A Büki család birodalma
A Büki család birodalma
Miként az ország számára, úgy Büknek is viszonylagos nyugalmat és fejlődést hozott az Anjou-királyok százada, elsősorban Nagy Lajos uralkodásának évtizedei. Lehetséges, hogy a birtokos nemzetség létszámának gyarapodása vezetett el egyes falurészek kialakulásához ekkor. A legrégebbi településmag Felsőbük, esetleg Középbük lehetett, utóbbi 1526-ban Egyházasbükként szerepel a feljegyzésekben. A név a templomra utal. Ugyanezen évben Alsóbüköt Mankóbük, Felsőbüköt Viszlóbük néven ismerték, de az utóbbira 1428-ból is van adatunk. Venceslaus (=Vincló) fiaival 1331-ben találkozunk, atyjuk tehát 1300 körül élt, s talán ő adott nevet Bük egy részének. Miként Mankóbüknek a Büki nemzetség Mankó nevű tagjai, akik közül az első ismert nevű személy a XIV. század első felében élt.
A fennmaradt oklevelek megőrizték Tivánfalva-Bük (1507) és Sándorfalva-Bük nevét is, de ezek, ha valóban külön települések voltak, nyomtalanul elpusztultak. Nevüket alkalmasint a Büki család egy-egy tagjától nyerték. A Tiván név – miként a szintén előforduló Urkund és Tarapa – Herényi István tudomása szerint besenyő eredetű, a honfoglalás korában idetelepült besenyők öröksége.
Maga a Bük településnév valószínűleg az ismeretlen eredetű jövevényszóból: a bükk fanévből keletkezett. Ezt ugyan kétségbe vonni látszik, hogy a falu sík vidéken fekszik, ahol nem található bükkfa, és minden bizonnyal a honfoglaló magyarok letelepedésének idején is ez volt a helyzet. A névtan szakemberei mégis ezt az eredetet találják helyesnek. Lehet, hogy a falunév személynévi közvetítéssel keletkezett, ez esetben azonban a személynév Bük alakja az elsődleges (számos Bük családnevű személyről tudunk), „hiszen a Büki családnév csak akkor alakulhatott ki, amikor már volt Bük nevű település, ahonnan az illető személy elszármazott vagy ahol birtokos volt” – írja Balogh Lajos.
Az első birtokosok, a minden bizonnyal honfoglaló szállásbirtokos eredetű Bükiek említésével a XIII. században három, később egyre több oklevélben találkozunk. Ők és a közülük a nemzetségi kötelék fölbomlásával kiváló rokon famíliák bírták a települést a XV. században is. Később a Büki család csillaga lehanyatlik, de a vonatkozó kutatás hiányában nem tarthatjuk teljesen lehetetlennek, hogy a faluban még a XIX–XX. században is jelen volt Büki nevű családok esetleg leszármazási kapcsolatban állhattak a hajdaniakkal. Akik már a XIII. században számottevő szerepet töltöttek be Sopron megye életében. Vagyoni állapotukat jelzi az igényes templom, amelyet építtettek. A XIV. században voltak birtokaik Zsidányban, a Fertő tótól keletre fekvő Pomogyon (ma: Pamhagen, Ausztria), a Lajtán túli két Ikkán (Zillingdorf, Ausztria), továbbá a Vulka folyó melletti Szántón (Antau, szintén Ausztria).
A család jelentős tagja volt Büki Herbard mester, aki 1381-ben Vas megye alispáni tisztét töltötte be. Hites emberként (homo nosterként) szerepelt 1341-ben Büki Domonkos, 1351-ben Büki Mankó, 1353-ban pedig Büki Mankó László nevű fiával együtt.
1367-ben Büki Tiván soproni alispánhelyettesként szerepel egy tragikus ügy kapcsán. Soproni tettesek megölik Büki Jánost. A gyilkosok vagyona az ítélet értelmében a soproni ferencesek úgynevezett Kecske-templomára száll. Ma a bencéseké a templom.
Zsigmond király 1387-ben Büki Tamásnak és Jánosnak ajándékozta a sárvári vártól keletre elterülő Kanota nevű birtokot, négyteleknyi nagyságban. Ugyancsak 1387-es adat szól arról, hogy Büki István fia, Vincló a Zágráb megyei Bisztrica várnagya.
1429-ben Büki Mihály fia, János Sopron vármegye egyik esküdtje volt. 1454-ben pedig a Kanizsaiak zsoldosokkal megostromoltatták a Rozgo-nyiak kezén lévő sárvári várat, amelynek a környékén elfogták Büki Mankó Jánost, s addig nem engedték szabadon, amíg nagy pénzen ki nem váltotta magát.
A XIV–XV. század a nemesi vármegye virágkora, amelyben a korábbi várjobbágy Bükiek és rokonaik immár a köznemesség sorait gyarapítják. De természetesen a falunak ősidők óta lehettek szolga, illetve jobbágy rendű lakói is, ők azonban csak a XVI. századtól kezdve tünedeznek föl a forrásokban.
A XIV–XV. századból fennmaradt oklevelek szinte mindegyike birtokügyekkel foglalkozik: a Bükiek vagy a saját, vagy mások birtokrendezési ügyeiben járnak el. E korban nem ritka, hogy kevésbé vagyonos nemesek – familiárisként – hatalmasabb urak szolgálatába állnak, akik viszont gondoskodnak a megélhetésükről. Ilyen lehetett az a Büki János, aki 1414-ben a vasvári konvent előtt Kanizsai István királyi főajtónálló-mester birtokügyeiben lépett föl ura képviseletében.
1428-ból egy fiúsítási eljárásról van tudomásunk. Az ősiségtörvény (1351) óta ugyanis a családi birtok csak fiágon öröklődött, örökös híján pedig a királyra szállt. Ezt azonban meg lehetett akadályozni úgy, hogy a leányokat az örökösödési jog tekintetében „fiúsították”. Ezt cselekedte Büki Máté is két leányát, Agatát és Annát illetően. Az ügy érdekes részlete, hogy Máté úr az eljárás költségeit csak úgy tudta fedezni, hogy az Abláncon lakó (német? zsidó?) Kreuz húsz aranyat adott neki. Büki Máté zálogul lekötötte a Vinclófalva északi részén fekvő telek felét, vinclófalvi birtokának negyedét és répcei malmának felét minden hasznával és járandóságával.
1438-ban a Büki nemzetségnek nem kevesebb, mint húsz tagja jelent meg a csornai konvent előtt, hogy felhagyva az addigi pörösködéssel, rendezze a vinclófalvi birtok sorsát. Az egyenetlenség azonban nem szűnhetett meg, mert 1461-ben a nemzetség több tagja tiltakozott az ellen, hogy (az 1438-ban szereplő) Agata asszony férje, Hammer Miklós Vinczefalva-Bükön (Vinclófalván) birtokjogot gyakoroljon.
Csóka J. Lajos kutatásai szerint a XV. században Hammer Miklóson kívül már több, nem a Büki nemzetségből származó birtokos is volt a faluban. A XVI. század első évtizedeiből ismerjük például Dalkai György, özvegy Bocskay Mihályné, Tarródy Péter és Benedek nevét, s a köznemességen kívül a Bőt birtokló János-lovagok is szerepelnek mint büki birtokosok. A Kanizsaiaknak már a XV. században volt itt birtokuk, a Nádasdyak pedig a XVI. század közepén tűnnek föl a büki földtulajdonosok között.
A nagyszámú büki köznemesség esetében természetesen nem lehet valami fényes életmódra gondolni. Kicsiny birtok volt legtöbbjük kezén, s életformájuk, életük körülményei nem vagy alig különböztek a nem nemes parasztságéitól. Jogaik és kötelességeik persze különböztek, s ezek között továbbra is szerepelt a haza fegyveres szolgálata.
A XIV. század hosszú békés korszaka után a XV. már kevésbé volt nyugalmas a nyugati végeken. A feltámadó Habsburg-ambíciók jeleként német csapatok már a század első éveiben gyakran betörtek és fosztogatták a Répcéig húzódó területet, így Büköt is. Magyarország várnai csata (1444) utáni szorult helyzetét kihasználva a magyar trónra kacsingató IV. Frigyes német király évtizedekre birtokba vette a nagyjából a Sopron–Kőszeg vonaltól nyugatra eső területet. Ezalatt Sopron megye örökös katonai készültségben élt. Közben 1454-ben maga Hunyadi János is átvonulhatott Bükön: a Csepregbe magukat befészkelő s onnan garázdálkodó huszita zsoldosok kifüstölésére ment seregével. Feladatát elvégezte, de a husziták 1457-ben újra föltűntek a városban. Miközben pedig Frigyes szüntelenül nyugtalanította vidékünket, nemességünk tudta a kötelességét, s nagy számban vett részt Nándorfehérvár védelmében 1456-ban. „A sopronmegyei magyar urak örök büszkesége lesz – írta 1938-ban Belitzky János –, hogy egy Kanizsai, egy Rozgonyi és kétségtelenül kiterjedt rokonságuk és számos familiárisuk, fölismerve az igazi veszélyt, nem a házuk tájékát földúló zsoldosok, hanem a nemzetet létében fenyegető veszély ellen harcoltak.”
A „házuk tájékát” 1475-ben Frigyes – ekkor már: császár – kőszegi várnagya, Zenger Frigyes dúlta fel, garázdálkodván a környéken. Büki Farkasnak például ötven forintra becsült kárt okozott. A nyugalmat aztán átmenetileg Mátyás király győztes nyugati hadjáratai hozták meg a Répce vidékének. 1477-es győzelme után 1482-ben Kőszeget foglalta vissza a németektől – az ostromban büki vitézek is részt vettek –, majd 1485. június 1-jén bevonult Bécsbe, ahol berendezte rezidenciáját. Csehországot is megszerezvén jó esélye volt a Német-római Birodalom császári trónjának elnyerésére. Ez, ha megvalósul, talán az egész magyar történelemnek más, kedvezőbb irányt szab, és a Répce-vidék bizonyosan felvirágzik…
Tudjuk: nem így történt, Mátyás birodalma halála pillanatában (1490) szétesett. Frigyes fia, Miksa azonnal megtámadta Magyarországot. S bár Székesfehérvárnál az Ulászló-párti magyarok megállították, így nem nyerhette el Szent István koronáját, az apja által ideiglenesen elfoglalt nyugati részeket oly tartósan magához ragadta, hogy azok majd csak 1649-ben kerültek vissza a magyar királysághoz.
A XVI. század első negyede mindazonáltal még az integer Magyarország korszaka volt. A bükiek ez idő tájt többnyire a maguk békés életét élték – a Dózsa-féle parasztháború vidékünket nagy ívben elkerülte –, gazdálkodtak, megülték a mainál sokkal sűrűbben jelentkező ünnepnapokat, gyakorolták egyházi, faluközösségi és családi szokásaikat, küszködtek a természet erőivel és részesültek annak áldásaiból. Valószínűleg nem is sejtették, hogy tőlük nyugatra éppen elindul a modernség első nagy hulláma, a lelkek forradalma: a reformáció, tőlük keletre pedig a Hunyadit már-már feledő török hatalom készül a keresztény Európa elözönlésére.
Még pár év, és Kőszeg alatt lesz. A reformáció is, a török is.
Az Árpád-korban épült katolikus templom
