Felföld – kicsiben

Teljes szövegű keresés

Felföld – kicsiben
A XVIII. század második felében az üveghuta szomszédságában kialakult kis hutatelepülés életképesnek bizonyult, és közel 250 éves történelme során lakossága megsokszorozódott. A népesség ingadozása, a betelepülés és az elvándorlás a XIX. században állandóan nyomon követhető. A folyamatok jobb megértése érdekében két metszetben mutatjuk be a lakosság számának alakulását. Az elsőben az állandó, lélekszámhoz viszonyított jelentős ingadozás a lehető leggyakoribb adatközlést teszi indokolttá, míg a második periódusban már a ritkább adatközlés is elegendőnek bizonyul.
Újhuta lakossága 1755–1897 között
Év
Év
Év
Év
1755
12
1840
435
1859
369
1885
739
1769
62
1842
406
1862
407
1887
668
1790
274
1844
412
1866
415
1889
680
1807
365
1845
414
1868
430
1890
711
1810
415
1847
414
1870
439
1891
737
1827
347
1848
404
1872
479
1892
706
1828
109
1849
413
1873
519
1893
727
1831
55
1853
414
1875
528
1894
739
1834
369
1854
380
1877
513
1895
730
1835
417
1855
312
1879
590
1896
738
1836
392
1856
367
1881
644
1897
740
1838
413
1857
349
1883
644
 
 
 
Újhuta (Bükkszentkereszt) népessége 1900–1999 között
Év
Év
Év
Év
1900
858
1941
1658
1965
1558
1987
1447
1910
1011
1949
1154
1970
1453
1992
1430
1920
1091
1960
1436
1980
1375
1999
1350
1930
1341
 
 
 
 
 
 
 
A számadatokból jól érzékelhető, hogy a XIX. század végéig folytonos mozgásban volt a falu. Normális körülmények között elképzelhetetlen az, hogy egy település lakossága egy-egy év alatt negyedével vagy ötödével, szélsőséges esetekben pedig akár száz fővel növekedjen vagy csökkenjen. A XVIII. század második felének adatai jól értelmezhetőek az üveggyártás történetének ismeretében. Az 1775 után meginduló folyamatos termelés, majd a prosperálás egyre több munkaerőt igényelt. Ezért olyan látványos a település növekedése. A XIX. század elején 10–30 év alatt – 1790-hez képest – 100–150 fővel növekedett a lélekszám, ami majdnem 50 százalékos gyarapodás. Erre az időszakra esik a hámori vasgyár építése és termelésének felfuttatása. A gyár építőanyagának, majd üzemeltetésének biztosítására a kincstár Újhutára is munkásokat vezényelt, akik feladatuk elvégzése után el is hagyták a falut. Az 1831. évi kolerajárvány után újból betelepítették a községet. Azért beszélhetünk szervezett telepítésről, mert csak a kincstárnak volt joga saját területét használatba átengedni. A házhelyet és az erdőkben irtásföldeket használókat jogállásuk szerint házas zselléreknek tekintették, akik a telek használatáért évente egy forint adót fizettek az uradalomnak. A kiegyezés utáni közigazgatási törvényig Újhuta telepítvényes község volt, ami azt jelentette, hogy a teljes földterület kincstári tulajdon volt, és a telkeket csak ideiglenes használatra engedték át a lakosságnak. Érdemes megjegyezni, hogy a szomszédos Répáshuta 1895-ig volt telepítvényes község.
Újhuta lélekszáma 1835 után stabilizálódott, s az 1854–1859 közötti időszaktól eltekintve, az 1870-es évekig a természetes népszaporulat, a születés-halálozás számának alakulása befolyásolta a lakosság számának alakulását. Az 1854–59 közötti hirtelen csökkenés okát nem ismerjük. De tudjuk azt, hogy az 1870–1885 közötti növekedés összhangban állott a diósgyőri vasgyár településével és fokozódó termelésével. Ezt követően ismét állandósult a lakosság száma. Ez a tendencia érvényesült a század végéig, vagyis a lakosság száma a természetes népszaporulat függvényében módosult.
A XX. század első felében már nem tapasztalhatók a demográfiai adatok tükrében olyan nagymértékű ingadozások, mint ezt megelőzően. 1918-ban, a trianoni határok megvonásával megszűnt a falu demográfiai utánpótlása, a kincstári erdészetnek már nem volt lehetősége a felvidéki állami uradalmakból erdei munkások áttelepítésére. Valójában már nem is volt erre szükség, hiszen a gépesítések, az erdei vasútvonalak, a hámori vasúti átrakó kiépülése után egyre kevesebb kézi munkaerőt igényelt az erdészet.
A település XX. századi történelmének legnagyobb lélekszámcsökkenése 1941–1949 között következett be. A lakosság száma 1685-től 1154-re zuhant. A csökkenés okát három tényezőre vezethetjük vissza. A második világháború vérveszteségeire, az 1947. évi csehszlovák–magyar lakosságcsere-szerződés után Szlovákiába való kitelepedésre, és végül a Miskolcra költözésre, amelyről már korábban szóltunk.
1949–1999 között úgyszólván változatlan Bükkszentkereszt lakosságának száma. Ez annak is köszönhető, hogy a természetes szaporulat csökkenését, az elköltözést mindig kiegyenlítette a községbe való betelepülés, különösen az 1970-es évek óta. Ettől az időtől a miskolci középréteg vágya lett a bükkszentkereszti családi ház vásárlása.
A népesség változása Bükkszentkereszten 1949–1979 között
Népesség változása
1949–59
1960–64
1965–69
1970–79
Természetes szaporodás
+238
+72
+73
+109
Vándorlási különbözet
+44
+50
-52
-97
Tényleges szaporodás
+282
+122
+21
+12
 
Újhuta lakóinak nevét a különböző időszakokból származó összeírások és az 1788-tól vezetett egyházi matrikulák jól megőrizték. Az összeírások és az egyházi anyakönyvek adatainak segítségével még pontosabban kirajzolódnak előttünk a statisztikai adatok konklúziói. A kép teljessé válhat és sokkal színesebbé, amikor választ kapunk arra, hogy kik és honnan települtek be a kis erdei faluba.
Újhuta első lakóinak nevét egy 1767-ből származó elszámolás őrizte meg. „A Diósgyőri Üveg Huttában Hutás Legények által különös üvegekk véghez vitt Munkajárul” való elszámolásból megismerteken kívül megtudtuk a hutaalapító nevét. Láthattuk, hogy Sztraka Ferenctől Simonides János vette át az üzem irányítását. ő virágoztatta fel az újhutai üveggyártást és egyben a települést is. Simonides 1728-ban született Szepes vármegyében, egy közelebbről meg nem nevezhető településen. Nemesi származású volt. Egyik őse, Simonides Dávid 1652-ben szerezte nemesi kiváltságait III. Ferdinándtól. Az adományozást 1853-ban tette közzé Szepes vármegye és ettől az időtől ismerjük a családi címert is, ami arra utal, hogy az ősök is üvegkészítők voltak. A címer egy oroszlánok által tartott fedeles kelyhet ábrázol, vagyis az üvegkészítés egyik mesterremeke jelenik meg előttünk. A hutásmester felesége, Sályi Katalin is nemesi származású volt. A család 1655-ben I. Lipóttól nyert nemesi kiváltságot. A család Vas megyéből származott. Sályi Katalin és Simonides János Óhutáról kerültek Újhutára. Ők tekinthetők lényegében Újhuta megalapítóinak, mert az 1774-ben porig égett munkástelepen ők építtettek újból üveghutát, és a vármegye, valamint a Simonides család anyagi támogatásával épültek meg az új lakóházak, és vált Újhuta igazi templommal, iskolával is rendelkező településsé.
A történelmi áttekintés során érzékeltettük már, hogy az ó- és újhutai üveggyártás szoros kapcsolatban állott. Az óhutai mesterek és segédmunkások Simonides János mellett többen áttelepültek Újhutára mesterségük folytatására. A történelmi tényanyag és részben a fennmaradt névanyag is bizonyítja ezt. Sajnos az óhutai családnevek nagyobb része a múlt homályába vész, mivel az anyaegyház, a diósgyőri plébánia iratanyagának jelentős része a második világháborúban megsemmisült, a koronauradalom irattárában pedig azért nem találunk összeírásokat, mert az üvegesek a bérlő alkalmazottai voltak, és csak neki tartoztak fizetésük után szolgáltatásokkal. A diósgyőri plébánia 1730–1748 közötti halotti és házassági anyakönyvi bejegyzései örökítettek meg számunkra óhutai családneveket. Ezeket kiegészíti az uradalom 1755-ből származó összeírása, amikor a zálogbirtoklásból visszaváltott uradalom erőforrásainak megismerésére minden részletre kiterjedő felmérést készíttettek a kamarai szervek. Az összeírásban szerepeltek az óhutai taksát, vagyis telekadót fizetők is. A három forrás segítségével arra a következtetésre juthatunk, hogy a Simonides, az Orlitzki, a Sir, a Novák és a Cubrela családok települtek az üveghuta elköltöztetésével párhuzamosan Újhutára. Közülük a Sir família német eredetű volt, a többiek pedig szlovák és lengyel származásúak. Az 1767-ben megismert munkások közül négy volt német, öt pedig szlovák a nevük alapján.
A megismert családneveken túl az újhutai üzem munkásait és kisegítőit felsoroló 1796/97. évi összeírásban újabb családnevek bukkannak fel: Opfeshaller (ma Offertaller), Wagner, Stoller, Kozár, Haluska, Balunek, Kunivár, Kristek, Weiss, Moltafczan, Szlovák, Matyó, Kohuliak, Leba, Tichy, Stomper, Muchy, Jakusch, Szmolczer. A felsorolt neveket összevetve a korábbi időszakokból megismert családnevekkel megállapítható, hogy az alapító családok megmaradtak – valószínűen a családi kötődések, az óhutaiakkal való rokonsági kapcsolatok miatt is. Az 1767-ből megismertek közül csak a Matiscsákok gyökereztek meg. A többi német, morva, ukrán, szlovák és lengyel származású üveges 1774-ben elhagyta a leégett gyártelepet. Nem véletlenül írta Simonides a Borsod vármegye elöljáróságához intézett segélykérő levelében: „…legényeim nélkül kell ellennem…”. Az üvegesek más üveghutákba vándoroltak, keresve megélhetésüket. Az 1775-ben megújult üzem mellett újjáépült falut nagyon hamar benépesítették. 1790-ben már 274-en, 1827-ben pedig 469-en lakták. Ezt a lélekszámot ingadozások, el- és beköltözések után csak 50 év múltán, 1872-ben sikerült megismételni. Az 1790–1827 közötti időszak beköltözőinek származási helyét viszonylag pontosan meg tudjuk határozni. Mintegy tízre tehető az „acatolicus”, vagyis nem katolikus, Kárpátaljáról beköltözött ruszin családok száma. Az új lakosok nagyobb része szlovák volt, akik Felső-Zemplénből és Sáros vármegyéből költöztek be. Feltűnően magas volt az abaúji és a Miskolc környékiek aránya. Abaújból Aszaló, Erdőbénye, Forró, Csobád, Miskolc környékéről pedig Sály, Sajóbábony, Daróc, Ábrány, Diósgyőr, Felső-Győr és Hámor lakosai települtek be. Amilyen nagyléptékű volt a bevándorlás, legalább olyan ütemű volt az elköltözés is. A telepesek csak átmeneti állomásnak tekinthették Újhutát, mert 1828-ban már csak 109-en maradtak a településen. Vagyis 1827-hez képest egy év alatt 360 személy költözött el. 1828-ban a következő családok laktak Újhután: Belonek, Bosko, Bretska, Csendes, Dávid, Friedel, Galuska, Haluska, Hanastyák (ma Harustyák), Hieger, Hrotos, Jakóczik, Jelenkó (ma Jelinek), Kiszel, Kobrulyák, Kozák, Leba, Matiscsák, Meske, Molnár, Novák, Offertaller, Oprendek, Orlitzki, Petrasovits, Piplák, Plaustyák, Podevska, Román, Scheiner, Sir, Stompfer, Stuller, Szikora, Szipula, Szlávik, Szlovák, Sztüller, Takács, Takár, Varga, Vojticzky, Weiss, Wogler, Zlidách. A felsorolt családnevek közül több már 1769/97-ben is Újhután élt, s ezzel bizonyítható, hogy az 5 alapító család mellett a falu 1790-től 1828-ig tartó benépesítésekor a Matiscsák, a Stuller, a Haluska, a Belonek, a Weiss, a Kohulyák, a Leba, a Stompfer, a Mudny, a Jelinek és a Harustyák famíliák is tősgyökeresekké váltak. Az új, véglegesen letelepedett családok nevének nyelvészeti elemzése azt mutatja, hogy a -sty szótagos családnevek Szlovákiában általánosan elterjedtek, míg a többiek inkább nyugat-szlovákiai eredetűek, erős cseh és lengyel hatást tükröznek. Az Ignác, Jakab, Tódor, Gáspár, Mátyás, Godfried, Vendel, Baltazár keresztnevek is nyugat-szlovákiai jellegzetességről, morva vagy német hatásról árulkodnak. Következésképpen bizonyos, hogy a Felső-Zemplénből és Abaújból, valamint a Miskolc környékéről betelepült szlovákok és magyarok csak rövidebb ideig éltek Újhután, 1828-ra elhagyták a falut. Az 1828-ban feljegyzett családnevek bizonyítják azt is, hogy Újhuta erősen elszlovákosodott és az Óhutához kapcsolódó szálak fellazultak, a rokonsági kapcsolat, a családnevek egyezősége ritkult. A közös családnevek mellett – mint a Jelenko, Oprendek és Orlitzki –, mindkét településen állandósultak a sajátos, uralkodó családnevek. Óhután a Csupka, Tokár, Kánya, Újhután pedig a Matiscsák, Offertaller, Sir és Stuller vált jellemzővé.
Az 1831. évi, Újhutát majdnem elnéptelenítő kolerajárvány után a kincstári célkitűzéseknek megfelelően a község ismét a telepítések színterévé vált. Ennek eredményeként már 1834-re elérte a lakosság lélekszáma az 1827-es szintet. A diósgyőri vasgyár építésével párhuzamosan is telepítettek be favágókat, szén- és mészégetőket, de ez az összlakosság számarányában már nem járt olyan következményekkel, mint az 1830-as években. A migráció, a folyamatos betelepedés és elköltözés az első világháborúig kimutatható a lakosságot felsoroló összeírások és egyházi anyakönyvek alapján, de ez sem tekinthető lényegesnek. A népesség növekedésében döntően a természetes népszaporulat játszott szerepet. Az egyházi házassági anyakönyvek szerint sok új házasságkötésre került sor, s a házasulók közül az egyik gyakran idegenből származott.
Az Újhutát benépesítő harmadik, s egyben az 1918-ig tartó utolsó periódus jellemző sajátosságait az anyakönyvek adatainak felhasználásával határozhatjuk meg. Az új lakosság származási helyének megjelölésekor döntően a Felvidék vármegyéit jelölték meg. Pozsony, Turóc és Nógrád vármegyék kivételével 11 felvidéki vármegyéből jöttek telepesek. A házasságkötések adatait rögzítő anyakönyvekbe is nagyon gyakran feljegyezték az idegenből jött házastárs származási helyét. Az 1831–1857 közötti időszakból származó adatok szerint 26 esetben származott a házastárs idegenből. Három esetben Galíciából, Lemberg környékéről, 19 alkalommal a különböző felvidéki vármegyékből és csak négyszer Miskolc környékéről. A házastárs három-három alkalommal jött Szepes, Gömör és Sáros, két-két esetben Liptó, Nyitra és egy-egy ízben Bars, Árva, Trencsén, Zólyom, Kishont és Zemplén vármegyékből. Ha összevetjük a már Újhután élők és a beházasulók származási helyét, akkor döntően egybeesést tapasztalunk. Ez érthető is, ha tudomásul vesszük, hogy a jobb élet reményében szülőfaluját elhagyó fiatal – amikor már vagyont gyűjtött – jegyesét maga után viszi.
Igazat kell adnunk a bükki huta- és hámortelepülések nyelvjáráskutatójának, Sipos Istvánnak, aki megállapította, hogy Újhuta Felső-Magyarország sokszínűségét mutatta a lakosság származási helye és az ennek megfelelő nyelvjárási sajátosságai alapján. Az Újhuta melletti települések lakossága csak négy–öt felvidéki vármegyéből származott, s leginkább Szlovákia keleti részeiből. Mindegyiknél a legnyugatibb vármegye Nógrád, ahonnan nem ismerünk újhutai telepest. Néhány esetben Morvaország is szerepel a származási helyek között, Újhután sohasem. Érdekes mindenesetre, hogy az újhutai néphagyomány a lakosság származási helyeként éppen Morvaországot és Nógrád vármegyét tünteti fel – holott mint ezt tapasztalhattuk – ennek semmiféle valóságtartalma nincsen. Az identitászavar valószínűleg abból következik, hogy a XIX. század utolsó harmadában Újhuta és Répáshuta között a házasságok, rokoni kapcsolatok révén szorossá szövődtek az összetartozás szálai. Répáshuta a Bükk hegység nyugati lejtőin működő üvegesek betelepülésének köszönhette megszületését, akik valóban nógrádiak voltak elsősorban és többen Morvaországból származtak. Amikor 1834–1898 között a Répáshuta melletti Gyertyánvölgyben folytatódott az üvegkészítés, újabb mesterek érkeztek a morva vidékről. Gyertyánvölgyben több újhutai is munkát vállalt, sőt le is telepedett. A közös munkavégzés során az összetartozást is elmélyítve, házassági kapcsolatok születtek. Amikor 1898 után a gyertyánvölgyi gyártelep megszűnt, a lakosság Répáshutára és Újhutára költözött be. 1860 és az első világháború közötti időszakban 47 olyan házasság köttetett Újhután, amelyben az egyik fél idegenből jött. A hagyományos felvidéki kapcsolatok nem szűntek meg. 16 esetben jött a férj vagy a feleség – többnyire az utóbbi – szlovák területekről. A házassági kapcsolatok összességében ez mindenképpen jelentős visszaesésnek minősíthető. Az anyakönyvi bejegyzések szerint megnövekedett a párválasztásban a közeli falvak jelentősége. A 31 házastárs közül 14 származott Répáshutáról, a többiek pedig Diósgyőrből és a Miskolc környéki falvakból. Diósgyőrből nyolcan hoztak feleséget maguknak, vélhetően a vasgyárba járó dolgozók közül. A párválasztásban kialakult kapcsolatrendszer a két világháború között lényegében a vázolt tendenciákat mutatja annyi különbséggel, hogy Répáshuta kissé háttérbe szorult Diósgyőr mellett.
1941-ben Bükkszentkereszt 1685 lakosából 1352-en beszéltek szlovákul, vagyis a település 80 százaléka. A nyelvtudás és a nemzetiségi hovatartozás természetszerűleg nem azonosak. Az idősek véleménye szerint Bükkszentkereszten a kettő egybeesését kell elfogadnunk. Azt is megkockáztathatjuk, hogy a szlovák nemzetiségűek aránya néhány százalékkal magasabb lehetett a hivatalos statisztikai adatnál, mert több különféle érdekből inkább nem vallottak szlovák nyelvtudásukról. A századforduló idején a lakosság olyan magyar neveket is kapott, amelyek alapján, felszínesen ítélve nem lehetett a nemzetiségi hovatartozást egyértelműen megállapítani. Ilyen neveknek tekinthetjük többek között a Ceglédi, Körösi, Hegyesi, Hegyi, Halmi, Hegedűs családneveket.
1960-ban és 1980-ban születtek újabb felmérések a lakosság nyelvtudására és nemzetiségére vonatkozóan. 1960-ban az 1375 lakosú településen már csak 53-an beszéltek szlovákul, és 26 személy vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. 1980-ban már csak egy. Pedig ezekben az időszakokban a párt- és az állami vezetés anyagiakat sem sajnálva komoly erőfeszítéseket tett a szomszédos népek iránti gesztusból nemzetiségi települések kreálására. Különösen ott, ahol még a nemzetiségi származást bizonyító nyelv parányi fénye is pislákolt, és ahol az idegen származás kulturális eleme kimutatható volt. A hivatalos állásfoglalás szerint Bükkszentkeresztet is szlovák nemzetiségű településsé nyilvánították. 1966-ig folyt kötelező jellegű szlovák nyelvoktatás az iskolában. Ezt a szülők kérésére szüntették meg. 1980-ig az alsó tagozatosok szakkörökben fakultatív módon tanulhatták a nyelvet. Mára pedig ismét kötelezővé vált a szlovák nyelvtanulás az iskolások számára, ami mai világunkban mindenképpen örvendetes. A szlovák néphagyományok életben tartásának is több fóruma létezett és ezek elmélyítésében is segítséget nyújtanak a testvér-települési partnerkapcsolatok. Valószínű, hogy a helyes törekvések eredményre vezetnek majd, de azt az anyanyelvi közeget, amely a közösség kultúrájának éltetője volt, és amely lehetővé tette, hogy az utódok családi környezetben sajátítsák el őseik nyelvét, nem tudják viszszaállítani. A hagyomány szerint a századforduló táján még szlovákul beszélt az egész falu. Az idős nemzedék tudatában még elevenen él szlovák eredettudatuk, de a nyelvet ma már nagyon kevesen beszélik. Akik ismerik őseik nyelvét, azoknál is passzív nyelvtudásról beszélhetünk, ugyanis Bükkszentkereszten csak a legidősebbek és csak ritkán, a magyar nyelvvel keverve beszélnek egymás között szlovákul. A középkorúak is már szinte csak passzív nyelvtudással rendelkeznek. Idősebbek társaságában nagyjából értik az elhangzottakat, de már nem beszélik a nyelvet. A fiatalok pedig semmilyen formában nem használják.
A szlovák nyelv elhalása nem a második világháború utáni lakosságcsere és az utóbbi fél évszázad gazdasági-társadalmi változásainak következménye. Kétségtelen, hogy ezek a folyamatok felgyorsították a közösségi kötelékek felbomlását, megváltoztatták a hagyományos életmód hátterét és egyre jobban magyar nyelvi közegbe helyezték át a lakosság mindennapjait. Ez az időszak inkább egy másfél évszázados spontán és időszakonként felerősödő, tudatos elemeket is hordozó asszimilációs folyamat végső állomása. Az aszszimilációs folyamat számos tényező kölcsönhatásában érvényesült.
Bükkszentkereszt lakossága – figyelmen kívül hagyva kezdeti, elenyésző számú lengyel, német, ruszin és későbbi magyar népességét – a Felvidék legkülönbözőbb nyelvjárású, de ugyanakkor hasonló földrajzi adottságú vidékeiről települt be. Anélkül, hogy bonyolult nyelvészeti elemzésekbe bocsátkoznánk, el kell fogadnunk a lakosság XVIII–XIX. századi nyelvének differenciáltságát. A közösségi nyelv soha nem volt egységes, Szlovákia legkülönbözőbb nyelvjárásainak elemei keveredtek benne. Amikor az első betelepítési hullámok elérték a falut, vagyis 1848 előtt, a szlovák irodalmi nyelv még nem létezett, nem voltak könyvek, amelyekből oktatni lehetett volna. Ezért volt a legfontosabb oktatási segédeszköz a cseh biblia, amelyet Simonides János, majd pedig az első papok használtak. A szlovák lakosság nagyon hamar kétnyelvűvé vált. Amíg a hámortelepüléseken a három- és kétnyelvűség az egynyelvűség irányába haladt, vagyis a német, magyar, szlovák nyelv együttes használatát a szlovák nyelv váltotta fel, addig a hutatelepüléseken, így Újhután is ellentétes folyamat játszódott le. Ez a települések gazdasági kapcsolatrendszerével magyarázható. Amíg a falvakban üvegkészítés folyt, a közösség gazdasági szempontból zárt volt. Ez mondható el az erdei munkák esetében is, ahol a munkavégzés zárt közösséggé formálta az együttdolgozókat és anyanyelvük használatában nem korlátozta őket. Amikor az üvegtermékeket árusítani kezdték, vagy a faszenet, de különösképpen az égetett meszet magyar lakosságú vidékekre fuvarozták, rögtön felerősödtek a kétnyelvűséget erősítő gazdasági tényezők. A fuvarozás megindulásától kezdve az újhutai szlovákok jól felfogott gazdasági érdekévé vált a magyar nyelv elsajátítása, hogy a meszet eladhassák, és mezőgazdasági termékeket vásároljanak. Ez a folyamat az 1790-es évektől megindult, és az újabb és újabb gazdasági kapcsolatok kialakulásával felerősödött.
A kétnyelvűség megerősödését elősegítette az egyház, az iskolai oktatás és a hivatali ügyintézés is. Az első papok a Felvidékről származtak, és kiválóan beszélték a szlovák nyelvet. Tóth István plébános (1796–1808) már több jelből ítélve nem tudott szlovákul. A plébánosok neveiből ítélve úgy tűnik, hogy 1808–1870 között felvidéki származású lelkipásztorai voltak a falunak. 1870-től viszont nagyobb részt magyarok látták el a lelkiszolgálatot, köztük Pogonyi Bernát, aki 1892–1898 között nagyon aktívan és látványosan támogatta a tanítót a szlovákok névmagyarosításában. Sajnos nincsen konkrét ismeretünk arról, hogy a magyar származású papok milyen szinten beszélték a szlovák nyelvet. Az idősek szerint egy-két év alatt eljutottak olyan szintre, hogy a legszükségesebbeket megértették és kismértékben kommunikálni tudtak. Az érintkezési nyelv alapvetően a magyar volt. A tanítók esetében is nagyon változatos a kép. Voltak olyanok, akik csak gyengén értettek szlovákul, de voltak olyanok is, különösen századunk első évtizedeiben, akik csak szlovákul tudtak. Az ilyen tanítók emléke mulatságos történetekben fennmaradt a lakosság emlékezetében. Többek között a századelőn egy tanító csak szlovákul tudott, és így oktatta a kisiskolásokat magyar nyelvi órákon is. Egyszer tanfelügyelő érkezését várták Újhutára. A tanfelügyelő a szlovák gyerekek magyar nyelvtudásáról és az órák színvonaláról kívánt ismereteket szerezni. Emiatt nagy volt az ijedtség a faluban. A pap magához hívatta a tanítót, és azt javasolta neki, tegyen úgy, mintha a foga fájna és a felügyelő előtt ne szólaljon meg. Majd ő átveszi az óra tartását helyette. Mivel a gyerekek nyelvismerete nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után, a pap hat-nyolc diósgyőri gyereket hozatott, akik némi zsebpénzért szerepeltek az órákon. A tanfelügyelő elismeréssel nyugtázta a szlovák gyerekek magyar nyelvismeretét, és dicséretben részesítette a tanítót.
A község elöljárósága mindig kétnyelvű volt, hiszen többnyire a magyar lakosságú vidékekkel kapcsolatot tartó fuvarosokból kerültek ki. Jó nyelvismeretükről tanúskodnak a helyes magyarsággal vezetett képviselő-testületi jegyzőkönyvek. Az állami hatalmat, a törvényességet megjelenítő jegyzők mindig magyarok voltak. Mivel általában 10–20 éves szolgálatot teljesítettek a településen, jól elsajátították a lakosság nyelvét és a mindennapi érintkezésekben is használták.
Jól érzékelhető tehát, hogy Újhuta–Bükkszentkereszt szlovák lakossága a XIX. század derekától kétnyelvűvé vált, és ez a második világháborúig így maradt. A második világháború után egyre kevesebben beszélték a szlovák nyelvet, amely folyamatosan passzívvá vált, majd csak a legidősebbek társalgási gyakorlatában érvényesült. Az egyes mondatokban a magyar és a szlovák szavak keveredtek, a szlovák megfelelő híján alkalmazott magyar kifejezéseket szlovákul ragozták, vagy fordítva. A szlovák nyelvi fordulatok és kifejezések a néphagyományokban, népszokásokban és a helyi lakosság speciális ipari tevékenységi formáiban, úgymint a favágás és a mészégetés szókincsében maradtak fenn.

Fiatal szlovák asszony gyermekeivel (1900 körül)

Ifjú pár (1880 körül)

Legények ünnepi viseletben (1920 körül)

Fiatal férfiak (1920 körül)

Középkorú házaspár (1880 körül)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT