A grófi uradalom központja

Teljes szövegű keresés

A grófi uradalom központja
Mintegy egy évszázadnyi béke után Magyarország területét újra idegen csapatok fenyegették. A XIX. század első éveit Európában beárnyékolta egy francia katonatiszt, Bonaparte Napóleon szédületes karrierje, amely főleg az új, polgári eszméktől ódzkodó Habsburg-udvart riasztotta meg. Miután Napóleon Franciaországban átvette a hatalmat, a Habsburg Birodalom tartományai már harcra készülődtek. 1800 és 1801 folyamán Esztergom megye Hont megyével együtt kiállított egy lovas századot, majd 1809-ben, amikor a francia császár osztrák földre lépett, elrendelték hazánk területén az utolsó nemesi felkelést. Bajnán ez húsz nemest érintett, akik azonban felmentésüket kérték a hadba vonulás alól, mivel nem voltak megfelelő anyagi eszközeik a felszerelés kiállítására. I. Ferenc osztrák császár Komáromba, majd Tatára menekült az őt üldöző francia csapatok elől, amelyeket Győrnél az összehívott magyar nemesi felkelők próbáltak megállítani. A bajnai uradalom marhákkal és kétszázhuszonöt öl tölgyfával támogatta a katonaságot, tizenhat bajnai lakos pedig négy-négy szekérrel élelmiszert szállított Pápára, amiért egyenként tizenkilenc forintot és negyven krajcárt kaptak. A győri csata elveszett, az osztrák császár egy időre kénytelen volt engedni a francia követeléseknek.
A napóleoni háborúk a jobbágyságnak, így Bajna lakóinak is kedvező változásokat hoztak. Az állandóan hadi készültségben lévő katonaságot ugyanis el kellett látni élelemmel, amelynek megtermelése a falusi lakosokra hárult, akik, miután beszolgáltatták terményadójukat a földbirtokosnak, a felesleget jó pénzért értékesíthették. Így a jobbágyfalvakban nőtt az életszínvonal, és az Esztergom megyében 1802-ben bevezetett Ratio Educationisnak, azaz tanügyi szabályozásnak köszönhetően nőtt a műveltségi szint is. Nem lehet véletlen tehát, hogy a jobbágyok Bajnán egyre több panasszal léptek fel, és egyre többet követeltek a Sándor családtól. A panaszok közt első helyen szerepelt az, hogy a földesúr elvette a jobbágyok irtásföldjeit, és azok árát nem fizette ki, ezenkívül többször elszántatta a határjeleket Csima, Sárás és Bajna határában lévő Csámor-tónál, valamint több rétet és kaszálót alakított át szántóvá. Panasz tárgya lett az is, hogy a pálinkafőzést zsidó vállalkozóknak adta bérbe, a falubelieket pedig eltiltotta tőle. (Noha, mint utaltunk rá, ebben az esetben a földesúr a hagyományos jogrend klauzulái szerint járt el.) Kifogásolták a jobbágyok, hogy az uraság a bajnai földeket az első, azaz a legjobb minőségi osztályba soroltatta, ezért a legmagasabb adót kellett utána fizetniük, pedig maga a föld kevesebbet ért. Az úrbéri szerződés megállapodása szerint az irtásföldek után az uraság csak nyolcadadót szedhetett volna, de ő kilencedet, néha pedig tizedet is szedett. A faluban nem engedett kecskét tartani, mondván, hogy az megkárosítja az erdőket. Végezetül a jobbágytelken élő armalista nemesektől is, akiket éppen az különböztetett meg a többi falubeli lakostól, hogy ők nem tartoztak a földesúrnak, azaz a jobbágyi terhek alól mentesek voltak, beszedette az adót. Mindezeket a jobbágyok a faluban tartott úriszék előtt többször elmondták a Sándor család képviselőinek, igaz, a helyzet nem változott.
Az ország más területein is zúgolódtak a jobbágyok, elégedetlenségüket fokozta az 1831-ben kitört kolerajárvány. A kolera Magyarországon addig ismeretlen betegség volt, amely hányással és hasmenéssel kezdődött, és néhány nap alatt halállal végződött. A tehetetlen orvosok bizmutporral próbálták kezelni, de ennek túladagolása szintén halált okozott. A falvakban az „orvosság” szétosztásával megbízott katonaság pedig nem mindig ismerte a mértéket. A Felvidék keleti részén ezért a jobbágyok közt lázadás tört ki. Bár Esztergom megyére a felkelés nem terjedt át, a kór itt is pusztított. Rudnay Sándor hercegprímás, Esztergom megye főispánja 1831-ben ebben a betegségben halt meg. Podmaniczky Frigyes báró, aki azokban a napokban Pesten tartózkodott, így emlékszik vissza: „De nem is csodálom, ha akkoriban a lakosság megdöbbent s egykedvűségét elvesztette. Iszonyú forróság uralkodott, utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben, a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára, a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a legműveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.” Sándor Móric Bajnán megtette a kötelezően előírt óvintézkedéseket, amelyek árát azonban 1832-ben a bajnaiakkal fizetette meg.
Sándor Móric 1822-től állt a bajnai uradalom élén, és alig tizenhét évesen lépett apja örökébe. A fiatal gróf sokat utazott, többször járt Angliában és a reformgondolkodású Széchenyi Istvánnal is szoros kapcsolatban állt, lelkes támogatójaként a lóversenyzés magyarországi meghonosításának, bár Széchenyi haladó terveivel már nem értett egyet. Az 1832–36. évi országgyűlés törvénybe iktatta, hogy a jobbágyoknak jogukban áll évről évre megváltani úrbéri kötelezettségeiket, azaz a robotot, dézsmát és a cenzust. Ez a törvény és ennek többféle értelmezése az Esztergom megyei jobbágyok között is visszhangra talált.
A Bajnával szomszédos faluban, Nagysápon élő jobbágy, Juhász András Bécsből hazafelé tartva Győrnél hallotta, hogy az új törvény szerint a tized meg fog szűnni. A jó hírt természetesen az útjába eső összes faluban elmondta, nem kis izgalmat váltva ki a lakosok között. A vármegye megijedt a jobbágyok mozgolódása miatt, Juhász Andrást elfogatta, és nyilvános botozásra ítélte. A büntetés végrehajtását azonban a jelenlévők megakadályozták.
A bajnaiak az országos törvényekre hivatkozva és nagysápi jobbágytársuk esetén felbuzdulva kérték a földesurat a községi és az uradalmi legelők elkülönítésére, valamint a bajnai földek újraosztályozására, amely már a földek jobbágyok által történő megváltását készítette volna elő.
Sándor Móric, engedve az idők szavának, 1836-ban megkezdte a legelők elkülönítését, majd 1839. április 22-én a földek besorolását, amelynek eredményeként a bajnai földek a második és a harmadik osztályba kerültek. Az osztályozás és a földek jobbágytelkek szerinti kimérése 1847. szeptember 28-án fejeződött be, amikor az 1839–40. évi országgyűlés végzése szerint a jobbágyok összegyűjtött pénzükön meg is válthatták földjüket. Bajnán erre már nem került sor, mert az 1848. év eseményei alapvetően megváltoztatták a viszonyokat.
A Sándor család jelenléte a faluban előnyökkel is járt. 1834-ben, amikor Sándor Móric elvette Metternich Leontina hercegkisasszonyt, a rettegett kancellár, Klemens Lothar Metternich lányát, bajnai kastélyát a legmagasabb igényeket kielégítő módon alakítatta át. A hercegkisasszonyt sikerült is elvarázsolnia: „Leontine, aki gyermekkora óta megszokta a fényűzést a bécsi Ballhaus téren lévő Metternich-palotában, most mégis meglepődött. Nem gondolta volna, hogy egy vidéki kastélyban mindaz lehetséges, amit látott. Az ebédlő falát erezett márvány borította, még a mennyezetet aranyfaragások díszítették. Hatalmas csillárok és dúsan aranyozott falikarok gyertyái szolgáltatták a világosságot. A magas támlájú székek, a csillárok, falikarok, függönyök és tapéták mindenütt stílusos összhangban voltak egymással. A falaknál elhelyezett üvegszekrényekben ritka bécsi üvegedények és ezüstök ragyogtak a gyertyák fényében.”
A falu kiépített megközelíthetőségéről is gondoskodott a földesúr, amikor 1839-ben a Bajnát Gyarmattal összekötő út mellé facsemetéket ültettetett, amelyek később árnyas fasorrá növekedtek. 1840-ben pedig megjavítatta a Kablási úton lévő kőhidat.
Természetesen a jobbágyok a földesúron kívül az államnak és a vármegyének is tartoztak adóval. Ez utóbbi a háziadót és a kötelező katonai beszállásolást jelentette. A teher igen nagy lehetett, mert 1827-ben kérték a vármegyétől a Bajnán állomásozó hadfiak számának csökkentését, a következő évben azonban még mindig tizennégy jobbágyháznál laktak katonák. Bajnán, Tokodon, Nagysápon és Csolnokon főhadnagyi szállás is volt, amely egy szoba-konyhából és kamrából álló jobbágyházat jelentett. 1833-ban a bajnai főhadnagy kérte szállása átalakítását, amelyet a vármegye saját költségén el is végzett.
Mivel Bajna volt a megye legnagyobb községe, a faluban 1832-ben katonai raktár épült, amelyet a környékbeli falvakban állomásozó katonák is használtak. A raktárban – korabeli elnevezéssel: magazinumban – fegyverek, egyenruhák és a katonák ellátására szánt termények voltak. Ez utóbbiakat a bajnai bíró kezelte, ami nem volt túl hálás feladat. A bírót a megye rossz sáfárkodás miatt többször is felelősségre vonta, így például 1836-ban Vakán Jánosnak harminchét forint büntetést kellett fizetnie. A raktár mellett a katonaság használatában lévő istálló, lovaglóiskola és félszer is volt a faluban. Ezek fenntartása eredetileg a bajnai lakosok kötelessége lett volna, de ők kérték a vármegyét ennek a tehernek elengedésére. 1834-ben ezért úgy határoztak, hogy ezeknek az épületeknek karbantartásában a szomszédos községek lakóinak is részt kell venniük, hiszen ők is használják azokat.
A katonák jelenléte a faluban több hátránnyal járt, mint előnnyel. Békeidőben ugyanis szívesen látogatták a falusi kocsmát, ahol 1834-ben olyan nagy verekedés tört ki a falubeliek között és közöttük, hogy a főkapitánynak a vármegye hatósága előtt kellett beszámolni az esetről, és meg kellett ígérnie, hogy ezentúl katonái nem okoznak ilyen problémát, a kocsmárosnak okozott károkat pedig meg kellett térítenie.
A Bajna környékén fosztogató csavargókat sem riasztották el a faluban lakó fegyveres katonák. 1836. szeptember 14-én este fél kilenckor például tizenkét főből álló zsiványcsapat támadta meg saját házában az uradalmi fővadászt és feleségét. A bezárt szoba ajtaját feltörték, a fegyverrel védekezni próbáló vadásztól elvették puskáját, feleségét, majd a segítségére siető férjet is megverték egy balta fokával. A házból elraboltak tizenkét puskát, lőszereket, tizenkét tajtékpipát, ezüst- és fehérruhaneműket, továbbá 2260 forintot. Csak kettejüket sikerült elfogni, az elrablott holmik közül pedig mindössze hat ezüstkanál és egy férfiing került vissza jogos tulajdonosához.

Sándor Móric, az ördöglovas

Metternich Leontina, Sándor Móric felesége

Bajna XVIII. században vésett pecsétje

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT