Ünnepek és jeles köznapok

Teljes szövegű keresés

Ünnepek és jeles köznapok
A mezőgazdasággal foglalkozó, a természettel szoros kapcsolatban álló emberek élete mindig meghatározott keretek közt folyt, amelyben biztos pontokat jelentettek az ünnepek. Az évről évre visszatérő napok jelezték a munkák kezdetét vagy befejezését, a pihenés vagy a munka idejét.
Mindennek megszabott ideje van a paraszti életben, szabályos ritmusban követik egymást a hétköznapok. Megszakítva az ünnepekkel. Az ünnepek az egyház keretei között zajlottak, és a keresztény vallás egy-egy fontos eseményéhez kapcsolódtak.
Krisztus születése napjára, karácsonyra már több héttel az ünnep előtt, advent idején készültek a falusiak. A gyerekek a tanítómester által betanított betlehemi játékot adták elő házról házra járva. Négy gyerek főangyalnak, angyalnak, öreg és fiatal pásztornak öltözve a fából és papírból készített Betlehemet a Kisjézus és Szűz Mária alakjával minden egyes családhoz elvitte. Itt karácsonyi verseket mondtak és énekeltek, majd miután befejezték a játékot, a háziakra áldást kérve elfogadták a csekély ajándékokat, és megköszönték a vendéglátást. Karácsony előestéjén a fiatal lányok és legények cigányzenekarral járták a falut, és az ablakok alatt karácsonyi dalokat énekeltek pénzért, dióért, kalácsért cserébe. Január elsején tíz-tizenkét éves gyerekek köszöntötték az új évet, és házról házra járva elmondták jó kívánságaikat: „Adjon Isten minden jót ez új esztendőben, / Szántóföldek, szőlőhegyek teremjenek bőven. / Adjon Isten örömet, és ne adjon könynyet, / Minden napjuk boldog legyen ez új esztendőben.”
Az újév első napjaiban, vízkeresztkor a fiatalok köpenyt és papírból készült királyi jelmezt öltöttek magukra, és háromkirályokként jártak a házakhoz énekelni. Majd megkezdődött a farsang, az év legvidámabb része, amikor a böjtöt megelőző időben három napon keresztül egyfolytában állt a bál és szólt a cigányzene.
A nagyböjt végén, Krisztus feltámadásának másnapján a legények végigjárták a lányos házakat, és meglocsolták az eladósorban lévőket. A lány azonban csak akkor hagyta magát meglocsolni, ha tetszett neki valamelyik legény. Ilyenkor kivitték őt a kúthoz, és bőségesen eláztatták. Cserébe pénz és piros tojás járt.
A nyári munkák befejezésekor szüreti felvonulással és aratóbállal ünnepelték az új termést és köszöntötték az elkövetkező, pihenésre szánt hónapokat.
A naptárban előírt ünnepeken kívül voltak más jeles napjai is a bajnaiaknak, amelyek magánéletükben játszottak fontos szerepet, mégis szorosan kapcsolódtak az egyházhoz. Ezek az alkalmak a keresztelés, a lakodalom és a temetés napjai.
Az asszonyok terhességük egész ideje alatt a szántóföldeken dolgoztak, ezért igen gyakran előfordult, hogy gyermeküknek is a kukorica- vagy a búzaföld végében adtak életet. Bábát csak azokhoz az asszonyokhoz hívtak, akik otthon kezdték meg vajúdásukat. Szülés után a kismamáról barátnői és rokonai gondoskodtak: könnyű húsételeket, kuglófot, fánkot (siskát) vittek neki naponta. Ha a megszületett gyermeken látszott, hogy nem éri meg a holnapot, azonnal papot hívtak hozzá, ha viszont egészségesen jött a világra, születése utáni vasárnap a bába és keresztanyja vitte a templomba. Ilyenkor a csecsemőre réklit, pántlikás fejkötőt adtak, és fehér pólyavánkosba bugyolálták. Ha lány volt, fehér, ha pedig fiú, piros kasmírkendővel takarták le. A keresztelő után hazatérő bábát és keresztanyát kisebb uzsonnával vendégelte meg a család.
A kisgyermek kéthetes koráig szülőanyjával az ágyban feküdt, ekkor azonban az anya felkelt, és egyházkelőre a templomba ment. A megtisztulási szertartás után hazatérő kismama gyermekét már nem a nagy családi ágyba, hanem a bölcsőbe fektette, ő maga pedig újra kezdhette munkás hétköznapjait.
Ha a gyermek nyáron született, az anyja hátára kötözött hinaruhában magával vitte a határba, ahol dolgozott. Itt a hinaruhát két bot közé kifeszítette, fölé felső szoknyáját terítette, és ebbe az egyszerűen elkészített bölcsőbe fektette gyermekét, amíg ő teendői után látott. Így azután a falubeli gyermekek szinte mindig együtt voltak, együtt nőttek fel, és amikor házasuló korba kerültek, párjukat is megszokott pajtásaik közül választották.
Ha egy legénynek megtetszett egy leány, a lány szüleitől kért engedélyt, hogy ezután gyakrabban eljárhasson hozzájuk. Ha ezt megkapta, napi munkája után a lányos házhoz sietett, ahol segített a ház körüli teendők, állatok ellátásában. A lánnyal alig váltott egypár szót, az udvarló csak az udvaron állva a lány szüleivel beszélgethetett. Ha azonban a szülőknek tetszett jövendőbeli vejük, búcsúzáskor a kapuban magukra hagyták a fiatalokat.
Amikor a legény szándékai komolyra fordultak, keresztanyját küldte el a lányos házhoz, hogy kérje meg jövendőbelije kezét. A lány beleegyezése jeléül kasmírkendőt küldött a legénynek, ez volt a foglaló. Ha ezek után a házasság mégsem jött létre, a fiú csizmájába tette a lány kendőjét, úgy, hogy annak széle kilátszott, ebből azután mindenki tudta a faluban, hogy vége a mátkaságnak. A leánykérés után a menyasszony a vőlegénynek gyolcsinget, a nagyvőfélynek pedig egy hatvanszor hatvan centiméteres fehér kendőt készített. A vőlegény ezt az inget csak a lakodalom előtti napon kapta meg, esküvőjén ezt viselte, majd egész életében gondosan vigyázott rá, szokás szerint ebben kellett eltemetni.
A lakodalom napjára mind a vőlegény, mind a menyasszony fogadott magának vőfélyt, aki rozmaringos cifra botjával házról házra járva hívta meg a vendégeket. A mátkaság ideje alatt készítette össze a lány stafírungját, amelyet természetesen már évek óta gyűjtögettek. Ez módosabb családokban tizenkét inget, tizenkét alsószoknyát, tíz öltöző ünneplő ruhát, három öltöző délutáni ruhát, nyolc öltöző festőruhát, ötven darab zsebkendőt, tizenkét törülközőt, tizenkét kenyérruhát, kilenc szalmaruhát (azaz lepedőt), hat vánkost, két dunyhát (mindkettőt három-három huzattal) és egy tulipános ládát jelentett. A századfordulótól kezdve a lány egy szekrényt, két ágyat, egy asztalt, egy karospadot és egy széket is vitt jövendőbelije házába. A lakodalmakat általában délben tartották, ezért a sütés-főzés már korán reggel megkezdődött. A faluban öt-hat főzőasszony működött, akik közül egyet a lányos, egyet pedig a fiús házhoz hívtak főszakácsnak. Egy élő tyúkot kapott fizetségül, és övé lett a vacsoránál beszedett kásapénz is.
A menyasszonyt a nagy napra nővérei, lánypajtásai, édesanyja és keresztanyja öltöztették fel. A második világháború előtt a leány esküvője napján fekete gyöngyös majkát, bordó szoknyát és fekete kötényt viselt. Lábán rózsaszín, zöld zsinórral cifrázott kordováncsizma volt. Haját feltűzték, és élő virággal díszítették, majd később a virágkoszorú alá szűzkoszorú is került, amelyet apró, viaszozott fehér gyöngyökből készítettek. Az 1930-as években az élő virágkoszorút egy tíz centiméter magas és nyolc centiméter széles koszorú váltotta fel, amelyen viaszozott, áttört ezüstleveleken fehér vászonvirágok, rózsaszín selyembimbók, ragyogó aranyfüstlemezek és egy sor kék nefelejcs volt. Az egész koszorú tele volt rezgőkkel, azaz ezüstszínű hajszáldrót spirállal, és két hosszú szalag lógott le róla. 1947 után azonban már a menyasszonyt is másképp öltöztették. Hófehér, nehézselyem ruhát kapott, és koszorúját sem otthon kötötték, hanem a közeli Esztergomban vásárolták. A vőlegény sujtásos csizmanadrágot, fekete kabátot, kalapot és csizmát, valamint a kedvese által készített, már említett fehér gyolcsinget viselt.
A lakodalom délben kezdődött, amikor a nagyvőfély a vőlegényes háznál kikérte a nősülő legényt, majd az egész vendégsereg a menyasszony házához vonult. A leány kikérése után elindult a lakodalmi menet a templomba. Elöl a nagyvőfély ment a vőlegénnyel, utánuk a kisvőfély a mennyaszszonnyal, majd a nyoszolyók és a vendégek következtek. Az örömszülők nem vonultak a menettel. A templomból kilépő ifjú párt cigányzenekar várta, amely legtöbbször a következő dallal köszöntötte a fiatal házasokat: „Réten, réten, sej a bajnai nagyréten, / elvesztettem a zsebrevaló késem. / Késem után a karikagyűrűmet, / azt sajnálom, nem a régi szeretőmet.”
A vendégsereg ezután hangos zeneszóval vonult a menyasszony szülői házához, ahol uzsonnával fogadták a megérkezőket. A vőfély menyasszonybúcsúztatója után tovább vonultak a vőlegény házához, ahová magukkal vitték az új asszony strafírungját rejtő tulipános ládát is. A háznál a vőlegény valamelyik testvére seprűt dobott a menyasszony felé, annak azt el kellett kapnia, és ügyesen átdobnia a násznép felett. A bajnaiak szerint ugyanis csak abból lett jó asszony, akinek ez sikerült.
A ház kapujában a vőfély kérte a vőlegény szüleit, hogy fogadják be a menyasszonyt, majd miután ez megtörtént, elkezdődött az ünnepi vacsora. Az öt-hat fogásból álló lakoma minden ételét egy-egy rigmussal vezette fel a vőfély, és közben különböző tréfákat eszelt ki. Az elmaradhatatlan ludaskása előtt például a szakácsné jött be, akinek egyik kezét konyharuhával kötötték be. Amint a vőfély ezt meglátta, már mondta is a verset: „Ahogy szegény szakácsnénk a kását keverte, / a kezét a meleg gőz nagyon felütötte. / Nézzük őt uraim könyörületesen, / Méltó, hogy szívünk rajta megessen. / És, hogy a doktornak kontót fizethessen, / számára mindenki egy pár forintot vessen.”
A szakácsné ezután egy tányérral körbejárt a vendégsereg között, és amit abban egybegyűjtött, az ő pénztárcáját gazdagította. Vacsora után a násznép táncra perdült, az ifjú pár pedig visszavonult. Visszatérésük után következett a „menét” nevű tánc. „Ipitapotám, a pallódeszkán. / Nem leszek többé nyoszolyóleány. / Ha leszek, leszek, menyasszony leszek, / Akkor is csak a babámé leszek.” Erre a zenére a vőfély egyenként táncba vitte a menyecskéket, majd egy-egy legénynek átadta őket, míg az egész násznép körben állva nem járta a táncot.
Éjfélkor kezdődött a menyasszonytánc. Erre az alkalomra a menyasszony fejéről lekerült a koszorú, és babmérő kontyot kötöttek a fejére, ettől kezdve már menyecskének számított. Miután a menyasszony szüleinek házából is megérkeztek a vendégek, a vőfély ismét magához ragadta a szót: „Engedelmet kérek, vendégeim, / Álljanak az útból egy kissé félre, / Nem voltak hiába, lépteink, / Olyan igaz, mint száz fillér egy forint. // Imitt áll előttünk az ékes menyasszony, / Hogy menyecskefejjel először mulasson. / Mindenki vendégnek egy nótát juttasson, / Majd az ajándékból új cipőt varrasson. // Táncoljon hát vele mindenki egy kurtát, / de vigyázzanak, le ne tiporják a cipője sarkát. / Gondoljanak arra, hogy drágáért varrták, / Aztán tömjék meg bankóval a markát. // Az asztal közepén egy üres tányér, / Én kezdem a táncot, a többi meg ráér. / Addig szaladjanak el tízesekért, százasokért / te meg cigány, húzd az új házaspárért!” Miután mindenki fordult egyet a mennyasszonnyal, és megfizette ennek árát, a vőlegény felkapta új párját, és kiszaladt vele a teremből. A tánc, a vigadalom ezután reggelig tartott. Hajnalban a vőfély jókívánsággal fejezte be a lakodalmat a vőlegény házánál: „Szavamat indítom ékes köszöntésre, / Mert vagyon e háznak nagy gyönyörűsége. / E vigalomnak is azért lett kezdése, / Mert az örömnek van itt megpihenése. // Vőlegény, menyasszony, két nyelvem magasztal, / Kik áldva legyetek sok égi malaszttal. / Akiket az Isten sokáig éltessen, / Legyetek boldogok a földi életben.”
Ezután a násznép összekapaszkodva, vidám dalolással vonult át a menyasszonyos házhoz reggelizni. Itt általában feketekávét és hideg sültet tálaltak fel, majd néhány órás mulatozás után szétoszlott a vendégsereg. Az első világháború előtt még az is szokásban volt, hogy a lakodalom másnapjának reggelén az ifjú pár a násznéppel együtt átment a templomba asszonyavatóra. Miután a pap átvette az ajándékba kapott fonott kalácsot és a flaska bort, égő gyertyával megkerülte az oltárt, majd a fiatal házasok és a násznép is megtette ugyanezt.
A lakodalom volt az ember életének legvidámabb és legfelhőtlenebb napja. A legszomorúbb pedig kétségkívül a halálé. Amikor egy családban valaki meghalt, halottöltöztető asszonyokat hívtak, akik lemosdatták, és sötét ünneplő ruhába öltöztették az elhunytat. A holttestet az első szobában lefektetett, szalmazsákkal és fehér lepedővel leterített deszkára helyezték. Estefelé ide gyülekeztek az elhunyt rokonai, ismerősei, akik énekes asszonyokat is hoztak magukkal. Éjfélig együtt énekeltek, virrasztottak és a halottra emlékeztek, ekkor azonban mindenki hazatért, a háziak is a konyhában vagy a rokonoknál töltötték az éjszakát. Másnap reggel koporsóba rakták az elhunytat, majd megérkezett a pap a halottat „követni”. Erre a „követésre”, azaz búcsúztatásra mindenki eljött, aki valamilyen kapcsolatban állt a megboldogulttal. Itt vehettek tőle ismerősei végső búcsút, hiszen a temetőbe már csak néhányan kísérték ki. A temetőkapuig kocsin vitték a koporsót, majd itt a legközelebbi rokonok vették a vállukra, és ők helyezték el a nyitott sírgödörben. Házaspárok esetében gyakran alkalmazták az úgynevezett „pandaltemetést”, azaz a koporsót nem közvetlenül a sírgödörbe, hanem a sírgödör falába ásott üregbe helyezték el. Végül a plébános imája zárta le a jobblétre szenderült bajnaiak földi pályafutását.
A természettel állandó kapcsolatban álló falubeliek számára nagyon fontos volt, hogy tudják, mit hoz a holnap, hogyan alakul az elkövetkező napok, hónapok időjárása. Mivel ezek megállapítására nem voltak megfelelő technikai eszközeik, megérzéseikre, megfigyeléseikre hagyatkoztak. Az évek során általánossággá rögzült mondások közül néhány valóban sokéves tapasztalatok eredményét összegezte, néhány azonban inkább a babonák ingoványos talajára vezet bennünket. Nem is sorolhatjuk most itt fel valamennyi, az emberi élet különböző nagy eseményeihez, az időjáráshoz, az állatokhoz és a mindennapokban jelenlévő dolgokhoz kapcsolódó jóslatokat, mégis érdemes egyet-egyet megemlíteni közülük.
Mivel a gyermekhalandóság falunkban is igen nagy volt, a csecsemők gondozásakor igen sokféle szabályt kellett betartani. Ha a gyerek első látogatója például a bölcső fejéhez állt, a néphit szerint bandzsa lett a gyerek. Ha tükörbe nézett, néma maradt. Ha valaki üresen ringatta a bölcsőt, meghalt a gyereke. Ha pedig egy gyereket szemmel vertek meg, szenes vizet készítettek és arcát keresztben megmosták vele.
Természetesen, amikor egy lány eladó sorba került, elkezdődött a találgatás, vajon kihez megy férjhez, és milyen lesz a házassága. Szakavatott szem ezt is tudhatta jó pár előjelből. Amelyik lánynak például a tésztavize elforrt, az nem ment férjhez. Ha egy lány mosott, és a hasán vizes lett a ruha, részeges férjet kapott. Ha egy eladólány karácsonykor böjtölt, majd az éjféli misére egy almát vitt magával, és azt másnap, amikor a delet harangozták, kint a kapuban megette, amilyen nevű férfi először arra ment, olyan nevű férje lett. Az új asszonyt lakodalma után kilenc napig nem eresztették el a háztól, nehogy elváljon az urától.
Az emberi élet végének meghatározására is születtek szentenciák. Aki például tavasszal sárga lepkét látott, meghalt még abban az évben. Ha egy kutya valakire ránézett és vonított, az meghalt. Ha valaki meghalt, hozzátartozójának négyszer meg kellett nyomnia a halott lábujját, és mind a négyszer végig kellett néznie rajta, hogy ne féljen tőle.
Voltak ezenkívül másféle babonák is. Pappal találkozni szerencsétlenséget jelentett, de ha az újesztendőt férfi köszöntötte, egész évben szerencse volt a háznál. Aki kocsin piacra indult, annak nem volt szabad hátranéznie, mert akkor nem tudta eladni a malacokat. Ha valaki olyan beteg volt, hogy az orvos már nem tudott rajta segíteni, annak kilenc kútból hozott vízből, kilenc völgyből hozott fűzfaágból teát kellett főzni, ettől meggyógyult. Ha egy házból tejet adtak el, sót tettek bele, nehogy megrontsák a tehenet. Ha a tyúk kukorékolt (sic!), az tüzet jelentett. Ha a háztetőn szarka cserregett, baromfivészt jósolt. Ha valaki karácsonykor bement az ólba, megértette az állatok beszédét. Ha egy lánynak fennakadt a szoknyája, annak biztosan özvegyember fia udvarolt. Amelyik lány a másik szempilláját a keblébe tette, elszerette annak szeretőjét.
A legfontosabb megfigyelések azonban kétségkívül az időjáráshoz kapcsolódtak. Úgy tartották, ha március elején szép idő van, az jó termést ígér az őszi gabonából. Ha nagyhéten esett, egész évben esős időt vártak. Ha Szent György nap előtt szólt a béka, nem kellett szárazságra számítani.
A régi bajnaiak még számtalan ilyen és ehhez hasonló bölcsességre emlékeznek, de unokáik már elfelejtették ezek értelmét. Ma már nincs is rá szükségünk. Ötven évvel ezelőtt azonban az emberek még megszabott keretek közt éltek, amelyeknek szerves része volt az apáiktól örökölt tapasztalati tudás, a hétköznapok munkáját megkönnyítendő.
A falu közössége együtt élt, együtt dolgozott, a közösséghez tartozók minden örömüket és bánatukat egymással osztották meg. Több évszázadon keresztül ez a közösségi összetartás, ez az egymásra utaltság határozta meg a falu arculatát. Olyan közösség tagjai voltak a bajnaiak, ahol mindenki számíthatott a másikra, hiszen adott esetben neki is szüksége lehetett ennek viszonzására, és a falu csak azt fogadta el, aki ehhez a rendhez alkalmazkodott. Mára mindez már csak emlék, a rohanó hétköznapok forgatagában Bajna is elhagyja lassan őseitől örökölt nyugodt, segítőkész és játékos természetét.

Császár Ferenc lakodalma 1926-ban

Lakodalom az 1940-es években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT