Andocs Összefoglaló
Andocs
Összefoglaló
Összefoglaló
A Külső-somogyi-dombság hegyes-völgyes gyönyörű tájai között az egyik legszebb vidék a Koppány völgye. Ennek a hiedelmekben, hagyományokban gazdag területnek az északi kapujánál áll Andocs, melynek nevét számtalan módon igyekeztek magyarázni az idők folyamán. Akadtak, akik úgy vélték, a német „andach”, áhítat szóból eredeztethető az elnevezés, mások a török „anmak”, hagyományozni kifejezésből származtatták. A leginkább elfogadott nézet szerint az András név becézett alakját rejti a kis település neve.
A községhatárban fellelt egyes szórványos régészeti leletek tanúsága szerint talán már a neolitikum embere is megtelepedett ezen a vidéken.
A Krisztus utáni VII–VIII. században alighanem a Kárpát-medencét akkoriban uralma alatt tartó avar nép egyik katonai jellegű települése állt itt, amit az 1962-ben feltárt két temető is bizonyít.
A mai falu területén a XVI–XVII. századi török megszállás előtt több település is osztozott. Az egykori Nemes-Andocsot a XI–XIV. században számos nemesi família lakta. A legkorábbi ismert birtokos család a Győr nemzetség Óvári-Kémedi ága volt. Őket az Andochi família követte. A XV. században a megye alispáni székét is elnyerő család a XVI. század elején már nem egyedül, hanem az Uzdyakkal és az Ispánokkal együtt uralta a települést. Ugyanebben az időben másik két Andocsról is gyakran szó esik az egykori oklevelekben. Kápolnás- és Egyházas-Andocson a karthauzi és a pálos szerzetesrend nyert birtokokat, tagjai virágzó gazdaságokat és gyógynövénytermesztést honosíthattak meg errefelé. Ugyancsak a pálosok birtokolták ekkoriban a közeli Nagy-Toldipusztát is, mely ma a falu egyik külterülete.
A török uralom idején a népesség rohamosan csökkent, Egyházas- és Kápolnás-Andocs teljesen elnéptelenedett. Akik túlélték a háborús évtizedeket, és el sem menekültek a faluból, rendkívül nehéz évszázadnak néztek elébe. Amikor 1643-ban Horváth János jezsuita páter missziós munkára Andocsra érkezett, a csekély számú magyar népesség mellett főként szláv betelepülőket talált a koppányi vidéken. Megváltozott a falu vallási összetétele is. A korábban a szerzetesek által erősen katolikus Koppány-völgyi nép szinte teljes egészében a török hódoltság területén rendkívül népszerű kálvinista hitre tért át. Horváth missziós tevékenységét siker koronázta ugyan, azt azonban homály fedi, hogy távozása után nem váltottak-e ismét vallást a helybeliek. Akárhogy is történt, a török kiűzése után, az immár egyetlen Andocs földesura a veszprémi püspök lett. Ami garancia volt arra, hogy a rendkívül alacsony népességű kis faluban a katolicizmus lesz az uralkodó vallás. Ez különösen azután vált nyilvánvalóvá, hogy Volkra Ottó püspök ferences rendházat létesített, és pompás barokk templomot építtetett a faluban. A szerzeteseknek a lelki gondozás mellett más dolguk is akadt Andocson. Őrizői és védelmezői lettek az egyesek szerint még a jezsuita misz-sziós testvérek által megteremtett andocsi Mária-kultusznak.
A számtalan legendaváltozat egyike szerint az Andocsi Máriát József, az ács faragta ki, így örökítve meg hitvesét, Jézus Krisztus szülőanyját. A művészettörténészek XIII–XV. századi alkotásnak tekintik a faszobrot, melyet XVII. századtól feltételezhetően, a XVIII. században már bizonyíthatóan csodatévő szoborként tiszteltek. A legenda szerint a Mária-szobor kalandos úton került Andocsra. Állítólag az 1550-es években, a töröktől megszállt Kalocsán a nagy vihar elől egy kálvinista paraszt a közeli katolikus kápolnába menekítette barmait, ahol az állatokat kikötözte az oltárhoz. Ezért aztán megharagudott az Úr, óriási égzengés közepette két angyala az egész kápolnát felemelte, átrepítette a Dunán, és Andocson helyezte le a földre. A falu a XVIII. században vált jelentős kegyhellyé.
Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc aktív helybeli részesei közül többeket börtönre vagy éppen katonai szolgálatra ítéltek.
Az 1867. évi kiegyezés után a település lassú fejlődésnek indult. A gyarapodás eleinte csak keveseknek hozott jobb életkörülményeket. A gyenge minőségű andocsi földeken csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy meggazdagodjanak, a módosabb parasztgazdák közé emelkedjenek. A kapitalizálódó világban a falu földjeinek nagy részét kitevő püspöki birtokot bérbe adták, az egykori zsellérek és a szegényebb jobbágyok utódai többnyire uradalmi béresekké, cselédekké váltak. Nem csoda hát, hogy a XIX– XX. század fordulóján többen kivándoroltak Amerikába. Az úgynevezett amerikások legtöbbje hazatért, nem tudott gyökeret ereszteni az újvilágban. Sokak számára az óceán túloldalán összegyűjtött pénz teremtette meg azt az anyagi alapot, melyből megalapozták utódaik jómódú életét. A talán legnevezetesebb amerikás, Porkoláb Mihály szódagyárat létesített az Újvilágban összegyűjtött pénzéből.
Az 1867 utáni lassú gyarapodást az első világháború csupán fékezte, de nem állította meg. Sőt a dualizmus korában felhalmozott pénzügyi és humán tőke igazán a két világháború közötti időszakban kamatozott. 1920– 1941 között új boltok, fogyasztási szövetkezet, legeltetési társulat alakult a faluban. Az egykori vízimalmok helyett gázüzemű malom őrölte a gabonát, egyre többször vásárolt két-három parasztgazda közösen cséplőgépet, traktort. A második világháború utáni újjáépítési lázban villanyvilágítás létesült, községháza épült, hétvégenként mozi szórakoztatta a helybelieket. Az 1949–1956 közötti sztálinista mezőgazdaság-irányítás azonban megtörte az 1945 után szabadon szárnyaló vállalkozó szellemet, sőt 1953-ban kenyérhiányhoz vezetett a faluban. Az 1956. évi forradalmat követő, Kádár János nevével fémjelzett bő harminc esztendő alatt azonban az ország más községeihez hasonlóan az andocsi lakosság egzisztenciális helyzete is sokat javult, az itt élők számára is elérhetővé váltak a modern életforma olyan technikai eszközei, mint a hűtőszekrény, a televízió vagy éppen a személygépkocsi.
Az 1960-as években megnőtt az újságolvasók száma is. Csak ekkora vált teljessé az andocsi lakosság alapfokú iskolázottsága, melyért a XVIII. század közepétől kezdve a falusi tanítók oly sokat küzdöttek.
A XIX. század második felének gazdasági prosperitásából részesülők műveltségi szintje már 1894-ben lehetővé tette, hogy a községben megalakuljon az Andocsi Iparos Olvasókör, mely az első helyi civil szervezetnek tekinthető. A helybeli mesteremberek szervezettsége valójában ekkor már százéves múltra tekintett vissza. A vegyes ipari céh 1799-ben már bizonyíthatóan létezett itt. Ráadásul a céhtagokon túl is jelentős számú iparűző élhetett egykor a faluban, mert 1807-ben, amikor a céhtagok száma hivatalosan öt fő volt, a megyei összeírások 43 iparost számoltak meg az akkoriban ezerkétszázas lélekszám körüli községben.
A település lakossága az idők folyamán gyakran, nemzetiségi összetétele azonban lényegében nem változott. A település demográfiai mélypontjának a XVII. század végét tekinthetjük, amikor mindössze kilenc háztartást, azaz száz fő alatti lakosságszámot találtak a hadak által feldúlt faluban. A népesedés szempontjából legsikeresebb korszak az 1900-as évek első évtizede volt, amikor az akkoriban 1714 lakosú Andocson a 20–59 év közötti lakosság aránya negyven százalék, a hatvan év felettieké tíz százalék volt. A mindig is magyar lakosságú faluban a valószínűsíthető török kori szláv népességnek a visszafoglaló háborúk után nyoma sem maradt, míg a feltehetően a XVIII. században megtelepedett cigányság sajátos mesterségeivel és a különös „cigány búcsúval” gazdagította az andocsi hagyományokat.
