Fordulónapok
Fordulónapok
A születés az emberi élet első nagy szüksége. Egy évre a házasság után Apátfalván igencsak megszületett a gyerek. Nemére bizonyos körülményekből következtettek. Ha karácsony böjtjének reggelén férfi érkezett a házhoz, fiúgyereket, ha asszony jött, leánygyereket jósoltak. Ha az állapotos asszony sima kukoricát lopott, azt mondták: kopasz gyereke lesz; ha bojtos kukoricát tört le, nagy hajú lesz a gyereke. Szülés előtt a menyecske elment gyónni és áldozni. Böjtöt és imát is fogadott. Az előkészülethez tartozott, hogy a hátsó szobában fölállították a szúnyoghálós ágyat. Általában ágyban szültek az asszonyok, de régebben két szék közé tett lavórba is szültek. Az 1950-es évek közepéig a bába vezette le a szülést. Az újszülöttet az anyja mellé, a kötőjébe tették. A bába előbb az anyát látta el. Keresztelés előtt szemverés ellen kellett védelmezni a gyereket.
A keresztelőre a komaasszony (keresztanya) és a bába ment el. A komaságot már a gyermekvárás idején megbeszélték. A komaságot rokonok vagy barátok köréből választották. Keresztelés után az anya szoknyáját vagy egy abroszt terítettek a földre, arra tették a kicsi babát. Ekkor mondta a keresztanya: Pogányt vittünk, körösztény báránykát hoztunk! A keresztanya által szétszórt cukorkát a gyerekek gyorsan fölkapkodták. A kisbaba is ilyen kapós legyen. Ebéd után az egyik öregasszony rossz cserépfazekat vágott a szobaajtó küszöbéhez, hogy a gyerek ne legyen süket. A keresztanya ruhaajándéka a korozsma. A baba ingjének hónalját nem varrták be, nehogy néma legyen a kicsi. A keresztelő lakomát csöknek nevezték. A komaasz-szony háromszor, a keresztelőt követő kedden, csütörtökön és szombaton vitt a gyermekágyas asszonynak enni. Először szilkében tyúklevest és külön tojásos rántott tyúkhúst; másodszor tyúklevest és töltött tyúkot, rétest, csőregét vagy fánkot; harmadszorra bélest. Két héttel a keresztelő után került sor a szülőavatásra. A templomba a gyerekágyból fölkelt anya a bábaasszonnyal ment, aki karján vitte a csecsemőt. Az oltárnál az anya karjába tette a gyereket, jobb kezébe égő gyertyát. A pap áldása után megkerülte a főoltárt. Otthon fonott kaláccsal terített asztal várta őket. Ekkor itták meg a Boldogasszony-poharat. Ezután került a gyerek a bölcsőbe. Fürösztővízzel megnedvesítették a bölcsőt, hogy a baba nyugodtan aludjon.
A házasság az élet másik szüksége. Az ismerkedésre a XIX. század végéig a legjobb alkalmat a fonó, a kaláka és a búcsú kínálta. Ha a fonóban az elejtett orsót az a legény vette föl, aki a lánynak tetszett, jót jelentett. Az apátfalvi legények igen harciasak voltak, néha a bálban még a másik utcabelieket is megugrasztották, hát még a tanyaiakat vagy szomszédos falubelieket. A tanyai legények csoportosan jöttek be a faluba, a kocsmában együtt mulattak, de a lányokhoz egyedül mentek. Visszafelé megbeszélt helyen találkoztak.
Ha tánc közben a legény elvette a lány slingelt kendőjét, és a lány nem vette vissza, ezzel jelezték egymás iránti vonzalmukat. Ha összevesztek, a legény visszaadta a zsebkendőt. Bizalmasabb kapcsolatot jelentett, ha a lány regutavirágot is adott a legénynek.
Főleg szombatonként jártak a legények a lányokhoz. A keddi lányos esték az első világháború előtt voltak szokásban. Lányos nap volt még a csütörtök és a vasárnap is. Hétfőn, szerdán és pénteken tilos volt a lányokhoz járni. A legény sötétedéskor indult el, megverte öklével a kaput, mire a lány kiment hozzá, de a legény nem ment be, végig a kapuban ácsorogtak, vagy a kapu melletti padra ültek. Ha társadalmi különbség volt a fiatalok között, a leány anyja adta a legény tudtára: „Ne járj të a mi Julisunkhon, Jani. Keress magadnak hozzád való lánt.” A beszélgetés nyáron egy-két óráig, télen fél óráig tartott. Ha az anya már sokallta a diskurzust, berendelte a lányát. A fiatalok nem szerették, ha az anya vagy a kíváncsiskodó özvegyasszony kihallgatta beszélgetésüket.
A leánykérés a gügyü közreműködésével történt. A gügyü hétköznapi öltözetben látszólag véletlenül állított be a kiszemelt lány vagy legény szüleihez, és csak a beszélgetés végén hozakodott elő kérdésével: „Pünkösdko adhatnák-e kentek Örzsét Pistáhon?”
Amikor kipuhatolták a kedvező választ, jöhetett a leánykérés. A legény a gügyüvel (vagy keresztanyjával, esetleg keresztapjával) elment a lányos házhoz a lányt megkérni. Beköszöntek: Dicsértessék a Jézus Krisztus, a köszönést fogadták és leültek. A gügyü kezdte a beszédet: „Kérdezzék má kentek, hogy mijé gyüttünk.” Ráfelelték: „Elég nagy a posta, majd megmondja.” Mire a gügyü előhuzakodott jövetelük céljáról. „Hát hallottuk, hogy kenteknek vóna egy páratlan galambjuk, nekünk is van egy páratlan, szeretnénk, ha eladnák nekünk. A minapába ere jártunk, oszt a mi galambunk igen turbékolt a kentekének. A kenteké a mienknek meg igen-igen lapult. Mutassák meg kentek azt a galambot nekünk!” Erre kiszól a lány anyja: „Gyere be, Julis, no!” Mire nagy szégyenkezve belépett a lány. „Nó, ezt a galambot keresik kentek?” A lányos háztól így feleltek: „Itt van, oda is adjuk, ha jó megfizetnek kentek érte. Ha mán megvannak egymással elégedve, mondják meg kentek, mi a galambnak az ára? Mink fizetünk, de mink is biztosítékot kérünk!” A jegypénz a tehetősebbeknél két mázsa búza ára volt, a kevésbé módosoknál ennek fele, de az egész szegények is adtak valamennyi pénzt. A menyasszony családja átadta a jegyet, ami egy nagy pipiszőrös, bojtos selyemkendő volt. Ezt hímzett fehér kendőbe rakták, és piros vagy kék szalaggal csokorban kötötték át. A vőlegény az asztalra leszámolta a pénzt, a menyasszony utánaszámolta. A leánykérést borivással is megpecsételték, a vőlegényjelölt is vitt magával egy üveggel.
Ezt a régies, ünnepélyes leánykérést a harmincas évek végére fölváltotta a vidám, mókázó kendőváltás, ami ragyogó ötletességgel, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően rögtönzött és huncutsággal átszőtt, szellemes megjátszása volt az eseménynek. Amikor a legényes háztól jöttek, a kaput és az ablakot zárva találták. Zörgettek. Kiszóltak: kit keresnek, miért jöttek.
A kapun belül kihúztak egy vékonyabb kötelet. Azon nevetgélés közepette át kellett esni. Mit keresnek? Hoztak egy kakast, de az nem kell. Hoztak egy tyúkot, az sem kell. Közben az udvaron zálogot szedtek össze: rossz papucsot vagy cipőt, azt ki kellett váltani. Hoztak egy söprűnyelet, amit fölöltöztettek. Nem ezért jöttek. Vidám nevetgélés közben előhozták a menyasszonyt. Hát, ezért jöttünk! Rejtekhelyükről előbújtak a zenészek. Megtörtént a kendőváltás. A vendégeket hideg sülttel, kaláccsal, sütemény-nyel kínálták. És kint az eresz alatt megkezdődött a tánc.
A második világháború után, különösen, ha szegényebb réteghez tartozók kötöttek házasságot, kevesebb mókával folyt a kézfogó, de a hagyományt tartották. Mátó József és Fejes Julianna szülei egyszőrűek voltak, kint dolgoztak a Maroson, homokoltak, halásztak. 1946. augusztus 20-án tartották az eljegyzést. „Eljött a nap – idézi föl a feleség a 43 évvel ezelőtti emléket –, este hat–hét óra közt jött az én kedves párom. Hozta a vendégeit: az anyját, apját, körösztanyját, körösztapját, húgát. Mikor bejöttek, szégyelltem magam, még nem olyan nagylány voltam, 17–18 éves. A körösztanyja mondta: Páratlan galambnak párját keressük. Mert mikor erre jártunk, úgy láttuk, ide szállt egy páratlan galamb. Hát hoztuk a párját. Hozták a gyűrűt, és megtartották az eljegyzést. Amikor a párom fölhúzta a gyűrűt, átadtam a hímzett kendőbe csomagolt kendőket. Fejkendőt kapott a körösztanyja, anyja, húga; két-két zsebkendőt a körösztapja és az apja, egy hétköznapit és egy fehéret, amit a lakodalomkor tűzött ki. Befutottak a zenészek, valamint a barátok és barátnők. A vacsora tyúkleves, sült, marhapaprikás és sült hal volt. Elmaradhatatlan volt az üres kalács, béles és piskóta. Éjfélig táncoltunk, az idősebbek borozgattak.”
Az esküvőt szombaton vagy kedden tartották. A hívogatást – régebben szombaton vagy vasárnap – a vőfély végezte. A menyasszonynak és a vőlegénynek külön volt vőfélye. Apátfalván gyakran tartottak százházas lakodalmat. Ma az első unokatestvérig, régebben a másodikig hívogattak; kiterjedt a sógorságra, komaságra, jó barátra és nyolc-tíz szomszédos házra.
Az előkészülethez tartozott a sátorkészítés. Az udvaron három ágasfát ástak le, erre szelement helyeztek, és kölcsönkért ponyvákkal letakarták. A bejáratnál Isten hozott, kedves vendégeim! felirat fogadta az érkezőt.
A sátor hátsó falára került a tükör. Ez előtt ült az ifjú pár, mellettük a násznagyok és feleségeik.
A jegyruhás asszony, a vőlegény keresztanyja bélessel a kezében két jegyruhás lánnyal visszavitte a menyasszonynak a jegykendőt, és elhozták a vőlegénynek a jegyinget, bokrétát.
Az ágyvitel régen a lakodalom napján, a két világháború idejétől egy héttel korábban történt. A kocsikat virággal, papírszalaggal díszítették föl. Három-négy jó beszédű asszony tréfálkozva ment az ágyakért. A menyasszony szüleinél az asszonyok nagyban foglalatoskodtak, ki font, ki tollat fosztott, hogy még csak most készítik el az ágyat. Évődve alkudoztak a bútorra. Régi, rossz pénzt vettek elő, söprűtollat, gúnártollat mutogattak, ezek elégedetlenkedtek. Végül megegyeztek, és átadták a kialkudott összeget. A dunnát, párnát egy lepedőbe kötve a vőlegénynek adták. A huszadik század elején egy-két ágy, sublót, négy karszék, egy asztal tette ki a bútorzatot. A ruhaféle tizenöt–húsz szoknyából, blúzból, öt-hat fejre való kendőből, fityulából, néhány kartonkendőből; az ágynemű egy dunnából, egy derékaljból, négy fölvetős és két fej alá való párnából állt. A menyasz-szonyi háznál üres cserépfazekat vágtak az ágyneműt vivő kocsi hátsó kerekéhez, hogy úgy törjön meg a menyasszony makrancossága. Az ágyvitelkor kerülő úton mentek vissza, nehogy kikapós legyen a menyasszony.
Az esküvőre hívott vendégek két órától érkeztek. Külön a lányos, külön a legényes házhoz. A vendégeket zeneszóval fogadták, amikor a harmadik házhoz közeledtek, tánclépésben eléjük mentek. A vőfély vezetésével, muzsikaszóval a násznagy elé kísérték, ahol a vőfély köszöntötte őket. A férfiak egy-egy üveg bort, a nők egy tepsi bélest – fehér kendőkkel letakarva – vittek.
A menyasszony kikérése régen hat kikérő legény és a vőfély feladata volt, ma már a vőlegényes menet útba ejti a menyasszonyi házat, és a vőlegény jelenlétében zajlik a kikérés. A menyasszonyt sírás közepette búcsúztatják.
A két esküvői menet régen a templom előtt találkozott, induláskor aszalt szilvával, meggyel teli cserépfazekat vágtak a menyasszony után, hogy szerencséje legyen. A vőfély egy üveg borral, az üveg nyakára húzott lakodalmi fonott kaláccsal, bal kezében pedig görbe bottal ment. A vőlegényes háznál fúvósok, a menyasszonyénál inkább cigányzenészek játszottak. Útközben vidáman énekeltek, táncoltak. Akik nem jutottak be a templomba, kint járták. A templomból haza menet a legények kurjongattak: Ez az utca kanyarodik, a menyasszony szomorodik. A menyasszony szomorú, vöröshagyma koszorú. Réztepsibe sül a görhe, a vőlegény jaj, de görbe. A menyasszony répás verem, kibontanám, de nem merem. Jaj, de sokan néznek minket, áldja meg az Isten őket.
Az asszonyok kezükben borosüveget tartottak és a hujjogatós kendőt, amit állandóan lobogtattak. Útközben kínálgatták az ismerősöket, bámészkodókat. Amikor a legényes házhoz érkeztek, a Hunyadi induló dallamára énekelték:
Gyere ki te vén boszorkány,
Nézd meg, kit hoztunk,
szőkét-é, barnát-é, kiért fáradoztunk.
Ha nem tetszik vissza visszük
édesanyjának, ki fölnevelte,
szép asszony lányának.
Nézd meg, kit hoztunk,
szőkét-é, barnát-é, kiért fáradoztunk.
Ha nem tetszik vissza visszük
édesanyjának, ki fölnevelte,
szép asszony lányának.
Az utcaajtóban állt apósa és anyósa, akiket a menyasszony megcsókolt. Egy asszony a mátkapár szájába mézbe mártott kenyeret nyomott: Ilyen édesek legyetek, így szeressétek egymást. Tükör elé ültették a lányt, és egy kisgyereket tettek az ölébe. Szaporodjatok, mint a csicsóka. Esztendőre ekkora fiad legyen!
A vőfély táncra hívta a menyasszonyt, majd gyertyás tánc következett. A vacsorát a vőlegény, a menyasszony és a többi fiatal a padláson fogyasztotta el. Amikor a muzsika megszólalt, akkor jöttek elő. Első tánc a sortánc. A vőfély párosította az asszonyokat és az embereket.
Éjfél felé a vőfély kijelentette, bekötik a menyasszony fejét. A lányok leszedik a fejéről a koszorút. Közben a lányok a vőlegény fejére főkötőt, a legények pedig a menyasszonyéra kalapot próbálnak tenni. A menyasz-szony haját befonják, egyik ágát egy legény, másikat egy leány, versenyeznek, hogy ki tudja hamarabb. A lányok kihúzzák a vőlegény ellenzőjéből a piros kendőjét, és avval kötik be a menyasszony fejét. Ekkor ismét gyertyás tánc következik. Előbb a vőfély háromszor, azután a vőlegény, a körülállók gyertyát vesznek és a Kedves feleségem, hallod-e dallamára táncolnak.
A halál a harmadik szükség. Amikor a halál beállt, a tükröt fekete nyakravaló kendővel teljesen beborították. Az ablakba két égő gyertyát tettek, ez volt a halottas ház „jelvénye”. A mosdatást többnyire nem az végezte, aki legjobban gyászolja, inkább idegenebb. Ha szomszédot vagy mást kértek meg, kendőt kapott érte, pénzt sohasem, a rokon semmit. Az asszonyt menyasszonyi ruhájába öltöztették, a férfit ünneplőbe: kék dakuba, kék nadrágba. A nő lábára cipőt sohasem húztak, csak papucsot; a férfit csizmátlanul temették el. Langó Mátyásné 1999-ben mondta: az ő ruhája is el van készítve, össze van kötve. Ezelőtt az volt a szokás, hogy az asszonyra két fehér szoknyát, selyemszoknyát, selyemkötőt, testhezállót, kendőt és hosszú szárú harisnyát adtak. A férfiaknak egy ünneplő ruhájuk volt: fekete nadrág, lajbi gombokkal, fehér ing. Temetéskor ebbe öltöztették. A szegényeknek a szomszédok adták össze a ruhát. A halottat fölöltöztetve kiterítették. Sarokpadra vagy karszékre két szál deszkát helyeztek. Volt, aki az 1930-as években Szigeti Veron nénitől elkérte a deszka alá a lisztes ászkot. A deszkákat lepedővel leterítették, erre szép, kemény párnákat tettek, a fej alá kemény ruhadarabot, hogy a fej a párnába ne süppedjen bele. A halottat a legszebb sifonlepedővel terítették le. Akinek nem volt, annak kölcsönadtak.
A halott kiterítését 1925-ben Banner János így írta le: „A két utcai ablak végére támasztották hajdan annak a deszkának a végét, melynek másik végét szék tartotta, s rajta csendesen, összekulcsolt kezekkel pihent a házhoz tartozó elköltözött családtag. Azon a deszkán várta a készülő koporsót, aztán abban nyugodott temetésig. A sarokpad pedig megtelt virrasztókkal, énekesekkel.”
Haláleset alkalmával először a harangozónak szóltak, aki a Nepomuki Szent János-szobornál meghúzta a lélek- vagy hírhangot, itt jelezték, hogy valaki meghalt. Ha férfi volt a halott, három rövidet és egy hosszút, nő esetében két rövidet és egy hosszút harangoztak. Ezt korra való tekintet nélkül tették, tehát a leánynak a nőnek, fiúnak a férfinak való harangozás járt. Öngyilkosnak vagy vízbe holtnak nem kondítottak.
A holttestet a férfiak helyezték a koporsóba. Értékes tárgyat nem tettek melléje; de gyűrűjét, fülbevalóját, nyakláncát föltették. A férfi hóna alá helyezték a kalapját. Rózsafüzért mind a férfi, mind a nő kezébe tettek; imakönyvet a nő kezébe, a férfi hóna alá vagy zsebébe. Kisgyereknek két fillért raktak a kezébe, aki gyónt, az már fölnőttnek számított, annak a zsebébe tették a két fillért. Langó Mátyás (akinek bölcsője a makói múzeum apátfalvi szobájában van kiállítva) a makói kórházban 1991-ben úgy végrendelkezett, hogy a zsebébe tegyenek olvasót, húsz forintot, hogy el tudjon menni majd a kocsmába – mondta viccelődve –, és szeretett unokájának levelét, melyben szupernagyapának nevezte őt.
A halottat a tisztaszobában ravatalozták föl. Siratóasszonyok Apátfalván nem voltak, de ki-ki a saját halottját igencsak elsiratta. Az éneket a sirató maga költötte, rögtönözte. Dallama monoton volt, egy kótára ment. A kiterítéskor és a koporsó leszögelésekor került sor a siratásra.
Szigeti Veron hatéves volt, amikor hasonló korú unokatestvére meghalt. Az asszonyok őt és egykorú társát bízták meg a kis halott elsiratására. A két gyerek olyan szívre hatóan siratta el a kis rokont, hogy a szemükből könnyek potyogtak, az asszonyok is sírva fakadtak. A gyerekek kaptak a hajukba egy-egy májszínű pántlikát.
Jaj, jajjajjaj Gyurkám, miért hagytál itt bennünket
jaj jaj, miért nem nézel fel azzal a szép kis szemeddel
jaj, Gyurkám, de szép angyal leszel a mennyekbe, az a
jó Isten vezessen abba a nagyon szép mennyországba,
jaj az ő trónusa elé vezessen mint kis vőlegényt,
játszadozzál mind a kis angyalokkal.
Jaj Gyurkám, gyere vissza, kérjél legalább egy nap szabadságot,
mondd el a te édesanyádnak, hogy milyen hely van ott,
mert azt hisszük, hogy az ilyen kis ártatlannak ad a
jó Isten szabadságot, mert még az ilyen megérdemli.
jaj jaj, miért nem nézel fel azzal a szép kis szemeddel
jaj, Gyurkám, de szép angyal leszel a mennyekbe, az a
jó Isten vezessen abba a nagyon szép mennyországba,
jaj az ő trónusa elé vezessen mint kis vőlegényt,
játszadozzál mind a kis angyalokkal.
Jaj Gyurkám, gyere vissza, kérjél legalább egy nap szabadságot,
mondd el a te édesanyádnak, hogy milyen hely van ott,
mert azt hisszük, hogy az ilyen kis ártatlannak ad a
jó Isten szabadságot, mert még az ilyen megérdemli.
Előfordult, hogy a feleség hónapok, sőt évek múltán is például főzés közben kedvesére gondolva, halottját ismét elsiratta:
Jaj, jaj, jaj szép virágom, kedves párom, én egyetlen csillagom
jaj, már én hová legyek, hogy ilyen nagy árvaságra jutottam.
jaj, már én hová legyek, hogy ilyen nagy árvaságra jutottam.
A temetőbe menet az úton a kántor az egyházi énekből elénekelt egy szakaszt, majd a muzsikások szomorú témájú dala következett. A temetőkapunál a muzsikások megálltak, jobbra fölsorakoztak, és várták, hogy behaladjon a nép. Mindaddig muzsikáltak, míg a halott a sírhoz nem ért. Az ima, a sír beszentelése, a koporsó leeresztése után a pap is hajított egy-két kapaföldet a koporsóra. Az elföldelés alatt ismét muzsikálás folyt. Azután marsot fújtak; a lobogóvivők, a halottvivők és a rokonság párosával elindult.
A halotti torra érkezőknek a pitvarajtó elé ki volt téve kézmosásra egy lavór víz. Egyrészt a sárgaság ellen mosták meg kezüket, másrészt a halottra emlékezve, hogy az ő lelke is úgy tisztuljon meg a vétektől, ahogy az ő kezük a ráragadt szennytől. A halotti toron puha kenyeret vagy kalácsot ettek és bort ittak; módosabb helyen paprikást is főztek. A halottnak is terítettek, neki szegtek először kenyeret, neki öntöttek először bort. Itt egyházi énekeket énekeltek, majd csárdást táncoltak, a vénebbek – miután beittak – tréfákat meséltek.
A lányt fehérbe, koszorúval temették. Amikor kiterítették, keze össze volt kulcsolva. A koporsó leszögezésekor szétvették kezét, hogy búcsújáráskor ne kelljen neki mindig összekulcsolt kézzel járnia. Aki búcsút járt, az már megtisztult a tűzben, a föltámadásig mindig járja a búcsút. Ez már boldog állapot.
Aki vízbe ölte magát vagy a Marosba fulladt, azt a temetőbe nem hozták be, mert akkor a jég elveri a termést. Ahol kifogták, ott a folyóparton temették el. A hozzátartozók kivitték a keresztet és a koporsót, és ott künn földelték el halottjukat.
A húszévesen elhunyt Keresztesi Etelkát (1904–1924) a nagymama fürösztötte meg és fehér selyemruhába öltöztette. Eközben a nagynénik két hambárdeszkával és két székkel elkészítették a ravatalt, a nagygerenda alá hosszában és lábbal az ajtó felé ráfektették a leányt. Itt feküdt – fejénél két égő gyertyával –, míg a szülők és keresztszülők meg nem érkeztek Makóról a fehér, aranyozott díszítésű koporsóval. A keresztszülők mirtuszkoszorút és hosszú fehér fátylat is vásároltak. A halottat koporsóba téve a ravatalra helyezték. Haját a koszorú alatt kibontották, és szélesen a vállára borították. Feltették nagy arany nyakláncát és két aranygyűrűjét is, mondván, az övé volt, vigye magával. A koporsóba beletették az utoljára használt fésűt, a fürösztőrongyot és a szappant.
Annak ellenére, hogy a haláleset és ravatalozás tanyán történt, nappal a halottat sokan meglátogatták. Este hét órakor virrasztóba gyűltek össze idősek és fiatalok egyaránt. Az énekes férfiaknak a pitarban készítettek asztalt, széket; az asszonyok a szobában, a fal mellé helyezett székeken ültek. A virrasztó halottas énekléssel és imádkozással telt el. A közelben lakó nagynéni által sütött kalácsot és bort fogyasztottak. A virrasztók tíz óra körül hazamentek. A halott mellett egész éjszaka a nagymama, az édesanyja és a legközelebbi rokonok virrasztottak. A csonkig leégett gyertyákat közben kicserélték. Reggel Etelka lelki üdvéért misét mondtak a közeli bekai iskolateremben. Mise után mindenki a halottas házhoz ment. Az ablak előtt az Apátfalváról megfogadott Sánta Tóni bandája muzsikált. Fúvós hangszerekkel játszották a Daru madár útnak indul és más, ehhez hasonló dalokat. Valamivel később megérkezett Endrődi László káplán és Salamon László bekai kántortanító, továbbá a nagy fekete zászlót hozó keresztapa, a hat koszorúslány egy-egy fehér zászlóval, valamint a keresztet és fejfát vivő gyerekek. A vivő legények leszögezték a koporsót, és a ravatallal együtt az udvar közepére tették fejjel a kapu felé. A szülők és a rokonok a koporsó köré kétoldalt rokonsági fokozat szerint fölsorakoztak, kicsit távolabb álltak a koszorúslányok. A lelkész imája után a kántor a halott nevében elbúcsúzott a körülállóktól. Akin a búcsúzás sora volt, odament a koporsóhoz és megcsókolta. A legközelebbi hozzátartozók a koporsóra borulva siratták halottjukat, de nem siratóénekekkel.
A temetési menet élén a keresztet, utána a nagy fekete lobogót, a fejfát vitték; őket követték a pap, a kántor és a ministránsok; azután következett a gyászkocsi, amelyet szintén Makóról hozattak a szülők. (Egyébként a fiatal lányhalottakat legények vitték Szent Mihály-lovon.) A koporsó két oldalán három-három koszorús pár ment lobogókkal. A gyászkocsi után a szülők, rokonok és ismerősök következtek. A menet végén a Sánta-banda ment szomorú nótákat, indulókat játszva. A temető közepére érve a vivő legények a Szent Mihály lovára tették át koporsót, és úgy vitték a sírhoz, amelyen két szál deszka volt keresztül téve. A koporsót a deszkára tették, majd két kötelet átvéve alatta lassan leeresztették a sírba. A zenészek eközben Új sír van a temetőben és Temető kapuja sarkig ki van nyitva kezdetű dalokat játszották. A sír beszentelése, az utolsó énekek és imák után az egyházi személyek eltávoztak. A temető kapujában a halottas torba való hívogatás zajlott. Mivel Szigeti Bálint, a kis Etelka udvarlója nem mert elmenni a temetésre, ő a pátfalvi temetőben muzsikáltatott egy másik bandával. Nagyapja temetése ugyanezen a napon volt. (Az udvarló helye különben a temetési menetben a koporsó előtt lett volna, kétoldalt két koszorús lánnyal kísérve.)
Amikor a koporsót kivitték a szobából, a nagymama gondosan fölsöpörte a házat. A szemetet a távozó temetési menet után a kocsiútra öntötte. A halottas háznál a torba érkezők az udvarra kitett lavórban kezet mostak. A szoba lakodalom mintájára volt berendezve. A főasztalnál, a tükör alatt a keresztszülők ültek, a fal mellett kétoldalt a rokonok. A szülők nem ültek le, hiszen ételről-italról ők gondoskodtak. A koszorús pároknak és a zenészeknek a pitarban terítettek. Etelka ételét a főasztal sarkára, az abrosz alá tett egy szelet kenyér jelképezte. A paprikás és a bor elköltése után a zenészek újra szomorú nótákat játszottak a pitarajtóban kívülről állva.
A köztudottan víg kedélyű ángyika elsőnek állt föl az asztaltól, és azt mondta: elég volt már a szomorkodásból, most már táncoljunk. Lakjuk el Etelka lakodalmát. Egy Ördög Ferenc nevű rokont vagy inkább Keresztesi Ferencet vitte táncba. Emiatt az édesanya haláláig neheztelt az ángyikára. Ezután a fiatalok tánca következett, akik egy rövid, lassú és friss csárdást jártak a pitarban. Ez a tánc már nem váltott ki ellenérzést. Tánc után a vendégek elmentek, csak a segítő rokonok maradtak ott. A nagymama levette a tükörről a kendőt, az órát elindította, s a halottnak szánt kenyérszeletet valaki elvitte a Maroshoz, és a vízbe dobta.
A jeles napokhoz fűződő hagyományokat és hiedelmeket az idősebbek máig őrzik, ápolják. Most csak azokat villantjuk fel, amelyek e néprajzi szigetre különösen jellemzőek.
Borbála napján (december 4.) a nagylány orgonaágat tört, egy üveg vízben a kemence tetejére tette; ha karácsonyra kivirágzott, a következő esztendőben biztosan férjhez ment.
Karácsonykor az ünnep második miséjét pásztorok miséjének nevezték. A pásztorok kérésére a plébános 1872-ben megengedte, hogy ez alkalommal az ő rendes viseletükben jelenhetnek meg a templomban, de azzal a feltétellel, ha magatartásukkal a hívek épülésére szolgálnak. Ajándékaikat: báránykát, sajtot, tejet, vajat a fölajánlás idején az oltár körüljárása után a szentély közepére állított asztalra rakták. Ezeket a mise végén a szegények között osztották szét.
Aprószentek napján (december 28.) az ünnepi ételmaradékot a kiskertbe tett deszkára szórták a madarak részére.
Balázs napjához (február 3.) kapcsolódva az áldásnak sajátos népi fejleménye alakult ki Apátfalván. Akiket a templomban megbalázsoltak, hazaérve megsimogatták az otthon maradottak torkát, hogy őket se érje el a betegség.
Az apátfalviak képzelete szerint Mátyás napján (február 24.) az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát, hiszen vértanúságának eszköze ez a szerszám volt.
Nagypénteken a templomban berendezett szent sírt az 1940-es évektől Jézus katonái őrizték. Négy fiú kalász leventesapkában állt kétoldalt, a lányok zsámolyon térdepelve imádkoztak. Félóránként váltották egymást. Az apátvalviak nagypénteken lovat nem fogtak be a kocsiba, ilyenkor a tanyaiak is gyalog jöttek be a templomba, ezen a napon a kocsira ülést is illetlennek tartották.
Húsvét szerdáját száraz szerdának mondták. Azt tartották, aki ezen a napon dolgozik, annak elszárad a keze. A pihenés még abból az időből maradt fönn, amikor húsvét nyolcadát is megszentelték.
Kardos István vőfély
A vidám esküvői menet, a nők kezében hujjogatós kendő
Bélessel és tortával érkeznek a lakodalmi vendégek
Kerekes B. Márton „kiterített” feleségével (Tóth Ferenc felvétele)
