A falu népessége

Teljes szövegű keresés

A falu népessége
Több apátfalvi család szájhagyomány útján őrzi annak emlékét, hogy Jászjákóhalmáról származnak, amiből egyesek a jász népelem jelenlétét vélték meghatározónak. Mivel a történeti irodalom említi a Heves megyei betelepítést is, a jász-palóc népcsoport jelenlétét tételezték föl. A jelenlegi kutatások szintjén a palóc etnikum valószínűsíthető.
A török kiűzése után a túlzsúfolt felföldi megyékből megindult délnek a spontán népáramlás, amely kezdetben a közeli, szomszédos tájakra irányult. Palócföld a XVIII. század elejétől jellegzetesen kibocsátó terület volt. 1719-ben a Borsod megyei hatóság a Jászkunságban, a Hont megyeiek Pest megyében keresték szökött jobbágyaikat. Az elvándorlás kis csoportokban történt, új lakhelyükön eltitkolták származási helyüket, nehogy visszavitessék őket. Ez a kirajzás többek között a jász településekre irányult, ahol összességében a népesség 55 százalékát a jövevények tették ki, de az egyes jász községekben túlnyomó többségbe kerültek. Jákóhalmán 1720-ban 62 családot írtak össze, közülük csak 15 élt a faluban már 1699-ben.
A palóc vidékről szökött jobbágyok néhány évtized múltán maguk is telepes rajokat bocsátottak ki az Alföld délebbi területeire. A spontán népáramlást aztán fölváltotta a szervezett telepítés kora, amely az 1734 és 1790 közötti időszakra tehető. Ez a katolikus népesítéspolitikával is összefügg, ugyanis az ellenreformáció szellemében a Tisza-vidékre, Csanád, Arad megyébe és a Bánságba katolikus telepeseket hívtak. A Palócföldről Jákóhalma vidékére elvándorolt családok leszármazottai a jobb megélhetés reményében szívesen jöttek Lovász Mihálynak, a kamara aradi uradalma kormányzójának hívására az újonnan megült Apátfalvára. A többi családot Heves megyéből telepítették. 1750 körül a Jászjákóhalmáról és Heves megyéből nagy csapatokban érkezett magyarokat a Historia domus palócoknak nevezte.
Apátfalva etnikai szigetként őrizte hagyományvilágát. A XX. század elejéig zárt település maradt, szomszédos községekből nem házasodtak, ha mégis bekerült közéjük idegen család, azok beilleszkedtek a falu népéletébe. A Marczika és a Mátó család szerb eredetű, de teljesen átvették a betelepült törzsökös népesség nyelvjárását és szokásait.
A határőrvidék szervezésekor, 1700-ban létrehozott Újcsanád nem alkotott Apátfalvával egy községet. Újcsanádot a Maros jobb partján, Őscsanáddal szemközt, a középkori Apátfalva helyén hozták létre, hozzá tartozott az a pusztaság is, amelyen ma Apátfalva fekszik. Amikor Mária Terézia utasítására a határőrvidéket fölszámolták, Újcsanádot Csanád megye igazgatása alá vonták. A szabadabb életmódhoz szokott szerbek nagy része Oroszországba és a Bánságba települt. Helyükre, tehát Újcsanádra – és nem Apátfalvára – Lovász Mihály, az aradi uradalom kormányzója 1752. március havától 1756. április haváig Földeákról, Szentmártonról, Mindszentről, Makóról, Szeléről, Vásárhelyről, Szentesről, Orosházáról, Szentannáról, Szegedről, Ányásról és Tápéról magyar lakosságot telepített. A mai Apátfalva sem földrajzilag, sem népességét tekintve nem kontinuus, nem folyamatos sem a középkori Apátfalvával, sem az 1700-ban létrehozott Újcsanáddal. Apátfalva török utáni megülése 1750-ben történt. Az akkori palóc népelemhez 1768-ban a Jászságból, Gömör, Heves, Hont és Nógrád megyéből újabb családokat telepítettek, de ezek szintén palócok voltak. A palóc népelem a meghatározó, ám keveredtek közéjük jászok és környékbeli, mindenekelőtt magyarcsanádi magyarok. A határőrvidéki Újcsanád katolikus lakói 1741-ig az őscsanádi plébániához tartoztak fiókközségként, attól kezdve a makóihoz. Miután az újjátelepült Apátfalván római katolikus plébánia jött létre, a magyarcsanádi katolikusok egy csoportja is áttelepült, magukkal hozták két harangjukat; az egyik hatvan, a másik negyvenöt font súlyú volt (32 és 24 kiló).
Az újjátelepülést követően, pontosabban az 1750-es években a község lélekszáma meghaladta az ötszázat. Apátfalva török utáni népessége rohamosan növekedett. Ha a II. József kori 1741 főt száz százaléknak vesszük, a százalékos arány 1828-ban kereken 205, 1900-ban 305, 1941-ben 332 százalékot tesz ki. Ezt követően viszont csökken a lélekszám.
Apátfalva népessége megtelepedésétől színtiszta magyar, csupán az utóbbi száz évben költöztek ide a szomszéd falvakból nemzetiségiek. Az 1990. évi népszámláláskor nemzetiségiek nem lakták.
A község nemesi eredetű lakossága nemesi birtokkal nem rendelkezett, de úrbéri földjeik nekik is lehettek. 1837-ben Apátfalva birtoktalan nemesei: Frivaldszky András, István, János; Gyürky József, Pál, Mihály, György özvegye; Keresztúry Tamás, Károly, János, Mihály ifjabb, Ferenc, József; Kubinyi Antal; Lukács Jánosné, Jakab; Peöcz Ferenc; Lukács Tivadar, István, Sohajda József idősb, ifjabb; Szigethy Ferenc; Vertits Károly; Szeghő János.
Az apátfalvi plébánián 1763-tól vezetnek anyakönyvet. Dr. Pongrácz Lőrinc plébános a templom építésének kétszázadik évfordulójakor kis tanulmányt írt a Historia domusban a község népmozgalmi adatairól. Kétszáz év alatt 34 767 alkalommal szolgáltatták ki a keresztség szentségét, és 23 903 személy halt meg. 1831-ben, 1849-ben, 1866-ban kolera; 1855-ben tífusz; 1878-ban diftéria; 1881-ben himlő, vérhas; 1888-ban vörheny, 1890-ben kanyaró; 1899-ben himlő szedte áldozatait. A gyermekhalandóság megrendítően magas volt. Kétszáz év alatt 13 979 gyerek halt meg.
Az 1881-től 1890-ig terjedő tíz év átlagában egytől tizenkét éves korig a gyermekhalandóság 43,2 százalékot tett ki, de voltak esztendők, amikor különösen sok gyerek halt meg; 1888-ban elérte a 84 százalékot. A XX. században már javult a gyermekhalálozási statisztika, 1920–29-ben 17,4 százalékra csökkent.
A falu társadalmi-gazdasági életét a negyvennyolcas törvények alapvetően megváltoztatták. Mindenki megkapta azt a földterületet, amelyet jobbágyként művelt. Úrbéres község lévén, közép- vagy nagybirtok nem fordult elő. A XIX. század második felében viszont élesen elkülönült a földes gazdák és a napszámosok rétege. „A népség úgynevezett módosabb része – állapította meg a millenniumi emlékirat – büszkeségre hajlandó, gazdaságával kérkedő, makacs és csak erős érvelés által, vak meggyőződésétől eltántorítható; különben jó lelkű, a szegényeket szívesen segélyezi.” A gazdaságot az öreg gazda irányítja: „Földtulajdonosok gazdálkodásában legtöbb esetben a családi közös gazdálkodás honos; az apa ritkán bocsátja ki családos gyermekeit a gazdálkodásból; a gazdálkodás és a vagyon csak az apa halála után szokott felosztatni; szívósan ragaszkodnak az örökséghez, annyira, hogy a vagyon felosztása alkalmával, habár az ingatlan pénzen megváltása czélszerűbbnek és helyesebbnek látszik és bizonyul, kész kielégítésül bármely legcsekélyebb területű földet, igen sokszor saját kárával átvenni, innen származik, hogy a határban a földek apróbb területekre vannak, néha 800 négyszögöl és kevesebbre is felosztva.”
A földnélküliek nagy tábora helyben nem talált munkát, hiszen a volt negyed- vagy féltelkes jobbágyok ivadékai idegen munkaerő alkalmazása nélkül is képesek voltak kis földjüket megmunkálni. „A földnélküli napszámos osztályhoz tartozó lakosok – írja róluk a millenniumi emlékirat – rendkívül szorgalmasak; a közel fekvő uradalmak: a földeáki Návayak, a szerb és német csanádi, nagyszentmiklósi Nákók, a kiszombori Rónay családok már a téli időben szegődtetik őket mezei munkára cselédnek messze vidékre; nyolc–tíz esztendei szolgálat alatt szerzett filléreit megtakarítva hazajön, itt hajlékot vesz, igyekszik bármely kis területű földet szerezni, hogy magát végképp otthonhoz csatolja.”
A XIX. század végén egymás után mentek tönkre a kereskedők és a kocsmárosok. A hitelezők elől egyszerűen megszöktek. Adóhátralék fejében a község elörökölte házaikat, előfordult, hogy iskolának alakították át.
A mezőgazdaság szocialista átszervezése nagyfokú elvándorlást, demográfiai robbanást eredményezett. Az elvándorlás sajnálatos módon egyre inkább együtt járt a születések számának csökkenésével is; mind a természetes szaporulat, mind a vándorlási egyenleg mínuszra váltott.
A térségben Apátfalván, Magyarcsanádon, Nagylakon és Csanádpalotán volt viszonylag legalacsonyabb a születési arányszám. A halálozási arányszám a legmagasabb kategóriába esik. A település vándorlási egyenlege az utolsó két népszámlálás között Nagylakhoz, Kövegyhez és Kübekházához hasonlóan a legerősebb negatív értéket mutatta. 1990-től 1995-ig ugyancsak negatív értékű volt a vándorlási egyenleg, de mind az intenzitása, mind pedig a térségben elfoglalt relatív helye kedvezőbb lett. Ha azonban a népesség változásának mértékét vesszük alapul, akkor 1990-től 1996-ig a vándorlási veszteség és a természetes szaporodás egymást erősítő negatív értékei miatt Apátfalva a térség leginkább fogyó kategóriájába esik.
Az egykésedés a lakosság elöregedéséhez vezet, amelyet csak növel az átlagéletkor növekedése. (Függelék IV.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT