Az egyházi iskolák

Teljes szövegű keresés

Az egyházi iskolák
Újhuta történelmének nagyobb részében az iskolaügy, az oktatás elválaszthatatlan az egyházi élettől. Simonides János hutabérlő 1778-ban nemcsak a lakosság lelki életéről gondoskodott a kápolnaépítéssel, hanem az utódok nevelését is szükségesnek érezte, amikor tanítót fogadott a faluba. A kápolna melletti –1787-ben épült – paplak egyik szobája a kántor és a tanító elhelyezésére szolgált. Rossz időben ez a terem volt az iskola is. A falu első tanítóját a hutásmester alkalmazta, fizette bérét és gondoskodott ellátásáról is. A 60–70 lakosú településen akkor nyolc-tíz lehetett a 14 éven aluliak száma. Az iskola nyilvánvalóan falusi kisiskola volt, a korabeli Magyarország minden településén létezőkhöz hasonlíthatott. Legelső teendője a katekizmus, a bibliai történetek és az egyházi énekek, valamint ehhez kapcsolódva az olvasás megtanítása volt. Az írás megtanítása már nem volt enynyire lényeges, a számtané még kevésbé.
Simonides János nem önszántából gondoskodott iskola létesítéséről. A katolikus egyházi rendelkezések előírták, hogy a templomok mellett mindenütt kell iskolát fenntartani. A lelkipásztorok feladatát tartalmazó kézikönyvek külön utasításokat tartalmaztak az iskolákról, a rendtartásról és az oktatásról. Az utasítások betartását a hivatalos egyházlátogatások során ellenőrizték. A tanítók nagyobb része olyan iskolát be nem fejezett diák volt, aki elöljárója, a pap oldalán egyben a kántor, sekrestyés vagy a harangozó feladatát is ellátta. Tanítóképzés híján minden olyan személyt elfogadtak iskolamesternek, aki írt és olvasott, s a szándékon túl feltételezhető volt az is, hogy másokat is tudott tanítani. A tanítók a jobbágyterhektől és a katonai szolgáltatástól mentesültek. Azonban igen szerény körülmények között éltek. Újhután a kegyúr jogait gyakorló hutabérlőtől a lakáson túl fizetést kapott, és néhány krajcárt a szülőktől minden tanuló után.
A tanítási idő Mária Terézia közismert rendelkezéseinek megfelelően téli (ősztől tavaszig) és egy nyári időszakra oszlott. Rossz időben a tanító szobájában, jó időben pedig a szabadban folyt az oktatás. Az újhutai iskola az óhutai gyerekek oktatási intézménye is volt. Ily módon a tanulók létszámát nagyon ingadozóvá tette a távolság, a szülők szegénysége és azon igyekezete, hogy a gyermekeket korán munkára, főként állatok őrzésére fogják. Az újhutai iskolában lényegében három–négy hónapra korlátozódott az oktatás a hivatalos egyházlátogatások szerint. Ez az első népiskolai törvény megszületéséig, 1867-ig jellemző volt. Az iskolának valójában csak az volt az elsődleges funkciója, hogy a hit- és az erkölcstan kötelező alapelemeit elsajátíttassa, és az írás, számolás legszükségesebb elemeit megismertesse azokkal, akik a tankötelezettség nélkül eljutottak az iskolába.
Az újhutai iskola első tanítója, Letenyei Mihály semmiféle irattal nem rendelkezett tanítói képességeiről. Állítólag Pesten járt középiskolába, majd Sajópetriben tanított, ahol egy tűzvész alkalmával elégtek az iratai. Tanítási szándéka elegendőnek bizonyult az iskolamesteri álláshely betöltésére. Miután a tanfelügyelő személyesen is meg kívánt győződni tudásáról, fény derült arra, hogy Letenyei semmiféle ismerettel nem rendelkezik. Mint „vagabundus impostort” tartóztatták le.
Ez a botrányos eset némiképp Újhuta felé irányította a vármegye figyelmét. Következménye, hogy egy okmányokkal is rendelkező tanítót alkalmaztak, aki továbbra is a Simonides János által építtetett paplak egyik szobájában lakott és tanított, de már a kincstártól kapta 10 rajnai forintos fizetését, kiegészítésül 16 pozsonyi mérő búzát, és elegendő tűzifát. Tóth Pál, a helyzetére sokat panaszkodó plébános állandóan sürgette egyházi főhatóságainál az iskolaépítést, mert a szűkös paplak egy személy számára sem alkalmas. Ugyanakkor a gyerekek számára tankönyveket is sürget, mert ezek nélkül a tanítás felesleges időpocsékolás. 1797-ben kapta meg Tóth Pál az első biztató választ a tankönyvek dolgában: „…Kérem Főtisztelendőségedet, közölje, hogy hányan fognak iskolába járni. Amennyire lehetséges, valamelyes iskoláskönyvről gondoskodni fogok” – írta az egyházkerületi tanfelügyelő. Valószínű, hogy a tankönyvek – amelyeket a tanfelügyelő ígért –, nem szlovák nyelvűek voltak. Bizonyosra vehető az is, hogy ezek nem érkeztek meg Újhutára. A tanító életkörülményei viszont lényegesen javultak. Ugyanis 1799-ben 120 forintban állapították meg az iskolamester állami fizetéskiegészítését. Mivel a tanító Óhuta és Újhuta gyerekeit egyaránt oktatta, a két falunak kellett gondoskodni természetbeni járandóságáról, most már 24 pozsonyi mérő búzáról és a tűzifáról. A szerződés 1803-ban kiegészült, amikor már három hutatelepülés, Ó-, Új- és Répáshuta lakossága is csatlakozott a „triviális Oskola”, vagyis egyszerű, közönséges kisiskola fenntartásához. A szerződésben tovább emelkedtek a falvak kötelezettségei, és tanulónként kellett az iskola fenntartásához hozzájárulni. A három falu kisiskolásai egy iskolába jártak. A települések közötti távolság ismételten azt bizonyítja, hogy a nem kötelező jellegű iskolalátogatás miatt az iskoláskorúak töredéke tanult csak. Az 1803. évi szerződésben a három falu lakossága kötelezte magát arra, hogy családonként párbért fizet a tanító ellátására, és közmunkában vállalkoznak iskola és tanítólak építésére.
Az iskola és a tanítólak építése nehezen haladt előre. A kincstár a régi üveghuta épületeit kínálta fel iskola céljaira. A fából épült, több mint húsz éves műhelyek nyilván alkalmatlanok voltak erre a célra, s a felajánlással a kincstár csak időhúzásra törekedett. A tanítás továbbra is a paplak egyetlen szobájában folyt. Nem csoda, hogy a plébános és az iskolamester panaszai állandósultak. 1803-ban arról szerezhetünk tudomást a plébános feljegyzéséből, hogy „…ez nekem (vagyis a tanítónak és az iskolának való közös épülethasználat), különösen a kántornak úgy vélem nagyon terhes. Ugyanis már hat éve – hogy ne említsem elődeim éveit – nem csak a gyerekek, de a kántor is minden kényelemtől meg van fosztva. A paróchiális házban a családi kamrában lakik, és itt tanít is télen. Nyáron pedig a szabad ég alatt, ahol a gyermekek figyelme jobban szétszóródik”. A kérvényben ismét felmerült a tankönyvek igénye „…végül mind az én, mind a kántornak a segítségére és ennek a szegény népnek a vigasztalására méltóztassék uraságod valamelyes iskoláskönyvet küldeni”.
1803-ban 46 gyerek járt az iskolába. A paplak egyetlen szobácskája kicsinynek bizonyult, ezért a faluban egy házat, Matiscsák András lakóházát bérelték ki iskola céljára. Tóth plébános állandó beadványaira 1803 végén kezdődött el az iskolaépítés, amelyből a hutatelepülések lakossága kőhordással és segédmunkával alaposan kivette a részét. Ez azonban nem járt minden bonyodalmak nélkül. A répáshutaiak csak a terhet látták az iskolaépítésben. Mivel Újhuta távol van falujuktól, megtagadták a közmunkát. A falvak bírái végül abban állapodtak meg, hogy a répáshutaiakat családonként egy forint áldomásfizetéssel engedik el a munkavégzéstől. Valószínű, hogy ennek a szankciónak nem lehetett különösebb hatása, mert később úgy döntöttek – mivel most már sem dolgozni, sem fizetni nem akart senki –, hogy az újhutaiak és az óhutaiak hat napot dolgozzanak, a „répáshutaiak legkevesebb négy napon tegyenek eleget”. Ilyen nehézségek után nem csoda, hogy az iskola építése csak nagyon lassan haladt előre. 1804 végén is csak arról tájékozódunk a panaszos feljegyzésekből, hogy „…a kémény, konyha, tűzhely az iskolaépület konyhájába teljes egészében csak óhajtás. Az egész épületben nincsen csak egy ablak is, mely teljesen kész, semmi kert, semmi öl, házbeli felszerelés”. 1805 novemberében végre megjelentek az uradalmi közművesek, hogy az építkezést befejezzék, „De alig végeztek valamit, mert az elviselhetetlen hideg kiűzte őket”. Az építkezések elhúzódása miatt a tanítás is állandóan szünetelt. A plébános jelentéseiben évről évre azt fogalmazta meg, hogy a fennálló körülmények nem teszik lehetővé a három falu iskolásai oktatását. „…rendszeres tanításnak nem lehet nevezni azt, amit egy szűk konyha épületben végeznek”. Az iskola felépítése végül, nagy nehézségek árán 1811-re valósult meg. A két tanteremből és a tanító lakásából álló templom melletti épületben semmit sem változott az oktatás színvonala a korábbi időszakokhoz képest. Az egyházi jelentések szerint a kántortanító munkaidejének több mint felét tette ki az egyházi szolgálat, s ily módon a tanítást sok esetben szüneteltetni kellett. A jelentések szerint nagyon sok volt a hiányzás. A téli hónapokban az óhutai és a répáshutai gyerekek egyáltalán nem látogatták az iskolát, a nyári időszakokban pedig az otthoni munkavégzés tartotta őket távol.
A XIX. század közepétől némi változás következett be a hutatelepülések oktatási helyzetében. Az Eötvös-féle új iskolai törvény elfogadása után kötelezővé vált az iskolába járás. A törvény gondoskodott új iskolák felállításáról is, és megadta a lehetőséget az anyanyelvi oktatásra. Az 1870-es évekre Óhuta és Répáshuta közössége egyaránt saját iskolát létesített, Óhután felekezeti, Répáshután pedig állami iskola alakult. Újhután továbbra is a római katolikus egyház működtette az iskolát, mely a település kialakulásával párhuzamosan a falu legősibb részén, a völgyben helyezkedett el. Az 1850– 60-as évek egyházlátogatási jegyzőkönyveiben állandóan megjegyezték, hogy az épület vizes, egészségtelen, tehát alkalmatlan az oktatás céljaira. A falu elöljárósága 1878-ban határozott úgy, hogy új iskolát építenek. Ezért megvásárolták Kohulák Dávid 232 négyszögöl belsőségét, melynek közepén egy almafa állott. Az új iskolaépület rövidesen elkészült, azonban ez sem volt nagyobb a korábbinál, mert ismét csak egyetlen tanterem szolgált az oktatás céljaira. A mintegy 150 iskolaköteles gyereket párhuzamos oktatásban részesítették. Az első három osztályba tartozók délelőttönként jártak iskolába. A tanító párhuzamosan foglalkozott a kezdőkkel és a második, harmadik osztályosokkal. A negyedik–hatodik osztályosok délutánonként látogatták az iskolát, s szintén párhuzamos oktatási formában sajátíthatták el az ismereteket. Ilyen körülmények között a tanítás színvonala semmiben sem különbözött a korábbiaktól, amikor a katekizmusra, az írás, olvasás és a számtan alapvető ismereteinek elsajátítására helyezték a hangsúlyt.
A település elöljárósága sokat foglalkozott az oktatásügy helyzetével. Világosan látták, hogy az egyház és a falu közösen sem képes az iskola fenntartására, bővítésére, újabb tanítói álláshely létesítésére. Ezért az állam segítségében bíztak. 1909-ben vetették fel először az iskola államosításának szükségességét, mert az adott körülmények között 187 tanköteles tanítása lehetetlen. Nem a tantermek hiányát tartották tragikusnak, hanem azt, hogy a falunak lényegében csak egy félállású tanítója van. A kántortanítónak három településen és a gyertyánvölgyi gyártelepen kellett szolgálatokat teljesíteni temetések alkalmával. Így kevés ideje maradt tanításra. Az iskola államosításának gondolata heves vitát váltott ki. Az egyház természetesen ellenezte a felekezeti iskola megszűnését és helyette az állami oktatás bevezetését. A falu lakosságát hibáztatták a fennálló körülményekért, mert csekély terhet vállalt az iskola fenntartásában. Az elöljáróság azonban kitartott álláspontja mellett, hogy legalább két tanítóra és két tanteremre lenne szükség, s ezt csak állami támogatással lehet megoldani. Szándékuk előmozdítására a vármegye segítségét is igyekeztek megnyerni. A vármegye közbeavatkozására kompromisszumos megoldás született. 1913-ban a községnek fel kellett építeni egy kéttantermes iskolát és a meglévő tanító mellett még egyet alkalmaztak a vármegye és az egyház közös tehervállalásával. Az álláshely létesítésének indoklásában nem az iskolaköteles gyerekek számát hangsúlyozták, hanem azt, hogy „ugyanis egészen tót ajkú gyerekek” és a magyar nyelv elsajátítása miatt szükséges az újabb pedagógus. Az iskola továbbra is egyházi oktatási intézmény maradt.
1920–30 között a természetes népszaporulat következtében mintegy 30 százalékkal növekedett a lakosság száma. A sok gyermek miatt ismét napirendre került az iskolakérdés. A község újból kérvényezte a római katolikus iskola állami iskolává változtatását, új tantermek és tanítólak építését. A tankötelesek számát figyelembe véve négy tanító alkalmazását látták indokoltnak. A kérés ismét csak részben teljesült. A régi iskola felújításával és bővítésével egy időben még egy tanítót neveztek ki Újhutára. A három tanító 200-nál több gyereket oktatott. Az első két osztályba 120 gyermek járt, míg a felsőbb osztályokba 90-90. Ugyanekkor 132 gyerek volt óvodáskorú, akik iskolai felkészülésére, a magyar nyelv elsajátítására állami óvodát létesítettek.
A kiegyezés után megszületett népiskolai törvény az adott település többségi nyelvén történő oktatást írta elő. Ez azonban az 1890-es évektől nem valósult meg Újhután. Az első világháború után a magyar lett a tanítás kötelező nyelve, ezért kimondottan magyar tanítókat helyeztek a faluba. 1894–1928 között Horvát József volt a kántortanító, aki tevékeny szerepet vállalt a névmagyarosításban. Újhután született és már édesapja is kántortanító volt a faluban. 33 évig tartó működése során csak magyarul tanított azzal az eltökélt szándékkal, hogy jó hazafiakat neveljen a szlovák gyerekekből. Az 1913-ban létesített második tanítói állást Nagyréti Jolán töltötte be, aki Budapesten született. A tanítónő tevékenysége a második világháborúig terjedt. A harmadik tanító pedig Cebecauer Antal volt, aki Diósgyőr-Vasgyárban született. Ő is hosszabb ideig, 15 évig élt a faluban.
A második világháború után Bükkszentkereszt egyetlen államosított intézménye a felekezeti iskola volt. A két tantermes iskolát négy tantermesre bővítették, és a 217 gyermek oktatását most már hét tanító látta el. Az iskolai végzettség tekintetében csak az 1960-as évekre következett be jelentős módosulás, egyrészt a nyolcosztályos oktatási rendszer bevezetésével, és a dolgozói esti iskola létesítésével. 1941-hez képest lényegesen emelkedett a középiskolás, vagy ennél magasabb végzettségűek száma, az egyetemet végzettek száma pedig duplájára növekedett.
A lakosság iskolai végzettsége 1941–1960 között
Év
Írástudatlan
Az általános iskola
Középiskolai
egyetemi
6 osztálya
8 osztálya
végzettségű
1941
79
652
41
28
10
1949
68
639
71
34
1960
33
602
296
43
23
 

A régi iskolaépület a századelőn

A római katolikus elemi iskola tanulóinak egy csoportja (1930)

Az 1960-ban épült általános iskola

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT