Alsóőr Összefoglaló
Alsóőr
Összefoglaló
Összefoglaló
A hajdani nyugat-magyarországi végeken, a mai ausztriai Burgenlandban fekszik Alsóőr község, amely napjainkban is őrzi magyar identitását.
A falu több mint egy fél évezreden keresztül a történeti Vas vármegyéhez tartozott, de már jóval korábban megtelepült. Az Alpok vadregényes, vulkanikus vonulatai ezen a tájon találkoznak a Dunántúl szelid dombságával. Alsóőr ennek a választóvonalnak a közelében fekszik, születését a vasfeldolgozásnak köszönhette. Alsóőrön ugyanis, a nyugati végek ötvennégy további településével együtt, már a honfoglaló magyarok előtt is bányászták az ércet.
A magyarok 899–900-ban vették birtokba a Dunántúlt, azaz Pannóniát. Az ezt követő, legalább három nemzedéket felölelő másfél évszázad az európai betörések, a kalandozások kora. A hadjáratok nagy része nyugat felé irányult, ezek támaszpontja elsősorban Nyugat-Magyarország volt. A stratégiailag fontossá vált vasérclelőhelyek mellé katonai őrhelyeket rendeltek. Ezek egyike volt – mint a neve is mutatja – Alsóőr. Egyes feltételezések szerint Árpád fejedelemtársa, Kündü fia, Kurszán kende hadrakelt seregét Alsóőr, a szomszédságában fekvő Felsőőr, illetve szintén a vastelephez kapcsolódó Őrisziget biztosította. A kende csapatai voltak ugyanis a nyugat-magyarországi vasérctelepek első számú felhasználói, mint azt például Vasverőszék falu akkori neve, Kendeszék is megörökítette. A X. század közepén székelyeket és besenyőket telepítettek a Felső-Őrségbe a só- és vasőrségek, majd az első igazi határvédelem, a gyepűrendszer megerősítésére.
A folyamatos határőrizet kiépítésekor, Taksony fejedelem idejében jöttek létre azok a határispánságok, amelyek a nyugati végeken a vármegye rendszer kiépülésének első állomását jelentette. Géza fejedelem idejében ezek már kisebb ispánságokra tagolódtak, később, a XI. század folyamán így alakult ki azok felső-őrségi, illetve alsó-őrségi szervezete.
A Felső-Őrséghez tartozó Alsóőr, mint határőr közösség, sohasem vált egy földbirtokos jobbágyfalujává. Ahhoz azonban politikaialag gyengék voltak, hogy teljes önállóságot élvezzenek, ezért a középkorban egy-egy végvári földesúr védnöksége alá tartoztak. Csak a XV. században jött létre hivatalosan az alsóőri nemesi közbirtokosság, azaz gyakorlatilag a falu saját nemesi önkormányzata.
A kiváltságok és a birtok védelme – elsősorban a szomszédos nagybirtokok terjeszkedésével szemben – évszázadokon át központi helyet foglalt el Alsóőr történetében. Ez az állapot 1428-ban szűnt meg, amikor Zsigmond király a Garai családnak adományozta az itteni királyi uradalmakat. A Garaiak ekkor már negyedszázada sajátos védnökséget gyakoroltak az őrök felett. E változás tette szükségessé, hogy az őrök katonai szervezete közigazgatási és érdekképviseleti szerepeket is fölvegyen, és nemesi közösségként igazgassa a községeket, többek között Alsóőrt is.
Az őrségi erdők Mátyás király kedvelt vadászterületei közé tartoztak, már csak azért is, mert fekvésük a nyugatra tekintő külpolitika és diplomácia szempontjainak is kedvezett. Alsóőr határában, a Berda-hegy oldalában az uralkodó vadászkastélyt építtetett, amelyet később a törökök romboltak le.
A következő századokban a királyok, illetve az országgyűlések rendszeresen megerősítették az alsóőriek kiváltságait, így például 1547-ben a diéta, 1582-ben II. Rudolf, 1611-ben II. Mátyás. A falu gyarapodásával azonban egyre több nemesi kiváltság nélküli személy telepedett meg a községben. A XVIII-XIX. századi nagy mértékű bevándorlás hatására szerveződött meg az agilisek és az idegenek saját érdekképviselete, elsősorban iparos védelmi közösségként. A falut azonban alapvetően a nemesi közbirtokosság igazgatta változatlanul.
A nemesi közösség 1769-ben a saját erejéből építette fel a mai plébániatemplomot, amely ekkor Felsőőr filiája volt. A település 1797-ben vált önálló egyházközséggé. A község a XIX. század első harmadában már vásártartási joggal bírt, mezővárosi rangot élvezett. Ezzel – ha nagyságban és jelentőségben nem is – a reformkorra státuszban utolérte örök vetélytársát, Felsőőrt.
1859-ben a régi fából készült helyett, téglából új iskolaépületet emeltek a faluban, amelyben – a korszellemmel szemben – magyarul kellett tanítani, mint azt kimondta a nemesi közösség vezetése.
A falut egy újabb közigazgatási átszervezés után a hatóságok községgé minősítették vissza. 1881 és 1883 között felosztották Alsóőr közösségi tulajdonát, amellyel a nemesi közbirtokosság megszűnt. A település helyzetét tovább rontotta, hogy – jórészt az elöljáróság hibájából – 1888-ban elkerülte a vasút, aminek következtében csaknem egy évszázadra peremhelyzetbe került. Pedig jelentős helynek számított, 1890-ben volt a legnagyobb lélekszáma – 1603 fő –, amely napjainkig fokozatosan csökkent. (1920-ban 1415, 1951-ben 989, 1981-ben 822, jelenleg 800 fő körüli.)
Az 1920. évi trianoni békeszerződéssel Alsóőr még inkább elszigetelődött, polgárai kisebbségi sorsba kerültek. A település helyzetét súlyosbította az újonnan meghúzott államhatár, amely elvágta anyaországától és temészetes kapcsolataitól. Felső-Őrség magyar falvait különösen sújtotta a két világháború közötti gazdasági válság, Ausztria német megszállása. 1938 tavasza után Alsőőrt a déli, stájer Gauhoz csatolták, 1945 után pedig egy évtizedre – 1955-ig – Burgenlanddal és Ausztria más részeivel együtt szovjet katonai fennhatóság alá került. Közben a leereszkedő vasfüggöny az anyaországtól is elzárta a falu lakóit.
A tartomány Ausztria legszegényebb vidékének számított, amelynek gazdasági felzárkózása csak az 1960-as évek második felében kezdődött. Közben a magyar nyelv egyre inkább veszített tekintélyéből, és az alsóőri magyarság körében is megindult az asszimiláció, a nyelvváltás folyamata. Ehhez jelentősen hozzájárult a magyar oktatás sorvadása és a nyelvhasználat lehetőségeinek a korlátai. A nehéz helyzetekben azonban mindig akadtak olyanok, akik szívós tenniakarásukkal, kitartásukkal fölemelték a halódó községet. Elsősorban Galambos Ferenc Iréneusz plébánosnak köszönhetően így keltek életre az elmúlt negyedszázadban az alsóőri néphagyományok, s alakultak meg őrzésükre, ápolásukra egyesületek, az Őrség című folyóirat, jött létre az Őrvidéki Magyar Intézet és a könyvtár. Közben az ipari park kiépülésével Alsóőr gazdaságilag is jelentősen gyarapodott.
Napjaink kérdése mégis változatlanul az: miként marad fenn Alsóőrön egy évezred öröksége? Lesznek-e majd újabb őrzők, a hajdani a magyar őrhelyen, a mai végvidéken?
