Céhbeli mesteremberek
Céhbeli mesteremberek
A középkori Andocson minden bizonnyal szép számmal találtattak mesterségekhez értő férfiak. A két szerzetesrend kolostora időről időre maga köré gyűjthette a korabeli vándor mestereket, akik elsősorban a pálosok alkalmazásában álltak. A török időkben, kétes, hogy élt-e, és ha igen, miféle iparos a faluban. A XVI. században kovácsmestert legközelebb Nágocson találhattak, ahol egy bizonyos Mihál kovács kalapálta töröknek-magyarnak a patkót, utóbbinak a kapát, előbbinek talán némelykor a csorba kardot is. A koppányi török fegyvergyártók és az igazhitű muzulmánok virágos kedvét elősegítő, kölessört áruló kocsmárosokhoz Karádig kellett gyalogolni. Ha az andocsi parasztnak esetleg maradt volna eladni való portékája, akkor azt is az itteni vásárban volt a legszerencsésebb kínálgatni. A török világ elmúltával már Andocson is megjelentek az iparosok.
A helyi hagyomány szerint a falu első mesterembere egy Kopits-ős volt, aki meghonosította itt a bábkészítés csudálatos művészetét. Az 1767. évi urbáriumban még nyomát sem találjuk ennek a családnak. Az 1818. évi urbáriumban is csupán zsellérként tartották számon a Kopitsokat. 1831-ben Kopits János már a falu bírájaként köti meg a már említett egyezséget a birkalegelő ügyében a püspökkel. Bámulatos karrier egy hajdani zsellércsalád sarjának! Arról még ekkor sincs szó, hogy Kopits János már céhmester, vagyis a kor mércéjével mért valódi iparos lett volna. Lehet, hogy afféle vándoriparosként került a faluba a dinasztiaalapító Kopits, de az is lehet, hogy csupán egy szegény zsellér volt az első mézesbábos, aki felismerte, egy búcsújáró helyen keletje lehet az ilyen portékának. Ha mindezt összevetjük, aligha valószínű, hogy mézesbábos lett volna az első mesterember Andocson.
XVIII. századi Somogy megyében többnyire vándor iparosok végezték el a javítási munkákat, árulták portékáikat faluról falura baktatva a poros, kátyús, haramiáktól gyakorta látogatott utakon. Így lehetett Andocson is, mely távol esvén a főbb útvonalaktól nem késztette maradásra a mestereket. A változás, mint oly sok esetben, ez alkalommal is a ferenceseknek volt köszönhető. Az új kolostor és a kegytemplom építése során a községbe érkezők között volt, aki a harminc évig tartó építkezés alatt és után továbbállt, volt, aki letelepedett. Ők lehettek a falu első, szaktudással rendelkező iparosai. Az ilyen vándorok abban az időben hivatalosan nem számítottak mestereknek. Ha egy-egy jobbágy vagy zsellér valójában ácsmunkából vagy jóféle hordók készítéséből is tartotta fenn magát, őt az összeírások nem iparosként, hanem jogállásának megfelelően zsellérként vagy jobbágyként vették számba. Talán itt kereshető a magyarázata annak is, hogy a Kopitsokat miért tartotta a kollektív emlékezet régi mesterembereknek, holott hivatalosan csak 1807-ben tűnnek fel az andocsi céhtagok között. Akik nem rendelkeztek mesterlevéllel, vagy nem voltak céhtagok, a falu lakosai számára iparosnak, a hatóságok szemében azonban kontárnak számítottak.
A céhek, a hivatalosan elismert mesterek testületei ugyan hangos szóval tiltakoztak a kontárok működése ellen, ámbár azt valószínűleg ők is tudták, hogy nélkülük nem tudnák kielégíteni a szükségleteket.
Új céhet alapítani csak tekintélyes, vagyis tőkeerős mesterek tudtak. De a már működő céhekbe jelentkező új tagoknak is jócskán a zsebükbe kellett nyúlniuk. A XVIII. században még szokásban volt, hogy a felveendő új tag megvendégelte az öreg céhmestereket. Az Andocshoz közeli Igalban és Karádon az ilyen lakoma neve a mesterfölöstök volt, melyet kétszer kellett megtartani, kiegészítve még egy ebéddel is. A mesterfölöstök esetében négy, az úgynevezett tisztességes ebéd esetében pedig hét tálból kellett a menünek állnia. A lukulluszi lakomázások megyeszerte odáig fajultak, hogy 1777-ben a szigetvári szíjgyártó, szűcs- és üveges céh, 1824-ben pedig maga a nagy múltú Somogy Megyei Molnárcéh tiltotta el az ilyesfajta ebédeket. Nem csoda, hogy azon az Andocson, ahol a jobbágyok többsége is csak töredék telekkel bírt, a céhes ipar felvirágzása váratott magára. Olyannyira, hogy mire valójában megszerveződött az andocsi céh, addigra az ország és Somogy gazdagabb vidékein már ezeknek a formációknak a korlátozására törekedtek, mivel véd- és dacszövetségük sok helyütt kerékkötőjévé vált a polgári átalakulásnak, a szabad vállalkozások versenyének.
1814-ig a céhek alakulásához elég volt az illető helység földesura vagy valamely idősebb, úgynevezett anyacéh által kiadott céhlevél, a tulajdonképpeni engedély. Azt, hogy Andocson pontosan mikor tömörültek a más vidéken már mesterlevelet vagy céhtagságot szerzett iparosok először céhbe, nem lehet biztosan tudni. Valószínű, hogy amikor II. József császár 1785-ben kiadta a céhek eltörléséről szóló rendeletét, még nem volt saját céhe a falunak. A kalapos királynak e rendeletével az volt a szándéka, hogy a céhek önkorlátozó és kirekesztő szerepe helyébe a versengés, modern szóval a piacgazdaság lépjen. Csakhogy a császár, mint uralkodása alatt oly sokszor, többet remélt, mint amire lehetősége volt. A rendelet hatására a vállalkozó szellem a somogyi vidékeken sem lendült fel, viszont rengeteg „himpellér”, hozzá nem értő ember próbálkozott iparűzéssel.
Rendeletével II. József csak azt érte el, hogy a módos polgárok közé számító céhmesterek is szembefordultak vele. 1790-ben, csakúgy, mint számos reformrendeletét, ezt is visszavonta. Mintegy varázsütésre, a rendelet visszavonása után hirtelen céhalapítási láz vett erőt az iparosokon. Nemcsak a betiltott céhek újították fel működésüket, sorra láttak hozzá újak alakításához is: 1791-ben Kaposváron és Karádon a fazekasok, majd a következő évben Vidon az ácsok, Karádon és Igalban a takácsok.
A nagy lelkesedés közepette bizonyára adódtak kisebb-nagyobb szabálytalanságok is. Ki tudja ma már, hogy volt-e egyáltalán hitelesítő levele az andocsiaknak azelőtt, hogy 1834-ben, egy új törvény szellemében, az igali főszolgabíró ellenjegyezte céhüket? Ha volt, elveszett. Ha pedig soha nem is volt, akkor ugyancsak eredményesen hitették el ennek az ellenkezőjét, mert 1799-ben Lantsavits Antal csizmadia már az andocsi céh tagjának tekintette magát. 1803-ból és 1812-ből is ismerünk újonnan felvett céhtagokat, sőt, 1810. évi datálással még az „Andotsi Czéh Mester emberek székében való bé eskövéseknek formája” is fennmaradt.
1828-ban a hivatalos adatok szerint már 24 iparos élt a faluban, pontosan annyian, mint ahány mesterember hat évvel később ott volt a már említett hivatalos céhbejegyzésen. Az andocsi céhbe, mely ekkor még nem használta e nevet, de valójában úgynevezett vegyes ipari céh volt, 1834 előtt összesen tizenöt mester nyert felvételt. A korabeli szabályozás és nyilvántartás nem volt túl szigorú, így, bár a források többsége szerint Andocson csupán egy, az említett vegyes ipari céh működött, egy 1874-es összeírás szerint, mely a céhek felszámolásakor készült, összesen hármat tartottak nyilván a faluban. Az egykor Andocson működött németszabó- és önálló szűcscéhről semmit sem tudunk. Így érthető, hogy míg az andocsi vegyes ipari céh 1807-ben csupán öt főt számlált, addig az ugyanekkor készült vármegyei összeírás 38 céhmestert vett nyilvántartásba a faluban. Az nagyon is valószínűnek tűnik, hogy ez utóbbi összeírás valójában nem a céhtagokat, hanem a mesterembereket (céhen kívülieket és tagokat egyaránt) számba vette.
Ha hihetünk a forrásoknak, akkor Lantsavits Antal csizmadia volt az első a helyi céhmesterek sorában. Ő a vegyes ipari céh 1834. évi, hivatalos bejegyzésekor hajtotta örök álomra a fejét. Bár szinte semmit sem tudunk
az életéről, bizonyos, hogy 1799–1834 között nagy tekintélyű tagja volt a céhnek. Az is ezt mutatja, hogy az 1834. évi alapításkor az alapító tagok között az első helyre sorolták. 1803-ban Szűts Ferenc, szintén csizmadia, 1804-ben Meszter József varga „ment bé a céhbe”. Utóbbi azonban a céh első elhagyója is lett, mert más vállalkozásba kezdett. Ezután egészen 1812-ig kellett várni az új tagra, Farkas Mihály szíjgyártóra. A következő évben Védl József szabó, majd 1815-ben, Lőrintz Pál kovács lett az „érdemes céh” tagja. Utóbbi, mivel mesterségét elhagyta, Meszter vargához hasonlóan, kilépett a testületből. 1816-ban Vida Mihály bognárral, 1823-ban pedig Smidt Péter szili csizmadiamesterrel és Kováts József szűccsel gazdagodott a céh. Őket 1824-ben Buzsák József varga és Németh József szabó, majd 1826-ban Albert János Miklósiból való csizmadia követte.1826–1828 között két új tagot nyert ismét a céh. Egyikük, Varga Mihály szűcsmester 1849-ig szolgálta a falut, Szabó Mihály személyében pedig újra volt szíjgyártója Andocsnak. Az 1834. előtt felvettek sorát végül Botyor Ferenc csizmadia zárja, aki az andocsi „céhet elhagyván az igali céhbe állott”.
A céh tagjának lenni rangot, megbecsülést jelentett a faluban, de komoly kötelességet is. A céhtag vállalta, hogy társait segíti, a kontárokkal nem áll kapcsolatban. A céhmesterek meghatározták, ki, mennyi portékát gyárthat, és hogy melyik piacra viszi, nehogy egymással konkurálva törjék le az árakat. Ha végigtekintünk a névsoron és a mesterségeken, akkor láthatjuk, hogy ezt az elvet Andocson aligha kellett komolyan venni, hiszen a csizmadiákon kívül nem nagyon akadtak azonos mesterséget űzők. A felsoroltak mellett egy céhmesternek erkölcsös, vallásos életet kellett élni és nem utolsósorban pontosan fizetnie a céh tagdíját, a taxát. Arra, hogy ha valaki megsértette az erkölcsi elveket, a kizárás várt, jó példa Németh József, 1824-ben felvett szabó esete, aki „gorombasága miatt a céhből elküldetett”. Az elszegényedésre, a taxafizetés miatt kizárt mesterre is akad példa. Így járt az említett Albert János csizmadia is.
A céhmesterek az 1834-es szolgabírói jóváhagyás után megszaporodtak a faluban. A fizetendő taxa összege egyre elviselhetőbb volt, a céhhez tartozás pedig rangot, becsületet jelentett a közösségen belül és kívül egyaránt. Egy iparos függetlenségét, a jobbágyoktól való elkülönülését leginkább az mutatta, ha céhtaggá vált. Az ilyen emberek esetében a megye hajdúi is tudták, hogy ők bizony „polgárok”, máshogy kell szólni hozzájuk, mint a „kendekhez”, vagyis a jobbágynéphez. A különbséget persze nem csak a hajdúk tudták, hanem Kováts József útonálló is, aki 1824-ben Németegres határában állította meg Boldizsár János andocsi jobbágyot, s húzta le róla a szűrét. Boldizsár hiába bizonygatta, hogy ő szegény ember, Kováts a puskája kakasát felhúzva így kiáltott rá: „Polgár vagy, az Istened is huncut!”
Az andocsi mesterek igencsak kivették részüket a falu életéből. Esküdtek és falubírók sora került ki a Kopits és a Sieger család tagjai közül, akik mind céhtagok voltak. 1848-ban a nemzetőrök között csaknem minden mesterség képviselőit megtaláljuk.
A céhek az 1800-as évek közepére már végképp akadályozói lettek a szabad iparfejlődésnek, a vállalkozások dinamizmusának. Amikor 1872-ben, az úgynevezett első ipartörvény megszüntette a céheket, Andocson az egykori tagok ipartársulattá alakították át testületeiket. Az ipartársulat részben kötelező, részben önkéntes társadalmi szervezet volt. Mindenesetre iparossá ekkor már nem a céh, illetve az ipartársulati tagság tett valakit, hanem az állami hatóság által kiállított engedély. Az 1799-ben Lantsavits Antal csizmadia által teremtett hagyomány mégis olyan erősnek bizonyult, hogy az Andocsi Ipartestület tovább őrizte és használta az elődök céhládáját, nyilvántartási könyveit. Azazhogy inkább csak a régi nyilvántartásokat, mert a hagyományőrzés feltámadásakor az eredeti céhláda és céhkancsó már hiányzott. Csináltattak hát a derék ipartestületi tagok újat, így teremtvén hagyományt. Lehet, hogy a láda és a zöld mázas kancsó az eredeti relikviák másolata, vagy csupán a készítő fantáziájára volt bízva a külcsín, mindenesetre 1885-re a régi-új láda és kancsó már ott díszelgett az ipartestület épületében. A régi (és kevésbé régi) tárgyakat megőrizték mindaddig, míg a második világháború után az új hatalom gátat nem vetett az ipartestületek önszerveződésének. Ekkor a becses relikviák közül, a céhláda a megye múzeumába, a céh iratai a Somogy Megyei Levéltárba vándoroltak.
A céhmesterek világa eltűnt Andocson, ahogyan az ipartársulat nyomát sem találjuk ma már a faluban. Az egykori iparosvilág emléke azonban most is eleven. Hiszen, ha másokra nem is, a messze földön híres mézesbábkészítő dinasztiákra mind a mai napig emlékeznek településünk lakói.
)
Az andocsi céhkancsó és céhláda
