A Both nemzetség falut teremt | Száz Magyar Falu

A Both nemzetség falut teremt

Településünk születésének pontos dátumát nem tudjuk meghatározni. Nevét a szakirodalom szláv eredetű személynévből eredezteti, tehát a falu alapításakor valószínűleg magánkézben volt. A népi hagyomány szerint azonban Bajna lakói egykor a mai Sáráspuszta helyén éltek, ahonnan a tatárjárás idején menekültek el. Mivel lakóhelyüket sok viszontagság és baj közt kellett elhagyniuk, új falujukat – így őrzi a legendárium – a „baj”-ról nevezték el.

A népmonda hitelességét nem tudjuk igazolni, tény viszont, hogy Bajna mai területén a középkorban több kisebb-nagyobb falu létezett. Esztergom megye a legkorábban betelepült birtokok közé tartozott, szinte az állam szervezetével egy időben született. 1079-ből már ismerjük az esztergomi várispán nevét, aki az Esztergom várához tartozó birtokokat irányította, köztük a már elpusztult, Bajna határában lévő Nyék falut is.

A királyi államszervezethez tartozó várbirtokokon kívül a megye szinte egész területe az uralkodó magántulajdonában volt, és a királyi udvar ellátásáról gondoskodott. A mai Bajna területén volt Udvarnok nevében is őrzi hajdani lakóinak foglalkozását. De nemcsak az ilyen beszédes nevekből tudunk következtetni az uralkodói birtokjogra, egy 1293-ban kelt oklevél, amely a falu történetének első írásos forrása, említi, hogy a falu egykor királyi tulajdonban volt. Az efféle birtokok eladományozása azonban már István uralkodásának végén megkezdődött, és számos távoli nemzetség, amely az év egy részét a király környezetében töltötte, kapott itt birtokot. A faluval szomszédos Bercse például a Csongrád megyei Bár-Kalán nemzetség tulajdona volt.

Bajna középkori történetéről szólva mindenképpen szükséges megemlítenünk a határában vagy a területén egykor létezett falvakat, amelyek nagy része a török hódításnak esett áldozatul. A megye egyik legősibb települése a már említett Udvarnok volt, amely a mai Pap-földi-dűlő területén, Bajnától északkeletre helyezkedett el. Lakói a király közvetlen szolgálatában álltak, templomának védőszentje valószínűleg Szent Adalbert lehetett, ez a tény szintén ennek az immár eltűnt településnek a királyi udvarral való szoros kapcsolatára utal. A XII. században a dömösi prépost, majd szomori és ikladi nemesek vásárolták meg a falut. Utoljára 1340-ben említik, később valószínűleg Sárás faluba olvadt bele.

A Bajna területén lévő másik ősi település Nyék, amely egyik honfoglaló törzsünk nevét őrzi, így valószínűleg a XI. században keletkezett. A mai Csilláló-völgyi-dűlő területén a községtől északnyugatra helyezkedett el. Később nyéki nemesek szerezték meg, majd a török támadások időszakában elpusztult.

A Bajna területén lévő többi falunak, sőt magának a településnek az első említése is a XIII. század végére esik. Ekkor Magyarország már túl volt a tatárdúláson, amelynek számos kisebb falu is áldozatául esett. Esztergom megyében inkább csak maga a központ, Esztergom szenvedett az idegen támadástól, a megye területén lévő települések lakói jobbára erdőkbe, hegyekbe menekültek, és bár falujuk elpusztult, életüket meg tudták menteni. A már említett bajnai népmonda szerint a sárásiak ekkor alapították Bajna falut, miután a tatárjárás időszakát az Öreg-hegy barlangjaiban vészelték át. Sárás azonban túlélte a tatárjárást, bár előfordulhat, hogy egy időre elnéptelenedett. Az 1287-ben már újra benépesült falu kisnemesek tulajdonába került, akiktől a Rozgonyi család szerezte meg, majd az 1540 körül bekövetkezett török támadás idején végleg elpusztult.

Sárás egyébként Bajnától délkeletre helyezkedett el, a szintén a középkorban elpusztult, egykor a pilisi apátság birtokai közé tartozó Nyika mellett. Említést érdemel még a Bajnától délnyugatra lévő Bercse, ahol Árpád-kori templom vagy kolostor romjaira bukkantak a régészek. Bercse a már említett Bár-Kalán nemzetség tulajdonából a XV. század végére került az esztergomi káptalan tulajdonába.

A falunk határában fekvő legjelentősebb település Csima volt. Valószínűleg már a tatárjárás előtt is létezett Örsej néven, majd a tatárjáráskor lakói a sárásiakéhoz hasonlóan elhagyták. A közszájon forgó történet szerint Csima templomát és a mellette lévő remeteséget a tatárok dúlták fel. Hét évszázad múlva, 1870 körül egy öreg, Sterk nevű kovács Esztergomból Pusztagyarmatra vasat szállított. Útközben megállt pihenni a csimai templom romjainál, és kicsit elszunyókált. Egyszer csak arra riadt fel, hogy a romok közül éles fény csillan. Közelebb ment, és megnézte a fény okát: egy ládát talált, tele ezüsttel és arannyal. Ebbe a ládába rejtették értékeiket a tatárok elől menekülő csimaiak. A kovács magához vette a ládikát, Csabdi közelében birtokot vásárolt magának, és gazdag emberként halt meg.

A szerencsés kovács történetéhez annyit hozzá kell fűznünk, hogy Csima – vagy akkori nevén Örsej – nem pusztult el a tatárjáráskor, lakói visszatértek – Chama fiai szerezték meg a település birtokjogát. A XIII. század közepén, tehát a tatárjárást követő években Chama vásárjogot szerzett a falunak, amely ezért felvette tulajdonosának nevét, így lett Csama, később Csima. Mátyás király idejében fontos kereskedelmi út haladt itt, templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték fel. A szombatonként tartott vásárokkal Esztergom megye második legnagyobb településévé nőtte ki magát, komoly iparosműhelyekkel, amelyek közül néhánynak a romjait megtalálták a régészek. Az összedőlt, kormos kemencékben talált cserépdarabok azt jelzik, hogy a várost elpusztító török támadás éppen munka közben találta a meglepett embereket, akik sietve hagyták el lakóhelyüket, nem sejtve, hogy többé már nem térhetnek ide vissza.

A virágzó Csimaszombat mellett Bajna csupán kis falunak számított, amelynek tulajdonosa 1293-ban Yexe fia András fia Péter. Az eddig valószínűleg békésen birtokló Pétert ekkor a hatalmas Basztélyi nemzetség, a Rozgonyi család őse beperelte, és megszerezte tőle a falut. Ez a per annak az országos folyamatnak a része volt, amely a Magyar Királyság területén az 1260-as években kezdődött, és a XIV. század elején az egész országban a kiskirályok uralmához vezetett.

Az utolsó Árpád-házi királyok idején a központi királyi hatalom, jórészt a birtokok eladományozása miatt, igen meggyengült. IV. Béla és István, az ifjabb király trónharcai azután szabad utat engedtek a nagybirtokos arisztokrácia hatalmi törekvéseinek, és megkezdődött a főúri latifundiumok kiépítése. A mai Komárom-Esztergom megye területén a legnagyobb birtokosok – az esztergomi érseken kívül – Basztély nembeli Rénold mester és örökösei, valamint a Kézai Simon krónikája szerint Lél vezértől származó Zovárd nemzetség Vécs ágához tartozó Miklós főlovászmester utódai voltak. Az előbbiek Sárás és környéke területén szereztek maguknak nagyobb birtokokat, az utóbbiak a mai Lábatlan környékén.

A XIII. század végén mindkét nemzetség tovább akarta növelni vagyonát: 1295-re a Basztély nemzetség tulajdonába került Bajna és Vígan vára, míg a Zovárd nemzetség megvásárolta Udvarnok birtokot. A közeli szomszédság azonban nem hozta meg a békét, 1300-ban a Basztély nembeli András fia Miklós megtámadta és feldúlta Udvarnok falut, ezért Zovárd a királyi bírósághoz fordult igazságért. Az ítélet értelmében Zovárd megkapta Sárás, Bajna és Vígan birtokot az okozott kárért. A Bajnán élő kisnemesek azonban továbbra is jelentős területeket birtokoltak a falu határából, s csak 1306-ban kényszerültek arra, hogy átadják azokat az erősebb Zovárd nemzetségnek.

Az Anjou királyi házból származó Károly Róbert hatalomra kerülése és uralmának megszilárdítása után a régi birtokviszonyok visszaállítására törekedett ott, ahol ez lehetséges volt. Valószínűleg a trónharcok során végig az uralkodó oldalán álló Zovárd nemzetség is megtarthatta volna birtokait a Csák Mátét támogató Basztély nemmel szemben, ha 1322-ben a nemzetség egyik tagja kegyvesztéssel járó bűntettet nem követ el: 1322-ben a birtokszerző Zovárd mester testvérének fiait, Miklóst és Pétert, hamispénzveréssel gyanúsították meg. A gyanú igaznak bizonyult, és Károly Róbert nemcsak a bűnösöket, de az egész nemzetséget jószágvesztésre ítélte. A nemzetség tulajdonában lévő Bajna, Sárás és Udvarnok tehát visszaszállt a koronára. Csak harminc évvel később sikerült elérnie Zovárd mester fiának, Domonkosnak, hogy a király visszaadja birtokai egy részét, többek között Bajnát is. Udvarnok ekkorra már Sárás faluba olvadt, Sárás pedig a Basztély nemzetség leszármazottjainak, a Rozgonyiaknak kezére került.

Ezután több mint száz évig nem hallunk Bajnáról. A Zovárd nemzetség békés birtoklását valószínűleg senki nem zavarta meg, a falu élvezte az Anjou család uralma alatt Magyarországon bekövetkezett gazdasági és kulturális fejlődés eredményeit. A birtok azonban Zsigmond uralma végén mégis gazdát cserélt, mert a XV. század közepén Bajnáról nevezett Both család tagjai kezdenek feltűnni az országos politika színpadán.

A Both család az ország keleti felén található, a XIII. század elején még lakatlan tornai királyi erdőuradalomból származott, ahol a névadó ősnek, Tornai Gothard fiának, Budnak és testvérének 1285-ben IV. László király egy birtokot adományozott. Később Bud Aba Amádé szolgálatába állt, és pártfogója kérésére 1310-ben megkapta Károly Róberttől az Ung megyei Panatarnóca várföldet, amelyet később róla Bud-, azaz Botfalvának neveztek el. Bud utódai több családot alapítottak, egyik leszármazottjuk, Both István a szintén Ung megyei nagybirtokos család egyik tagjának, Pálóczi Györgynek familiárisa lett. Néhány év múlva Pálóczi Györgyöt Zsigmond király esztergomi érsekké nevezte ki, és jelentős Esztergom megyei birtokokat adományozott neki. Both István tehát valószínűleg ekkor, 1422 és 1431 között érkezett megyénkbe, és hűsége jutalmául kapta meg Bajna birtokot. A mintegy száz jobbággyal rendelkező kisnemesi családnak ekkor már címere is volt, amelyben nyíllal átlőtt kar látható, elvágott tövén korona, felette pedig csillag ragyog.

A Bajnai Both család első említése 1450-ből való, amikor István királyi emberként szerepelt egy birtokperben. 1451-ben ugyanez az István törvénytelenül elfoglalta Csomaszombathi Mihály kiskorú fia, László birtokait, ezért perbe idézték. 1455-ben ismét királyi emberként szerepelt. 1479-ben István a Hont megyei Perőcsény birtokát szerezte meg.

Ez az az időszak, amikor a Both család megkezdte felemelkedését, amely főleg már István fiainak köszönhető, akik mind fontos politikai vagy hadvezéri tisztségeket töltöttek be Mátyás, majd II. Ulászló uralkodása alatt. Bajnán 1484-ben valószínűleg István építette fel az Árpád-kori templom romjaiból a ma is látható katolikus templomot, valamint több udvarházat. Két nemesi kúria biztosan állt a mai falu területén, ezek azonban csupán abban különböztek a jobbágyok házaitól, hogy nem vályogból, hanem kőből épültek.

Bajnai Both Istvánnak négy fia volt: János, András, Ambrus és Imre, akik közül András futotta be a legnagyobb karriert. Ő ugyanis 1488-ban Mátyás király egyik igen kedvelt hadvezére volt, 1498-ban pedig már azok közé a bárók közé tartozott, akik jobbágyaik száma szerint hadkötelesekként saját bandériummal rendelkeztek. 1504-ben Dalmát-, Horvát- és Tótország bánja lett Balassa Ferenccel együtt. Valószínűleg még a mohácsi vész előtt halt meg fiúutód nélkül, lányát, Katalint, Hagymássy Miklós vette el. Both István másik fia, Ambrus Somogy megyében szerzett magának birtokokat, de az országos politikában nem játszott szerepet. Ő is fiú utód nélkül halt meg. Both Jánosnak szintén a déli végeken voltak nagyobb birtokai, amelyeket törökországi szolgálataiért kapott, ahol követként képviselte Mátyás királyt. 1493-tól Brinia várának védelmében bekövetkezett haláláig dalmát-horvát bánként szolgálta uralkodóját. Két fia, Ferenc és János örökölték birtokait. János 1521-ben Nándorfehérvár egyik kapitánya volt, akit a török a vár elfoglalása után felkoncolt.

Both István három fia tehát az ország déli részén birtokolt, az Esztergom, Komárom és Hont megyei birtokokat a negyedik fiú, Imre örökölte. Neki két fia volt, akik közül Ferenc Batthány Zsófiát, István pedig Dersenyei Erzsébetet vette feleségül. Sem Ferenc, sem István házasságából nem született fiú örökös, így 1526 körül kihalt a bajnai Both család férfiága, és az egyre gyakrabban előforduló oszmán betörések ellen csak az erőskezű asszonyok védelmére számíthatott a falu.