Oskolák és napszámosaik
Oskolák és napszámosaik
Ha valaki a somogyi vidék iskoláinak történetét kutatja, minduntalan fel-felbukkan gondolataiban Csokonai Vitéz Mihály híres versének, a Jövendölés az első oskoláról Somogyban című költeményének sorai. „Hát csak kanásznak termett a somogysági paraszt?” – tette fel a nem túl hízelgő kérdést a debreceni költő nem sokkal azután, hogy Somogy megyébe megérkezett. Pedig iskolája vagy tanítója sok községnek volt már akkoriban a megyében. Mégis, amikor Csokonai Szántódról Lengyeltótiba menet széttekintett a falvak világában, azt tapasztalta, hogy errefelé lámpással kell keresni a tanult embert. A műveletlenség képe nem annyira az oskolák hiányából, mint inkább a gyerekek rendszertelen részvételéből, az intézmények fenntartási nehézségeiből, a tanítóknak, a nemzet napszámosainak kiszolgáltatott helyzetéből fakadt. A tanító kiszolgáltatottságát tapasztalhatta meg száz évvel később Gárdonyi Géza is, aki az Andoccsal szomszédos Karádon tanítóskodott egy évig. Bár szép emlékekkel távozott innen, az, hogy az oktatók helyzete még ekkoriban is nehéz volt errefelé, jól látszik abból, ahogyan A lámpás című regényében ábrázolja a vidéki tanítók nyomorúságát.
A falvak oskolamesterei a XVIII. század végén és a XIX. század elején igencsak szerény körülmények között éltek egy olyan világban, ahol az azt megelőző száz évben az írás-olvasásnak szinte egyáltalán nem volt becsülete. A XVII. századi jezsuita misszió tagjai ugyan próbálkoztak oktatással, ám ennek alig volt komoly foganatja a zaklatott, török martalócok és magyar végvári vitézek dúlása idején. Az első, huzamosabb ideig megtelepedő missziós szerzetes, Horváth páter, egy ízben még azt is felpanaszolta, hogy a gyermekeket, akiket taníthatnának, elrabolják a török martalócok.
A XVII. század mostoha évtizedeinek lezárulta után nem sokkal a lassan mozduló, nehezen változó, de közben mégiscsak átalakuló Andocson valami egészen újba, nevezetesen állandó iskola szervezésébe kezdett az uraság. Az alapítás pontos dátumát nem ismerjük, de az bizonyos, hogy az 1760-as évek közepén már volt iskolája a falunak. Ki tudja, miért jutott eszébe a veszprémi püspöknek, hogy meglépje a fontos lépést, hiszen mindez még jóval azelőtt történt, hogy Mária Terézia 1777-ben kiadta volna híres rendeletét, a Ratio Educationist, melyben kötelezővé tették az elemi oktatás, vagyis az írás-olvasás tanításának bevezetését a jobbágygyerekek számára is.
Ami biztosan tudható az első andocsi oskoláról, az az, hogy 1773-ban Kelemen Ferenc tanító, aki akkoriban 47 éves volt, negyven gyermeket oktatott itt a betűvetésre, saját bevallása szerint már tíz éve. Nem említi, hogy a negyven gyerekből hányan jutottak el rendszeresen az iskolába.
A szomszédos Somogyacsáról ekkoriban azt jegyezték fel, hogy arrafelé a diákok nem nagyon látogatják az oktatás intézményét. Andocson a sok mesteremberből ítélve azért az acsainál jobb lehetett a helyzet, hiszen a kézművesek falujában nagyobb becsülete lehetett az írni-olvasni tudásnak, mint ott, ahol csak jobbágygyerekek éltek. Bár ekkoriban még a céhtagok íráskészsége sem lehetett túlzott, hiszen a Tolna megyei vásárról hazatérő somogyi céhmesterek még 1826-ban is írnokot, éppen az andocsi nótáriust fogadták meg, amikor panaszlevelet fogalmaztak Somogy megye alispánjának.
Egy falusi tanítónak a XVIII. században nem csupán jó szakembernek kellett lennie, de tanítóhoz méltó életet is kellett élnie. Különösen igaz volt ez Andocson, ahol az intézmény az erkölcsök fölött szigorúan őrködő egyház szeme előtt volt, hiszen a ferences barátok kolostorától nem messze állt az iskola épülete. Kelemen Ferenc tanító, a felsőbb hatóságok véleménye szerint, kellően erkölcsös életet folytathatott, így elfoglalhatta az agyagból tapasztott, két szoba-konyhás, kamrával felszerelt oskolamesteri házat. Tanteremként a kis ház két szobájának egyike szolgált. Az iskola épülete 1773-ban még jó állapotúnak számított Somogy megyében, de 1783-ban már azt jegyezték fel róla, hogy igencsak elhanyagolt épület várja itt a diákokat. A helyzet később is csak nagyon lassan változott. Az 1862-ben született Ténta József visszaemlékezései szerint még az ő gyermekkorában is csupán két tantermes volt a kis épület. A harmadik tanterem csak 1908-ban készült el. Az iskolaépülethez hasonlóan a tananyag sem sokat változott száz év alatt. Kelemen tanító idejében éppúgy írás-olvasásból és hittanból állt a diákok órarendje, ahogyan 1858-ban, kései utóda, Szabó József idején. Változatlan maradt a tanítás rendszere is. Az írás-olvasásra a tanító úr, a hittanra a zárdából kiküldött ferences testvér oktatta a nebulókat.
Kelemen tanítót jó énekesnek tartották a faluban, az egyház énekes szolgálatát is ellátta. Ebből egészíthette ki évi huszonöt forintos, részben terményben, részben készpénzben kapott fizetését, melyet a falu a gyermekek tanításáért egy évre biztosított számára. Andocs első értelmiségi polgára tehát a következő pluszjövedelmekkel rendelkezett: temetésért tizenhárom, zsoltáréneklésért tizenhét krajcár volt a fizetsége. Az ő feladata volt megírni a jegyesek kihirdetésének céduláját is, ezért hét krajcárt, míg az énekes gyászmisénél nyújtott szolgáltatásaiért tizenöt krajcárt kapott. Kedves jövedelme lehetett még az a fejenként két pint must, amit a szőlősgazdáktól kapott cserében azért, hogy kémlelte az eget, és vihar közeledtekor megkongatta a harangot.
Száz évvel később Szabó József is rendelkezett a felsorolt jövedelmeknek a többségével, csupán a kántori teendőkért kapott fizetségtől esett el. Talán Kelemen Ferenc kései kollégájának a hangja volt rosszabb, mint a neves elődé, talán csupán a község úgy döntött, hogy meg tud és akar fizetni egy kántort, mindenesetre 1858-ban Andocs és birtokosa, a veszprémi püspök, már illetményföldet és tüzelőt is juttatott a tanítónak, a harangozási illetéket pedig pénzben fizették ki számára. Ekkoriban két altanító is sürgölődött az andocsi oskolában, akiknek bizony volt feladatuk bőven, hiszen összesen százhatvan iskolaköteles korú gyermeket írtak össze a faluban. Bizonyosan nem mind vett részt rendszeresen az órákon. Ha csak a fele megjelent az iskolában, akkor is nyolcvan diákot kellett naponta öt órán át oktatniuk. Éppen a dupláját annak, mint ahány nebulót a XVIII. század közepén Kelemen Ferenc tanított betűvetésre.
Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követően 1868-ban jelent meg az Eötvös József nevével fémjelzett tanügyi törvény, mely Mária Terézia 1777. évi rendelete óta a legjelentősebb reformot jelentette a magyar közoktatásügy történetében. A központi szabályozásnak is köszönhetően 1910-ben Andocs 1714 lakosából már 1184-en tudtak írni és olvasni. Az iskola fenntartója továbbra is a veszprémi püspök maradt, bár a gyakorlati feladatok egyre inkább a község kezébe kerültek. Mire az 1890-es években elhatározott iskolabővítés közel két évtizedes huzavona után megvalósult, az elemi oktatás fenntartása már egyedül a falu feladata lett. Ekkorra már elengedhetetlenné vált a tantermek számának növelésére, hiszen a korábbi gyakorlat helyett, amikor összevont osztályokba jártak a gyerekek, négy külön évfolyamot indítottak Andocson.
Ráadásul a XIX–XX. század fordulóján nem csupán írás-olvasásra és hittanra, hanem modernebb tantárgyakra is okították már a nebulókat. Egy 1909-es órarend szerint például földrajzot, éneket, számtant és rajzot, sőt volt olyan év, amikor a lányoknak háztartási ismeretek címmel indítottak tanórát. Az oktatás éves ütemezése azonban még a vidéki élet hagyományos kereteihez igazodott. A tanévet ugyan szeptemberben kezdték, ám már októberben kéthetes kukoricaszedési szünetet kellett tartani. A tanítók valószínűleg elébe mentek annak, hogy üres padok előtt kelljen elkezdeniük az órákat. Nemcsak a heti, de még az évi órarend is igazodott a mezőgazdasági munkákhoz. A tanítás minden héten hétfőtől szombatig tartott, a csütörtököt szünnapnak nyilvánították: már ekkoriban is volt a megszentelt vasárnapon kívüli egy olyan nap, amikor a gyerekeket szüleik bevonhatták a ház körüli teendőkbe vagy a mezei munkákba. Az oktatás napi ütemezése igyekezett a falusi munkarendhez igazodni. Egy másodikos tanuló iskolai teendői reggel nyolckor vagy kilenckor kezdődtek, 11 és 13 óra között nem volt tanítás. A délutáni foglalkozásokat 14 és 16 óra között tartották. A sajátos andocsi viszonyokhoz alkalmazkodtak az iskolában akkor, amikor a búcsúnapokra is tanítási szünetet hirdettek. Búcsúk idején a vásárosok, a zarándokok jelenléte amúgy is nagy zajjal járt, a helybeli gyerekeket a látványosság különben is nagyon hamar elcsábíthatta a számtanóráról. Azért pedig mégsem lehetett megbüntetni őket, mert részt vettek a misén. A tanmenetben e napokon az „áhítatosságot”, vagy a „szentségimádást” jegyezték be.
A dualizmus korának nemzedékeit oktató tanítókról alig-alig maradtak fenn hiteles információk. Az öregek emlékezete azonban megőrizte a község egykori oktatóinak neveit, még ha többségükről már nem is tudják, mikor tanítottak a faluban. Illő legalább a neveiket felidézni. Már 1854-ben is a község régi tanítójának mondták a takácsmesterből kántortanítóvá lett Szabó Józsefet, aki valószínűleg azonos a már említett, az 1858-as iskolabevallásban is szereplő Szabó tanítóval. Az ő kortársa lehetett Valics József segédtanító, aki a nótáriusi, vagyis jegyzői feladatokat is ellátta Andocson. Őket követhette Szanyi István és Varga István, majd Csizmadia János a falu iskolájának élén. Utóbbi karrierjét állítólag egy újpesti gimnázium igazgatójaként fejezte be. Azok közül, akik 1945 előtt tanítottak Andocson Kiss Pál kántortanítóra, Frey Nándorra és feleségére, Frey Nándornéra emlékeznek még ma is a falu lakói. Az öregebbek gyakran emlegetik Herkovics Ferenc kántortanítót is, akit az 1936-ban nyugdíjba vonult Kiss Pál helyére választott meg a község.
A tanítók között a legnagyobb tiszteletre valószínűleg Frey Nándor tett szert. Az sem lehetett véletlen, hogy 1929-ben, amikor az iskola tanári karából először választottak igazgatót, Frey tanítót nevezték ki az intézmény élére. Először történt meg, hogy nem egyházi személy, hanem az iskola egyik tanára került az iskola vezető posztjára. Frey Nándor nem csupán Andocson, de jóval a faluhatáron túl is neves személyiségnek számított ekkoriban. Ő volt a karádi tanítókör elnöke és munkájáért többször is kitüntetésben részesítették. Mind az 1929-es igazgatói beiktatáskor, mind Kiss Pál 1936-os nyugdíjazásakor a faluban kis ünnepséget tartottak, bankettet szerveztek a neves férfiak tiszteletére. Ilyenkor szavalatok hangzottak el és fellépett Kiss tanító iskolai kórusa is.
Az elemi iskolai tanárok valójában ekkoriban, a XX. század második-harmadik évtizedében váltak a faluközösség megbecsült, kiemelkedően fontos tagjaivá. Frey tanító igazgatóvá választásával, illetve az ennek kapcsán rendezett ünnepséggel nagykorú lett az andocsi iskola. Mindaz, ami ezután következett már egy egészen új világban történt. Egy olyan világban, amikor már senki sem kérdőjelezte meg, szükség van-e a faluban a tanítóra. A hőskor véget ért. Nem ért azonban véget a falu iskolájának története.
Amikor a második világháborút követően ismét beköszöntött a béke, a falu tanintézetének háromfős tanári gárdájából már csak ketten vehették fel újra a munkát. Herkovics Ferenc, sok más falubelivel együtt, eltűnt a harcmezőkön. 1945 után gyorsan növekedett a tanítók száma, 1954-től már tíz oktatót foglalkoztatott a még 1949-ben is csak három tanerős iskola. A létszám emelkedésével a tanítók egyre kevésbé voltak „különleges emberek” a faluban. Az ő emlékük már sokkal kevésbé élő hagyomány, mint a Frey család idejében volt, noha teendő ekkoriban is akadt bőven, hiszen még 1945 után is problémát jelentett, hogy a gyerekek rendszeresen lekésték a reggel nyolc órai iskolakezdést, mivel tanulás előtt még el kellett látniuk egyes ház körüli teendőket is.
A hagyományos munka és családszemlélet annyira erősnek bizonyult, hogy 1952. november 29-én, vagyis az iskolalátogatási kedv szempontjából „előnyösebb” évszakban Vidákovics József iskolaigazgató arról panaszkodik: „sok esetben megtörténik, hogy a szülők a gyermekeket házimunkával foglalkoztatják és így kiesnek a tanulásból”. Változás ebben a kérdésben csak az 1954–55-ös tanévben állt be, amikorra elmúltak az ilyen jellegű panaszok, mintegy kétszáz évvel az első andocsi oskola kapuinak megnyitása után végre általánossá vált az iskolalátogatás.
Az andocsi iskola rövid története nem fejezhető be anélkül, hogy ne említenénk meg két, 1945 után itt tanítóskodó pedagógus nevét. Az egyik a helyi honismereti szakkör szervezésében játszott szerepével jelentős megbecsülést kivívott Hoppár Sándor iskolaigazgatóé. Az ő diákjai akadtak rá 1961-ben azokra a leletekre, melyek nyomán az andocsi avar kori temető feltárására sor került. Az 1970–1980-as évek tanítói karából külön is említést érdemel Kaposváry Mária, aki az 1970-es években, a két világháború közti korszak óta először, hozzálátott az andocsi búcsú hagyományainak gyűjtéséhez és értelmezéséhez.
Órarend 1909-ből
A 2000-ben felújított és kibővített iskolaépület
