A polgárosult Bajna
A polgárosult Bajna
Az 1847-ben összehívott országgyűlés képviselői még nem sejtették, hogy néhány hónap múlva az egész ország politikai berendezkedését megváltoztató törvényeket szavaznak majd meg. Az 1848 márciusában Bécsben kitört forradalom hírére azonban az országgyűlés tagjai belátták, hogy a régi rendszerhez való görcsös ragaszkodással a lakosság nyolcvan százalékának, azaz a parasztságnak a támogatását el fogják veszíteni. 1848 tavaszán ezért döntöttek a kötelező örökváltságról, s ez tulajdonképpen az úrbéri terhek teljes megszűnését jelentette, azaz az úrbéri viszonyból származó összes szolgáltatást eltörölték, a birtokosok kártalanítását pedig állami feladattá tették. Megszűnt ezenkívül az úriszék, a földesuraknak nem volt többé joguk ítélkezni jobbágyaik felett, a kastélyok börtöneiben senyvedő rabokat átvitették a megyei börtönökbe. (Az egyház már korábban lemondott a tizedről.) A törvény tehát jelentősen csökkentette a jobbágyok terheit, sőt az addig a földesúrtól „bérbe” kapott földjeiket ezentúl sajátjuknak tekinthették. Esztergom megyében 1779 úrbéres telek, azaz a megyében lévő szántóföldek negyven százaléka került a jobbágyok tulajdonába.
A földek átruházása azonban nem volt egyszerű folyamat. A jobbágyság ugyanis a törvény adta lehetőségeket úgy értelmezte, hogy ezentúl az irányítás az ő kezébe kerül, ezért mindent magának követelt. A megyében az első nagyobb összeütközés e tárgyban a földesúr és a jobbágyok között éppen Bajnán pattant ki. Bár a tagosítás, „ezen, községünket végpusztulással fenyegető eljárás” már 1847-ben befejeződött, az 1848. évi törvények kihirdetése után a község lakói többet követeltek maguknak. Mivel Sándor Móric, a bajnaiak állítása szerint az elkülönített községi legelő egy részét feltörette és szántóföldként használta, a község új rétet kért állatai számára. Sándor gróf a szerinte jogtalan kérést figyelmen kívül hagyta, ennek okán „bajnai volt jobbágyai száznál több számban öldöklő eszközökkel ellátva, s őreit halállal fenyegetve, erdőibe berontottak, s a törvényeket megszegve, nem kevés kárral legeltettek”. A vármegye a gróf panaszát tartotta jogosnak, és a jobbágyok vezetőit elfogatta.
A bajnaiakat azonban nem lehetett megfélemlíteni: néhány nappal később a nagysápi bíró és négy fegyverese által kísért rabokat kiszabadították, a bírót pedig jól megverték.
A zavargások ellenére a földosztások megkezdődtek a faluban, és folytatódtak akkor is, amikor az 1848. év második felében az osztrák császári csapatok a vármegye nagy részét megszállták. A szabadságharc kitörése és a haza ügye a bajnai jobbágyok figyelmét valamelyest eltérítette saját gondjaikról. Többen honvédként vettek részt a csatákban, s csak a tragikus világosi fegyverletétel után tértek haza falujukba. Honvédként szolgált többek között Balázs József, Bula János, Csivi Mihály, Flórián András, Frey Márton, Hegedűs János, Horváth József, Izsó Albert, Izsó János, Kerekes Márton, Kereszti József, Kováts Ferenc, Monos Ferenc, Tatai András, Tatai István, Tatai Pál, Tomka János, Tóth István, Vakán Ferenc, Vas János, Vizi Márton és Vizi Pál.
Bajnát 1851-ben 2046-an lakták, hat zsidó kereskedőt kivéve valamenynyien katolikusok. A faluban nyolcvannégy egész jobbágytelket számláltak, és hatszáz hold majorsági, azaz uradalmi tulajdonban lévő szántóföldet. Egyébként a falu egész határa 6674 holdra terjedt ki, ebből 3697 hold szántó, 440 hold rét, 23 hold legelő, 254 hold szőlőhegy és 2400 hold erdő. A földosztás ügyére Sándor Móric 1857-ben akart pontot tenni, de a bajnaiak „a végrehajtást nemcsak szóval, hanem tettel is gátolják, azáltal, hogy a mérnök mellé megkívántató szekereket, és kézi napszámosokat ki nem rendelik, sőt a kirendelteket halállali fenyegetések közt eltiltják, hogy munkára ki ne menjenek”.
A falubeliek ellenkezését az úgynevezett maradványföldek kérdése váltotta ki. A Mária Terézia által kiadott urbáriumban ugyanis – amelynek alapján a földek kimérését végezték – pontosan meghatározták egy jobbágytelek nagyságát. Bajnán, mint tudjuk, húsz hold volt egy egész jobbágytelek. A telkek kimérése után a határban maradtak olyan földek, amelyek a jobbágyok használatában voltak, de egyetlenegy telekhez sem mérték őket, mert akkor az már meghaladta volna a húsz holdat. Ezeket nevezték maradványföldeknek. Mivel eddig is a jobbágyok művelték azokat, ragaszkodtak hozzá, hogy ezután is az ő használatukban maradjanak. Sándor gróf azonban úgy gondolta, hogy mivel ezek egy jobbágytelekhez sem tartoztak, az uradalmi földekhez kell csatolni őket. A vitát mintegy tízévnyi pereskedés után úgy zárták le, hogy a 280 hold maradványföldből hetven holdat az uradalomnak adtak, 210 holdat pedig szétosztottak a jobbágyok között.
A kiegyezés évében, 1867-ben végre úgy tűnt, hogy Bajnán is befejeződnek az évtizedek óta húzódó perek, és a parasztgazdaságok megkezdhetik önálló életüket. 1868-ban azonban néhány gazda a legelők újrafelosztását kérte, mert szerintük az uradalom a földek tagosítása során megkárosította őket. A vármegye a következő évben újra mérnököket küldött ki, akik elkezdték a földek ismételt kimérését. Ezzel azonban már a falu nagy többsége sem értett egyet. Voltak ugyanis olyanok, akik miután megkapták a nekik ítélt legelőt feltörték, szántóként kezdték használni, és féltek, hogy az újbóli osztás során más kapja meg a nehéz munkával művelés alá vett földjeiket. A bajnaiak egy része ezért kérte a földkimérések leállítását, mert „mint nem végleges birtokainkat trágyázni nem mervén végkép kicsigázzuk s ezáltal az egész úrbéri lakosság koldusbotra jutását lássuk szemeink előtt lebegni”. 1869. november 20-án azonban a vármegye elutasította ezt a kérelmet, majd a következő évben, 1870-ben a legelők újraosztását is elvégezte. Ekkora fejeződött be tehát teljesen a bajnai határ felosztása: a szántókból, legelőkből és erdőkből az uradalom, a község és a jobbágyok részesültek, de természetesen az egyház, a plébános, az iskola, a tanítómester és a jegyző is megkapta a neki járó részt.
Az 1848-ban szentesített törvények nemcsak a földek tulajdonjogában, de az ország és az egyes községek irányításában is döntő változásokat hoztak. Magyarország polgári demokratikus állam lett, azaz az ország irányítása az uralkodó kezéből a lakosság által választott országgyűlésnek felelős minisztériumok kezébe került. Az 1848 előtt földesúri tulajdonban lévő jobbágyfalvak is önállósultak, a saját maguk által választott képviselő-testület irányíthatta az életüket. Az 1871/18. törvénycikk besorolása szerint Bajna nagyközség lett, amely saját ügyeiben nagyfokú autonómiával rendelkezett, azaz belügyeiben határozatokat és szabályrendeleteket alkothatott, amelyeket a saját maga által választott elöljárói hajtottak végre. Rendelkezett a község vagyona felett, kivetette és behajtotta a községi adót, gondoskodott a községi utakról és egyéb közlekedési eszközökről, valamint a helység iskoláiról, kulturális intézményeiről. Kezelte a tűzoltóságot, közrendőrséget és a szegényügyet. A testület tagjainak felét a falu lakossága háromévente választotta közfelkiáltással, a másik fele a község legtöbb adót fizető lakói közül került ki.
A falu élén továbbra is a bíró állt. Bajnán a kiegyezést követő években Szabó Vilmos töltötte be legtovább ezt a tisztséget, majdnem egy évtizedig irányította a falu életét (1885–1894). A képviselő-testület tagja volt még a bíró helyettese, a törvénybíró, négy tanácstag, a pénztáros, a közgyám, a jegyző és – amikor volt – a falu orvosa. E két utóbbi tisztviselőt az elöljáróság élethosszig választotta, és állandó jövedelemmel látta el. Bajnán az orvos mellett a jegyző volt a falu legjobban fizetett embere. 1869-ben kétszáztíz forint fizetést kapott, míg a bíró fizetése hetven forint, az iskolamesteré pedig ötvennyolc forint harminc korona volt. Az elöljáróságnak ezenkívül lakást is kellett a jegyző számára biztosítania. Bajnán a templom és a községi kert mellett lévő későbbi községházán kapott egy szoba-konyhából álló szállást, amelyet a falu 1875-ben épített át. Ekkor került a ház mellé egy félszer, egy istálló, egy börtön, egy kamra és egy tanácsterem, és valószínűleg ettől az időtől kezdve használták ezt az épületet képviselő-testületi tanácskozásokra. A falunak a fentieken kívül más fizetett tisztviselői is voltak, nevezetesen a plébános, a kántor, az iskolamester és a segédtanító, két hivatali szolga, két éjjeliőr, a községi bába, a harangozó és az erdőcsősz.
Hauh Lambert személyében, aki egyben a körorvosi funkciókat is ellátta, 1886-ban már orvos is működött a községben.
A szőlők nagy részét kipusztító súlyos filoxéra járvány után, 1895-ben megalakult a bajnai hegyközség, amelynek külön bírája és polgárai voltak. Ezek javadalmazásáról is a falu gondoskodott, feladatukat a beiktatásukkor elmondott eskü szövegéből tudhatjuk meg: „Én NN. Hegy Bírája, és NN. NN. Hegy Polgára ezen bajnai helység szőlő hegyének, esküszöm az egy élő Istenre, a ki Attya, Fiu, Szent Lélek, tellyes Szent Háromság, boldogságos Szűz Máriára, és minden Szentekre, hogy mi, ezen betsületes község által, a Szőlőhegy gondviselésére megbízva lévén, annak őrzését szentül és tehetségünk szerint, tellyesíteni fogjuk, a kártevőket szölökbe, szölölábokba, és szilvásokba megzálogolni, büntetni, a pinczetöröket, s más nagyobb kárt okozókat elfogni, és az Előljáróságnak kezeibe adni fogom: – minden ön személyem által, leendő elidegenétésektül óvakodni fogok: – A megtiltott órákon tul a szölöhegyen kóborló, s garázdálkodó egyes személyeket, vagy csapatokat is megismérni, s megfenyítés végett az Elöljáróságnak bemondani iparkodok, sem rokonim, sem jó Barátaimnak kedvezni nem akarván. – Isten engem úgy segéljen, Boldogságos Asszony, és Istennek minden Szentei. – Amen.”
Persze a kiadások fedezésére a falunak bevételekre is szüksége volt. Ezek a községi földek, a malmok és a kocsmák bérleti díjaiból, valamint az 1870-es évek elejétől a faluban tartott országos vásárok idején fizetett helypénzekből gyűltek össze. A marha- és kirakodóvásárokat az Epöl felé vezető út melletti téren tartották évente négy alkalommal (február, május, augusztus és november hónap közepén) két napon át. A falu bevételei közé tartoztak továbbá a községi lakosok adói: a telekadó, házadó, személyes kereseti adó és a jövedelemadó. A summa nagy részét természetesen a Sándor-uradalom fizette: a telek- és házadónak például majdnem az ötven százalékát.
A Sándor család azonban nemcsak az adójával vett részt a falu gazdagításában, de különböző adományaival és építkezéseivel is. Bár Sándor gróf és Leontina hercegnő egyetlen fiúk halála után, akit a gyarmatpusztai családi sírboltban helyeztek örök nyugalomra, sokáig nem látogatott el a faluba a fájó emlékek miatt, 1860-tól „Bajna ismét viszontláthatta urát, a kastély ablakai és kapui újra megnyíltak, a park és a kert díszruhát öltött s a puszta-gyarmati ménes és vadastér kettőzött gond és figyelem tárgyává lőn”.
A falu elöljárósága a Sándor-uradalom tetemes adójának és adományainak köszönhetően egyre többet szentelhetett költségvetésében a falu fejlesztésére és szépítésére. Bár a Sándor család még 1848 előtt kiépítette az uradalmához tartozó községek közti összekötő utakat, Bajna belső útjainak kikövezésére csak 1893-ban került sor. A munkálatokhoz szükséges követ az uradalom tulajdonában lévő kablási bányából ingyen hozhatta el a község.
A falunak a vízellátás okozta a legtöbb gondot. A lakosság a bajnai határban lévő négy patakból és a Csima-réten lévő tóhoz épített csatornából szerezte be ivóvizét, majd 1889-ben két új kutat is ástak. Néhány év múlva az egyik kutat vízhiány miatt felsőbb rendeletre be kellett temetni, majd nemsokára a másik kút is használhatatlan lett, mert nem működött benne a szivattyú. Megjavítására csak 1895-ben került sor.
Nagyobb esőzések idején a piactér szinte állóvízzé változott, ezt a problémát 1859-ben sikerült megoldani, oly módon, hogy a kastély és a vendégfogadó közti utcán árkot ástak a felgyülemlett csapadék elvezetésére. Az árokra azért is szükség volt, mert a víz a kastély kert és a csendőrkaszárnya közti úton folyt le, és azt járhatatlanná tette. 1859-ben ezért nemcsak a vizet vezették el innen, hanem az utat is kikövezték. A csendőrkaszárnya valószínűleg a volt katonai magazinum helyén épült fel, ahol már 1853-ban az állandóra beszállásolt csendőrség működött.
A közegészségügyről is gondoskodott a falu: 1886-ban Stadler Mór gyógyszerésznek engedélyezték egy patika megnyitását, 1895-től Hantossy Elemér vezette. A főtéren lévő Hangya vendégfogadó mellett 1896-ban már hat italmérés és egy vegyesbolt is működött a faluban, amelyek tulajdonosai a betelepült zsidók közül kerültek ki. A számos kisiparos között a legjelentősebbek az Epöl felé vezető úton malmot működtető Kinizsi testvérek voltak, akik fejlesztési terveikkel és szerencsés beruházásaikkal elérték, hogy a két világháború között az általuk vezetett malom a környék legjelentősebb ipari üzeme lett.
A gazdasági fejlődést nemsokára kulturális fellendülés követe, amelyben nagy szerepe volt a katolikus egyháznak. Bajna plébánosa a korszakban Simor János, a későbbi esztergomi érsek volt, akinek tudománypártolása és műgyűjtő szenvedélye már a faluban eltöltött idő alatt is megmutatkozott. Az általa és utódai által létrehozott vallásos egyesületek, kaszinó, olvasókörök, szövetkezetek a polgárosuló Bajna lakóinak kényelmét és növekvő kulturális igényeik kielégítését szolgálták.
Falurészlet az 1930-as évekből, a kép jobb oldalán a régi községháza épülete látható
A Hangya szövetkezet az 1920-as években
A tűzoltó-egyesületi tagok 1877-ben, a kastély előtt
A gyógyszertár első épülete, amely később posta, majd lakóház lett
