Hosszú út a vasútig
Hosszú út a vasútig
Az Alsóőr nyugati határában álló, gondozott gyümölcsfák közül, a völgy szélét képző terasz pereméről nyílik a legszebb kilátás a falura és környékére, a Pinka völgyében sárgálló kukoricatáblákra. Egy kellemes esti sétával a meredek hegyoldalban fekvő temetőn keresztül hamar meg lehet szerezni ennek a látványnak az élményét. A község hosszan nyúlik el a főutca mentén, eközben szorosan igazodik a dombok vonulatához. A központ jobb és bal oldalán két magasabb építmény emelkedik ki a házak közül: a hegy felől a templomtorony, a Pinka oldalán pedig az úgynevezett alsó malom. Különösen alkonyatkor érzékelhető innen Alsóőr gazdasági helyzete, jóléte: a település fontosabb utcáit jellegzetes osztrák pásztorbotlámpák hosszú neoncsövei világítják meg, amelyeket még az 1970-es években szereltek föl, és azóta is tökéletesen működnek.
A látóhatár peremén, a Pinka túlpartján fényben úszik egy nagyjából akkora terület, mint a falu lakott részének a fele. Óriási raktárak és tornyok emelkednek ott: ez a híres ipari park sok új és felújított épülettel. A falu és az ipari park között gyorsan száguldó fényeket látunk: személy- és tehergépkocsik fényeit, amelyek Nagyszentmihály – vagy éppen Szombathely – felől a 63-as számú főút 1998-ban átadott új, elkerülő szakaszán tartanak Felsőőrbe vagy az ország belső területeire. A főút mellé települt ipari park napjainkban Alsóőr legfontosabb jövedelemforrása.
Már említettük, hogy a falu lakossága kezdetben a vasgyártás és a kohászat védelmét látta el, majd határőrszerepet kapott, és kialakult a katonák önellátó gazdálkodása. Az őrök – elsődleges őrző feladataik mellett – főként állattenyésztést folytattak, gabonát és más növényeket saját szükségletre termesztették. A gyepűrendszer szétesése után a mezőgazdasági termelés bővítésére feltörték a Pinka keleti partját, amely értékes, de a szabályozatlan folyó miatt nehezen megközelíthető termőföldet adott a falubelieknek.
A föld a nemesi közbirtokosság tulajdonában volt, és közösen művelték. A XIX. század elején a jövedelmet úgy osztották el, hogy annak háromnegyed része a nemesi rangú lakosságot, egynegyede pedig az agiliseket illette.
Alsóőrben a helyi bányászat idővel megszűnt. A környék azonban nem hagyott fel végleg ezzel az iparággal: Felsőőrött még a XIX–XX. század fordulóján is működött egy gazdaságosan termelő vashámor. A gyepűrendszer korszakában helyi igényeket szolgált ki: az ácsok, a fegyvergyártók, az ötvösök, a bognárok, a bőrművesek, a kovácsok igényeit. A későbbi évszázadokban a környező német falvakból települtek be különféle mesteremberek Alsóőrre, kihasználva a nemesi falu kiváltságos gazdasági helyzetét, fizetőképességét. Akadtak közöttük csizmadiák, asztalosok és tímárok, a legtöbbjük posztókészítő volt. Még később – különösen a XIX. században – újabb iparágak honosodtak meg Alsóőrön, például a könyvkötészet.
A műhelyek jórészt közösségi tulajdonban álltak, a mesterek azokat csupán bérelték. A falubeli iparosok általában más településeken működő céhek tagjai voltak. A legnagyobb számban lévő posztókészítők 1821-ben szakadtak el a rohonci céhtől, hogy itt saját szervezetet alapítsanak. Ennek, illetve a csizmadiák önálló céhet nem alkotó közösségének saját zászlója, ünnepei ismertek.
A falu viszonylag egyoldalú termékszerkezete miatt az idők folyamán egyre fontosabbá vált a kereskedelem. A középkorban harmincad-, azaz vámhely működött Alsóőrben. A kalmárok Magyarországról bort, élőállatot, fémérceket, prémeket és gabonát, tehát főként nyersanyagokat vittek Stájerországba, illetve azon át távolabbra. Visszafelé pedig vasat, szöveteket, cserzett bőrt, kerámiát, gyümölcsöt, sót és sózott heringet, azaz többnyire késztermékeket hoztak. A harmincadhely természetesen lehetőséget kínált arra, hogy az alsóőriek is az átmenő forgalomból szerezzenek be különféle árucikkekeket. Az itteni vámállomás megszűnése után is szívesen vették útjukat a kereskedők a Felső-Őrség felé: jóllehet – a bányák távolsága miatt – a kereskedés fő útvonala nem itt alakult ki, az őrközségek mindig jó piacot jelentettek termékeik számára.
Az őriek évszázadokon át szőlőt termesztettek a meredek dombokon, és présházaikban, a hegyoldalba ásott pincéikben borászkodtak. Ennek emlékét elsősorban a -hegy végű dűlőnevek őrzik. A helytörténeti kutatások is tanúskodnak erről, sőt a feljegyzésekből az is kiderül, a hegymesternek – azaz a borászati őrnek – nagy társadalmi tekintélye volt a középkor évszázadaiban. Az újkorban már hanyatlott a helyi szőlőtermesztés. A XIX. század elején növénybetegség pusztította el az alsóőri ültetvényeket, a helyiek meg sem kísérelték az újratelepítést. Döntésüknek – a vészen kívül – más oka is volt. A helyi termelőket az olcsóbb balatoni és fertői borok kiszorították a piacról, és saját fogyasztásra is megérte vásárolni a távolabbról hozott borokat.
Fényes Elek 1841-ben – majd tíz évvel később ismét – ezt írja a falu gazdaságáról: „Szántóföldjei nemigen termékenyek, de rétjei kövérek, és jó szénát adnak. Lakosai felette szorgalmasak, sok lent termesztenek, gyolcsot, posztót csinálnak, erős és csontos lovakat nevelnek.” Szőlőtermelésről ekkor már nem esik szó. A statisztikus tömören jellemezte az alsóőri agrárágazat kettősségét, a teraszi és a völgyi gazdaságot. Az előbbiek elsősorban a legeltetésre voltak alkalmasak, mert az ekkor még kanyargó, ezer ágú-bogú Pinka főként a nagy vízigényű növényeknek kedvezett. A két művelési forma között nem volt éles határ, így nem volt lehetőség jelentős gabonatermesztésre, viszont sok lent vetettek, ez biztosította a jelentékeny posztó- és szövetkészítés nyersanyagát.
A kiterjedt legelőterület természetes módon vonta maga után az állattenyésztés terjedését. Fényes Elek nem véletlenül emelte ki a lóállományt, pedig a réteken nagy számban szarvasmarhákat is legeltettek a helybeliek. Az utóbbiak tartása – hasonlósan más falvakhoz – döntően a helybeliek saját élelemszükségleteit fedezte. A lótenyésztés viszont Alsóőr és a szomszédos települések látványossága volt. A nagy erejű, „csontos” lovak jellegzetesen a hegyvidéki, erdei gazdálkodás háziállatai, melyeket az Alsóőrt fölkereső tőzsérek főként a közelben kezdődő magas hegyvidéken értékesítették. A lótartás olyan jól alakult, hogy a XIX–XX. század fordulóján a felsőőri járásban csaknem annyi lovat tenyésztettek, mint az akkori Vas vármegye ösz-szes többi részén együttvéve. A XX. század első évtizedeiben azonban az új lófajták országos terjedése miatt válság fenyegette az ágazatot. Az alsóőriek ekkor még sikeresen úrrá lettek a vetélytársak által támasztott nehézségeken, mert átálltak a nagytestű muraközi lovak nevelésére.
A reformkor kezdetén, a XIX. század első harmadában tizenhét család készített a faluban posztót és szövetet. Amíg ezt a mesterséget döntő részben bevándorolt iparosok űzték, addig a lótenyésztést főként az őslakosságból származó nemesi családok tartották a kezükben. A posztót nem helyben és a környéken használták föl, hanem külföldre szállították, mert az alsóőriek elsősorban az üzletekből szerezték be ruházati cikkeiket. Számos mezőgazdasági terményt is kellett vásárolniuk, amit szintén viszonylag bőségesen tudtak fedezni a falu saját piacra vitt termékeivel. A posztón és lovakon kívül az erdők javai – épületfa, vadak, madarak és méz – is fontos kereskedelmi cikkei voltak a falunak. Ezeket azonban – ellentétben a lóval és a posztóval – nem Nyugaton, Ausztriában, inkább Magyarország belső területein értékesítették.
Alsóőrött tehát a kereskedelem történetileg fontos szerepet töltött be. Ez azzal is járt, hogy – ellentétben számos más környékbeli községgel – a település erőteljesen érintkezett a külvilággal. A XIX. században a falu saját vásártartási jogot szerzett, s – ahogy ezt már említettük – mezővárosi rangot szerzett. A templom előtti széles utcán rendezett sokadalmakon kívül jelentős volt a lábasjószág saját piaca is. Ez utóbbit a falu központjában, a régi temető helyén, azaz gyakorlatilag a főtéren rendszeresítették. A XIX. század második felében állatkiállításokat is rendeztek.
Az 1890-es évek végén mind több előírást hoztak arról, milyen biztonsági és egészségügyi feltételek megtartásával lehet állatvásárt tartani. Az alsóőriek, akik sohasem szerették, ha kívülállók beleszóltak a dolgaikba, rendszeresen megszegték a szabályokat. Ennek azt lett a következménye, hogy a járási hatóságok megvonták falutól a vásártartási jogot.
Akadtak kereskedők, akik megtelepedtek a faluban. A pinkafői születésű, Alsóőrön meghonosodott Karl Ferber például a Balaton-felvidékről hozott sertésekkel látta el a környéket. A XIX. század közepén a község – ha nem is volt nagyon jómódú – alapvetően a virágzó és fejlődő települések közé számított. Nem véletlen, hogy a falu krónikásai gyakran mint valamiféle aranykorra tekintenek vissza erre az időszakra.
A XIX. század folyamán kezdődött meg a földek felosztása: a nemesek és az agilisek között különbséget téve négyötöd-egyötöd kulcsot alkalmaztak. Az utóbbiak emiatt rendkívül hátrányos helyzetben érezték magukat. A közösségi tulajdont 1881 és 1883 között osztották fel véglegesen, a nemesi közbirtokosság megszűnt. A község tulajdonában maradtak az ipari létesítmények, elsősorban a malmok, amelyeket a falu továbbra is bérbeadással üzemeltetett. A két őrlőhely közül az egyiket, az úgynevezett felső malmot 1913-ban – miután tíz éven belül kétszer porrá égett – eladták Görcz Alajos molnárnak. Alsóőr mindössze harmincöt 35 katasztrális hold erdőt tartott meg a saját tulajdonában.
A termőföldeket 118 igénylő nemesi, illetve agilis család kapta, akik a famíliában tovább osztották a tulajdont, ezért rendkívül bonyolult birtokszerkezet alakult ki a faluban, de a végleges parcellázás végül is önellátásra alkalmas kisgazdaságokat eredményezett. Az új alsóőri viszonyok jelentősen eltértek a nyugat-magyarországi általános helyzettől, ahol, különösen az északi végeken, a nagy uradalmak és a törpebirtokok együttélése volt a jellemző. Alsóőrben egyébként a közbirtokosság felosztása után is a község maradt a legnagyobb birtokos, és az 1960-as évekig ez az állapot nem változott. 1961-ben például a legmódosabb földműves is csak huszonegy hektár földön gazdálkodott, miközben magának a községnek a birtokában huszonöt hektár volt.
A XIX. század utolsó negyedében – 1888. december 12-én – megnyitották a Szombathelyet – Felsőőrön át – Pinkafővel összekötő helyiérdekű vasútvonalat. A hegyek miatt a gőzmozdony vontatású vonatok csak nagy kerülővel – félkört követve, Rohonc érintésével – tudtak átkelni a Pinka völgyét a vármegye székhelyétől elválasztó hegygerincen. A hosszú menetidő ellenére is jelentősen megkönnyítették a környék érintkezését a Szombathellyel. A vaspálya ugyan – ahogy már említettük – Alsóőr közigazgatási területén is átvezetett, de viszonylag messze a falutól, a Pinka túlpartján. Mégsem lett volna lehetetlen, hogy a község saját megállóhelyet kapjon, hiszen a nagy vasútépítési láz idején gyakran előfordult, hogy egy-egy falu pénzfizetéssel vagy építőanyagokkal, munkával meggyőzte a vasúttársaságot, létesítsen a közelében állomást. Alsóőr vezetői azonban nem ismerték föl időben ezt a lehetőségeket, miként azt a veszélyt sem, hogy mi a következménye, ha a vaspálya elkerüli a települést.
A vasút nem kelt át a történeti Magyarország nyugati határán húzódó hegyeken, hanem akkori végpontjától, Pinkafőtől az ország belseje, Felsőőr és Szombathely felé teremtett kapcsolatot. Ez a helyzet elsőrban azoknak a gazdálkodóknak, termelőknek kedvezett, akiknek cikkei iránt hazánk belső területein mutatkozott kereslet. Alsóőr lakossága – láttuk – jelentős mértékben a nyugati, a határ túloldalán lévő ausztriai piacokból (is) élt. A külföldi kereskedők figyelme viszont egyre inkább olyan vidékekre irányult, ahonnan közvetlenül vasúton – tehát viszonylag rövid idő alatt – szerezhették be az eladásra szánt árukat. A vaspálya megjelenése végleg fölszámolta a kereskedelemnek azt a hagyományos formáját, amelyre az alsóőri gazdaság alapjai épültek. Megszakadtak a régi gazdasági kapcsolatok. Ez nemcsak az anyagi bevételek vészes csökkenése miatt volt végzetes, hanem azért is, mert Alsóőr lelkileg, szellemileg és kulturálisan elszigetelődött a külvilágtól. Ez hamarosan a két Őr nevű település közötti eltérő fejlődéséből is kitűnt. Amíg Alsóőr hol hanyatlott, hol vesztegelt, és a lélekszáma az erőteljes XIX. századi növekedés után csökkent, addig Felsőőr gazdagodott, városiasodott, és egyre élénkebb kapcsolatot alakított ki a Pinka völgyén túl fekvő világgal.
Az alsóőriek válasza erre a helyzetre – hogy mind nagyobb teret adtak a gyümölcstermesztésnek – nem hozott igazi megoldást. Felsőőr ugyanis – városiasodása ellenére – megőrizte agrárjellegét, saját polgárait el tudta látni konyhakerti terményekkel. Az alsóőri igyekezet csak rövid ideig, az első világháború után hozott némi hasznot, amikor – Magyarországtól elszakadva, de Ausztriába még nem tagolódva – szállíthatott a legközelebbi piacokra.
A jellegzetes alsóőri tornácos házak a XIX. században épültek, ezt 1963-ban örökítette meg Gaál Károly
