Munkás hétköznapok | Száz Magyar Falu

Munkás hétköznapok

A Maros alsó folyása nem volt alkalmas folyami átkelésre. A Makó és Szeged közötti rét világa még szárazabb évszakokban sem igen volt járható. A makói rév az Árpád-kortól évszázadokig gázlóként működött. Makó régi nevét, Velnököt tévesen eredeztették „révész” jelentéssel. Az itteni rév és vámszedőhely szerepéről több középkori oklevél tesz említést (1360, 1449, 1495), hasznát a helység földesurai élvezték. Szerepét a törökök is fölismerték, 1552-től a török kincstár hasznosította. A középkori Csanád vármegyében a makói és csanádi rév mellett még két helyen vezetett át rév: Veresmart és Pécsk[a] településeknél. A Tisza öt réve is összeköttetésben állt a csanádival. A szegedi révtől vezető út Szőreget érintve jutott el Csanádra. A kanizsai, szanádi, zentai és moholi révtől vezető utak egyesülve vittek Csanádra. A Keve felől pedig Becskereken át vezetett út Csanádra. A csanádi révnek tehát kiemelkedő szerep jutott, különféle tájegységek piaci központjainak gyűjtőcentrumává vált.

A csanádi rév már a Gellért-legendában is szerepel, amikor Gellért püspök tetemével a révhez értek, a „hajót egy egész tömeg sem tudta elindítani, s ahogy evezőiket eldobták kezükből, a hajó oly gyorsan szelte át a vizet, ahogy az emberi mesterséggel sohasem mehetett volna át rajta”.

Az Árpád-korban kialakult minden fontos útvonal a török korig tovább élt, de míg korábban a hadi utak képezték a fő utakat, a továbbiakban már a kereskedelmiek is. Újabban Blazovich László az Alföld XIV–XV. századi úthálózatát kutatva állapította meg, hogy térségünkben a Maros déli és északi völgyében egyaránt vezetett főútvonal.

A csanádi révet Dózsa György hadai is igénybe vették, 1552-től a török kincstár hasznosította. A török fölszabadító harcok után a kamara kezelésében állt, közvetlen fölügyeletet a pécskai uradalom gyakorolt fölötte. Miután a középkori Apátfalva helyén Újcsanád vagy Magyarcsanád néven új település jött létre, Apátfalva új helyen épült föl. A rév Magyarcsanád határában működött, de az apátfalviaknak is ez volt a legfontosabb marosi átkelőhelyük.

A nagy múltú megyei székváros, Csanád a török hódoltság idején elnéptelenedett. Az egykori híres közigazgatási és püspöki székhely jelentéktelen faluvá változott, de a rév jelentősége mit sem veszített korábbi jelentőségéből. A XIX. század folyamán sok gondot okozott a révhez vezető út hídjainak karbantartása. A javításhoz szükséges faanyagot a pécskai uradalom erdeiből kellett volna biztosítani, végül Csanád megye magazinjából fedezték. Az átkelőhely köteles révként működött. A Maroson a zavartalan vízi közlekedést úgy biztosították, hogy néhány hajót és tutajt összevártak, és ilyenkor a kötelet díjtalanul voltak kötelesek leengedni; mégis a hajók átbocsátásakor előfordult, hogy borravalót is kaptak a révészek. Ezt a rév bérlői általánossá tették, 1835-ben hajónként harminc krajcárt szedtek be. Ekkor Zsótér János és Kakuszi Imre szegedi hajótulajdonosok a megyénél bepanaszolták az árendátort, mire a szolgabíró szigorúan betiltotta a taxa szedését.

A rév használóinak hatóságilag meghatározott összeget kellett fizetniük. A napóleoni háborúk utáni pénzromlás miatt évente emelték a vám ösz-szegét. A révbér fizetése alól mentesültek az egyházi renden lévők, az ország nagyjai, a nemesek, a hadi renden lévők, a szabad jász és kun kerületek lakói, a prókátorok, az orvosok, a tanulók, a koldusok, a molnárok, az őrletők malomba menet és jövet, a mennyegzői háznép.

A csanádi rév 1835-ben olyan rossz állapotban volt, hogy már-már megszűnésén gondolkodtak, ám a XIX. század második felében valóságos virágkorát élte. A gazdasági kapcsolatok kiszélesedtek, a kereskedelmi forgalom jelentősen emelkedett. A rév 1600 forintos évi fenntartási költségével szemben a bevétel öt-hatezer forintra rúgott.

Apátfalva néhány évtizedig szintén üzemeltetett kompot. A Maros kanyarulatainak átmetszésekor a község határának egy része átesett a Bánságba: a Szilvásból egy darab, az uradalomtól bérelt legelő és kaszáló. A kincstár erdejéből kitermelt fát is itt volt célszerű hazaszállítani. A községi komp nem állandóan működött, 1882 tavaszán például két-három hétig üzemelt. A legelőre kicsapott lábasjószágot ezen szállították át, itt hozták haza az árverésen vásárolt szénát vagy a termést.

A község által fönntartott gazdasági jellegű kis kompot 1873-ig háborítatlanul használták, ettől kezdve a csanádi révbérlő és a község között egy évtizedes áldatlan pereskedés bontakozott ki. Az átszállításért csupán mérsékelt összeget: gyalogos egy, talicskás két, ló után három, egyfogatú üres kocsitól négy, terhestől hat krajcárt szedtek. Ez csupán a komp fönntartására volt elegendő. 1874. június 18-án a megyei törvényszék engedélyezte az átjárást. Az ítélet szerint az érdekelteknek jogukban áll a folyamon saját hajójukon való átkelés termények betakarítása, földjük művelése vagy jószáguk legeltetése céljából. Amikor 1882-ben Kovacsics Adolf csanádi révbérlő folyamodványára az alispán eltiltotta Apátfalva községet a komp használatától és tíz forint fizetésére kötelezte, az elöljáróság azzal érvelt, hogy a Maros folyón szabadon közlekedhetnek vízi járművek. Az alispáni határozat erre úgy módosult, hogy a kompközlekedés tilos, de a hajóval való közlekedés megengedett. Apátfalva királyi rév kiváltsággal nem rendelkezett, de alkalmi hajóközlekedése nem korlátozható.

Apátfalva határához tartozó Tárnoknál a huszadik század elején működött komp. Főleg makói földnélküliek és szegényparasztok 444 parcella ezer négyszögöles földet vásároltak, ennek művelésére ideiglenes átkelés jött létre. Szakács Gábor és 178 társa 1904-ben személy- és teherszállításra alkalmas magánhasználatú kompjárat engedélyezését kérte Tárnoknál. Az alispán hozzájárult ehhez.

Makó és Apátfalva határánál, a Fehérháznál 1903-tól engedély nélküli révátjárót tartottak fönn. Vigh Bálint és neje egy korhadt dereglyén naponta kétszer – reggel és este – háromszáz „szocialistát” szállított át. Patkós Mihály folyamfelvigyázó föllépett a jogtalan komphasználat ellen, mire azok elzavarták a helyszínről.

A honfoglalás millenniuma alkalmából Apátfalvánál a megye közúti hidat építtetett a Maroson.

A vasútépítés jelentőségét hamar fölismerték az apátfalviak. Elsőnek az Arad–csanádi Egyesült Vasút érintette a községet. A vasúttól azt várták, hogy a helyi vásárok látogatottabbak lesznek, a hízó sertéseket meg egyenesen Kőbányára tudják szállítani, és a község egész lakosságának gyarapodását szolgálja. A vasútépítéshez 1881-ben száz részvényt jegyeztek tízezer forint értékben. Ennek összegét egy év múlva húszezer forintra emelték. Indóház- és raktárépítésre a dohányraktárt és a kincstári vendéglővel szemközti úgynevezett dohánykertet javasolták. A vasúti forgalom 1883-ban indult meg.

A Hódmezővásárhely–makó–nagyszentmiklósi Helyiérdekű Vasút 1903-ban épült ki, ez szintén Apátfalván haladt át, így a község kisebb vasúti gócponttá vált. A vasútvonal kiépítése két új sínpár elhelyezését igényelte, ezért a temetőből 627 négyszögöl területet kívántak kisajátítani. Ezt a képviselő-testület kegyeleti okokból elvetette. Úgy találták ugyanis, hogy a szükséges két sínpár a meglévő vasúti pálya és az országút között elhelyezhető. Mivel az állomás tisztilakkal is kiegészül, ezért az új épületet és a két raktárt a község felé eső szabad területen kell fölépíteni.

Az aláaknázott közúti hidat 1940. július 9-én reggel nyolc órakor a románok fölrobbantották. Egy katonát maga alá temetett, hárman megsebesültek. A megmaradt hídszerkezetét 1957–58-ban bontották el.

A lóval, kocsival nem rendelkező szegény emberek teherhordó eszköze a talicska volt. A hosszú derekú, ládás típusú „makai tajicska” terjedt el.

A néhány száz négyszögölnyi területtel rendelkező egykori házas zsellérek evvel jártak ki a kenderföldre, a szőlőbe, a szilvásba, de a piacra és a malomba is. Nemcsak a vizes korsót, szerszámokat, de a kisgyereket is evvel tolták ki a földbe, tehát babakocsiként is elterjedten használták. Az elnyűttebb talicskák a ház körül is jó szolgálatot tettek. A vízimolnárok a zsákolást vállon végezték, ha két személy állt rendelkezésre, saroglyát vagy zsákhordó karikát használtak.

Az apátfalviak a Maros vizét itták, amelyet az országban a Fekete-Körös után a legjobb italú vízként tartottak számon. Vízért inkább reggel és este – munkaruhában – két cserépkantával asszonyok jártak. A Maros-parton voltak kialakítva a vízmerigető helyek. A lefektetett széles gerendáról, néhány méterre a parttól, nem az álló, hanem a sodrásban lévő vízből merítették meg a kantákat, amelyeket vállra helyezett abronyicával cipeltek. Otthon a vizet ülepítés után fogyasztották. Többeknek, így Marczika Máté vízimolnárnak szűrőköve is volt. A faállványra helyezett szűrőkő tölcséresen öblös fölső részébe egykantányi vizet öntöttek föl, ami fél nap alatt az alá helyezett kantába kristálytisztán lecsöpögött. (A becsben tartott szűrőkövet az orosz katonák 1944-ben szétlőtték.)

Nyáron az asszonyok a Marosra jártak mosni is. A vízben állva, négylábú kisszékeken mosósulyokkal csapkodták a beszappanozott ruhákat.

Mária Terézia urbáriumának végrehajtásakor a kilenc pontra adott válaszokból pontosan kirajzolódik az apátfalvi határ képe. Vannak jó szántóföldjeik, a Szigeten hasznos gyümölcsöseik, káposztát és veteményeket termő földjeik, az uraság kezelésében füzes erdeik. A szántókat két ugarszerre művelték, vagyis kétnyomásos gazdálkodást folytattak.

Az urbárium időszakában keletkezett első katonai fölmérés a határ övezetekre tagolódását mutatja. A legelőn kívül húzódtak az ugarföldek, ezt követte a szállás vagy tanyaföldek területe, nyugat felé esett a szőlőföld és a rét, délre a szilvás és fűzerdő.

A községnek a ’48-as forradalom és szabadságharc utáni birtokviszonyairól az 1851-ben fölfektetett telekkönyv alapján nyerhetünk képet. Minden beltelki házhoz tartozott egységesen kétszáz négyszögöl kenderföld, függetlenül attól, hogy a ház udvara és kertje mekkora területű volt. A beltelket a jobbágyi korszak szóhasználata szerint nevezték meg. Az egykori házas zsellérét zsellérteleknek, a volt telkes gazdáét a feudális terminológia szerint 1/4, 2/4, 3/4 stb. telek megnevezéssel. Élőszóval a negyed telket fertály földnek nevezték.

A szántóföldet az ugarföldeken és a tanyaföldön mérték ki. Minden földes gazdának négy helyen volt ugarföldje és egy helyen tanyaföldje.

A negyedtelkes gazda egy hold ötven négyszögöl szántóval rendelkezett a Gyepugarban, a Dáli-ugarban, a Püspök-ugarban és a Kákás-ugarban; öt hold nyolcszáz négyszögöl szántóval a tanyaföldön. Egy fertályos gazda megművelt tehát kilenc hold és ezer négyszögöl területet. A kétfertályos ennek kétszeresét, a háromfertályos háromszorosát és így tovább. A több fertállyal rendelkezőknél előfordult, ha például a Gyepugarban két vagy három parcellával rendelkezett, azt nem egymás szomszédságában kapta meg. Ha valaki a XIX. század folyamán eladta a házát, ezzel együtt járt a kenderföld is; a szántó eladása a négy ugarfölddel és tanyafölddel egyetlen egységet képezett.

A tagosítás gondolata távol állt az apátfalvi emberektől, inkább kitartottak a széttagolt gazdaság mellett. Amikor 1879-ben megnyerték a legelőelkülönítő pert, az újabb járandóságukat kívánságukra két helyen kapták meg. Tehát a kenderfölddel együtt a negyedtelkesnek ekkor már nyolc különböző helyen volt a birtoka.

A szőlőtelepítés 1770-ben indult. Nagy reményeket táplálhattak iránta, ugyanis a következő évben már 107 személy foglalkozott vele. A betelepített területet 159 fosszort, vagyis kapás területet tett ki (fosszor=kapás =94 négyszögöl). Legnagyobb termelőnek Bálint János számított hészáz négyszögölnyi területtel, továbbá Mátó Mihály, Fazekas Jakab, Dori András ötszáz-ötszáz négyszögöllel.

Csanád megyében sehol sem kapott akkora szerepet a szilvatermesztés, mint éppen Apátfalván, ahol földrajzi névvé is vált az a két terület, ahol termesztése elterjedt: Kerekszilvás, Hosszúszilvás. A szilvát aszalva tartósították, pálinkát és lekvárt főztek belőle. Még ma is emlegetik, hogy őszi hónapokban heteken keresztül hangos volt a Maros-part a szilvalekvárt főző asszonyok énekétől.

A XIX. század utolsó évtizedeitől faiskola is működött a községben. 1879-ben 890 gazdasági és 2202 gyümölcsfa csemetével rendelkeztek. Fontosnak tartották az utcák fásítását. 1899-ben a házak előtt kétsoros fásítást fogadtak el.

Országos hírnévre tett szert Apátfalva koraiburgonya-termesztése. Miként Makón a hagymát, úgy Apátfalván a korai burgonyát nem a tanyai gazdák kezdték el termelni, hanem a néhány száz négyszögölnyi területtel rendelkező, szerény egzisztenciájú személyek. Ezek a kisemberek lóval, kocsival nem rendelkeztek, egyetlen teherhordó eszközként a makói talicskát használták.

A XX. század elején őscsanádi sváb családoknál cselédeskedő apátfalviak tapasztalták, hogy jó áron lehetett a korai burgonyát értékesíteni. Már az első világháború előtt kibontakozott a termelése. Az 1912. évi alispáni jelentés szerint az apátfalviaknak jól jövedelmez a burgonya, a konyhakerti termények és a zöldség termesztése. Trianon után a vállalkozó hajlamú Varga Cziri András Nyírségben egy vagon jó minőségű vetőmagot vásárolt. Az étkezési burgonyából 1923-ban már eladásra is jutott. A következő években a termelők fogtak össze, és vagontételekben hozattak vetőmagot. Az értékesítés csupa izgalommal járt. Sokszor jól jövedelmezett, máskor csődhelyzet állt elő. 1937. május közepén, az első nap a garabolyos krumpli ötven pengővel indult, másnap a talicskás, félzsákos tételekért alig negyven pengőt adtak, négy-öt nap alatt betelt a pesti piac, száz kocsi mosott krumpli senkinek sem kellett.

A hagymatermesztéstől az apátfalviak sokáig idegenkedtek, pedig a makói hagymások főleg Trianon után szívesen béreltek náluk földet, a szegényebbek eljártak napszámba is. 1933-ban 233, 1940-ben 158, 1950-ben 276 holdon termeltek vöröshagymát. Az 1980-as évektől százötven–kétszáz hektárnyi volt a vetésterületük. Kimagasló eredményt értek el magról vetett „Makói bronz” termesztésében.

A mezőgazdasági szövetkezetek háztáji gazdaságaiban a petrezselyem termesztésével különösen jeleskedtek. A makói hosszú petrezselymet termelték. Piacos küllemű terményük kapós volt a pesti piacon.

A kaszálókról 1770-ben az urbáriumban ez áll: „Kaszálói magasabb helyen lévén helyeztetve, azért is nem igen jók, kivált száraz esztendőkben ritka és apró füvet teremnek; ezek mind azon által az gyakrabb vízáradástul szabadok, hanem a Maros folyása mellett lévőket az árvíz gyakrabban el szokta önteni. Kétszer nem lehet kaszálni, mivel az első kaszálás után a legelőnek szűke miatt igás marhájokat a kaszálón legeltetik. Marha hizlalásra nem igen hasznos szénát teremnek.” Az urbárium a beneficiumok között írja: „Királyhegyesnek hatodrészét most folyó esztendőben az uraságtul terhes árendában vették 161 forintokban 40 krajcárért”. Apátfalván az istállós és a félszilaj tartás fordult elő. A tehénjárásról naponta jártak haza a tehenek, de a Maroson túli és a bekai legelőkre a királyhegyesi búcsút követő napon, május 4-én verték ki a gulyát és a ménest, a szétverése pedig mindenszentek napján, november 1-jén történt. Amikor a község 1879-ben a legelő elkülönítési pert megnyerte, s a 3067 holdat kitevő legelőt művelés alá vették, sürgősen legelőről kellett gondoskodni. 1881-ben Tárnok és Szecső 495 holdat kitevő területét három évre kivették, majd a szerződést tíz évre meghosszabbították. A bekai puszta megvétele szintén napirendre került. Amikor az apátfalvi küldöttség az árverésre Aradra megérkezett, akkorra dr. Borotvás Dezső makói orvos – mint egyetlen ígérettevő – 103 500 forintért megvette. Apátfalva közönsége a pénzügyminisztériumot kérte, hogy a szerződés jóváhagyását tagadja meg. Az újabb árverésen, 1886. március 23-án mint legtöbbet ígérőé, 130 968 forintért Apátfalváé lett a 612 hold 215 négyszögöl területű bekai legelő.

Az apátfalvi gazdák fontosnak tartották, hogy jó minőségű állatállományuk legyen. Már 1876-ban a mezőhegyesi méntelepről hoztak fedeztetésre két ménlovat ötszáz forint költségen. 1890-ben négy hónapra kapott ménlóért háromszáz forintot fizettek. 1896-ban két magbikát, 1900-ban az állatorvos javaslatára hét apaállatot: négy magyar és három nyugati fajtájút szereztek be.

A homokkitermeléssel Apátfalva jelentős hírnévre tett szert. Eredetileg a homokot hajón szállították Szegedre, és onnan nagyobb uszályokon mesz-szi tájakra. Miután 1882-ben kiépült az arad–csanádi vasút, amely csatlakozott a MÁV vonalaihoz, távoli vidékre is szállították vagontételekben. Az egykori sertéslegelő területén különösen jó homoknyerési lehetőség kínálkozott. A füves réteget ledúrták, és ott homokbányákat alakítottak ki. A munka semmi különösebb szakismeretet és eszközt nem igényelt. Parasztszekérrel odaálltak, és egy vagy két személy lapáttal meghányta a kocsit. Ez a homok apró és finomszemcsés volt, hiszen árvizek alkalmával évszázadok során töltötte föl a Maros a laposabb helyeket.

A XX. század elején vette kezdetét a talicskás kitermelés. Alacsony vízálláskor a homokpadkákról, porondokról hordták föl a homokot. A folyó partján rőzséből, a leszaggatott partoldal földjéből rampát alakítottak ki, oldalát cövekekkel is megerősítették. A följárót elég meredekre, menetelősre készítették. Az első világháború után terjedt el a cserpákos kitermelés. Az első cserpákok bádogkantából készültek. A kanta derekát használták erre, a vállánál elvágták, erős lemezzel körülfogva egy abroncsot nyitoltak rá, amire köpűt erősítettek. Oldalát és fenekét kilyuggatták. Három-négy nyél tartozott hozzá, amit a víz mélysége szerint cseréltek. Járt hozzá egy bő méteres, kétméteres, három-négy méteres nyél. A tavaszi magas vízálláskor a hosszú nyelet alkalmazták, nyáron olykor a rövid is megfelelt.

A második világháború alatt előfordult, hogy 32 ladikkal szedték a homokot, Kárpátaljára hordták, kellett a bunkerépítéshez. Egy év múlva tizenketten maradtak, a nehéz munkából sokan kidőltek. Azt mondogatták: ha egy nap egyszer eszek kenyeret, akkor se megyek tovább. 1951-ben alakult meg a Makói Homokkitermelő Vállalat, ebbe kényszerítették be az addig egyénileg dolgozó apátfalvi homokosokat.

A marosi halászat fénykora a XIX. század elejéig tartott. Szirbik Miklós makói prédikátor 1835-ben ugyanis azt írta: „Bővölködött hajdan hallal is, kivált míg az a rétre kimehetvén, ott elszaporodott, s az álló és folyóvíz egymással közösülésben volt. De már, valamint másutt, úgy itt is attul kezdünk tartani, hogy ezután kívánságul se fogjuk kapni.”

A Maros vizében sokfajta hal fordul elő. Pénzes, vagyis pikkelyes hal a süllő, ponty és a márna. A harcsát a vendéglősök mindig szívesen vásárolták. A kecsege, viza, tok és sőreg keresett, nemes halnak számított. Igen ízletesnek tartották a kárászt, keszeget, a menyhalat és az orsóhalat.

Régen, vagyis a halászati szövetkezet megalakulása előtt ketten-hárman fogtak össze. Baka Andrásnak Bodó János és Fejes János volt a társa. Kettejüknek, hármójuknak volt egy ladikjuk, öt-hat varsájuk. Akkoriban hétfőn indultak munkába, és csütörtök este érkeztek haza. A tavaszi jégzajlástól májusig, júniusig piritty kerítőhálóval halásztak. A piritty nyolc–tíz méter széles, harminc méter hosszú volt. A két végét leszűkítették három– négy méternyire. Mindkét végét két-két kötéllel húzták. A háló tetejét deszkák tartották a víz színén, az aljára régen lócsontokat, később félméterenként tizenöt–húsz dekás ólmot kötöttek. A pirittyel való halászáshoz két ladik és négy halász kellett.

Az öreg halászok megfigyelték, hogy márciusban, amikor a fűzfákon akkora a levél, mint az egér füle, a harcsa akkor kezd enni. A nyolc–tíz centiméter hosszú szakállas horogra csalétek céljából apró keszeget, élő egeret, békát fűztek. A horogra akadt halat istáppal vagy kecével emelték ki.

Máig a legelterjedtebb halászeszköz a varsa. Régen vesszővarsákat készítettek. Erre a szigeteken vágott gyürücevessző volt a legjobb. A hálóvarsa lehetett három- vagy ötabroncsos. Kizárólag szárnyas varsákat alkalmaztak, ezeket öt karóval rögzítették a folyó fenekére. A horgos halászatból a fenekes pice terjedt el leginkább. Csalét céljára a kérészt, a tiszavirágot kedvelték.

A második világháború után a halászok szövetkezetbe tömörültek. 1945 szeptemberében alakult meg Makón a helyi halászati társulás. 1952-ben beolvadtak a szegedi Kossuth Halászati Szövetkezetbe. Elnöki tisztet 1953-tól 1974-ig, nyugdíjba vonulásáig Juhász József apátfalvi halász töltötte be.

A kézművesség lassan bontakozott ki a faluban, és kimondottan helyi igényeket szolgált. Mindez azzal is összefügg, hogy az önellátásban a háziiparnak fontos szerep jutott, illetve az ezermesterkedő parasztok értettek a házépítéshez, a vessző, gyékény, szalma munkához s hasonlókhoz.

1773-ban négy, 1792-ben öt iparos élt a faluban. 1804-ben hét takács, két szabó, két csizmadia működött. Az 1828. évi összeíráskor az iparosok száma huszonöt volt. A kiegyezés utáni években (1876) ugrásszerű fejlődés mutatkozott, ötven mester öt segéddel és tizenegy tanonccal dolgozott, köztük nyolc csizmadia és öt asztalos. A község vezetői 1879-ben azt állapították meg: „Az iparüzlet csekély kivétellel kezdetleges állapotban van, kivételt a kovács és a lakatos ipar [képvisel], vásári forgalomra dolgoznak 3 szabó, ezek közül 2 varrógéppel, emellett figyelmet érdemel a fadeszka fűrészelés.”

Különösen fontos szerepet töltöttek be a község életében a takácsok, az asztalosok, a fazekasok és a vízimolnárok. Az apátfalvi takácsok már a reformkorban céhbe tömörültek. Céhbeli mester volt 1870-ben Bárdos András (1869-től), Vas István (1841-től), Széles Ferenc (1828-tól), Galcsik József (1869-től), Farkas Pál (1847-től), Sütő Ferenc (1862-től), Juhász Ferenc (1839-től), Szternál János (1850-től), Somogyi József (1839-től), Lestyán Mátyás (1851-től). A gyári termékek elterjedésével a szakma kihalt. 1870-ben a községben két rőfös kereskedő is működött: Pulitzer Márton és Pulitzer Móritz. A szép vásznakat, textíliákat kedvelő apátfalviak minden igényét kielégítették.

1870-ben négy asztalos élt Apátfalván. Özvegyi jogon, segéddel dolgoztatott Keresztesi Istvánné, Jung Pétertől fiai vették át a mesterséget, akik az összeíráskor katonák voltak, Halasi Sándor és Czigeldrom Ferenc. Csak az utóbbi tekinthető hivatásos asztalosnak, 1837-ben céhes mester lett. A többinek iparjegye nem volt. Czigeldrom Ferenc Makóról került ki Apátfalvára, apja Czigeldrum (!) András a mai Szép utca 18. alatti ház helyén lakott. Az 1824. évi Giba-térkép (helyrajzi szám: 17.) fordított házat jelöl, ami akkoriban alig fordult elő. A községbe kiköltözött asztalos vitte magával a makói bútorstílust.

Az apátfalviak ízlésük szerint formálták az egyes bútorokat. Mindenekelőtt sajátos virágmintákat festettek rá. Jellemző stíluselem a virágbokor tövéből meredeken lefelé ágazó indapár. A bútorok virágozását az asszonyok végezték. Az asztalosok feleségei jól értettek a festék színeinek összehozásához. A XX. század elején Csicsó Gyula és a Gál nevű asztalos is feleségével együtt dolgozott.

A sötétkék alapszín kivilágosodása a sajátos apátfalvi műhely terméke, teljesen elkülönül a makói festőasztalosság darabjaitól. A bútorok alapszíne a világoskék, sőt olykor a fehérbe hajló. A motívumok színeiben egyeduralkodóvá válik a zöld és a piros; dúsan, zsúfoltan levelezett indadíszt és oldalnézetes tulipán virágfejeket alkotva. Az átalakulás formailag és szerkezetileg is megtörtént.

1870-ben három főből álló fazekasdinasztia (Vas Gergely, Vas József, Vas Antal) és egy tálas (Tornyai László) dolgozott a községben. Iparjegye egyiknek sem volt. A helyi tányér-, tál-, szilke-, cserépkanta-, korsószükségletet nagyrészt ők látták el. Igényességüket mutatja, hogy szépen megformázott butellákat is gyártottak.

A vízimolnárságnak nagy hagyománya van Apátfalván. 1770-ben már kelepelt a Maroson vízimalom, az utolsót 1933-ban szedték szét. Két részből állt: ház és tárhajóból. A kettő között forgott a vitorla, amit készségnek neveztek. Ennek küllőire erősítették föl a deszkákat, mindegyikre kettőt, összesen hatvanat. Az őrlés a házhajóban folyt. Marczika Mátéék malma 62 évig működött. Baksai ácsmester készítette Mindszenten 1200 forintért. Két pár köves volt: búzás és darás. A korpa elkülönítését szolgáló szitát 1912-től alkalmazták. Évi adójuk huszonöt forintot tett ki. Amikor forgalmuk jelentősen kezdett csökkenni, csúvárokat alkalmaztak, akik kocsival járták az utcákat és naponta összeszedték az őröltetni valót, a lisztet vagy darát másnap reggel vitték vissza. Az egytizednyi vámból négy rész volt a tulajdonosé, négy rész a csúváré, kettő a molnáré. Egyszerre ritkán járatták mind a két követ, ez nagyon megterhelte volna a malmot. Egy éjszaka húsz–huszonkét zsákkal is megőröltek.

Az 1897-ben keletkezett emlékirat megjegyezte: „A helyben égetett téglák és cserepek minőségüknél fogva keresettek és kapósak, és messze vidékre vásárolva hordatnak el.” Akkoriban Egresi Péter tégla-, cserép- és mészégető kemencét, Kohn Mór cserépkemencét tartott fönn. 1900-ban 186 kisiparos működött a községben.

1870-ben megkapta a közég a vásártartási jogot, az első vásárt 1971 áprilisában tartották. Négy vásárt engedélyeztek Apátfalvának: április 24-én a Szent György-napit, július 26-án a Szent Anna-napit, szeptember 8-án a kisasszonyit, november 25-én a Szent Katalin-napit.