Palócok a csanádi síkon
Palócok a csanádi síkon
A bécsi haditanács 1697-ben elrendelte a tiszai–marosi határőrvidék szervezését. Ez a végvidék két kerületre, distriktusra oszlott: a tiszaira vagy szegedire és a marosira vagy aradira. A distriktusok élén császári tábornok, vagyis várparancsnok állt. A határőrvidékre szerb népkatonákat és mozgócsapatokat telepítettek. A marosi határőrvidék huszonhárom katonatelepből állt. Ezek között volt Újcsanád is. A katonáknak a császár kiváltságokat biztosított: mentesítette őket a vármegyei közigazgatás alól, függetlenítette a földesúri terhektől, szabad vallásgyakorlatot élveztek, a rendelkezésükre álló földet és erdőt háborítatlanul és korlátlanul használhatták.
Újcsanád a török által elpusztított Apátfalva begyepesedett romjain épült föl. Mária Terézia 1750-ben föloszlatta a marosi határőrséget, a községet Csanád megyébe kebelezte be, és az aradi uradalom kezelésébe adta. Ekkor a szabadabb életmódhoz szokott szerbek egy része kivándorolt Oroszországba, helyükbe románok szivárogtak be; az uradalom kormányzója ötven magyar családot telepített az üres portákba. Mivel ekkor Őscsanád szerb és német településrészből állt, Szerb-Csanádként és Német-Csanádként emlegették, Új-Csanádot pedig Magyarcsanádnak kezdték nevezni.
Apátfalva újratelepítése 1750-ben történt, a Mária Terézia-féle urbárium beneficumainak második pontja szerint szolgáltatásokra és adózásokra 1751-től volt kötelezve. A kamara Jászságból – főleg Jákóhalmáról – és Heves vármegyéből több magyar családot telepített ide, számuk ötszázon fölüli lehetett. Az aradi kincstári uradalom Apátfalvát egy ideig Magyarcsanáddal együtt igazgatta, közigazgatásilag Apátfalva 1762-ben vált külön. Ekkor alakult ki a község mai határa. Megkapta Tárnok-pusztát egész kiterjedésében, Szecső-puszta felét, Belez-puszta felét, továbbá az apátfalvi, szecsői és tárnoki szigetet. Árva János főlevéltáros jól látta, Újcsanád és Apátfalva „sohasem volt egy, csupán közigazgatásilag voltak ideiglenesen összekapcsolva”. Ezt a nézetet tette magáévá Bohdaneczky Edvin és Oltvai Ferenc is. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert félreérthető Borovszky Samunak a fogalmazása: „A magyar lakosság 1762-ben különvált s megalapította a mai Apátfalvát.” A különválás adminisztratív elszakadást jelentett, nem járt népességi áttelepítéssel. Apátfalva újratelepítésének kezdetétől mai helyén feküdt, templomának építését 1754-ben már itt kezdték el.
Banner János szintén tévesen fogalmazott, amikor Apátfalváról azt írta, hogy „mai helyétől keletre, a mai Magyarcsanád helyén terült el”. Apátfalva újratelepülésekor Magyarcsanád még a középkori Apátfalva helyén feküdt, vagyis a Maros őscsanádi kanyarulatánál, a mai Magyarcsanádtól néhány kilométerre dél felé. Jelenlegi helyére 1793-ban – a folyó gyakori kiöntései miatt – költöztette át az aradi kincstári uradalom. A Maros szabályozása után a középkori Apátfalva, illetve a török hódoltság után létrehozott Újcsanád területe átesett a Bánságba. Mindezt a korabeli térképek hitelesen ábrázolják. A II. József-kori katonai térkép vagy Vertics József fölmérése mindkét településnek még az utcahálózatát is föltünteti.
Mária Terézia úrbérrendeletét Apátfalván 1770-ben hirdették ki. Korábban a községnek semmiféle urbáriuma nem volt. A földesuraság szerepét a kamara töltötte be, amely önnön tetszése szerint határozta meg a robot és az adófizetés mértékét, de ez alacsonyabb és kedvezőbb volt a magánföldesurak követeléseinél.
A jobbágytelek az országban Csanád megyében volt a legnagyobb. Mértékegysége a hold, a jugerum volt; a hold ezerszáz négyszögöl területet jelentett. Egy egész jobbágytelek egy hold beltelekből, harminchat hold szántóból és húsz hold rétből állt. A község területét előbb 122 sessióban, vagyis jobbágytelekben állapították meg.
A jobbágyság rétegződése alig megfigyelhető, hiszen a letelepedéstől csupán néhány évtized telt el. Házatlan zsellér még nincs. Makón az urbárium idején a telkes jobbágyok a parasztság 51 százalékát tették ki, Apátfalván 76 százalékot. (Függelék VI.) A telkes jobbágyok legnagyobb rétegét a fél- és háromnegyed telkesek képezték. Az urbárium idején legnagyobb földterületen gazdálkodott: Siket István, Sóki András, Mátó Mihály, Borsos Gergely, Varga Imre.
A szolgáltatások mértékéről a község bírája és tanácsa 1772. szeptember 15-én egyezséget kötött Eötvenessy Lovász Mihály aradi cameralis prefektussal. Az urbáriumban jobbágytelkenként előírt évi 52 marhás robot helyett az uradalom 12 nap szolgálatot kívánt természetben, a többi 40 napi robotot hat krajcárjával számítva (122 egész házhely után) 488 rénus forintot kellett az uraság kasszájába befizetni. A hosszú fuvart, ha az uraságnak szüksége hozná magával, azt a rendelkezés értelmében a község vállalta.
A házhelyek után járó egy forintot (összesen 150 rénus forintot) a bírónak kellett összeszednie és befizetnie az uraság kasszájába. Az uraság konyhájára adandó főzött vajat, kappant, csirkét, tojást minden egyes házhely után harminc krajcárral készpénzzel megváltva (összesen 61 rénus forintot) kellett befizetni. Az uraság ingyen adott erdejéből tüzelőnek való fát, de roboton kívül száz öl fát kellett vágni és behordani az uraságnak. Kilenced helyett minden terményből természetben nyolcadot írtak elő. A kukoricának és a kölesnek a dézsmáját holdanként 45 krajcárral váltották meg, a bárány nyolcadát 24, a gedóét 15 krajcárral.
Apátfalván az úrbérrendezést 1779. április 10-én zárták le. A tabellát Návay Antal, Csanád vármegye szolgabírája és Karácsony Mihály esküdt írta alá.
A föld hiteles fölmérése során 15 telket találtak, így a község egész terület 137 telekre növekedett. Ebből a szabad fundusok (a helység bírája, az uraság perceptora, nótáriusa, oskolamestere, két kisbíró, két erdőcsősz területe) 15 telket tettek ki, így a jobbágyoknak jutott 119 jobbágytelek.
A község a mérnöki fölmérés után, 1785. március 4-én az urasággal új szerződésre lépett. Az egy jobbágytelekre eső 52 marhás robotnapokat az uraság 32 krajcárral kívánta megváltatni, de Csanád vármegye javaslatára ezt 12 krajcárban állapították meg. Az uraság természetbeni robotszolgálatra nem tartott igényt. A 119 jobbágytelek után 6188 napi marhás szolgálat, 1237 forint 36 krajcár esett. Ezúttal a hosszú fuvarozás mértékét a törvényes szabályozás szellemében határozták meg, vagyis négy egész teleknek összefogva évente egyszer egy hosszú fuvart kellett kiállítania. Ez harminc négymarhás kocsis fuvart jelentett. A belső telek utáni egy forint taxa ösz-szegét az urbárium rendelkezése szerint kellett a gazdáknak és a házas zselléreknek egységesen fizetniük. Az uraság konyhájára valókat egész házhely után 48 krajcárral tartoztak megváltani. Az épület és tüzelőfa kérdésében változást nem történt. A dézsmát illetően borból, búzából, rozsból, bárányból, méhektől, kölesből, árpából, zabból nyolcadot, egyéb terményekből kilencedet kellett adni. A megállapodás 1786-tól lépett életbe. A község évi 1793 forint 48 krajcárt jövedelmezett az aradi uradalomnak. Az úrbérrendezéskor Apátfalván lényegesen nem romlott a parasztság helyzete, de a továbbiakban a népesség gyors növekedése a zselléresedést vonta maga után.
A helység pecsétje 1764-ből való. Pajzsában repülni készülő madár három, egymás fölött hullámzó vonalon. A hullámvonal a Marosra, a bóbitás madár a vízi életmódra utal. Az évszámok közé kereszt illeszkedik. Körirata: Sigillum Communitatis Apatfalvensis. Azaz: Apátfalva község pecsétje. (A községi önkormányzat a régi pecsétnyomó alapján megterveztette a község címerét, és 1994-ben rendeletet alkotott a címer és zászló használatáról. A címer leírása: A címerpajzs formája csücsköstalpú reneszánsz pajzs, alsó harmadánál vágva három fehér színű hullámos pólyával a pajzstalp zöld színű mezejében. A felső kétharmadnyi vörös mezőben a pajzsderék közepén fehér színű – heraldikai szempontból – jobbra lépő bíbic látható, fején és nyakán, valamint faroktollain fekete színű sávval, két oldalról sárga színű sáslevelek között. Felette a pajzsfőközépen íves szárú fehér színű kereszt.)
Az 1831. évi kolerajárvány idején a helytartótanács utasítására Csanád megye határát le kellett zárni. Őröket állítottak, hogy senkit ne engedjenek be. Az apátfalviak a község töltésétől Szecsőig terjedő kétezer öl hosz-szúságú területen öt őrt állítottak. A község lakóiból 137-en estek a járvány áldozatául. A kolera megszűnésekor Szent Anna tiszteletére örök ünnepet fogadtak.
Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot baj nélkül átvészelte Apátfalva. Mivel a szerbek támadásától kellett tartani, az Országos Honvédelmi Bizottmány elrendelte a marosi átkelők őrzését, de számított Csanád megye otthon maradt népének erejére is, hogy megvédi önmagát. 1849. február 4-én a szerb támadás veszélye ténylegesen fönnállt. Az osztrák–szerb csapatok átkeltek a Maroson, elfoglalták Magyarcsanádot. Mikor híre futott, hogy Apátfalva veszélyben van, a makói nemzetőröket mozgósították. Megjelenésük elriasztotta az ellenséget.
Bánság magyar népessége a szerbek kegyetlenkedése elöl 1849. január 20-án bútoraival és marháival Csanád, Békés és Csongrád megyébe menekült. Az 562 házból álló Apátfalva hatezer menekülőnek adott lakást, kik között papok és más előkelő polgárok is voltak. Horváth Mihály plébános „szívrázó eseménynek” mondta a téli hidegben menekülő nép bevonulását a községbe. Minden ház és tanya megtelt a jövevényekkel. Voltak itt Újvár, Tóba, Magyarcernya, Torda, Debelyácsa, Aurélháza, Neuzina, Magyarszentmárton, Lukácsfalva, Nagybecskerek, Kisoroszi, Tamásfalva, Ótelek, Topolya, Rábé, Itebő, Udvarnok, Novoszelo, Szentmihály, Beodra, Akacs, Sárköz, Padé, Sándorháza, Nagykikinda, Deszk, Ferencszállás, Párdány, Szőreg, Nagyszentmiklós, Kiszombor és Jázova községekből menekült lakosok.
Az önkényuralom éveiben a Maros szabályozása már nem várathatott tovább magára, ugyanis 1852-ben újabb árvíz pusztított. Főleg az 1821. évi makói nagy árvíz óta állandóan napirenden volt a Maros kanyarulatainak átmetszése. A helytartótanács 1829. december 15-én a Maros szabályozására Orczy Lőrincet, Arad megye főispánját nevezte ki királyi biztosnak. A szomszédos törvényhatóságok és uradalmak részvételével 1832 augusztusában szemlét tartottak Arad megyétől a torkolatig. Ezen részt vett Rauchmüller Ferenc királyi tanácsos, az Országos Építő Hivatal főkormányzója is. Augusztus 26-án a csanádi révnél kezdték el a munkát. Torontál és Csanád megye küldöttsége az A–A, B–B, C–C, E–E átvágások eszközlését kérte, amit a bizottság is elkerülhetetlennek tartott. A főigazgató szerint az átvágások az alsóbb tájékokra, főleg Makó városára lennének veszélyesek, ezért egyelőre az átmetszéseket nem javasolta; helyette az árvizek ellen töltések és sarkantyúk építésével védekezzenek. Az aradi kamerális uradalom sem értett egyet az átmetszésekkel, mert ezzel a csanádi rév helye megváltozna, és Magyarcsanád legelője átesne a Maros túlsó oldalára.
A bizottság úgy ítélte, az egyesek érdekénél fontosabb a közjó szolgálata. Különben az átmetszéseknél azon elv érvényesült, hogy a szabályozást a folyó alsó folyásánál kell kezdeni, és onnan kell fölfelé haladni. Miután 1842-ben a deszki és a makói kanyarokat átvágták, elvi akadály nem állt fönn az apátfalvi átmetszések végrehajtásánál sem. Erre 1852-ben került sor. Az új, árokszerű medret viszont nem sikerült az átvágáskor a folyó vizével kiszélesíteni. 1870-ben a minisztérium a községnek 19 400 forint segélyt utalványozott az átvágások kibővítésére. Ezzel sikerült két átmetszésnél az árok kiszélesítése, de közvetlenül a település alatti kanyarnál – a makói múzeum kéziratos térképe szerint – még 1879-ben a régi mederben folyik a Maros. A község a továbbiakban magára vállalta a töltés magasítását és karbantartását, hogy ezáltal mentesüljön a Tisza-szabályozási Ármentesítő Társaság évi költséges járulékától.
A Maros pusztításait járványok tetézték. 1855-ben kolerában harminchatan, 1866-ban százan haltak meg. Nyomasztóan hatott a község lakosságára az 1863. évi aszály. Az uradalom a földdel bíró lakosságnak holdanként három forint kölcsönt adott, valamint őszi és tavaszi vetőmagot. A kölcsönt és a vetőmag árát öt százalékos kamat mellett 1866-tól számított hat év alatt évenként féléves részletekben kellett visszafizetni. A gabonát – igen magas áron – Deutsch József és Fia aradi nagykereskedő szállította. A föld nélküli lakosságot úgy lehetett az éhségtől megmenteni, hogy a közlegelőből a község hatszáz holdat bérbe adott, az így kapott tízezer forinton gabonát vásároltak. Ebből 159 személyt részesítettek segélyben.
1856. november 16-án vette át az osztrák nemzeti bank zálogba a kincstári birtokokat, és velük Apátfalva községet minden kegyúri jogokkal és terhekkel. 1867-ben az osztrák nemzeti bank a zálogban tartott kincstári birtokokat az alkotmányos kormánynak visszaadta. Apátfalva – mint volt kincstári úrbéres község – a pécskai kincstári uradalom igazgatósága alá került.
Apátfalva címere
A Maros kanyarulatainak átmetszési terve a község határában
)
