Négy ellentmondásos évtized
Négy ellentmondásos évtized
A második világháború súlyos véráldozatot követelt itt is lakosságtól. Ellentétben azonban az első világégésben elesettekkel, ez alkalommal a bombázásoknak, illetve az átvonuló frontnak már polgári áldozatai is voltak. A visszaemlékezők szerint az 1943-tól fel-feltűnő angolszász bombázók nem csupán robbanó terhük miatt jelentett veszélyt, de az is előfordult, hogy géppuskatüzet szórva repültek át a szántóföld felett. 1944-ben az angol repülők közül egy kényszerleszállásra kényszerült Németsürüpusztán. Az angol katonákat átadták a csendőröknek, akik azonban aligha boldogultak volna a pilótákkal, ha egy Amerikát megjárt helybeli atyafi nem vállalkozott volna a tolmács szerepére. Később a két pilótát a csendőrök átkísérték Igalra, a főszolgabíróhoz, onnan pedig valószínűleg egy hadifogolytáborba vezetett az útjuk. A háború végén azonban, sokak reményei ellenére, nem angol, hanem szovjet csapatok szállták meg Magyarországot.
Közeledésük hírére 1944 őszén már országszerte megkezdődtek azok az építési munkálatok, melynek célja a szovjet csapatok feltartóztatása lett volna. Az ilyen munkaszolgálatra már nem válogatták vallási vagy faji hovatartozás szerint az embereket, hanem vitték a még otthon maradt csekély számú férfit, ahonnan csak tudták. Így kerültek az andocsi férfiak a Dráva-parti Barcsra, ahol erődítési munkálatokban kellett részt venniük. Egykori panaszos levelükből, amelyet községük elöljáróihoz írtak, tudjuk, hogy napkeltétől napnyugtáig tartó kemény munkában volt részük. Ráadásul az eleinte egy-két hetesnek mondott szolgálati idő megduplázódott, mivel a hatóságok sem igyekeztek felváltani őket friss munkaerővel. Az elmondottak ellenére Andocs lakói még szerencsésnek is tarthatták magukat, hiszen végül a falu területén harci cselekmények nem folytak. Sőt amikor 1944 november végén elrendelték Somogy megye középső területének kiürítését, a község nem került fel a kiürítendő falvak listájára. Ehelyett befogadója lett több, otthonából távozásra kényszerített családnak. Amikor tehát a német csapatok a kiürítéskor átvonultak a falun, bőven akadt rekvirálni való a parasztgazdáktól és az uradalomtól egyaránt. A német katonák által kutyafuttában végrehajtott fosztogatást nem sokkal később, jóval alaposabban, megismételték a szovjet hadsereg katonái is.
Az újabb katonai megszállás 1944. december 3-án következett be, pontosan egy nappal azt követően, hogy a megyeszékhely a szovjet csapatok kezére került. Eleinte csupán a Vörös Hadsereg két felderítője érkezett meg a faluba, akiknek fogadására kivonult a falu bírája és tolmácsa, egy oroszul beszélő helybeli gazdálkodó is. A remélt tárgyalás helyett azonban a szovjet járőr ráfogta géppisztolyát a kéttagú fogadóbizottságra, majd felszólította őket órájuk átadására. Ezt követően, amilyen gyorsan feltűntek, olyan sebesen el is hagyták a falut a felszabadítók. Néhány óra múltán már lovas és gépesített alakulatok haladtak át a településen, megismertetve az andocsiakat a megszállás minden kínjával. 1945 tavaszán Andocson is sor került rekvirálásokra, egyes falubeliek közmunkára való elhurcolására.
A leginkább Kaposvár és Nagybajom környékére jellemző gyakori katonai jogsértésekről Andocs esetében nem szólnak a forrásaink, bár az kétségtelen, hogy a katonaképes férfiakat a megszállók összefogdosták, és az igali főszolgabíróság pincéjébe zárták.
Az atrocitásoknál több nyoma maradt a háborút követő „újjászületés” lázas éveinek. Mivel a front 1945 tavaszán már elhagyta Somogy megye területét, végre megkezdődhetett a békés élet megszervezése. Ennek az évnek a legnagyobb eseménye a falubeliek számára a földosztás megszervezése volt. Andocson már áprilisban parcelláztak földeket a németsürüi cselédeknek. Korántsem spontán földfoglaló mozgalomról volt szó. Az egykori püspöki birtok cselédei eleinte igencsak húzódoztak attól, hogy birtokba vegyék az „úri” földeket. Gőgös József, Plell Ferenc és Szijj István heves agitációja után azonban félve bár, de elkezdték kimérni a földeket. Mivel a német megszállás alóli felszabadulás és a hungarista állam összeomlása egyben a magyarországi nagybirtokrendszer összeomlását is jelentette, utólag ezt az andocsi földosztást is legitimnek tekintették.
A világháborúban győztes nagyhatalmak, eltérő mértékben ugyan, mindnyájan a magyarországi demokratizálás egyik próbakövének tekintették az elmaradott agrárszerkezet felszámolását, a nagybirtokrendszer átalakítását. A magyarországi politikai élet szinte összes szereplője hitet tett az agrárreform mellett. Komoly különbségek mutatkoztak azonban abban, hogy milyen mértékben és milyen elvek szerint hajtsák azt végre. Végül a kommunisták és parasztpártiak által követelt megoldás győzedelmeskedett. Ennek megfelelően felosztották az összes száz holdon felüli nagybirtokot, a kedvezményezettek között pedig előresorolták a nincsteleneket, vagyis az uradalmi cselédséget. A földtörvény kihirdetése után már nagyobb lelkesedéssel vetették bele magukat az andocsiak is a parcellázásokba.
Az egykori püspöki uradalom birtokainak, illetve munkaeszközeinek szétosztása, a birtokok pontos határainak kijelölése egészen 1947-ig elhúzódott. A kiosztott birtokok mérete, figyelembe véve a gyermekek számát, nyolcszáz négyszögöl és tíz katasztrális hold között mozgott. A falu legnagyobb birtokosának ezután már nem a megszüntetett püspöki uradalom számított, hanem a község legeltetési társulata a maga 422 holdas birtokával. A második a földtulajdonosok sorában a ferences zárda érte el 124 holdas földvagyonával. A harmadik Ténta Ferenc, 71 holdas parasztgazda. Más, ötven hold feletti birtokosa nem volt a falunak. Vagyis a földosztás korántsem vezetett olyan gazdaságok létrejöttéhez, melyek alkalmasak lettek volna egy öt-hat tagú család eltartására. Ráadásul a mezőgazdasági eszközök és gyakran a kellő tapasztalat hiánya hamarosan megmutatta, hogy az egykori uradalmi cselédek számára a földosztás nem teremtett automatikusan lehetőséget a jobb életszínvonal eléréséhez. Különösen akkor vált mindez nyilvánvalóvá, amikor 1947 után egyre nagyobb beszolgáltatási kötelezettségek terhelték a gazdálkodókat.
Az 1945 áprilisi földfoglalás megmutatta, hogy a háború utáni Magyarországon nem a régi, békebeli világ született újjá, hanem valami egészen más kezdődött. A Debrecenben ülésező Ideiglenes Nemzeti Kormány ugyanis, a szövetséges hatalmak támogatásával, egy, az 1940 előttinél jóval demokratikusabb állam megteremtésén fáradozott. A demokratizálás jegyében országszerte úgynevezett nemzeti tanácsok alakultak. E testületekben néhány hagyományos és sok egészen új párt képviseltette magát.
Hamarosan a magyar társadalom olyan mértékű pártosodására került sor, amire korábban sohasem volt példa. Mivel pedig az 1945. évi 15. számú rendelet előírta, hogy a legapróbb község képviselő-testületében, illetve tisztikarában is a pártoknak „társadalmi súlyuk” arányában kell képviselethez jutnia, Andocson is lázas erővel folytak a pártszervezések. Végül az akkoriban alig több mint 1700 fős községben, ahol 1945 előtt talán egyetlen párttag sem akadt a lakosok között, hirtelen öt is megalakította saját helyi csoportját.
Elsőként, 1945 nyarán, a Magyar Kommunista Párt és a Független Kisgazdapárt alakult meg a faluban. Hamarosan a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, illetve a Polgári Demokrata Párt is igyekezett tagokat toborozni a településen. Az egyes pártok közötti éles politikai küzdelem hamar eldőlt. A helyi testületekben a kisgazdapárt túlsúlya csupán látszat volt. Hiszen míg a termelési, a beszolgáltatási és a földigénylő bizottságokba alig kerültek be a kommunista párt jelöltjei, a fontosabb közigazgatási posztokon már 1946 őszén is baloldali személyiségek álltak. A falu bíráját a kommunista párt, helyettesét a szoros szövetségesnek számító Nemzeti Parasztpárt adta.
1948-ban Sipos Lajos körjegyző jelentése szerint már olyan mértékig a Magyar Dolgozók Pártjának kezébe került a hatalom, hogy az MDP javaslatait rendszeresen a kisgazdapárt képviselői terjesztették elő, majd fogadták el. Ebben az évben földműves-szövetkezet alakult a faluban, mely ekkor még valóban a kisbirtokosok gyarapodását segítette elő. Egy év múlva már ezekből a társulásokból kiszorították a falu kulákjait, a tizenöt holdnál nagyobb földterülettel rendelkező birtokosokat, annak ellenére, hogy heves hangulatú népgyűléseken rábírták őket tizenöt hold feletti birtokaik átadására.
A falu gyakran legfelkészültebb gazdálkodóinak kiszorítása is hozzájárult ahhoz, hogy a földműves-szövetkezeti tagság sokszor elutasította az új művelési technológiákat. A traktorral való szántás bevezetéséről úgy vélekedtek, hogy az „az andocsi földön nem alkalmazható”. A szövetkezeti tagság „táblás művelésre” való rábeszélése pedig olyan erős ellenállásba ütközött, hogy még 1949-ben sem folyt nagyüzemi gazdálkodás. Igaz, ezzel kapcsolatban már nem csak az újtól való idegenkedésről volt szó, hanem a föld elvesztésének, később nagyon is valóságossá vált veszélyének érzékeléséről.
Az 1949-re megszületett „új Magyarország” korántsem az a demokratikus, független állam volt, amelyet 1945-ben Debrecenben sokan elképzeltek. A sztálinista vezetésű Magyar Dolgozók Pártja 1948–49-ben, eltörölte a magyarországi többpártrendszert, bevezette az állami tervgazdálkodást, megszüntette a hagyományos magyar közigazgatást, és helyébe léptette az úgynevezett tanácsrendszert.
Mielőtt azonban Andocs is, a korabeli szóhasználattal élve, a „szocializmus építésének útjára” lépett volna, az államhatalomnak még le kellett számolnia a „fekete reakciónak” nevezett katolikus egyházzal, illetve helyi képviselőikkel, a ferences szerzetesekkel is.
A ferences rend elleni országos méretű fellépésre 1950 második felében került sor. Július 10-én éjjel az ÁVH felszámolta és kitelepítette több ferences rendház szerzeteseit, köztük a Somogy megyei segesdi rendház tagjait is. A püspöki kart ezzel a lépéssel sikerült tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, s elfogadtatni azt a diktátumot, melynek értelmében a szerzetesrendek működése Magyarországon teljesen megszűnt vagy „láthatatlanná vált”. Ennek az eseménynek a hullámai 1950. szeptember 10-én értek Andocsra, amikor leltárba vették a zárda vagyonát, megtiltották a szerzetesi öltözék viselését. Végül november 5-én a rendtagoknak el kellett hagyni az épületet is, melyet Sipos Lajos tanácselnök hatóságilag lepecsételt.
A kolostor bezárásával a falu plébános nélkül maradt, hiszen korábban a szerzetesek látták el a plébánosi teendőket is. A megüresedett parókiára egy szerzetesből lett áldozó pap, a segesdi rendház egykori főnöke, Kelemen Gábor került. Sokáig ő sem maradt a faluban, mert 1951-ben mint különösen megbízhatatlan személyt Jászberénybe deportálták. Később egy egykori piarista szerzetes, majd egy újabb volt ferences barát vette át a hívek gondozását. A kolostor épületét és birtokait államosították, a templom fenntartása azonban továbbra is a plébános dolga maradt. Mivel a ferencesek kétszáz éven át nem szedtek egyházi adót, mondván, hogy ellátja őket a kolostori birtok, a hívek eleinte semmit sem akartak fizetni a plébánia fenntartására. Az intézmény felszámolásával tehát nemcsak egy ideológiai csatát veszített el a katolikus egyház, hanem szó szerint napi pénzügyi gondok elé állították a mindenkori plébánost is.
Az andocsi szerzetesek egy része, hasonlóan segesdi rendtársaikhoz, szétszóródtak az ország parókiáin. Akadtak, akik egyházi menhelyen fejezték be életüket, és voltak olyanok is, akik kiléptek a felszentelt hivatásból, és világi személyként élték tovább életüket. Ketten azok közül, akik ezt az utat választották, a faluban maradtak és családot alapítottak. Az új rend győzelme ekkor és ezzel vált teljessé Andocson.
A szocializmus 1950–1990 közötti négy évtizede ellentmondásos örökséget hagyott hátra a magyar falvakban. Az 1949-től 1957-ig eltelt évek a falvak megnyomorításának korszakát jelentették, míg az 1960-as évektől addig soha sem tapasztalt vagyonosodást, életszínvonal-emelkedést élhetett át az ott élők nagy része. A „klerikálisnak”, „babonásnak” kikiáltott Andocs a szocializmusnak ebben a második korszakában nem tartozott ugyan az ugrásszerűen fejlődő települések közé, ám lakói mégiscsak olyan új szolgáltatásokhoz, lehetőségekhez jutottak, melyeket korábban csak hírből ismerhettek.
Az ötvenes években, amikor a szocialista tábor országai Sztálin vezetésével „vívták békeharcukat”, a hadászati készülődés és az ezzel járó, rendkívül merev és irreális követelményeket előíró tervgazdálkodás a magyar gazdaságot csőd közeli állapotba juttatta. Az ország rákosista vezetése a fogyasztás visszafogásával, elsősorban az alacsony lélekszámú, legkevésbé ellenálló falvak lakosságának szabályszerű „kifosztásával” kívánt takarékoskodni. Andocs esete ezt látványosan mutatja: míg 1947–48-ban, egyéb fejlesztések mellett, elkészült a falu villamosítása, új telefonvonal épült az Igal–Somogyacsa–Andocs vonalon, sőt 1947-ben még vásártartási jogot is nyert a község, addig 1951–1952-ben csupán a tűzoltószertár rendbehozatalára és az andocs–kisbárapáti úton egy kis híd építésére tellett, 1952–1957 között pedig már semmiféle fejlesztési beruházásra sem jutott a község kasszájából. Ehelyett a legfontosabb kérdéssé az előírt begyűjtési terv teljesítése vált. Komoly gondot jelentett a falu számára, hogy a szomszédos Somogyacsa és Nágocs a begyűjtési versenyben rendre megelőzte. A magas tápértékű és a feketepiacon is jól értékesíthető tojás beszolgáltatásnak még a falu tanácstagjai sem tettek eleget, többszöri felszólítás után sem. A beszolgáltatási rendszer nem volt figyelemmel sem az időjárásra, sem a föld terméshozamára. Gyakorta megesett, hogy az előírt kvóta teljesítéséhez a saját termésű gabona mellé még vásárolnia is kellett a gazdának, ha el akarta kerülni a rendőri zaklatásokat.
Eközben az iparosítás szele is meglegyintette Andocsot, pontosabban Németsürüpusztát. A történet akkor kezdődött, amikor a közeli Somogydöröcskén állítólag szenet találtak. A szénmennyiség korántsem volt akkora, hogy arra komoly ipari beruházást lehetett volna alapozni, de ahhoz elegendő volt, hogy akadjanak, akik a németsürüi magaslatra álmodjanak egy majdani bányavárost. A döröcskei szénbányából végül semmi sem lett, Németsürü sem válhatott második Sztálinvárossá.
A munkaversenytől, Sztálin és Rákosi dicsőségétől hangos korban is volt, ami igazi örömteli újdonságként robbant be a falu életébe. A mozi. Míg 1945 előtt mozgóképet csak akkor láthattak az andocsiak, ha legalább a járási székhelyig, Igalig utaztak, alig ért véget a háború, máris saját mozival büszkélkedhetett a község. Kezdetleges módszerekkel vetítették a filmeket, ülőalkalmatosságot meg éppenséggel gyakran kellett hazulról hozni: akkora volt az érdeklődés, hogy a község vezetése nem győzött elegendő padot beállítani. A filmek a pénteki postával érkeztek, szombaton és vasárnap játszották őket, hétfőn küldték vissza a tekercseket.
A mozi mellett más csudával is szolgáltak az egyébként hírhedt ötvenes évek. 1952. május 18-án az akkor már a faluhoz tartozó Nagy-Toldipusztán a Csordás családban négyes ikrek születtek. A szenzáció, némi politikai körítéssel, a lapok címoldalára került. A szerencsés gyermekáldást a politika igyekezett a maga hasznára fordítani. A gyerekek állami támogatásban részesültek, maga Rákosi Mátyás vállalta a „névadó szülő” tisztét. Arról nem beszéltek a hivatalos híradások, hogy a gyerekeket átmenetileg állami gondozásba vették, illetve, hogy éppen ezért keresztelésükre is csak 1955-ben Kaposváron kerülhetett sor.
Az ötvenes évek abszurditását mutatja az is, hogy 1953. március 30-án, azon a napon, amikor a faluban a kenyérhiány már olyan komoly problémát jelentett, hogy a tanácsülésen is szóba került, az ülés egyik legfontosabb napirendi pontja az 1952-ben alakult Új Barázda és a két évvel idősebb Sztálin tszcs közötti munkaverseny bejelentése volt.
A hatalom keménységét némiképp enyhítette a helyi hatalomgyakorlók, a tanácstagok személyisége, rokonaikhoz való kötődése. A felülről irányított társadalomról szőtt elképzelés Andocson a leglátványosabban akkor mondott csődöt, amikor 1955-ben egy helybeli lakost, Ambrus Györgyöt karhatalommal kívánták kilakoltatni házából. Az eljáráshoz szükség lett volna egy hatósági közegre, ámde a tanácstagok közül senki sem vállalta a megbízatást. A feladatot, mely elől kitérni nem lehetett, végül Karsai József vb-elnök, igencsak kelletlenül, hajtotta végre. Az is igaz, hogy minderre csak 1955 júniusában, került sor, akkor, amikor még közeli volt az 1953–1955 közötti Nagy Imre-kormány és liberálisabb politikájának emléke.
Az 1956-os forradalom a falvakban alig éreztette hatását. Előszele elérte a községet akkor, amikor 1956. augusztus 8-án, felsőbb utasításra, revízió alá vonták a helyi „kuláklistát”, és arról hat személyt, elismerve, hogy korábban „hiba történt”, töröltek.
A falusi ’56 sokszor inkább hasonlított reformozgalomra, mint forradalomra. Andocson forradalmi bizottság alakult, a szövetkezetek feloszlottak, a helyi plébános örömmel konstatálta egy „nagy pártasszony” megtérését. A rádióhírekből tájékozódó andocsiak számára hirtelen nehezen érthetővé vált a világ. A szovjet beavatkozás a párttagokat is meglepte, a falu plébánosa szerint voltak, akik ekkor vesztették el hitüket a kommunizmusban. A zűrzavaros helyzetet jól szemlélteti, hogy a tanácsülési jegyzőkönyvekben még 1957 első felében is forradalomnak nevezik az októberben történteket. A forradalom bukása után az andocsiak között is akadtak, akik elhagyták az országot. A legnevezetesebb eset a szódás Porkolábéké volt.
A századelőn Amerikában pénzt összegyűjtő és abból szódaüzemet nyitó Porkoláb József családja az ’50-es években állítólag gyakran mondogatta az üzletet alapító szódásnak, hogy maradt volna Amerikában, minek jött haza. Így nem meglepő, hogy az utódok 1956-ban nem sokat gondolkodtak. A tszcs-k felbomlása idején megjelentek államosított szódagyárukban, mely még akkor is az általuk vásárolt géppel működött, felrakták azt egy szekérre, és elindultak oda, ahonnan az öreg Porkoláb hazajött megalapítani vállalkozását.
A forradalom valódi jelentősége Andocs életében csak annak bukása után mutatkozott meg. Lassan kiderült, az új, önmagát forradalmi munkás-paraszt kormányként definiáló hatalom nem kíván mindenben visszatérni elődei politikájához. Már a kormány nevében szereplő „munkás-paraszt” meghatározás is újítás volt, az 1956 előtti „munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság” formula helyett, bár sokáig nem lehetett tudni, hogy csak retorikai trükkről vagy valódi „egyenjogúsításról” van szó.
A kezdeti lépések az egyértelmű rákosista restauráció felé mutattak, hiszen már 1957-ben újjászervezték az andocsi téeszt, amelybe 1960-ra már az egész falut beterelték. Valami azonban mégiscsak megváltozott az 1956 előtti évekhez képest. A pozitív változások első fecskéje a falu egy, akkor már közel harmincéves vágyának teljesítése volt. 1957. április 8-án végre döntés született, hogy ha a község vállalja a szolgálati lakás felépítését, akkor körorvost biztosítanak az itt élők számára. Az orvos megjelenése a tbc-től és strumától gyakorta sújtott faluban rövid idő alatt látványos javuláshoz vezetett. Ráadásul az ekkoriban megépített rendelőnek köszönhetően 1970-re Andocs vált a környékbeli települések egészségügyi központjává. Már 1960-ban a tbc esetében jelentős, az új strumás megbetegedések tekintetében pedig szerény csökkenést konstatáltak. Eddigre megnőtt a faluban a kerékpár-, sőt az autóforgalom is. Igaz, a helyi körzeti megbízott 1958-ban még arra panaszkodott, hogy a túlságosan elszaporodó biciklisták nem mindig világítják ki kerékpárjaikat, és a KRESZ-t sem tartják be. Állítólag arra is volt példa, hogy valaki megrögzötten a bal oldalon közlekedett a jobb helyett.
A legújabb technikai vívmány, az első tévékészülék is megérkezett, mégpedig a rendszeres műsorszórás megkezdése után kevesebb, mint egy évvel, már 1959-ben. Az első, „közösségi” tv-t, mivel magánszemélynek igencsak drága volt, a helyi pártklubban állították fel. Megjelenése a faluban valódi hírközlési forradalmat jelentett, amely ekkoriban nem csökkentette, inkább növelte a nagyvilág hírei iránti érdeklődést. Hiszen míg a negyvenes években a megyei napilapon kívül a faluba csupán a rikkancstól vásárolható a Friss Újság, majd a kötelező Szabad Nép jutott el, addig 1956 után a Népszabadságnak, a Népszavának, a Magyar Hírlapnak, később pedig a Magyar Nemzetnek is akadtak itt előfizetői.
Az újságok egyre bővülő kínálata mellett az ötvenes évek merev sztálinista politikájával való szakítást jelezte az is, hogy a tv-nek is helyet adó pártklub a pártrendezvények mellett egyre inkább a falu hiányzó kultúrházának szerepét pótolta. Kultúrház építésére többször elhatározták magukat a falu tanácstagjai, ám az végül soha sem készült el. Viszonylag gyorsan felépült ellenben a falu óvodája, mely 1960-ban már meg is nyitotta kapuit a gyerekek előtt. Szükség is volt rá, hiszen ekkoriban a falu lakosságának közel ötszáz keresőképes nő lakosa közül egyre többen Tabra, Igalra, Siófokra, sőt, Kaposvárra is, jártak dolgozni. A nők fokozottabb munkavállalásával, elvándorlásával az iparba átalakult a hagyományos andocsi társadalom is. A falusias népi életmód nem az 1950-es évek elnyomásának, hanem a liberálisabb 1960–1970-es éveknek estek áldozatul, éppúgy, ahogyan a vallásos világkép sem a kemény ötvenes években szenvedett igazán komoly vereséget. A szekularizáció biztos jeleként 1965-ben került sor először pap nélküli temetésre a faluban, majd nem sokkal később, a Csordás ikreket nem számítva, az első kereszteletlen gyermek névadójára is.
Az 1960-as évek modernizációs lendülete 1977-ben, a községi közös tanácsok létrehozásával megakadt. Az egyre inkább eladósodó és a közigazgatáson is spórolni igyekvő állam a községi közös tanácsok rendszerével nemegyszer olyan településeket vont össze, amelyek korábban a mezőgazdasági termékek piacán egymás riválisai voltak, esetleg több évtizedes birtokhatár viták terhelték kapcsolataikat. Ilyen helyzetben az a falu került a többieknél jóval előnyösebb pozícióba, amelyik a közös tanács székhelyévé vált. Mindez fokozottan érvényes Karád és Andocs kapcsolatára, hiszen két nagy múltú település került közös irányítás alá. A közös tanácsi székhely kiválasztásakor, bár Karád adottságai valóban jobbak voltak, valószínűleg számba vették azt a körülményt is, hogy Andocs katolikus hitéleti központ volt, a hivatalos ideológiával ellentétes kultusz egyik szent helye.
A falu önkormányzatának Karádra helyezése után az 1960-as évek fejlesztési lendülete megakadt. A falunak ezután egészen 1988-ig, az önálló községi tanács, majd önkormányzat újjáalakulásáig kellett várnia arra, hogy ismét a fejlődés és a gyarapodás korszaka köszönthessen az itt élőkre.
Az andocsi körjegyzőség épületének elbontása 1942-ben
Az 1848. évi magyar forradalom centenáriumára állított andocsi zászlórúd talapzata
Tűzoltóverseny Andocson (1950–1960-as évek)
Háztáji az 1960-as években
Andocs focicsapata (1940–1950)
