Ház, udvar, viselet

Teljes szövegű keresés

Ház, udvar, viselet
Bikalon az elmúlt évszázadokban a népesség sajátos módon keveredett, illetve élt együtt. Az oszmán uralom után a helység – rövid időre – elnéptelenedett. A XVIII. század elejétől rácok, majd horvátok, később németek telepedtek itt meg. Így Bikal népessége fokozatosan gyarapodott és – etnikailag is – színesedett. A betelepült németek a magyaroktól és horvátoktól házakat vettek és vagyont szereztek. Arculatát, a helység képét tekintve sem nevezhetjük a falut tipikusan németnek, noha a házak többségét „német módra” átépítették.
Az udvar előterében, az utca felől ásták általában a kutat. Korábban nem volt minden háznak külön kútja, egyhez több ház tartozott, néha akár húsz is.
A pince (nem a borospince!) általában a ház végéhez épült. Tornáca csak az első világháború óta van minden háznak, és általában kevésbé igényes kivitelezésű.
A kisállatok istállói a házzal szemben találhatók, függőlegesen a lóistállóhoz építve. Ezeket az építményeket gondosan, téglából falazták (a házakat nem minden esetben).
A ház az utcára merőlegesen épült, úgy, hogy egy kétablakos szoba az utcára nézett.
Általában minden házban volt konyha, két szoba, valamint kamra és éléskamra.
A legtöbbhöz nyári konyha is tartozott (és kemence), vagy a lakószoba mellé építették, vagy külön az udvarban. A kemencét minden esetben a nyári konyhában helyezték el. A nyári konyhának általában nem volt ablaka, az ajtót mindig nyitva kellett hagyni, mert a legtöbb földműves nem csináltatott üvegajtót. Rendszerint osztott, táblás, ahogy az istállóé is. (A faajtó felső felét ki lehetett nyitni úgy, hogy az alja csukva maradt.)
A ház és az istálló között helyezkedett el a pajta. Itt állt a kocsi. A pajtakapun keresztül lehetett eljutni a felső kertbe. Szokásosan itt csépeltek. Itt voltak a szilva- és egyéb gyümölcsfák.
A ház előtt kis virágoskert, az udvar másik oldalán a valódi (zöldséges)kert.
Az árnyékszéket téglából építették. A gazdagabb földművesek kerítésüket vasból készíttették és téglaalapra helyezték, a szegényebbek deszkákból illesztették össze, néhányuknak drótkerítése volt.
Az udvar területe nagy volt, és mindig tisztán tartották. (A svábok általában is kényesen ügyeltek a tisztaságra.)
A kertben mindennemű zöldséget termeltek, amelyre egy háztartásban szükség volt. A kertet rendszeresen, mondhatni folyamatosan gyomlálták.
Így festett egy átlagos bikali földműves portája. De milyen volt a ház berendezése?
A házat tehát az utcára merőlegesen, utcára néző két ablakkal építették. A téli konyha középen volt, a lakószoba és az első szoba között. Az első szoba volt a „szép szoba”, melynek négy vagy öt ablaka közül kettő az utcára nézett. Utóbbiaknak rendre volt zsalujuk. (A gazdagabb földműveseknek minden ablakán.) Ha a család nem volt túl nagy, akkor az elülső szobában nem aludtak. A konyhából lehetett a lakószobába bejutni. Itt aludt a család. Ennek a szobának általában két, az udvarra néző ablaka volt. A háznak az udvar felőli oldalán húzódott a legtöbbször nyitott gang.
A konyhában (a téli konyhában) egy vagy két ágyat állítottak fel aszerint, hogy milyen nagy volt. Minden egyes ágy előtt állt két szék. A falakon Ferenc József és Vilmos császár, valamint a német uralkodó család képei függtek, meg néhány katonakép az apáról vagy a nagyapáról. Az egyik szegen a kalendárium lógott. Beépített tűzhelyen (sparherdon) sütöttek, főztek. A berendezési tárgyakat általában sötétbarnára vagy kékre festették. Korábban az edényeket egy ládában tartották, később a falra akasztották őket, így díszítették a fehér falakat (mert a falakat mindenütt kimeszelték). A bádogtányérokat az evőeszközökkel az asztalfiókban tartották. Az asztal körül nem álltak székek, az étkezést követően azokat visszahelyezték az ágy előtti helyeikre. A konyha általános berendezési tárgyai, eszközei a polc (stellage) vagy láda, az asztal, a sarokpad, az ágy vagy ágyak, egy kis asztalka, a beépített tűzhely, egy ládácska.
A lakószobában színes függönyök díszítették az ablakokat. Itt két-három ágy, egy szekrény a legfőbb berendezési tárgyak, továbbá egy fogas, a falra erősítve, az alatt állt a gyerekágy. A szekrényt csészékkel és egyéb csecsebecsékkel díszítették. Az ajtó melletti falon egy törülközőtartó helyezkedett el hímzett törülközővel, melyet nem használtak. A tükör madzagon függött a falon, úgy, hogy a felső része előrebukott. A két ablak között állt a varrógép. Az ablakban virágok.
Az elülső szoba (mert elöl, az utcánál volt) ablakait nem takarták függönyök. Itt voltak a féltve őrzött berendezési tárgyak, általában kettő–négy ágy, két szekrény a sarokban, egy láda az udvarra néző két ablak között. Az utcára néző két ablak között helyezkedett el a dívány, és a falon itt függött általában a tükör. Az asztal mellett három szék állt. Az asztalon mindig volt terítő és egy nagy Biblia, később selyemvirágcsokor. Ebben a szobában nem volt kályha, mert alvásra nem használták.
A bikali németek főleg földműveléssel foglalkoztak. Szorgalmasan és sokat dolgoztak, szerényen éltek. Hajnali négy órától este tíz-tizenegyig tartott a munkanap. Olykor tovább is. Nagy súlyt helyeztek arra, hogy mindent pontosan elvégezzenek. Jó munkaeszközökkel kellett rendelkezniük, s ezeket saját maguk készítették el. Télen mindig ellenőrizték a szerszámokat, esetlegesen kijavították, előkészítették a nagy nyári munkálatokra. Minden egyes munkaeszköznek megvolt a maga helye, minden használat után megtisztítva erre a helyre kellett azt visszahelyezni.
Bikal német lakói általában középmagas, szőke hajú emberek, kék szeműek. Elhízásra hajlamosak, mégis a sok munkától vékonyak. Bőrük vékony és mindig sápadt. Testi erejük munkára alkalmas. Soha nem tétlenek. A túlhajszoltság következtében hamar megöregszenek – különösen a nők. A germán típusnak megfelelően általában jókedvűek, nyugodtak, megfontoltak, de gyakoriak a hirtelen felindulás reakciói. Valós vagy kikövetkeztethető jogtalanságot a népcsoport sokáig nem tud elfelejteni.
Életvitele megtartó és ésszerű. Iszákosnak vagy pazarlónak nem mondható, vagy ha néhány ritka esetben ez bizonyosodik valakire, az illető szégyenkezve próbálja rejtegetni. Az étkezéseknél a magyarországi németek meglehetősen sok bort fogyasztanak. Egy három-négy tagú család alkalmanként legalább két litert. Kétfajta boruk van: egy erős, jó bor s egy vizezett savanyú borfajta, amely mégis jobb a víznél. A savanyú bort a családfő és a család maga fogyasztja el, a jó bort pedig vagy eladja, vagy a vendégeknek és lakodalom vagy más családi ünnep esetére tartja, raktározza el. Ha a bor így sem fogy el, akkor felvizezi. De csak kúti vízzel, mivel a szódavíz a földműves számára már luxusnak számít, amit nem engedhet meg magának.
A magyarországi német nem bízik meg senkiben és semmiben. Ettől a hagyománytól csak akkor tér el, ha valamely újdonságot sokszorosan kipróbált, és jónak, megbízhatónak nyilvánított. Az apáktól tanult munkaműveleteket nehezen cseréli le újakra. Ha viszont ezek ésszerűségéről meggyőződött, szívesen átveszi őket.
Temperamentuma általában megfontolt, ésszerűen eljáró és lassú, emellett nagyon érzékeny, melankolikus és egy kicsit pesszimista. Idősebb korban tűrőképes és rezignált. Ha valamit a fejébe vesz, nagyon nehezen lehet álláspontjától eltántorítani.
Életvitele komoly és magabiztos. Kedve állandó, kissé flegmatikus. Felfogásában a népcsoport általában behatárolt, gondolkodó, visszamaradott, de józan. Céljaiért kitartóan tud harcolni, ugyanakkor nem hosszú távon gondolkodik. Lelkiállapotában tiszta érzelmű, vallásos. Más emberekben a legtöbben közülük nem bíznak meg, és nem mindig nyíltak és őszinték velük szemben. Ha viszont valaki segít rajtuk, nem akarnak senkinek adósak maradni.
Anyagiakra nézve egoisták, spórolósak. Minden fillért csak sokszoros megfontolás után adnak ki a kezükből. Szívesen fogadnak el bármit, de nem adnak könnyen. Becsületesek, de anyagi érdekek tekintetében nem mindig feltétel nélkül megbízhatóak. Céljaik elérését illetően sokszor ravaszak, kedveskedők. A magyarországi német szívesen panaszkodik, még ha nincs rá oka, akkor is. Saját igazát keresi, de nem szívesen pereskedik, mert nem hisz a bíróság intézményében.
A vallást illetően a népcsoport szélsőséges. Vagy mélyen vallásos, vagy ateizmusra hajlik. Istenről alkotott véleményét nem fejti ki, sokszor nem tudja szavakba ölteni. Adakozásban szőrösszívű. A szegényekkel nem együttérző. Az ismeretlen koldusnak nem ad semmit, vagy csak egy szelet kenyeret.
Jószágához hűséges és jól tartja. Ugyan a madarakhoz nem ért, de galamb van minden háznál, mivel jövedelmező.
A társas életben a népcsoport magatartása barátságos, könnyen tud kapcsolatot teremteni, és kommunikációs képessége is megfelelő. De nem olyan vendégszerető, mint a magyarok, inkább magának való és tartózkodó. Nem hajtja a vágy az elismert személyiségeket megillető világba, de saját körében nagy hangsúlyt helyez az ismertségre és elismertségre. Jó emberismerő, idegenekkel óvatosan bánik. Az idegen nem tudja befolyásolni. Újságot keveset vagy szemernyit sem olvas, a médiumokra nem sokat ad. Népviseletéhez és szokásaihoz hű. Nemzet iránti érzései halványak, de nemzetiségként nagyon összetartó. Nem néz a jövőbe, életét csak anyagilag szeretné biztosítani, keveset politizál.
Ízlésében rendszerető, kedveli és meg is tartja a tisztaságot. Nyelve is éppígy tiszta és jó. Szomszédaival nem tart olyan bensőséges kapcsolatot, mint a magyarok. A magyarországi németeknél inkább a vér szerinti leszármazás és rokonság köti össze a közösségeket.
Korábban a népcsoport nagyon babonás volt, a fiatalabb generáció azonban már nem.
Az első világháború előtti időszakban a bikali németek nagyon egyszerű népviseletet hordtak. A ruha anyagát legtöbbször maguk készítették lenből és gyapjúból. A posztót vagy eredeti színével hordták vagy sötétkékre festették. A családtagok ruháit az asszonyok maguk varrták.
A nők tovább megtartották az eredeti népviseletet, mint a férfiak. A férfiak bő szárú fehér gatyát új hazájukban nagyjából száz éven át hordtak, a nők az első világháborúig az ősök által az országba hozott népviseletben jártak.
A nők bő rakott szoknyákat hordtak – méghozzá egyszerre többet. A szoknya bokáig, a blúz derékig ért, és darabokból volt összevarrva. Alul nyitott vagy a köténnyel kötik le. Az ing hosszú ujjú, a nyaknál csukott. Itt kell megjegyezni, hogy a két-három éves lányok ugyanúgy öltöztek, mint az asszonyok. A blúz alatt minden nő posztóinget hordott, amelyet a későbbiekben virágos hímzéssel díszítettek. Egy mellénykét is hordtak. Hajukat úgynevezett Schwäbchennel fogták össze. Nyáron is így hordták a hajukat; amikor azonban az idő nem volt túl meleg, fejkendőt vettek rá.
Az asszonyok hajviselete azonos volt. Az idősebb nők hajukat középen két részre osztották s két copfot fontak belőle, ezt követően néhány hajtűvel kontyba rakták. Haubét is hordtak (sapkaszerű díszes fejfedő). Az első világháború után a hajviselet divatja is megváltozott. A hajukat nem választották többé középen ketté, hanem csak laposan hátrafésülték. Nem lehetett kócos, „szép laposnak” illett lennie. A kisgyerekeknek e célból hajráfot vásároltak, amellyel minden egyes hajszálat össze lehetett fogni.
Leginkább a ruházat színe változott meg. Az első világháború előtt a ruhák színei „igénytelenek” voltak, egészen egyszerűek; fehér, kék vagy fekete. Az első világháború után – különösképpen az 1930-as évektől kezdődően – a nők tarka, színes ruhákat kezdtek hordani. Szoknyájuk anyagaként előszeretettel választottak kasmírt vagy kasmírszerű anyagokat.
A blúzt vagy olyan anyagból készítették, mint a szoknyát, vagy ettől különböző, általában színes anyagból (selyemből is).
A kötény vagy selyemből, vagy pamutból, illetve lenből készült. A lenkötényeket mindig színesre varrták ki. A kötényeket valamilyen módon díszítették, általában csipkével vagy selyemmel hímzett virágokkal. Csipkét szívesen használnak. Így díszítették a gyerek- és női blúzokat, alsószoknyákat. Alsószoknyát a nők a legmelegebb nyári időkben is legalább hatot-nyolcat hordtak.
A nők vállkendőt is viseltek hűvösebb időben. A két-három éves gyereknek is már volt vállkendője. Általában pamutból készültek színes virágkoszorú-díszítéssel. A szélük bolyhos volt, ugyanolyan színű, mint a kendő alapszíne. A vállkendőt a felsőtesten keresztezték, és úgy kötötték meg, hogy a hátat eltakarta.
Cipőt a magyarországi németek csak ünnepnapokon hordtak, máskor kötött tutyikat (Patschker). Ezeket fekete pamutból kötötték, a gyerekek és nők által hordott tutyikat ünnepnapokra színes virágokkal hímezték ki. Durva lennel, az úgynevezett Patschkertuchhal talpalták. Rossz idő esetére a férfiak facipőket, úgynevezett klumpákat készítettek. Ebben mentek a gyerekek iskolába s a felnőttek templomba is. A facipő azért is voltak praktikus, mert ha be akartak menni a szobába, ezt az ajtó előtt lehetett hagyni.
A 30–35 év közötti nők már nem számítottak fiatalnak. Feketébe öltöztek, különösen, ha gyászoltak, ezt követően már nem hordtak színeset. Fekete népviseletükben maradtak.
A fiúk három-négy éves korukig csak szoknyát hordtak, ezt követően kapták az első nadrágjukat. Mint ahogyan már említettük, a kislányok három-négy éves koruktól kezdődően úgy öltözködtek, mint a felnőttek. Örültek, hogy bő szoknyákat hordhattak, akár a nagyok.

Knösel János háza

Bikali lányok német viseletben

Fiatalasszony német viseletben

Bikali ifjú ünneplőben

Schulteisz János (1934)

Bikali legények (1945)

A Walter nagyszülők

Testvértalálkozó (Hildék)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages