Hármasfalu a Répce völgyében
Hármasfalu a Répce völgyében
A mai Magyarország legnyugatibb nagytáját, amely a Fertő tótól a Muráig terjedő sávban, változó szélességben terül el, a földrajztudomány Nyugat-magyarországi-peremvidéknek nevezi. Kiterjedéséről ezt mondja: „sehol sem különül el éles határokkal a szomszédos tájaktól, hanem mindenütt a fokozatos átmenet a jellemző. Sem szerkezeti, sem alaktani határai nem olyan kifejezettek, élesek, mint például az Alföldéi, a Kisalföldéi vagy a Dunántúli-középhegységéi. Általában még a nagyobb folyóvölgyek által követett szerkezeti határok sem jó tájhatárok, mert többnyire nem esnek egybe a sajátos tájvonásokat lezáró alaktani határokkal, hanem azokon túllépve fokozzák a »táj« átmeneti jellegét.”
Érvényes ez a megfogalmazás a Nyugat-magyarországi-peremvidék egyik kistájára, a Répce folyó völgyére is. Az e völgy északi, bal parti részét magában foglaló „Ikva – Répce közti területet domborzati, éghajlati és növényzeti jellemzői alapján teljes joggal a Kisalföldhöz számíthatnánk. Lénye-ges különbség csak a két terület talajföldrajzi és vízföldrajzi adottságaiban mutatkozik” – írja Ádám László földrajzkutató.
Ezen a vidéken, a Répce északi, sík vidéki partján, a történelmi Sopron vármegye déli, a mai Vas megye északi szélén, Soprontól negyven, Szombathelytől huszonhét, Kőszegtől pedig húsz kilométer távolságban helyezkedik el Bük nagyközség. A kistájat, amelyhez tartozik, a földrajz szakemberei Répce-síknak, mások gyakran Répce-völgynek vagy Répce mentének nevezik. A falu történetének és néprajzának jó ismerője, Szabó József előszeretettel használta a Répcevidék elnevezést, azon belül a Felső-Répcevidék részének vélte Büköt s a tőle nyugatra-északnyugatra, a trianoni országhatárig a Répce partján megülő településeket. A néprajztudomány bizonytalanságát jól mutatja, hogy a magyar nép táji-történeti tagolódását bemutató alapvető munka egyik tájegységhez sem sorolja e vidéket, s önálló néprajzi tájként való felfogására sem talál alapot. Megkockáztatjuk: ennek oka az lehet, hogy a geográfiailag kirajzolódó kistájon az etnikailag összetett honfoglaló népesség számos eleme letelepedett, s ez – az itt talált néptöredékekkel együtt és a későbbi betelepülésektől tovább tarkítva – máig tartóan lényeges mentalitásbeli és kulturális különbségeket eredményezett akár egymással szomszédos települések esetében is. Amikor tehát hangsúlyozzuk, hogy itt igen mély történeti gyökerű magyar települések sorakoznak, amelyek túlélték az elmúlt 800–1100 év viharait, akkor egyszersmind markáns egyediségeket is látni vélünk az egyes közösségek arculatában, történeti és jelenkori karakterében.
A három egykori kisnemesi faluból létrejött Bük az Alpok keleti nyúlványaiból a síkságra igyekvő Répce folyásával nagyjából párhuzamosan, mintegy három kilométer hosszan elnyúló utcásfaluból alakult ki számos mellékutca, falurész hozzáépülésével.
Bükön és az egész környéken több mint ezer éven át a mezőgazdaság volt az uralkodó gazdasági ágazat, amelyre a természeti adottságok kiválóan megfeleltek. A Répce menti öntéstalaj igen alkalmas volt a gabonatermesztésre és a kertészetre, az állatok számára pedig kövér rétek és legelők virultak rajta. A Répce bal partján, a folyótól kissé távolabb kialakult csernozjom barna erdőtalaj a kukorica, a kalászosok és a takarmánynövények vetésterületeként jöhetett számításba. A Bük saját területén sötétlő erdőket jórészt már a magyarok előtt itt élt népcsoportok – kelták, rómaiak – kiirtották. A környék jellemző képéhez mindazonáltal máig hozzátartozik a Répce jobb partján, Csepreg irányából Górig, s még azon is túl húzódó dombvonulat a főként cseres-tölgyes erdőkkel, amelyeket gyakran kerestek föl büki makkoltatók, favágók, gombászok és más gyűjtögetők.
A határ minden zegét-zugát ismerő földművesnek biológusokéval vetekedő tudása volt a vidék állatvilágáról és természetes növénytakarójáról. Mindez mára szegényesebbé vált, de az erdőkben ma is jelen van az őz, a szarvas, a vaddisznó, a róka, a mezőkön a nyúl, az ürge, a hörcsög, a mezei pocok. A Répce és az Ablánc patak völgyének madárvilága – ifjabb Gyurácz József 1992-ben megjelent tanulmánya szerint – 111 fajt ölel fel. A faluképhez szorosan hozzátartozó fehér gólya 1974-ben még nyolc büki kéményen fészkelt, 1990-ben már csak három volt a fészkek száma, de mára ismét eléri a nyolcat. A közeli Ablánc-völgy védelemre érdemes növényvilágát olyan értékes és ritka fajok gazdagítják, mint a karcsú sisakvirág, a fekete kökörcsin, a sárgaliliom, a nyugati csillagvirág. Az Ablánc mellett tavasszal díszlik a mocsári gólyahír, a megmaradt Répce menti réteket pedig ősszel a kikerics díszíti.
Bük utóbbi évszázadainak döntő fejleménye, hogy a korábban egységesen katolikus kisnemesi hármasfalu – Mankó-, Egyházas- és Vizló- (a XVII. századtól Alsó-, Közép- és Felső-) Bük – vallásilag megosztottá, társadalmilag pedig erősen rétegzetté vált. Az élet minden szintjét megmozgató átalakulások már a polgári korszak beköszöntével, különösképpen a vasútvonal és a cukorgyár létesítésével elkezdődtek. Ha pedig azt az egyetlen tényezőt keressük, amely a település egész története során a legnagyobb változást hozta, akkor bizonyosan az 1960-as években kialakult gyógyfürdőt kell kiemelnünk. Elsősorban ennek a létesítménynek köszönhető, hogy Bük egy ideje már nemcsak befogadja a környezet hatásait, hanem igen nagy mértékben viszonozza is azokat. Maga is hat a Sopron vármegyei múlt után, 1950 óta nagyobbrészt Vas megyéhez tartozó Felső-Répcevidékre, amelynek egyfajta központjává válik. S amely pár év múlva talán – nem kis részben Bük jóvoltából – az európai államszövetség egyik fejlett és vonzó vidékének számít majd. Miközben, remélhetőleg, ugyanúgy ragaszkodik életadó népi és kulturális hagyományaihoz, ahogyan jó ezer esztendeig tette.
Az Ablánc kanyarulata az Egres erdőben
Vörösvércse-fiókák a fészekben, Bük közelében
A mocsári gólyahír virágzása tavasszal
