Felemás polgári átalakulás
Felemás polgári átalakulás
Álmosd jogállása a dualizmus első éveiben módosult: az 1871. évi községi törvény nyomán nagyközség lett. 1873-ban készítették el a szabályrendeletét. Mivel a lakosság lélekszáma kétezerhúsz fő, ennek megfelelően a helyi képviselő-testület a tíz legtöbb adót fizető úgynevezett virilisből, tíz választott rendes tagból és két póttagból állott. A település elöljáróságát a községi bíró, a másodbíró vagy helyettes bíró, hat esküdt, a jegyző, pénztárnok és a közgyám képezte, akik hivatalból szintén tagjai voltak a testületnek. Évente kétszer rendes közgyűlést tartottak, ősszel és tavasszal, egy hónappal a megyei törvényhatósági gyűlést megelőzően, s ha a szükség úgy kívánta, rendkívüli gyűlést is összehívhattak. A közgyűlés fontos feladata volt a szabályrendeletek alkotása – amelyek azonban csak a megyei bizottmány jóváhagyásával léphettek életbe –, a helyi költségvetés elfogadása, a község anyagi ügyeinek intézése, a helyi közmunka meghatározása és felhasználása, az elöljárók, a szolgaszemélyzet létszámának és javadalmazásának megállapítása, a pótadók kivetése, a letelepedés iránti kérelmek elbírálása.
A nagyközség igazgatásának, irányításának szinte minden ágáért, területéért végső fokon a bíró felelt. Az 1873-as álmosdi községi szabályrendelet 34 pontban foglalta össze feladatkörét, a felsorolásban többek között szerepelnek: végrehajtja, végrehajtatja az állami törvényeket, törvényhatósági rendeleteket, beszedeti az állami adókat, felügyel a község vagyonára, gondoskodik a községnek saját belügyeiben hozott határozatainak és szabályrendeleteinek betartásáról, a helybeli utak, utcák, a határbeli utak, hidak, vízvezető árkok, ivó és itató kutak jó karbantartásáráról, a köztisztaság fenntartásáról, a járásban működő tisztiorvos rendeleteit teljesíti, a szülőket gyermekeik védőhimlő beoltására büntetés terhe mellett kötelezi, felügyeli, hogy a beteg jószágok tavasszal megvizsgálás előtt a legelőre ki ne hajtassanak, a mezőőrök segítségével a község határában esett kártételeket ügyében intézkedik, bírságot szab ki, a konok ellenszegülőket az illetékes bíróságnak bejelenti, felügyeli és felügyelteti a mészárszéket, korcsmákat, intézkedik a tilos italmérések ügyében, felügyel a jó mértékre. Hatáskörébe tartozott a tűzvész elleni óvintézkedések megtétele, a hadkötelesek sorozóbizottság elé állítása, az egyházi elöljáróság felhívására a tanítók és lelkészek járandóságának, valamint a gyermekeiket iskoláztatni vonakodó szülőktől a bírságnak a szigorú behajtatása. A bíró volt az őre a község pecsétjének is.
A községi szolgaszemélyzet tagja volt a két kisbíró, gátbíró, mezőcsősz, bába. A két kisbíró, a bíró és általában az elöljáróság szolgálatában állt. Feladatuk volt a községházára berendelt felek megidézése, hirdetések, új rendelkezések közzététele kidoboltatással, előfogat kiállításáról való gondoskodás, a hivatali helyiségek tisztán tartása, fűtése s számtalan egyéb apró parancs gyors és lelkiismeretes teljesítése. Mint hatósági szolgáktól tőlük különösen elvárták, hogy józan és feddhetetlen életmódot tanúsítsanak.
A gátbíró a községi közmunka természetbeni teljesítése feletti felügyeletet látta el. (Mivel a falu lakóit abban az időben az utak, töltések, árkok karbantartására rendelték ki leggyakrabban, innen ered az erre felügyelő személy elnevezése is.)
A mezőcsősz a határbeli vetésekre, rétekre legelőre felügyelt. A tolvajokat, külön legeltetőket bíró elé kísérte, a határban talált bitang marhákat (tilosban legelő, gazdátlannak tűnő, elkóborolt jószágot) behajtotta a faluba.
A községi szabályrendelet előírta, hogy a bába köteles a szülés körüli mindenféle teendők ellátására, s ezt bármely család felszólítására minden időben híven, lelkiismeretesen és azonnal köteles teljesíteni. Úgy tűnik, ebben az időben Álmosdon még képesítés nélküli „parasztbába” vagy rövid, négy–hat hetes tanfolyamot végzett „cédulás bába” szolgálhatott, erre utal a szabályrendelet azon megfogalmazása, mely szerint „okleveles bába megnyerése és alkalmazása hozatik javaslatba”.
Az elöljáróság és a szolgaszemélyzet fizetését a közgyűlés határozta meg. Nagyobb összeget az elöljáróság tagjai közül csupán a jegyző kapott, aki szolgálata révén, idegenként került a településre. A falu lakói közül választott bíró, másodbíró, közgyám, adószedő vagy pénztárnok, esküdtek mezőgazdasági termeléssel esetleg iparral, kereskedelemmel foglalkoztak, megbízatásukat fizetség nélkül vagy jelképes tiszteletdíjért végezték. A szolgaszemélyzet közül a mezőcsősz a fizetségét terményben kapta. A bába fizetségét a szolgálatait igénybevevők biztosították (minden szülésnél való közreműködésért egy forintot és egy kenyeret kapott).
A hetvenes évek elején a lakosságtól beszedett állami adóhoz képest (föld- vagy telekadó, házbéradó, házosztályadó, személyi adó, jövedelemadó) a településnek a községvagyonáról készült kimutatás szerint mindössze a jegyzői lak a hozzá tartozó hatszáz négyszögöles kerttel, a községháza, valamint a jegyző illetményének részét képező kilencholdnyi legelő alkotta a tulajdonát, ehhez járult a „kántor korcsmáltatásból”, vagyis az italmérés negyedéves jogából (a kántor a latin quattuor = negyedik szó magyarosodott alakja) származó bevétele. Jelentősebb forrást képezett a községi pótadó, amely helyi felhasználásra szolgált. A kiadások főtételét a községi alkalmazottak fizetése képezte. Közművelődési, közoktatási, közjótékonysági célokra egy fillért sem fordítottak.
A közoktatás ellátásáról, az iskolaépületekről, az iskolai felszerelésekről, a tanítók fizetéséről, akárcsak az ország településeinek nagy részén, Álmosdon is az egyházak gondoskodtak.
1892-ben elkészítették Álmosd „tűzrendőri”, vagyis tűzrendészeti szabályzatát, melyben lefektették a veszély elhárítására szolgáló intézkedéseket, a tűzjelzés, tűzoltás módját, s meghatározták a község tűzvédelmére szolgáló oltószerek minimumát is: egy szívó-nyomó szerkezetű fecskendő, egy vízszállító kocsi, egy létra, három tűzhorog, két vaslapát, két vasvilla, öt horog, két bontófejsze, két petróleumfáklya, tizenhat méter nyomótömlő, egy régi rendszerű fecskendő. Minden háztulajdonos köteles volt az azonnali tűzoltásra készenlétben tartani egy legalább ötvenliteres, vízzel teli edényt. Ezenkívül egy két-három hektoliter űrtartalmú, házszámmal ellátott, könnyen hozzáférhető helyen tartott, vízzel telt hordót, melyet az utcában kiütött tűzvész esetén a szekérút szélére kellett gördíteni, hogy a gyűjtőkocsi a tűzvész helyszínére tudja szállítani.
A szabályrendelet elkészítésekor már működött az Álmosdi Önkéntes Tűzoltóegylet, mely 1890. május 1-jén alakult (gondosan kimunkált alapszabályát a belügyminiszter jóváhagyta). Főparancsnoka Balkó József, a jegyzői feladatokat ellátó segédtisztje Schleinig Gábor tanító.
Az 1873-ban elfogadott községi szabályrendelet szerint „éjjeliőr ez idáig alkalmazásban nem volt, szükség esetén a régi bevett szokás szerint – ház sorjában lesz foganatosítandó”– ez azonban nem működhetett eredményesen, mert 1898-ben községi „éjjeli őrködési” szabályrendeletet fogadtak el, mely szerint a település belterületén négy felesketett, hatósági személy teljesített szolgálatot.
Április 1-je és október 1-je között este kilenctől reggel négy óráig, az azt követő hónapokban pedig este nyolctól reggeli öt óráig két járőr párban, folyamatosan a község belterületén tartozott fel és alá járkálni, az éjjeli csend és nyugalom biztosítására felügyelni, „minden neszre éber figyelemmel lenni, gyanús külsejű egyéneket vagy járműveket megállítani és igazoltatni”, tűzvész vagy bármely közveszély esetén a lakosságot a körülményekhez képest legalkalmasabb módon felébreszteni. Az éjjeliőröket a község jelzősíppal látta el, hogy a községi elöljáróság tagjai, a községi főbíró beosztása szerint minden éjjel változó időben ellenőrizni tudják, ébren vannak-e, s a falu mely részén járőröznek. A nappali szolgálatot teljesítők közül az egyik felváltva a kisbírói teendőket is ellátta. Fizetésüket ötven forintban állapították meg, ezt a községi pótadóból fedezték.
Az 1900-as évek fordulóját követően, úgy tűnik, a helység közigazgatása egyre több feladatot vállal magára. Az 1907. évi pótszabályrendelet megalkotására is azért volt szükség, hogy a község kötelékébe került új alkalmazottak illetményét meghatározzák. A faluban körorvos működik, akinek feladatai között szerepel a falu lakóinak gyógyítása mellett a megelőző feladatok végzése, a kisdedóvodára, a népiskolákra való egészségügyi felügyelet, a fertőző betegségek elleni rendszabályok betartásának ellenőrzése, a községben működő bábák tevékenységének felügyelete.
Az elöljáróság gondoskodott a fertőtlenítőőri feladatkör ellátásáról is. A halottak megvizsgálására képzett halottkémet állítanak szolgálatba. Ezt a feladatot egy ideig Szakál János gazdálkodó látta el.
Az érsemlyéni születésű Dobsa Sándor 1907-től gyógyszertárat alapít a községben. Alkalmazásra kerül községi végrehajtó is, ez, közvetve, a település lakóinak egyre fokozódó elszegényedését, a sokasodó anyagi problémákat jelzi.
1912-ben szabályrendeletet alkotnak a községi köztemető rendtartásáról, 1914-ben a közvágóhídról és húsvizsgálatról. A sokasodó adminisztrációs feladatok ellátására jegyzői írnokot, a tűzoltás hatékonyabbá tételére két fizetéses tűzoltót alkalmaznak. Az első világháború idejére már viszonylag olajozottan működő, kiterjedt feladatkört ellátó apparátus áll fel a falu életének szervezésére, a felmerülő kérdések megoldására.
A legnagyobb probléma, a falu felettébb egészségtelen birtokstruktúrájának megváltoztatására azonban nem születhetett megoldás. Bár itt igazán nagy birtokok nem halmozódtak fel egy-egy tulajdonos kezén, mégis 1895-ben a kilenc, száz katasztrális holdon felüli birtok területének részesesedése a falu határából magas: 62,4 százalék. A tizedik száz holdon felüli „nagybirtokos” az Álmosdi Földvásárló Közönség, 845 katasztrális holddal.
E szerencsétlen földvásárlás során a gróf Zay-féle birtok homoki földjét – egyetemes felelősség mellett – a falu népe vette meg. Mivel azonban a vételár törlesztési részleteit sokan nem tudták fizetni, majd a földet ott is hagyták, per per után zúdult a lakosságra. Mindenüket lefoglalták és elárverezték. A hosszas nyomorúság után végre a földügy úgy nyert elintézést, hogy a szegény, fizetésképtelen lakosság földjét a jobb anyagi erővel rendelkezők vették át, egyetemes felelősség nélkül. Álmosd korcsmárosa, Izsák Náthán sok utánjárását Bach Fülöp bécsi bankjánál, a Zay-birtok parcellázójánál, végül siker koronázta. A Nagyváradi Takarékpénztár igazgatója, Hoványi János, a bécsi bankház követelését kiegyenlítette, és elviselhető törlesztési részletekkel biztosította a homoki földek birtokbavételét, a vételárak kifizetését. A területen főként szőlőt telepítettek, s az álmosdiak rovására nagyon sok bagaméri és kokadi lakos is vásárolt ezekből a földekből.
Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika 288 gazdaságot tüntet fel Álmosdon. Ez azonban azért mutat torz képet, mert a köztük szép számmal szereplő pár száz négyszögöles szőlősgazdák vagy a nagy igyekezet árán egy-két holdnyi „földet ragasztó” törpebirtokosok számára e csekély föld nem jelent megélhetési lehetőséget a korabeli gazdálkodási viszonyok között, megfelelő kiegészítő kereset nélkül.
Komoly problémát jelent az egyre inkább terjedő tendencia, hogy a nagyobb birtokokat nem kishaszonbérlet formájában adják ki az eredeti tulajdonosok, hanem a haszonbérletet elnyerők adják tovább a fölterületeket a falu lakóinak művelésre, ami jóval kevesebb jövedelmet biztosít a bérleti lánc végén álló parasztoknak. 1895-ben a gazdaságok területéből megközelítőleg egyharmada haszonbéres.
Nem kedveztek a falu szegény mezőgazdasági munkavállalóinak a földbirtokok élén cserélődő tulajdonosok sem. 1895-ben a száz katasztrális holdon felüli birtoktestek (rész)tulajdonosai között Álmosd régi törzsökös, jelentős földtulajdonnal bíró családjainak képviselői közül már csak néhányuk nevével találkozunk. (Bay Sándor, Fráter Zoltán és dr. Fráter Imre, Balku Lajos, Balkó József, Fényes Berta és Endre, Horváth Antal, Ivánka Gizella). A falu korabeli viszonyait feltáró református lelkész, Székelyhídi Béla kéziratos munkája szerint a település határának jelentős részét kitevő Zay-féle grófi birtok fekete földi részét egy bécsi pénzcsoport, Bach Fülöp bankja vásárolta fel az 1900-as évek elején. A hatszázhatvan holdnyi elsőrangú fekete földet egy tömbben Fisch Lajos debreceni bankdirektornak adta el. (Fisch Lajos fia építtette azt a kúriát, amelyet később Nagy Lajos álmosdi főszolgabírónak adott el. A második világháborút követően az általános iskola céljait szolgálta.)
Az első világháborút megelőző időkben még két, aránylag nagyobb tagbirtok is gazdát cserélt Álmosd határában: a háromszáz holdat meghaladó Szlávy-tag (Szlávy Józsefnek, a kiegyezés utáni miniszterelnöknek és családjának a birtokában volt) és a mintegy kétszázötven holdnyi Puszta. Azonban tőke hiányában ez sem jelentett orvoslást a falu földínségének megoldására. A Szlávy-tagot egy aradi földvásárló vette meg, amit jó pár év múlva csaknem teljes egészében nagylétai jobb módú gazdáknak adott el, a Puszta földjeit pedig pár hold kivételével kokadi lakosok vásárolták meg.
A falu lakosságának jelentős része napszámosmunkával, részes aratással kereste kenyerét. Az első világháborút megelőző időszakban már általános volt a tizennegyedén való aratás, vagyis minden learatott és megkötött keresztből csak ennyi jutott e kemény munka fizetsége gyanánt a feladatra vállalkozóknak. Míg korábban általános volt a harmados kapálás, most fizetség gyanánt csak negyede jutott a gazda által elvetett kapásnövényből, főként kukoricából, a részeseknek. Különösen nagy veszteséget jelentett számukra az érmelléki szőlők kipusztulása filoxéra következtében a XIX. század végén, mivel sok álmosdinak volt az érmelléki hegyeken szőlője, s még többjük számára biztosított pénzkeresetet az ott végzett napszámosmunka.
Az 1890–1900-as évek földmíves munkásmozgalmának hullámverései Álmosdot is elérték. A Mezőfi Vilmos-féle szociális agitáció azonban számottevő eredményt nem hozott.
A kivándorlás mértékét nem ismerjük, de különböző forrásokban felbukkan néhány helybeli neve. Így például Varga Rózáé, akit 1903-ban még a Chernel-féle intézet kisdedóvójaként vett számba Sipos Orbán statisztikája, 1907-ben pedig már Amerikából küld egy piros bársony terítőt az álmosdi református templom úrasztalára. Nem tudjuk, hogy hallotta-e valaha Kovács Bálint az 1925-ben felszentelt álmosdi harang hangját, melyre 1922-ben ő is küldött harminc dollárt Amerikából. A Szána családról tudjuk, hogy visszatért, mert Amerikában született István fiuk az 1926– 1927-es tanévben az álmosdi görög katolikus ismétlő iskola tanulója volt.
A település lakossága 1870-ben még kétezerhúsz fő. Az ezt követő évtizedben 237 fővel csökkent, ennek oka a természetes szaporodás negatív értéke (–21 fő), mely a születések számánál nagyobb mérvű halálozásból adódik; a vándorlási különbözet ugyancsak negatív érték (–216 fő), mely a betelepülők számánál lényegesen nagyobb elvándorlást mutat.
1870-ből még nem ismerjük a felekezeti megoszlást, de a következő évtizedek statisztikai adatai azt mutatják, hogy Álmosd vallási megoszlása alapvetően nem változott a dualizmus éveiben, bár némi elmozdulás tapasztalható az egyes felekezetek között. Változatlanul a reformátusság alkotja a döntő többséget, igaz, a századfordulót követően kissé csökken az aránya, akárcsak a zsidóságé. Növekszik viszont a görög katolikusok száma és aránya, s megjelennek a baptisták is, számottevő erőt képviselve.
A zsidóság lélekszámának és arányának csökkenésében szerepet játszott az Álmosdon állomásozó huszárság távozása. Élelmezése, ellátása az álmosdi zsidóknak jó jövedelmet biztosított. Egy 1940-ben kelt igazoló irat szerint 1888. szeptember hótól 1894 augusztusáig Löblovics Géza és neje, Rosenfeld Lenke is – álmosdi lakosok – „az akkor Álmosd községben állomásozó huszárszázadnak az élelmezésével és ellátásával foglalkoztak”.
A katonaság a feltételezések szerint azért távozott a faluból, mert a legközelebbi vasútállomásig, Érselindig vezető út kikövezését nem tudta vállalni a település vezetése.
A faluban a huszárlaktanya mellett tiszti kaszinó is működött. A laktanya épületeinek egy részét a második világháborút követően bontották le. A Don Miguel-ezred huszárjainak álmosdi tartózkodásáról a házassági anyakönyvek is vallanak a XIX. század második felében kelt házasságkötések kapcsán.
A népesség száma és megoszlása vallásfelekezetek szerint 1880–1910 között
Év
|
1880
|
1890
|
1900
|
1910
|
|---|---|---|---|---|
A település népessége
|
1783
|
1839
|
2046
|
2136
|
Református vallású
|
1224
|
1310
|
1444
|
1434
|
Görög katolikus
|
292
|
291
|
322
|
381
|
Görög-keleti
|
–
|
3
|
–
|
6
|
Római katolikus
|
87
|
73
|
110
|
108
|
Izraelita
|
165
|
159
|
166
|
152
|
Evangélikus
|
15
|
3
|
4
|
3
|
Egyéb
|
–
|
–
|
–
|
52
|
Az 1910-es népszámlálás adatai tanúskodnak Álmosd foglalkozási viszonyairól, a település agrárjellegéről. A 2136 fős lakosságából 933 fő (603 férfi, 133 nő) kereső, az eltartottak száma 1203. A mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozók száma a kereső népességen belül 736 fő, akikhez kilencszáznegyven eltartott személy tartozik. Iparral 78 fő foglalkozik 145 fő eltartásáról gondoskodva. Jelentősnek mondható a kereskedelemmel foglalkozók száma (28 fő, 42 eltartottal), valamint a faluban élő földbirtokosok, értelmiségiek szolgálatában álló, házicselédeké is (harmincan vannak, öt eltartottal). Az egyéb és ismeretlen foglalkozásúak száma 21 fő, 23 eltartottal. A közlekedés hét embernek ad kenyeret, további tíz eltartásáról gondoskodva. A kisebb létszámú foglalkozások közül megemlítjük még a kétfőnyi véderőt, akik a községben létesített csendőrőrsöt képviselik; nem lévén házasemberek, eltartottakat nem sorolt melléjük a statisztika.
A megvallatott statisztikai adatok beszédesen szólnak Álmosd korabeli egészségügyi viszonyairól is. 1901–1915 között a településen 112-en haltak meg gümőkórban. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon népbetegségnek számító tüdőbaj (ezer lélek közül átlag három és fél halálát okozva), településünkön különösen gyakran szedte áldozatait. Az említett időszakban elhunyt 796 helybeli közül majdnem minden hetedik halálának okaként ez szerepelt.
A dualizmus időszakában jelentkező gazdasági nehézségek, társadalmi feszültsége ellenére is érzékelhető gyarapodás a faluban, a meghatározó erősségű református egyházhoz köthetően. Más fejezetekben már szóltunk róla, hogy 1868-ban nagy lelkű adomány révén felhangzik az orgonaszó az álmosdi templomban is, 1882-ben befejeződik a templom és torony nagyjavítása. 1886-ban nem odázható tovább a falu központjában álló lelkészlak tetejének náddal való átfedése, 1894-ben a lelkészlak és a templom erődítmény kerítésének a kijavítása. A régi iskolaépületek reparálásáról, és az elodázhatatlan újak megépítéséről az iskolatörténeti fejezetben már említés történt. 1906-ban a falu a református templom tornyára szerelt órával gyarapszik.
A holtakat elsirató, az élőket hívogató harangnak, a messzire hangzó harangszónak a települések mindennapi életében fontos időjelző, hírt adó-hírvivő szerepe volt. Ezért is volt jelentős esemény, hogy 1900-ban két új harangot is kapott a református torony. Annál is inkább szükség volt rájuk, hiszen 1884-ben, egy tűzeset alkalmával, a lakosság riasztására félrevert nagyharang megrepedt. S hiába fordíttatták meg a harangot 1899-ben egy helybeli gépésszel, úgy gondolván, így élvezhetőbb lesz a hangja; csúfolták is eleget miatta az álmosdi atyafiakat a környező falvak lakói.
A költségek fedezésére időről időre kivetett rendkívüli egyházi adók komoly tehertételt jelentenek a lakosságnak. A nemesi kiváltságuktól megfosztott földbirtokososztály, arra való hivatkozással, hogy „az Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk”, nem hajlandó elfogadni a vagyon nagyságán alapuló egyházi adózást. A kivetett adókulcsok sorozatos elégedetlenségeket szülnek. Jelentős egyházi adóhátralékok halmozódnak fel. Az 1890-es években nagyon sokan kérik egyházi adóik törlését vagy leszállítását. Ugyanakkor feltétlenül megemlítendő a vallások békés egymás mellett élését és a közcél felismerését is illusztráló nemes gesztus, hogy 1900-ban a harang öntéséhez a falu zsidói és más vallású közösségei is hozzájárultak szerény adományaikkal.
Miután 1885-ben meghalt Ember József, a települést harmincöt éven át szolgáló, számos jelentős eredményt felmutató lelkész, az egyházi gyűlés azzal a kérelemmel fordul az egyházmegyei közgyűléshez, hogy tekintettel az egyház súlyos anyagi helyzetére – adósságai kifizethetésére – három évig engedélyezze a lelkészi állás betöltésének elhalasztását. A háttérben meghúzódó igazi ok tulajdonképpen az volt, hogy az álmosdi egyház főgondnoka, Fráter Zoltán, a Ferenc fia mellett nevelőként alkalmazott Végh József segédlelkészt – már 1884. május 25-étől az álmosdi egyház alkalmazta – szerette volna megválasztatni lelkipásztorul, aki azonban tanulmányait még nem fejezte be, s így nem volt választható.
Az egyházmegyei és kerületi közgyűlés az álmosdiak kérését elutasította, s mivel újra csak megtagadták lelkészválasztást, 1885. augusztus 18-án az egyházmegyei közgyűlés a lelkészi állásra pályázók közül Bajza Antal értarcsai lelkész mellett döntött, aki állását 1886. március 14-én foglalta el. Kezdetben nagyon ellenséges indulattal fogadták, különösen a földbirtokosok.
A század elején minden bizonnyal kezdeményező, agilis papjának, Szeremi Viktornak (1901– 1917) és a körülmények kedvező alakulásának köszönhető, hogy a szegény álmosdi görög katolikus egyházközségben is számottevő változások tapasztalhatók. 1909-ben új iskolát építtet a közösség, majd sor kerül a templom belsejének rendbe hozására. Szabó Lajos helybeli mesteremberrel 24 padot készíttetnek a templomba, Czégén József margittai templomi festővel kifestetik a falakat, ő végzi el az ikonosztáz, képhomlokzat s az oltárfelszerelések, apróbb tárgyak festését a szükséges aranyozásokkal, Lindenfeld helybeli asztalos az ikonosztáz homlokzatán végez asztalosmunkát. A korabeli számlák szerint a templom belső felújítása közel ezer koronába került. Ehhez járult még a híres Rétay és Benedek cégtől Pestről rendelt templomi zászlók, szobrok költsége.
1911. szeptember 3-án templomszenteléssel, körmenettel ünnepelték meg a nagy eseményt.
Az első világháború alatt is tovább gyarapszik a hívek áldozatkészségéből az egyház. Valeán Teofil (1917) egykori kokadi parochus személyében erősen csalatkoztak a hívek, évekig pereskedtek eltulajdonított pénzük miatt, de az utána következő Bagotai Lengyel Kornél (1917–1922) lelkiismeretesen és buzgón végezte egyházi szolgálatát. 1918-ban megszervezte a Rózsafüzér Társulatot, s megkezdte a templom és a lelkészlak külső felújítását, ami a háború ellenére sem tűrt halasztást, mivel a falak salétromosak, a tetőzet hiányos volt.
Az első világháború egyre több megrázkódtatás hozott. 1917 júliusában a temesvári katonai parancsnokság hadi célokra leszerelte és elvitette a református templom nagyobbik harangját. A gyülekezet a templom előtt vett búcsút virágokkal feldíszített kedves harangjától, s élén a lelkésszel, a falu határáig kísérte. Csendesebb lett az Oláhfaluból hallatszó is, miután a görög katolikus templomból szintén a hadiüzembe vitték az egyik harangot.
Székelyhídi Béla kéziratos egyháztörténete szerint Álmosdról több mint hatszáz ember volt fegyverben, közülük 10l a hősi halott, s a hadirokkantak száma is mintegy negyvenre tehető. Az itthon maradt öregek, gyermekek, nők biztosították a mezőgazdasági termelés menetét. A határ három évben bő termést adott, azonban 1918-ban a késő tavaszi fagyok elvitték a kalászosokat, lefagyott a szőlő is. A falu lakossága kenyér nélkül maradt. A református lelkész vezetésével a bihardiószegi Weisz-malomban felhalmozott katonai lisztkészletből november első napjaiban mintegy ezernyolcszáz mázsa lisztet Álmosdra szállítanak, s havonta kétszer jegyre – a kenyér nélkül levőknek – kiosztanak.
1918 novembere a háborús kormányzati rezsimmel és annak helyi képviselőivel szemben felgyülemlett elégedetlenség lángra lobbanásának időszaka. November elején a nép követelésére távoznia kellett állásából a községi elöljáróság egy részének Álmosdon. Hasonló követelésekkel léptek fel Komádiban, Irázon, Nagyrábén, Bárándon is. 1919 márciusában, a csucsai front felbomlása után, falunk is román megszállás alá kerül.
Anya gyermekeivel 1900 táján (Speth Józsefné született Both Ilona, 1876, Álmosd, fiaival, Lajossal, Józseffel és az ölében Gyulával)
Ifjabb Bay Sándor Nádasdy-huszárkapitány az első világháborúban két és fél évig volt orosz hadifogságban (az állók között balról az első). Az itt szerzett betegségben, Losoncon hunyt el, 1918-ban
