Egy kis demográfia
Egy kis demográfia
Andocs, keletkezését tekintve, az úgynevezett halmaz típusú falvak közé tartozik, vagyis több korábbi települést mondhat elődjének. Nem is olyan egyszerű annak a számbavétele, hogy kik, mikor és főként mennyien éltek-haltak a faluban.
A három Andocs, a mai Nagy-Toldipuszta, illetve Köp kora középkori lakóinak számáról mit sem tudunk, hiszen a török hódoltság előtti időkből alig-alig maradtak fenn adatok a dunántúli településekről. Bizonyos azonban, hogy az akkori idők mércéjével mérve népes lehetett a vidék, hiszen a szerzetesek birtokai biztos megélhetést jelentettek az itt élők számára.
Az első számszerű adatok 1536-ból állnak rendelkezésünkre, amikor a magyar király adószedői községenként összeírták az adózó porták számát. Eszerint a XVI. század elején, amikor a török még nem szállta meg a vidéket, a három Andocs közül a toldi remeték Egyházas-Andocsa lehetett a legnépesebb település a maga tíz és fél portájával. Ettől csupán fél portával maradt el a karthauziak Kápolnás-Andocsa. Az akkoriban Uzdy Mihály és Ispán Mihály által birtokolt Nemes-Andocson a szerzetesek falvainál jóval kevesebben élhettek, mert összesen csupán két és fél adózó portát írtak össze. Érdemes megemlíteni, hogy ekkoriban még Köp is népesebb település lehetett Nemes-Andocsnál, mivel ott ekkoriban öt adózó portán osztozkodtak a karthauzi barátok és Zichy Rafael nemesúr.
A portális összeírások azonban sem az egy településen élt családokról, sem a személyek pontos számáról nem adhatnak felvilágosítást, mivel egy korabeli portán, vagyis házhelyen számos jobbágy vagy zsellércsalád élhetett. A portákon lakó családok számának meghatározására majd csak a XVII. század elején került sor, akkor egy portára négy jobbágy- vagy tizenkét zsellérháztartást számítottak. Így, furcsa módon, az első, még mindig csupán becsült adatot arról, hogy hányan is élhettek az egykori Andocsokon, éppen a török megszállóknak köszönhetjük.
Mivel a török szultánnak a hódítás dicsősége mellett mégiscsak az adó beszedése volt az általa uralt vidéken a legfontosabb célja, adószedői meglehetős pontossággal írták össze a megszállt területek erre alkalmas háztartásait. A hódoltság korának népesedési szempontjai Andocs esetében különösen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen éppen ebben a bő évszázadban tűntek el a régi Andocs(ok), majd a török kiűzése után épültek fel a mai falu területén az első lakóházak. A török deftereket, adóösszeírásokat szemlélve azt tapasztaljuk, hogy Nemes-Andocson és Kápolnás-Andocson 1563 és 1580 között lényegében alig változott a háztartások száma, rendszeresen négy–hat porta között mozgott. Egyházas-Andocs még gyarapodott is a török uralom első évtizedében: 1563-ban tíz, 1573-ban tizenkét házat tartottak itt számon.
1563-ban Kis-Andocson és Nemes-Andocson négy, Egyházas-Andocson pedig tíz házban éltek a helyben maradt jobbágyok. Az ekkoriban még álló Köp községről csak 1573–1574 körül kapunk először hírt, amikor tizenegy házat írtak össze a török defterek. Különös módon eddigre mindhárom Andocs házainak száma eggyel-eggyel növekedett, vagyis Nemes-Andocson öt, Kis-Andocson hat, Egyházas-Andocson tizenkét házat írtak össze.
Mivel fennmaradtak a háztulajdonosok nevei is, talán nem érdektelen, ha számba vesszük, hogy kik is éltek ekkoriban a három Andocs és az egykori villa Cup földjén.
Nemes-Andocs házzal bíró lakói Géczi Péter, Polgár Ambrus, Gál Péter, Malvás Tamás, Sánta Péter és Tót Gáspár voltak. Kis-Andocson Varga László és Demeter, Kálmán Máté, Senér Imre és Szántó Márton családjai tűrték a török adószedők zaklatásait. A legnépesebb településen, Egyházas-Andocson pedig Bój Bertalan, egy bizonyos Csonomás nevű gazda, valamint Szabai Bálint, Toldor Tomás, Sebös Lőrinc, Szénás Ambrus, Vaszai Gergely, Viszai Demeter, Tót Miklós, Pécsi B(álint?), Kodó Ambrus, Manó Lukács és családjaik éltek.
Csakúgy, mint a magyar adóösszeírások esetében, ez alkalommal sem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a nevezett személyek mellett hányan laktak a falvakban. Ha csak egy hagyományos paraszti nagycsaládot feltételezünk egy-egy háztartásban, akkor tizenöt–húsz fő körülire tehetjük egy-egy háztartás lakóinak számát. Csakhogy a nagycsaládok, melyek általában két-hjárom generációt öleltek fel, a törökkor zavaros közállapotai között fokozottan ki voltak téve a felbomlás veszélyének, így az is előfordulhat, hogy egy-egy család létszáma talán még a tíz főt sem érte el. Ráadásul az andocsi vidék házainak száma hamarosan elkezdett fogyatkozni: 1580-ban Egyházas- Andocson már csak kilenc, Nemes-Andocson és Kis-Andocson pedig öt házat írtak össze.
Utóbbi település lakói a következő évtizedekben annyira megfogyatkoztak, hogy a település teljesen elnéptelenedett, a török források 1631-ben említik utoljára. Köp falu 1575-ben ugyan még mindig tizenegy házat számlált, ám 1580 után már ennek a községnek nyomát sem találjuk az összeírásokban. Az 1660-as évekre, amikor megindultak a visszafoglaló háborúk, az andocsi vidéken már csak két falu állt, mivel Kis-Andocs és Köp teljesen elnéptelenedett.
A karthauziak Andocsa és Köp nem egyszerűen a pusztulás nyomán néptelenedett el. Mivel az adót a törökök háztartásonként szedték, az a család, melynek tagjai az összeköltözést választották, jelentősen csökkenthette adóterheit is. A hódoltságban sokan éltek is a lehetőséggel, az egyes háztartások feltehetően Andocson is egyre több személyt takartak. Csak így válik érthetővé, hogy a visszafoglaló háborúk utáni években, vagyis 1695–99 között hol huszonkét, hol huszonegy adózó háztartásról adnak számot a forrásaink. A török kiűzését követő hadseregvonulások, a Rákóczi-szabadságharc eseményei, a meg-megújuló pestisjárványok hatására a háztartásszám tovább fogyatkozott, mígnem végül az andocsi lakosság száma 1720-ban elérte a falu történetének „mélypontját”, amikor mindössze kilenc adózó háztartást tartottak nyilván a faluban. Az 1720-as összeírás szerint az adózó háztartások mellett már hat zsellércsalád is élt Andocson. Az adózók sem lehettek gazdag emberek, hiszen még a községi bíró is zsellér volt.
Az adatok alapján Kováts Zoltán, aki Somogy megye XVII–XVIII. századi népességének történetét vette vizsgálat alá, huszonegy adózó személyre becsüli az andocsi lakosság 1720. évi létszámát. Összehasonlításul érdemes szemügyre venni, hogy a környező községek ekkoriban hány lelket számláltak. Az ekkoriban már piacáról nevezetes Karádon 104, az oly sokszor közigazgatási szerepkört is betöltő Törökkoppányban 47-en, a közeli, míg az Andocshoz hasonló méretű Nágocson 19 adózó férfi élt ekkoriban. Vagyis a térségben Andocs a gyéren lakott falvak közé számított.
1720-ban tehát a falu teljes, a családtagokat is felölelő lakossága nem lehetett több ötven–nyolcvan főnél. E létszámhoz képest az 1784–85. évi, II. József császár által elrendelt népszámlálás szerint már 1078-an éltek a faluban, ami hűen tükrözi, hogy a XVIII. század valóban a falvak újjászületésének kora volt.
A veszprémi püspök a XVIII. század elején nem csupán szerzeteseket, hanem telepeseket is hozott Andocsra, bár annak nincs nyoma, hogy jelentős, egy tömegben történő bevándorlással töltötték volna fel a lakosságot. Valószínűbb, hogy a Mária-szobor kultusza és a kolostor jelenléte e nélkül is vonzó volt a telepesek számára. Az ily módon megszaporodott népességen belül egyre magasabb volt a zsellérek aránya. Az 1767. évi urbáriumban 79 jobbágy mellett 49 házas és hét házatlan zsellércsaládot tartottak számon.
A népmozgás mellett a természetes szaporodás is segítette a gyarapodást. Egerváry Ferenc egyházi anyakönyvek alapján készített feljegyzései szerint 1717-ben 13, 1753-ban 19 születés volt az akkor még minden bizonnyal ezer fő alatti faluban. Ez valószínűsíti, hogy a XVIII. századi Andocson a természetes szaporodás egyes években akár tíz százalék fölötti is lehetett. A népszaporulatnak kedvezett, hogy a nagy járványok az 1800-as évek előtt elkerülték vidékünket. A lakosság egészségi állapotát leginkább a helyi, gyenge minőségű víz veszélyeztette.
A ferencesek patikája sokféle bajra adott orvosságot, de fennmaradtak a népi orvoslás, hol inkább babonái, hol valóban gyógyító javaslatai is. Mindkettőre akad példa az 1822-es vérhasjárvány idejéből. A falubeli „javasok” egyrészt úgy vélték, hogy a vérhast tulajdonképpen hűlés okozza, ellenszere, hogy a beteg a hasát száraz hamuval borogassa. Hasznos megállapításuk volt viszont, hogy ilyenkor ne igyanak vizet. Bár az is igaz, hogy helyette nem csupán az egészségesebb bort, hanem a pálinkát is ajánlották.
A XIX. században az 1700-as évekhez fogható hirtelen népességgyarapodásra már nem volt példa, falu lakosságszáma valamivel ezer fölött stabilizálódott, 1785-höz képest bő fél évszázaddal később, 1850-ben, Andocs lakossága 1382 személyt számlált. A lassabb gyarapodás okai mindenekelőtt a belső telepítések és vándorlások megszűntében keresendőek.
A XVIII. századból csupán a lakosság létszámáról, jó esetben a jobbágyok és zsellérek megoszlásáról vannak információink, az 1800-as évek különféle összeírásaiban már feltűnnek az iparosok, kereskedők is, jelezvén, hogy a falu társadalmi szerkezete sokszínűbbé vált egy évszázad leforgása alatt. 1828-ban már 24 iparost tartottak számon Andocson, de kereskedője még nem volt a településnek. Ehhez képest 1830-ra már 38 céhtagot, valójában iparral, vállalkozással foglalkozó személyt találunk az összeírásokban.
Az 1848. évi forradalom, majd a kiegyezés sem hozott jelentős változást a község gyarapodásának üteme tekintetében. 1869-ben 1422-en, 1890-ben 1650-en éltek Andocson. A demográfiai csúcspontot a község 1900-ban érte el, ekkoriban 1731 lakosa volt. Ettől fogva, összhangban az országos tendenciákkal, szerény mértékben ugyan, ám folyamatos csökkent lakóinak száma, egészen az XX. század első felének 1920-as mélypontjáig, amikor mindössze 1681 fő lakott a községben.
A statisztikai adatok szigorú számai mögött élő, haló, dolgozó emberekről többet is megtudhatunk a méltán nevezetessé vált 1910. évi népszámlálás adatsoraiból, amikor a puszta létszám mellett sok minden mást is számba vettek a kérdezők. Eszerint a XX. század első évtizedének végén 845 férfi és 869 nő élt a községben.
A korabeli andocsi korfa elárulja, hogy településünk a fiatalok faluja volt, ahol 572-en nem lépték túl 14. életévüket. A legizmosabb korcsoport éppen az aktívabb 20 és 39 év közöttieké, akik száma 469 főt tett ki. Tovább vizsgálgatva az 1910. évi statisztikai kimutatást az is láthatóvá válik, hogy nagyjából fele-fele alapon oszlott meg a házasok és a nőtlenek vagy hajadonok aránya. Előbbiek 797, az utóbbiak 784 főt számláltak, az özvegyek száma 132. Érdekes adat, hogy 1910-re az erősen katolikus Andocson már akadt egy törvényesen elvált személy is, ami, tekintettel arra, hogy a polgári válás intézményét csak 1895-ben vezették be Magyarországon, meglepő tény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a falvakban lassabban járt az idő kereke.
A vallások szempontjából egyébként Andocs továbbra sem mutatott sokszínűséget. Az 1714 lakosú községben mindössze tizennégy református, hat evangélikus és kilenc zsidó élt ekkoriban. Ugyancsak alacsony volt a nem magyar nemzetiségűek száma, akik között a hét német mellett tizennyolc az egyéb, vagyis Magyarország területén nem őslakosnak tekintett népcsoporthoz tartozó, de közelebbről meg nem határozott hovatartozású személyt is találtak.
A falu lakossága nem csupán 1910-ben, de már az azt megelőző kétszáz évben is etnikailag gyakorlatilag homogénnek tekinthető. A XVII. században valószínűleg itt élt szláv népességnek a török hódoltság elmúltával nem maradt nyoma. Zsidók sohasem éltek olyan számban a faluban, hogy módosíthatták volna az etnikai képet. Az 1910-ben még kilencfős andocsi zsidóság is a második világháború kitörésekor már egyetlen családot, a visszaemlékezések szerint négy vagy öt főt számlált. A vészkorszak elmúltával végül csak ennek a családnak egyetlen tagja tért vissza a haláltáborból.
Andocs történetének egyetlen számottevő kisebbségét az andocsi cigányok alkották és alkotják ma is. A helyi szájhagyomány minden korban száz–százötven közöttire teszi a számukat, és a XX. század közepén úgy tartották, hogy kétszáz évnek előtte, vagyis a XVIII. század közepén telepedtek meg a faluban. Egészen az 1950-es évek végéig elkülönülve, a falu alsó felében elhelyezkedő úgynevezett Cigánygödörben lévő gunyhóikban (kunyhóikban) éltek. A telepet később felszámolták, az ott élők beköltöztek a faluba vagy más településen találván munkát elköltöztek innen. Akadt olyan család, amelyik egészen Siófokig vándorolt el.
Andocson kétféle kép élt a többségi társadalomban a cigányokról. Az egyik szerint lusta, dologtalan népség, a másik, romantikus színezetű, de a másfajta életmód iránt jóval nagyobb toleranciát tanúsító vélekedés szerint „derék emberek” voltak a Gödörben lakó cigányok.
Ez utóbbi véleményt vallók szerint példás rend és tisztaság uralkodott a telep egyetlen kis utcáján éppúgy, mint a kunyhókban. Erre szükség is volt, hiszen, mint a visszaemlékezők mondják, az egymással gyakran perlekedő romák egy-egy vita hevében ki-kidobálták legjobb dunyháikat, lepedőiket az udvarra. Nem azért, hogy hozzávágják a másik félhez, hanem, hogy vagyonosságukat, ezáltal tekintélyüket bizonyítsák a közösség előtt. Márpedig akadtak a Gödörben élők között muzsikus cigányok is szép számmal, akik nyáridőben Siófokon húzták jó pénzért az urak nótáit. Mellettük itt is éltek teknővájók és üstfoltozók, akik a falusiak szükségleteit elégítették ki.
Az andocsi cigányság körében még egy mesterség meghonosodott: a cukorkakészítő, illetve a cukorkaárus foglalkozás. Ezt a mesterséget, mint Andocson oly sok mindent, a búcsú hívta életre. A falubeliek által csak cigány cukrászoknak nevezett édességgyártók kristálycukorból és gyümölcsökből főzték a szopogatni való cukrot, melyet vagy nagy tételben a boltosnak, vagy saját kezűleg kimérve a búcsúsoknak árusítottak. Akad még, aki emlékszik rájuk és arra, hogy még a második világháború után is voltak, akik ezt az ipart űzték, akkoriban tíz-húsz fillérért kínálva egy-egy csomag cukrot.
A falu magyar – és kevés nem magyar – lakójának létszáma 1910 után, ha szerény mértékben is, de emelkedő tendenciát mutat. Az 1920-as évek lassú gyarapodását azonban megakasztotta a második világháború, 1941-ben is csupán 1723 lakosa volt a falunak, vagyis még mindig nem érte el az 1900. évi értéket. Ehhez képest meglepő, hogy 1949-ben már 1784 személyt írtak össze Andocson.
A második világháborúnak összesen tizenhat polgári és tizenhárom katonai áldozata volt a községben. Azt a népi bölcsességet, hogy háború után megnő a gyermekszületések száma, az andocsi születési anyakönyvek is bizonyítják. Az 1945 utáni népességgyarapodás mégsem csupán a természetes szaporodás eredménye volt. A közeli német vagy vegyes német–magyar falvak, mint Ecseny, Nágocs vagy Miklósi német lakóinak 1946. évi kitelepítése után helyüket elsősorban a felvidékről menekült magyarok foglalták el. Andocs esetében ilyesmiről, számottevő német lakosság hiányában, szó sem volt. Az úgynevezett belső vándorlás viszont, melynek során főként az Alföldről érkeztek telepesek a somogyi falvakba, már érintette e községet is. Az 1949. évi lakosságszám, hasonlóan az 1900-ból való népességi adatokhoz, csupán újabb történelmi csúcsot jelentett, nem pedig hosszan tartó demográfiai konjunktúra kezdetét. A szocialista korszak évei alatt 1960-ig ugyan még szerény mértékben növekedett a népesség, ám ezt követően meredeken csökkent az Andocson élők száma. 1970-ben 1725-en, 1980-ban pedig már csupán 1498-an laktak a faluban.
Az 1998. évi 1217 fős lakosságszám azt mutatja, hogy a népességfogyást 1980 óta sem sikerült megállítani. Az 1945 utáni kollektivizálások, a magánszektor átmenetileg teljes felszámolása kedvezőtlenül hatott Andocs népesedésére is. Az önálló iparosok, vállalkozók eltűnése, az uradalmak felszámolása, a városokban az iparosítás megindulása miatt mind többen vándoroltak el a faluból. Jellemző adat, hogy 1960–1969 között az elvándoroltak száma 244 főt tett ki, míg azok száma, akik csak ideiglenesen költöztek el szülőfalujukból, 92 fő volt. Mindkét szám a község összlakosságához viszonyítva magasnak tekinthető, különösen, ha az elvándorlás mellett a születések és halálozások számára is figyelmet fordítunk.
A fenti adatoknak az együttes vizsgálata szerint ebben a kilenc évben Andocs lakossága 15,6 százalékkal csökkent. Éppen két százalékkal volt magasabb az addigi száz éves átlagnál. E száz évben azonban két világháború embervesztesége is értékelésre került. Az 1998 óta eltelt évek, egyelőre, sajnos, nem abba az irányba mutatnak, hogy a XX. század hatvanas éveiben kezdődött negatív tendencia megfordult volna. Az eljövendő évtizedek fogják megmutatni, hogy Andocs képes e arra, hogy lakosaiban is ismét gyarapodó településsé váljék.
Németsürüi cseléd házaspár esküvői fényképe (1930-as évek)
Esküvő a faluban (1930-as évek)
Temetés Andocson
Az Újszülöttek ligete
