„Koppány és Karád között vagyon egy falu, Andocs nevű”
„Koppány és Karád között vagyon egy falu, Andocs nevű”
Amikor I. Szulejmán szultán 1566-ban ostrom alá vette a dél-somogyi Szigetvár várát, az andocsi jobbágyok vélhetően szinte már megszokták a vidékükön a török szpáhik csúcsos fövegét, kitanulták az asszonyok, gyerekek és állatok elrejtésének módját. Megszokták, ha ugyan meg lehetett szokni, az állandó zaklatást, dúlást is.
Mint láttuk, a török portyázók már 1542-ben felégették Toldit, Nemes-Andocsot és Egyházas-Andocsot éppúgy, mint a Kápolnás-Andocs név helyett egyre gyakrabban Kis-Andocsnak nevezett falut. A török katonákon kívül azonban Nemes-Andocsot gyakran látogathatták a település egykori urai is, hívták őket akár Uzdynak, akár Andochinak, hiszen a XVI. század közepén birtokuk még a határvidéken feküdt, egyformán elérhetően a török és a magyar adószedők számára. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy az andocsi jobbágy gyakran kétszer, egyszer a töröknek, egyszer pedig régi urainak fizette meg az adót.
Amikor 1566-ban Zrínyi Miklós minden hősiessége ellenére Szigetvár elesett, megnyílt az út a török számára egészen a Balatonig. Az 1542. évi gyújtogatás ellenére az andocsiak többsége valószínűleg nem hagyta el szülőfaluját. Talán abban bíztak, hogy hamarosan elűzik a kontyosoknak csúfolt törököket, talán tartottak földesuraik haragjától. Ki tudja? A kellemes fekvésű település hangulata mindenesetre hamarosan rabul ejtette a hódítókat és szövetségeseiket is: 1562. április 26-án, vasárnap, egyenesen lakodalmat rendezett itt egy, a törökökkel jó viszonyban lévő rác, vagyis szerb férfi, valószínűleg kereskedő.
A boldog vőlegény esküvőjének fényét állítólag három török basa és a korabeli szemtanú szerint „egyéb törökök” emelték. Ha azt kétkedve fogadjuk is, hogy olyan magas török méltóságot viselő személy, mint amilyen a basa, pláne mindjárt három, Andocsra látogatott volna, a tény, hogy a falut érdemesnek tartották lakodalom rendezésére, feltétlenül jómódú községre utal. Miként sikerült a lakodalom, nincs hír róla, annyi azonban bizonyos, hogy a szenyéri végvár magyar legényei, akik annyit tudtak csupán, hogy „Koppány és Karád között vagyon egy falu, Andocs nevű”, már április 21-én elhatározták, „reájuk mennek”, vagyis megtámadják a mulatozókat. Akárhogyan is végződött a végvidéki csetepaté, az andocsiak mindenképen pórul jártak, mert vagy a törökök mulatozását kellett kiszolgálniuk, vagy a lecsapó végváriakat kellett egy kis „adománnyal” támogatniuk. (Még az is lehet, hogy mindkettőből kijutott nekik.) Így amikor az andocsiak számára nyilvánvalóvá vált, hogy, a török vész és az állandó háborúskodás aligha ér véget egyhamar, akárcsak Külső-Somogy lakosainak nagy része, mégiscsak menekülőre fogták.
Ennek ellenére a teljes elnéptelenedés csapása elkerülte a falut. Pedig a török uralom alatti élet a megszállás elhúzódásával egyre nehezebbé vált. Horváth János jezsuita szerzetes, aki 1643-ban érkezett Andocsra, egy, a rendfőnökének írt levelében így panaszkodott: „A mi falunkban egy polgárt ebben az évben levágtak, a másikat úgy összetörték, hogy a kegyetlen korbácsütésektől mozdulni sem tudott, nyomorék lett. Engem is kétszer megvertek utazás közben, el akartak fogni, de az Isten eltávolította őket, csodálatosan megszabadultam, mielőtt megbilincseltek volna. Azonban tudatták velem és esküdöztek, hogy ahol engem megfognak, nem kímélnek majd, vagy egyből levágnak, vagy összetörik csontomat, hogy siralmas példa legyen más papoknak. A mi otthonunkból is a keresztény fiúkat, akiket jó erkölcsre vagy valamiféle közepes ismeretre oktatunk, megfogják és elviszik fogságba.” Utóbbi megjegyzése arra vonatkozott, hogy a török megszállók Andocson is el-elragadtak fiatal fiúkat, akiket messze szülőföldjüktől a janicsáriskolában nagyszerű, ám többnyire kegyetlen, senkihez és semmihez nem kötődő katonának neveltek. Így talán az is megtörtént, hogy egy andocsi fiú húsz év multával mint fosztogató katona tért haza szülőfalujába.
A falu gazdasági teljesítménye azonban a fosztogatások ellenére nem volt rossznak mondható. 1631-ben például Kis-Andocs és Nemes-Andocs évente egyaránt négyezer míg Egyházas-Andocs ötezer-kétszáz akcsét (akcse = török ezüstpénz) jövedelmezett.
Bár a török birodalomban elméletileg minden föld a szultánt illette, hadi érdemekkel viszonylag könnyen szert lehetett tenni kisebb birtokokra. Az is igaz, hogy az ilyen adományt általában csak használatra kapta az arra érdemes. Ebből is adódott, hogy a török földesurak birtokaik hosszú távú fejlesztésével nemigen törődtek, inkább az azonnal lefölözhető hasznot keresték. Valószínűleg nem volt másként az Andocs területén a mohamedán időszámítás szerinti 995-ben (1586–1587) birtokot nyert két török katona esetében sem. A 2416 akcsét jövedelmező és ekkor még épségben lévő Kis-Andocsot bizonyos Perviz bin Dzsafar kapta. Az igazhitű harcos Esztergom környékén tüntette ki magát, a Léva várából támadó hitetlenekkel, vagyis a végvári keresztény katonákkal szembeni harcokban. A másik török birtokos, Bahtjár szintén a végvidéki harcoknak, a „Kanizsából az ozmán hadsereget nyugtalanítani szerető hitetlenek ellen való csatározásnak” köszönhette a mai Kis-Toldipusztán volt birtokát. Ennek jövedelme jóval szerényebbnek bizonyult, mint a Dzsafar által nyert Kis-Andocs, mindössze nyolcszáz akcséra rúgott.
A XVII. századi faluról többnyire hallgatnak a források. 1643-ban ugyan megtelepedett itt egy jezsuita misszió, ám a már idézett Horváth János atya többnyire a hitélet szörnyű állapotait jegyezte fel. Ráadásul olyannyira nem tulajdonított jelentőséget Andocsnak, hogy misszióját „koppányinak” nevezte, valószínűleg azért, mert a török közigazgatás szerint Andocs az úgynevezett koppányi nahijéhez – közigazgatási egységhez – tartozott. Az azonban kiderül Horváth feljegyzéseiből, hogy Andocson továbbra is gyakorta lehettek kisebb- nagyobb csetepaték, összecsapások a törökök és magyarok között. Ekkoriban már nem csak a az előző században megismert magyar végvári vitézek csaptak rá itt a törökre. Gyakran a hajdúk, a kóborló, hol a törököt, hol a Habsburg császárt szolgáló, de igazából csak önmaguk megélhetésével törődő zsoldoskatonák lesvetési helye volt Andocs. A végvidéken és a török hódoltságban az állandó harckészültség miatt a végvári összecsapások amúgy is egyre inkább kezdtek a martalócok háborújára hasonlítani. Horváth szerint „ajándékot is többször kell adni a török uraknak, bégeknek, szpáhiknak, és amikor ezek átmennek a falunkon, és a szállásunkra betérnek, el kell látni őket kényelemmel és lovaikat”.
Amikor 1686. szeptember 2-án az európai Szent Liga seregei – Lotharingiai Károly vezetésével – visszavették Budát, megszámláltattak a török uralom napjai a Balatontól délre is. Huszonkét nap múlva Bádeni Lajos őrgróf seregei bevették a Tolna megyei Simontornyát, 1686. november 12-én pedig a későbbi somogyi megyeszékhelyt, Kaposvárt is. A sors és a történelem furcsa fintora, hogy a felszabadulás az andocsiak számára nem sok jót hozott. A török háborúk alatt a vidéken fel-alá vonuló seregek és a nyomukban járó martalóc hadak tönkretették a szántóföldeket, rekvirálásaikkal teljesen kifosztották a megmaradt lakosságot. Aki azonban azt gondolta, hogy a török világ elmúltával rögvest hozzákezdhet az újjáépítéshez, alaposan tévedett.
Még talán ki sem hűltek a visszafoglaló háború alatt felégetett kunyhók az andocsi határban, amikor Lengyelországban, a távoli Brezánban, II. Rákóczi Ferenc kiadta híres kiáltványát, melyben a Habsburgok elleni felkelésre szólított fel „minden igaz magyart”, és megindította 1711-ig tartó szabadságharcát.
Igaz, a Rákóczi-szabadságharc főbb hadszínterei nem a Dél-Dunántúlon voltak. Errefelé leginkább a fel-alá vonuló kisebb kuruc és labanc csapatok hagytak nyomot a falusiak emlékezetében. A külső-somogyi vidéken amúgy sem volt nagy a kurucság becsülete. Az Andocshoz közeli Igalról, a későbbi járási székhelyről egyenesen az a hír járta, hogy igazi labanc fészek, kurucnak ott nem sok keresnivalója akad. Még az a legenda is elterjedt, hogy 1704-ben az igaliak foglyul ejtették a legendás Vak Bottyán generálist. Szerencsére – mondja a fáma – mire Heister császári generális megérkezett, hű katonái kiszabadították a vezért. Mindez persze csupán a regényes képzelet szüleménye, hiszen Bottyán generális csak egy év múlva, 1705-ben vett részt először a dunántúli harcokban, és Igal környékén ekkor sem járt.
Hogy valójában mit láthatott akkor egy andocsi jobbágy a szabadságharcból? Nos, az első emlék ez alkalommal is saját égő háza lehetett. Mivel a Rákóczi-szabadságharc idején a Habsburg császár Franciaországgal is hadakozott, eleinte nem tudott elegendő katonát biztosítani a kurucok leveréséhez. Így mindaddig, amíg nem volt kellő katonai erő Bécs kezében, a császár haditanácsa jobb híján ráuszította a szerb szabadcsapatokat a dunántúliakra. Ilyen fosztogató alakulat gyújtotta fel 1704-ben Kaposvárt, melynek feldúlása után a koppányi vidéket és határát, közte Andocsot fosztogatták a rácnak mondott martalócok.
Két évvel később az andocsi kertek alatt már igazi labanc–kuruc összecsapásra is sor került, amikor Nehen császári generális a már említett, labanc érzelmű Igalnál mért vereséget Bottyán apánk segédcsapataira. Szerény vigasz lehetett ez az osztrák tábornoknak, akit az előző évben csúfosan megfuttatott a hírneves kuruc tábornok.
Az igali ütközet, a rác dúlások és általában véve az egymást váltó kuruc és labanc megszálló katonák fosztogatásainak tragikus hatása mérhető le Bottyán generális helyzetértékelésében, aki 1707 elején azt konstatálta, hogy a somogyi falvak „mind elfutottak”.
Az andocsiak az 1706-os összecsapás után igazán jelentős kuruc katonasággal legközelebb akkor találkoztak, amikor 1708-ban Béri-Balogh Ádám brigadéros vonult át az északkelet-somogyi vidéken, a Tolna megyei Kölesd felé haladva, ahol győzelmet aratott Nehen tábornok fölött. Néhányan a megmaradt andocsiak közül talán épp ekkor hagyták el falujukat, hogy az ott átvonuló és a Dél-Dunántúlon akkor már legendás hírű brigadéros katonái közé álljanak. A kölesdi csatához hasonló részsikereket jelentő győzelmek azonban nem menthették meg a Rákóczi-szabadságharcot az 1711-es bukástól.
A közel két évszázados folytonos háborúskodás kora 1711-ben a majtényi síkon, a kuruc csapatok fegyverletételével ért véget. Rákóczi katonái ugyan letették a fegyvert, de a szabadságharc megmutatta, hogy a Habsburg császár nem kormányozhatja úgy Magyarországot, mint ausztriai tartományait. Részt kellett hogy engedjen a magyar nemzetet ekkoriban képviselő nemességnek az ország életének irányításában. A megegyezés a kuruc érzelmű urak és a császár képviselője, gróf Pálffy János között nemcsak az arisztokratáknak hozott békét, hanem az egész országnak. Így végül, csaknem kétszáz év véres háborúi után, a falvak lakóinak is megadatott a békés gyarapodás lehetősége.
A somogyi végvárrendszer térbeli elhelyezkedése
