Harangoznak a toronyban
Harangoznak a toronyban
Alsóőr sohasem vált búcsújáró hellyé, mert az egyetlen csodára – a Szent János-szobor megszólalására, ami a falu határában esett meg – a lakosság hamar megtalálta az ésszerű magyarázatot. Valamikor régen történt, hogy egy nap Pieter bácsi – az alsóőriek lágyító ejtésmódja miatt errefelé így mondják ezt a keresztnevet –, mint rendesen lenni szokott, kapatos állapotban tért haza a mezei munkából. Eközben is meghajtotta magát az útszélen álló barokk Szent János-szobor előtt, és eldadogta: – János, te szent vagy! Szent és szent vagy, János. Erre a szobor megszólalt, és így válaszolt: – Te Pieter, te meg egy részeg disznó vagy! – A csoda, lehet, hogy nem is ez volt, hanem az, hogy Pieter bácsi hazament, kialudta magát, és utána már csak módjával ivott. A falubéliek azonban tudni vélték, hogy a szobor mögött Pieter bácsi felesége, Náni néni rejtőzött el a bokorban, és elváltoztatott hangon ő közölte véleményét részeges férjével.
Az alsóőriek vallásosságára az anekdota frivol hangvétele nem jellemző, mindig is figyeltek a magasabb rendű, égi jelenségekre és saját fogadalmaikra. Ezt sokáig alátámasztotta a helyi jogszokás, amely felhatalmazta a polgármester szerepét betöltő bírót – mint a nemesi közösség fejét –, hogy az egyházközség javára fizetendő pénzbírságot szabjon ki a falusiakra istenkáromlásért, az egyházi vagy világi méltóságok szidalmazásáért, engedetlenségért vagy mások megsértéséért. A település – mint testület – ma is eleget tesz egyes hagyományos kötelezettségeinek, így például a községi miséket is tartat, és támogatja az egyházközséget.
A vallás mindig elsőrendű szerepet játszott a a falu életében. Istenházának állandó gondozása, fejlesztése jelezte, hogy a vallásgyakorlat legfőbb színtere és épülete központi helyet foglalt el az alsóőriek azonosságtudatában, hagyományaiban. A régi templom – mely az 1696. évi Kazó-féle vizitációkor már működött –, a falu közepén, a község telkén állt, a főutcát képező, Felsőőrről Vasvörösvárra vezető út és a mintegy tíz kilométerre délre fekvő Őrállás (Oberdorf im Burgenland) irányában kiágazó bekötőút kereszteződésében.
A kőalapon emelt, zsindelytetős, belül festett kazettás mennyezetű, kicsiny fatemplomot temető vette körül. Sekrestyéje nem volt, karzata és szószéke viszont igen, sőt keresztelőmedencéje is. Ez utóbbi ritkaságnak számított egy olyan úrházában, amely nem volt önálló plébánia. Csakhogy ekkoriban Alsóőrött több keresztelőt tartottak, mint Felsőőrött. A vizitáció azt jegyezte föl a kerítésről, amely a temetőt – de következésképpen a templomot is – övezte, hogy korhad, düledezik. Ez a későbbi látványos felújításokhoz viszonyítva meglehetősen hanyag magatartást sejtet. Mindez azonban csak átmeneti jelenség lehetett, mert az új, kőből emelt templomot később a nemesi közösség önerőből, saját kivitelezésben, minden külső segítség nélkül építette föl.
A harangláb – egy kisebb haranggal – eredetileg a kerítésen kívül állt. Később a harang – egy másikkal együtt – fölkerült a toronyba. A templommal szemben, a főutca túloldalán állt a paplak, amely a templom áthelyezése után is ott maradt, csak az 1980-as években épült a helyére az általános iskola. A Kazó-féle vizitáció már parókiaként említette a paplakot, jóllehet, ekkor még egy évszázad volt hátra Alsóőr önálló egyházközséggé alakulásáig. Még 1798-ban is a plébániaház újjáteremtéséről beszéltek. Ebből következtetnek az alsóőri helytörténészek arra, hogy falujuk a már középkorban önálló plébániát alkotott, és csak később egyesült Felsőőrrel.
A népesség XVIII. századi növekedése tette szükségessé, hogy 1769-ben új kőtemplom emeljenek, mert a régi csak kevés hívőt tudott befogadni. A községben ekkor már csaknem kétszer annyian laktak, mint hét évtizeddel korábban, s további gyarapodásra lehetett számítani. Az új istenháza 1830-tól hirdeti Isten dicsőségét és szolgálja a falut napjainkban is. Helyét egy magaslaton jelölték ki – mely ugyan nem a település közepén áll –, de meghatározó elemévé vált mégis a faluképnek.
Az erőteljesen emelkedő Templom utca – mely Isten lakának a fala mellett kanyarodik el Őrállás felé – teszi lehetővé, hogy a falu központjából a misékre igyekvő nép a magasban lássa maga előtt a templomot. Mindez Alsóőr nem túl nagy mérete következtében mégis bensőséges térélmény-nyel emeli ki az épület szakrális jellegét. Tovább emeli az ünnepélyes benyomást a templomtól a falu központjáig levezető hársfák hosszú sora.
A régi fatemplomot az új úrháza felépülése után hamarosan lebontották, és a temetőt is áthelyezték az új épület mellé a hegyoldalba. A cinterembe látogató falusiak előbb rendszerint betérnek ide imádkozni, és csak azt követően kapaszkodnak föl szeretteik sírjához.
Mind a régi, mind az új templom védőszentje Alexandriai Szent Szűz Katalin vértanú. Róla emlékezett meg a régi istenháza deszka oltárképe és az új szentély barokk főoltára is. Az utóbbit egyébként a Szent Katalint ábrázoló képen kívül Szent István király és Szent Imre herceg szobra is díszíti. A magyar szent királyok jelenléte nemcsak az őrvidéki magyar falvak templomaiban jellemző, hanem a német lakosságú településeken is, szerte Burgenlandban.
Az új úrháza szintén kőalapokra épült, de azokon kő- és téglafalak emelkednek, és a tetőszerkezetet is égetett tégla alkotja. Sekrestyét is építettek hozzá. Négyszöglet alaprajzú, tömzsi tornyát eredetileg zsindellyel fedték be, ma vörösréz sisak zárja. Az ilyen formájú tornyok jellemzőek az olyan kisnemesi falvakra, ahol a község a saját anyagi erejéből emelte templomát. E tornyoknak ugyanis nem kellett az egyházközség patrónusának a gazdagságát hirdetnie, viszont – mivel a falvak anyagi lehetőségei általában korlátozottak voltak –, a díszítésükre sem költöttek sokat.
A templomban a szószéket a négy evangélista alakja díszíti. A karzaton egy hatregiszteres orgona szól. Az idősebb férfiak emlékezése szerint – a környező településekhez hasonlóan – egykor nagy kitüntetésnek számított, amikor egy nagyfiút bevettek az orgonát fujtatók közé. Ettől az időtől kezdve lett a gyermekből ifjú. A harangozó – akit céhmesternek neveznek –, mindig köztiszteletnek örvendő személyiség volt a faluban. Napjainkban már elektromos árammal működtetik az orgonát és a harangokat. Alsóőr – ahogy erről már szóltunk – hosszú ideig a rohonci római katolikus esperesség alá tartozott, 1832-ben csatolták a pinkafői esperességhez.
Más magyar, illetve osztrák falvakhoz hasonlóan Alsóőrön is egy-egy jelentős, váratlan esemény – különösen természeti csapások – alkalmával fogadalmat tettek: az adott napon minden évben misét tartanak a vész megismétlődésének az elkerülésére. Ezeknek az istentiszteleteknek a költségét a nemesi közösség fizette, később az örökébe lépett helyi tanács. Az ilyen alkalmakat – melyeket eredetileg fogadalmi, vagy fogadott miseként emlegettek – ma községi misének hívják. Alsóőr egyébként az évenként ma is megtartott tíz fogadalmi tedeumával szinte egyedülálló mind a magyar, mind az osztrák katolikus egyházban. A községi misék nagyobb részét a mezőgazdasági munkák szempontjából legfontosabb nyári hónapokban tartják, amikor a leggyakoribbak a fogadalomtételre okot adó természeti csapások.
Az elsősorban állattartásból élő községben különös jelentőséget tulajdonítottak a Szent Patrícius napján, a március 13-án celebrált fogadalmi misének, amikor a lábas jószág védelméért imádkoztak. Ez a hagyomány Stájerországban is elterjedt. Nem tudni, Alsóőrött mióta tartanak Szent Patrícius tiszteletére fogadott misét, egyesek azt feltételezik, hogy a XIX. század elejétől. Akkoriban olyan súlyos marhavész tört ki, hogy Felsőőrből cigányokat hívtak segítségül, mert az alsóőriek nem győzték eltemetni a sok elhullott jószágot.
Az embereket végzetesen sújtó járvány, a pestis ellen a Szent Kereszt megtalálásának napján – május 3-én –, majd a következő vasárnap kérik a templomban az Úr segítségét. Ilyen csapást azonban nem jegyeztek föl az alsóőri krónikák, a szokás pedig jóval korábbi az első világháború utáni pusztító spanyolnáthakórnál. Ezért valószínű, hogy valamelyik Bécsben öldöklő járványhoz köthető a fogadalom.
Másnap – május 4-én – tartják az esztendő egyik leglátványosabb ünnepét, a tűzoltók védőszentjének, Szent Flóriánnak a napját, amikor a tűzvész elhárításáért könyörög a falu népe a templomban. 1893 óta a mise után ezen a napon – a díszegyenruhába öltözött tűzoltókkal együtt – menet indul a település Felsőőr felőli végében emelt Szent Flórián-kápolnához.
A tűzoltók egyébként nyolc évvel az első egyenruhás felvonulás után bemutathatták a falu lakosságának, hogy mit tudnak: éppen a processzus közben – máig tisztázatlan körülmények között – kigyulladt néhány ház, a tüzet hamar eloltották. A vész sikeres megfékezése ellenére súlyos dorgálásban részesítették azokat, akik a mezőgazdasági munkának kedvező időjárás miatt elmaradtak a reggeli fogadott miséről és a Flórián-kápolnához vonuló menetből. Erkölcsi értelemben őket okolták a tűz kitörésért. Szent Flórián ünneplése most is élő hagyomány. A kápolnát felállításának századik évfordulóján, 1993-ban újították fel.
Nyár elején nem annyira a tűz, inkább a jégeső fenyegette a felső-őrségi gazdákat. Osztrák, cseh, morva és sziléziai hagyományokat követve az alsóőriek János és Pál napján – június 27-én – ennek a vésznek az elhárításáért fohászkodnak közösen. Július 13-án pedig Szent Margit segítségét kérik a gyümölcsök védelmére. E napot sokáig úgynevezett határnapnak is tekintették, amely előtt nem volt szabad megízlelni a gyümölcsöket, mert még „nem volt ízlettyük.”
Két nappal később – július 15-én –, az Apostolok oszlása napján – melyet „haragos napnak” tartanak – azért imádkoznak az emberek, hogy Isten oszlassa el a felhőket, és azok többé ne álljanak össze. Ezen a napon az alsóőriek – az emlékezet szerint – olyan hatalmas vihart is megértek már, amikor a szél kirántotta a földbe szúrt sarlót.
Mária Magdolna napján – július 22-én – a már levágott, illetve a még lábon álló gabonáért könyörögnek, mert a nyári viharok aratás közben gyak-ran tesznek súlyos kárt a terményben. Az emberek úgy vélik, hogy a szent asszony könnyei vonzzák az esőt, az aratás védelméért ezért kell a napján hozzá fohászkodni.
Szent Anna napját – július 26 – az „utolsó haragos napként” jelölik meg, mely hosszú ideig a villámcsapástól való rettegés jegyében telt el. A községi fogadalmi miséjét ma is megtartják. A faluban ma is emlegetik az alábbi esetet: egy alsóőri asszonyt, aki mindig úgy átkozta haragosait, hogy „A ménkű üssön meg!”, Szent Anna napján halálra sújtotta a villám. Innen ered a fogadalom.
Szent Flórián napján kívül augusztus 6-án, Urunk színeváltozásakor ugyancsak a tűzvész elhárításáért könyörög a falu népe, elsősorban is a cigányok. Ennek a hagyománynak ismert a eredete: 1876-ban ezen a napon az egész telep leégett. A hívők ezen a napon azt kérik Istentől, hogy ilyen eset többé ne forduljon elő. Szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának napján községi misét tartanak, amikor – kivételesen – nem veszedelemre emlékeznek, de különleges védelmet sem kérnek. Egyesek feltételezik, hogy igen régen – talán még az első plébánia fennállásának idejében – ezen a napon lehetett az alsóőri búcsú, és ebből az időtől maradhatott fenn az ünnep.
A fogadalmi napokat eredetileg reggel tartották, ekkor a falu apraja-nagyja összegyűlt a templomban. Nem volt munkaszüneti nap, mert a szentmise után az emberek kimentek a mezőre dolgozni. Csak kevesen maradtak el a közös imádságról, de azokat a falu népe – mint az imént írtuk – megszólta, különösen akkor, ha valami baj történt fogadalmi napon. Az alsóőri famíliákból ma is legalább egy családtag megjelenik ezeken a miséken, amelyeket azonban már nem reggel, hanem este celebrál a lelkész.
A községi misékhez hasonlóan – hagyományosan – mindig a falu népének nagy részét megmozgatta a Szent Márk-napi búzaszentelő körmenet, amelyet az utóbbi időben összekapcsolnak a Szent Flórián ünnepséggel, valamint az úgynevezett keresztjáró napok, és különösen Szent Márton napja. Ez utóbbi – a Dunántúl más tájaival együtt – a legnagyobb ünnepnek számít a katolikus egyházban. Egyesek nem véletlenül indítványozták a két világháború között, hogy ez a nap legyen Burgenland tartományi ünnepe. Szent Márton napján a misét felvonulás előzi meg, amelyen az óvodások lámpásokkal a kezükben együtt mennek az óvodából a templomba. Közben énekelnek: Szent Mártonnak ünnepén, / égő lámpást viszek én, / világítson mindig nekünk, / ahol járunk, hová megyünk.
Az ünnepség keretében a gyerekek misztériumjáték formájában eljátsz-szák Szent Márton legendáját, aki köntösének felét egy szegény embernek adta, mert meglátta benne a szenvedő Krisztust. A szereplőket a plébános Szent Márton áldásában részesíti, és különféle apró tárgyakkal megajándékozza. Ez az ünnep ismeretlen volt Alsóőrön, Osztovics Éva óvónő és Galambos Iréneusz atya élesztette újjá, felkérve Rátkay Ferencet alkalmas ének szerzésére. A szokás újjászületése jól sikerült, már a töklámpások miatt is, mert azok kitűnő játéknak bizonyulnak a mai gyermek számára is.
Szent Imre és Szent István király szobra a templomban
A templom nevezetes oltára
Határszentelő körmenet hagyománya napjainkig fennmaradt
