként sátras szekérnek nevezték a bükkszentkeresztiek. A szekerek sátra gyékényponyvából készült, amit mogyorófa husángokból kialakított félköríves vázra terítettek. A szekerek egyrudasak voltak, amelyek elé a lovakat hámban, nyaklóval kötötték, az ökröket pedig járomban. Leggyakrabban a lőcsös szekeret használták hosszú létrás oldallal. Homok-, mész-, faszénszállításkor a létrás oldalakat leszedték, és deszkaoldalakat raktak fel. Ennek a szekérnek kolesz a neve. A szekerek kerekei nem egyforma átmérőjűek voltak: elöl általában kisebb kerekeket használtak. A bükki hutatelepüléseken jellemző, hogy a szekerek alkatrészeinek szlovák terminológiája nem teljes, magyar elnevezések keverednek benne. A keleti szlovák nyelvjárások a Felföldön is őrzik a fogatolás magyar szókincsét. Érdekes az is, hogy hiányoznak a szlovák szavak. Az ökröket magyarul irányították, és magyar neveik voltak az állatoknak. Ennek az a magyarázata, hogy a legtöbb munkába betanított ökröt nem helyben nevelték: az állatokat a környék magyar falvaiban vásárolták. Az adásvétel után nem keresztelték át az állatokat, így tartották meg azok eredeti magyar nevüket.
Az épített környezet és a szállítás-teherhordás eszközei mellett a lakosság hiedelemvilágában figyelhetők még meg sajátos, csak a településre és szűkebb környezetére jellemző vonások. A népi hitvilág, vagyis a szellemi kultúra átalakulása mindig lassúbb folyamat, mint az anyagi kultúra változása. Ezért sokkal több archaikus elemet tartalmaz, amelyeket a XVIII. század második felében és a XIX. században betelepült szlovák lakosság hozott magával.

Tót fuvarosok Walzer Ágost Frigyes 1853-ban készült Vashámor című litográfiáján

A település egyik legrégebbi lakóháza (Kulcsár Géza felvétele)

Jellegzetes téglaoszlopos tornácos lakóház az 1930-as évekből (Kulcsár Géza felvétele)

Sütőkemence az udvaron (Szabadfalvi József felvétele, 1957)

Erdei munkások kunyhója (Bakó Ferenc felvétele, 1949)

Kerek kunyhó (Bakó Ferenc felvétele, 1949)

Csúszó rúdpárral használt rövid szán (Paládi-Kovács Attila nyomán)

Ölfahordó gyalogszán (Paládi-Kovács Attila nyomán)

Szánkós fogat (Kulcsár Géza felvétele)

Fatörzsemelés hévérrel (Magyarság Néprajza II. k. alapján)

Hévér (Magyarság Néprajza II. k. alapján)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages