Csút vagy Csőt

Teljes szövegű keresés

Csút vagy Csőt
A vidéket benépesítők már az őskorban megjelentek a vizekben, legelőkben, erdőkben gazdag tájon. A terület régészeti feltárása napjainkig nem fejeződött be, az eddig ismert leletek a kastély építésének köszönhetők. A Váli-víz mellett emelkedő dombon a XIX. században három korszak nyomai kerültek elő. Az üvegház helyén kelta temetőt tártak fel. Ennek közelében leltek a fehér márványból faragott, Mithras istent ábrázoló domborműre. A parkban megtalálták a késő avar kori temető néhány sírját, öntött bronz övdíszekkel, női ékszerekkel.
A honfoglalás és az államalapítás korszakáról éppúgy hallgatnak a régészeti leletek, mint az írott források. A IX. századtól a XIV. századig eltűnik a szemünk elől Csút (Alcsút és Felcsút egyaránt). Györffy György kutatásai alapján tudjuk, hogy Csúti nemes, valamint Alcsút és Felcsút falu néven 1339-ben Chuth Superiori et Inferiori szövegkörnyezetben Sávoly szomszédjaként szerepel.
Alcsút (Olchut) első okleveles említése, amely a Felcsúttól történő megkülönböztetés kezdeti időszakát bizonyítja, 1365-ből való. Az előzőleg felmért tíz kaszányi földet, amelyet Hasas Fülöp budai polgár a székesfehérvári keresztes konventtől bérel, a „feulchuth”-i nemesek a magukénak, míg az alcsúti és a „sarol"-i nemesek a keresztesekének vallották. Kont Miklós nádor a pereskedést azzal zárta, hogy 1365. november 29-én a keresztesek és a felcsúti nemesek közötti vitás csúti birtokrészt az előbbieknek ítélte.
Alcsút első okleveles említésekor kell megjegyeznünk, hogy Csútot a szakirodalom gyakran összetévesztette a Csepel-szigeti Csőttel, ahol IV. Béla 1264-ben premontrei monostort alapított, amelyet Mátyás király 1482-ben a pálos rendnek adományozott. A Mohács előtti oklevelek helytelen olvasatából, a szövegkörnyezet kritikai értelmezésének elmulasztásából adódó Csút–Csőt azonosítás a XVI. század első felétől számtalan ellentmondást szült. Ez a megtévesztő azonosság vezetett például oda, hogy a XVI. század első felétől a Fejér megyei alcsúti és acsai birtokokra a Pápán újjászervezett pálos rend bejelentette birtokigényét, s az ott élő nemes famíliákat jobbágysorba taszította. A Csőtre vonatkozó oklevelek átültetése Alcsútra és térségére az első monográfus, Károly János képzelőerejét is megmozgatta: premontrei monostort, majd pálos perjelséget „álmodott” a Váli-vízfolyásból kiemelkedő szigetre.
Visszatérve a történeti forrásokhoz, elmondhatjuk, hogy a csúti nemesek megkülönböztetése – Alcsút és Felcsút nemesi származású lakóinak egyértelmű elkülönítése – az oklevelek adatai alapján szinte lehetetlen feladat. A XIV. század második felében megkezdett folyamat – Alcsút és Felcsút megkülönböztetése – a XV. század végén következett be. Az elmondottakat az alábbiak igazolják.
Garai Miklós nádor 1377-ben kiadott mandátumában arra szólította fel a veszprémi káptalant, hogy Simon diák érdekében a kijelölt királyi emberek, közöttük „Chuth-i” Gál diák, járják be a Dús nevű birtokot, amelyre nézve Simon diák és István székesfehérvári keresztes parancsnok hosszas pereskedés után elismerték egymás birtokjogát. A királyi megbízottak között egy „Aba-i Chuth” fia János is szerepel. Feltehető, hogy az uralkodó, I. Lajos (1342–1382) megbízottjai egyazon nemzetségből származtak, tagjai a megye különböző vidékein laktak.
Nagy Lajos uralkodása időszakában bizonyíthatóan Abán és Csúton éltek. Ugyanebben az időszakban az abai Csúth Györgyöt is a királyi emberek sorában találjuk. 1381-ben már egyértelműbb a megkülönböztetés: Chuti Chut fia János és András tűnik fel az oklevelekben. 1411-ben Chuti Miklós fia Pál János kalocsai klerikussal megállapították, hogy a mohai jobbágyok jogtalanul foglalták el a székesfehérvári keresztesek Barchi (Szentborbálapuszta) birtokát. Chuthi János fia Benedek 1414-ben egy hatalmaskodás körülményeit vizsgálta ki, amely a keresztesek iszkai birtokán történt.
Három évtizeddel később már egyértelműen elkülönülnek a Felcsúton lakó nemesek, 1434-ben Felchuthi Bertalannak és fiainak: Istvánnak, Benedeknek, Demeternek és Gergelynek évente november 5-én fizetendő három forintért bérbe vették a székesfehérvári keresztesek felcsúti birtokát. 1435-ben Felchuthi István és Miklós, valamint fiaik két magyar forintért zálogba adták a felcsúti, Telek nevű, ötholdas szántójukat Felchuti János fiainak, Lászlónak és Miklósnak.
1440-ben a királyi emberek között találjuk Chwthi Bertalant aki feltehetően azonos az 1434-ben már említett Felchuthi Bertalannal. Mátyás király uralkodása alatt (1458–1490) feltűnik Chwthi László személye, aki már nem a király megbízottja, hanem a nagyhatalmú Rozgonyiak familiárisa. Csuthy László a csókakői váruradalom birtokosait képviselte a székesfehérvári keresztesek elleni perben. 1438-ban Chwthi Pál Rozgonyi János özvegyének, Dorottyának a megbízottja. Levonhatjuk az adatokból azt a következtetést, hogy a Csuthy család tagjai közül többen a Rozgonyiak szolgálatában léptek. Az említett Csuthy Pál tizenöt esztendő múltával is a családnak (Rozgonyi János özvegyének és gyermekének, Istvánnak) a képviselője.
1498 azonban fordulópontot hoz. Első ízben bukkan fel az oklevelek sorai között „Alsochwth-i” (Alsócsúti) Fekete Balázs, aki a király, II. Ulászló (1490–1516) személyes megbízottjai között szerepel. 1509-ben újabb nemesi családokról és birtokosokról értesülünk: Marczalthői Miklósról és Amadé Istvánról. Jobbágyaik Dyenes Albert és Szentgyörgyi János.
Buda török elfoglalása utáni esztendőben, 1542-ben az alcsúti nemesek az ország székvárosának visszafoglalására szervezett királyi hadsereg meg a hajdúk rablásai és kegyetlenségei ellen tiltakoztak. Ugyanebben az esztendőben pestisjárvány dühöngött a Dunántúlon. A török hadsereg pusztítása, a királyi hadak sanyargatása és a járvány együttesen Alcsút és vidéke elnéptelenedéséhez vezetett.
Rendkívüli helyzet alakult ki Buda (1541), majd Székesfehérvár (1543) elfoglalása után. Fejér megye közigazgatása megszűnt, a megye nyugati területeit Veszprémből, illetve a palotai (várpalotai) várból igazgatták, az északi vidékeket előbb a tatai várból, majd Pilis megyéből felügyelték.
A török megszállás első évtizedeitől a XVI. század végéig a magyar közigazgatás még „nem feledkezett meg” Fejér megye északkeleti területeiről, úgy tűnik – néhány fennmaradt adóösszeírás alapján –, hogy Pilis megye felügyelte a Martonvásártól Bicskéig húzódó régióban a falvakat és az adózókat. Az 1588-ban rögzített adatok szerint Tabajdon hat, Válon négy, Vereben három, Gyúrón kettő, Martonvásáron négy, Etyeken ugyancsak négy adózó portát találtak (egy adóporta négy-öt egész teleknek megfelelő terület).
Felcsúton, Alcsúton és Bicskén ilyeneket nem rögzítettek, korántsem azért, mert az említett falvak elnéptelenedtek vagy lakóik az összeírók elől elmenekültek, hanem azért, mert az említett falvakat – Felcsútot és Alcsútot mindenképpen – kuriális nemesek és azok adófizetésre nem kötelezhető jobbágyai lakták. Az elmondottakat megerősíti Ernő főherceg 1589-ben kiadott parancsa a tatai vár főkapitányához, Paksy Györgyhöz, amellyel védelmébe vette a két Csút (Alcsút és Felcsút), Acsa és Kajászószentpéter nemesi lakosságát, s megtiltotta a főkapitánynak, hogy őket a tatai várhoz paraszti munkára (erődítési feladatok ellátására) rendelje. Egyszersmind utalt arra is, hogy tőlük nem követelheti ugyanazokat a szolgáltatásokat, mint a közönséges jobbágyoktól.
A szűkszavú hazai források mellett lényegesebb népességi, gazdasági utalások lelhetők fel a török forrásokban, elsősorban a defterekben. A török számára – szemben a magyar joggal – nem a nemesi kiváltságok megőrzése, hanem az adófizetés volt a fontos. Gyaurnak – vagyis hitetlennek, rájának –, azaz adófizetésre kötelezettnek tekintettek minden alattvalót, nemest és jobbágyot egyaránt.
Szulejmán szultán 1541-ben foglalta el Buda várát, és ezzel a Duna mentén elterülő falvak török kézre kerültek. A következő esztendőkben a szultán és hadvezérei sorra vették be azokat a várakat, amelyek Buda védelmét szolgálták a keresztény hadak ellen. 1543-ban a török sereg megvívta Esztergomot, Tata várát, Csókakőt, és szeptember 3-án Szulejmán bevonult Székesfehérvárra is. Az 1543. évi hadjárat során a fegyverrel megszerzett területekkel a török hódoltság a sokszorosára bővült. A meghódított és a Török Birodalomhoz csatolt részeken a magyar hagyományoktól idegen új közigazgatást vezettek be.
A megszállók – akárcsak a bizánciak – nem választották el egymástól a katonai és a polgári közigazgatást. A meghódított területeken nagyobb tartományokat, úgynevezett vilajeteket hoztak létre. Ezeket, mivel az élükre kinevezett, katonai és polgári ügyeket egyaránt intéző tisztviselőket beglerbégnek hívták, beglerbégségnek is nevezték. A vilajetek több szandzsákra tagolódtak, ezek élén a szandzsákbég állt. A legkisebb katonai és polgári közigazgatási egység pedig a nahije volt. A vilajetek pénzügyeit a mál defterdári intézte az alá beosztott defterdárok segítségével. A jogszolgáltatást és vele párhuzamosan a katonai-polgári adminisztráció ellenőrzését végző személy a kádi.
A Török Birodalomban – ellentétben a nyugat- és közép-európai példával – nem alakult ki olyan nemesi réteg, amelynek hatalmát örökletes földbirtok biztosította volna. A polgári és katonai feladatokat ellátó személyek (kivéve a zsoldosokat, janicsárokat) meghatározott időre szolgálati birtokokat kaptak.
A birtokosokat a szolgálati birtok jövedelme alapján osztályokba sorolták. A húszezer akcse (török fizetési eszköz, ötven akcse tett ki egy magyar forintot) jövedelem alatti birtokosokat timár-, a húsz és százezer akcse közötti birtokosokat ziámet-, a százezer akcsét meghaladó jövedelmet élvezőket hászbirtok illette meg. A katonai szolgálattal tartozók a hadjáratok idején birtokaik jövedelme szerint fegyvereseket állítottak ki. Ugyancsak hászbirtoknak nevezték a szultán közvetlen hatalma alatt maradt területeket, rendszerint ezek biztosították a legjelentősebb jövedelmet.
Az adózásra kötelezettek összeírásának több fajtája ismert. A defterekbe (jegyzékekbe) összeírták az állami fejadót fizető rájákat (adófizető alattvalókat), és feltüntették az egyes birtokok jövedelmeit. Az adózók az állami adófajták mellett földesúri járadékokat (köztük tizedet) fizettek – akárcsak korábban –, amit az előző három év termésátlaga alapján határoztak meg. A rájáknak robotolniuk is kellett, vagyis ingyenmunkával tartoztak. A település határához tartozó, de gazdátlanná vált földek, elsősorban a magyar földesurak majorságai szultáni rétté lettek, amelyeket a kincstár bérbe adott az úgynevezett tapu – birtoklási illeték – ellenében, valamint a terménytizedek megfizetésének feltételével.
Alcsútot a budai vilajet budai szandzsákjába, azon belül is a budai nahijébe sorolták. A budai szandzsákot 1546-ban, 1559-ben, 1562-ben, 1570-ben, 1580-ban, 1590-ben és 1613-ban írták össze, de az 1570. és 1613. évi defterek elvesztek, illetve megsemmisültek. A XVII. századra meglazult az adminisztratív fegyelem, csak a régi deftereket újították meg, így például az 1613. évi is az 1590. évi adatok alapján készült.
Az 1546. évi összeírás Alcsútra adatot nem tartalmaz, feltehetően a Buda és Székesfehérvár elfoglalásával együttjáró hadmozdulatok alatt lakói elhagyták, menekülésük útvonaláról megbízható adatok nem maradtak fenn.
A török összeírások főbb tételei
Év
Haszonélvező
Tizedekből származó jövedelem
1559
Mahmud timárbirtokos
1548 akcse
1562
Szinán bég ziámetbirtokos
3310 akcse
1580
Kászim ziámetbirtokos
3410 akcse
1590
A birtokosra nincs adat
2420 akcse
 
Táblázatunk megmutatja, hogy az 1559. évi és az 1580. évi defter adatai alapján a bevételek megkétszereződtek, majd tíz esztendő alatt, 1580 és 1590 között mintegy harminc százalékkal csökkentek. A jövedelmek öszszege 1559-ben 31, 1562-ben 66, 1580-ban 68, 1590-ben 48 magyar forint.
Az adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tizenötéves háború (1591–1606) kirobbanásáig közel négy évtizeden át folyamatosan lakott hely a török forrásokban Alsócsút néven szereplő település. A tizedjövedelmek összege azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a XVI. század utolsó negyedében a település gazdasági teljesítőképessége csökkent. Megállapításunkkal egybevágnak a népességre, a termelésre és szolgáltatásra vonatkozó adatok is.
Az 1559. évi deftert követően Alcsút népessége lassú gyarapodásnak indult, a helyben lakók létszámát negyven-ötven főre becsülhetjük. Húsz esztendő alatt a családfők száma megkétszereződött, a népesség elérhette a száz főt. Ez a lélekszám meg is maradhatott a tizenöt éves háború kirobbanásáig.
Az adóösszeírások foglalkozásra utaló adatokat is tartalmaznak: 1559-ben egy juhos gazda, 1562-ben két birkatartással is foglalkozó személy élt Alcsúton, mindketten ott voltak még 1590-ben is. (Lásd: Függelék II–III.)
A népesség összetétele a XVI. század második felében
Év
Családfők
száma
Nőtlen fiaik
száma
Családfők
nőtlen testvérei
Egyéb
nőtlenek
Összeírtak
száma
1559
7
1
8
1562
10
1
11
1580
15
3
1
1
20
1590
15
5
20
 
Tizedkötelezettség és szolgáltatások a XVI. század második felében
1562
1580
1590
Búzatized
100 kile
25 kile
15 kile
Kevert tized
25 kile
24 kile
24 kile
Musttized
236 pint
170 pint
50 pint
Bab- és lencsetized
10 akcse
10 akcse
Kender- és lentized
30 akcse
30 akcse
11 akcse
Tűzifa- és szénaadó
200 akcse
742 akcse
750 akcse
Szalma ára
130 akcse
10 akcse
Báránytized
12 darab
8 darab
8 darab
Méhkasok száma
28 darab
30 darab
3 darab
Sertések száma
45 darab
25 darab
3 darab
Menyasszonyadó
együttesen
Hordóadó
 
156 akcse
30 akcse
Bírságpénz
85 akcse
150 akcse
150 akcse
 
Ez esetben az összeíró a juhok számát nem rögzítette, minden bizonnyal szolgáltatási kötelezettségeik közé tartozott a báránytized.
A hivatkozott adatok egyértelműen jelzik: a mezőgazdasági termelés a népesség számának gyarapodásával ellentétes irányú. Az egyes családokra jutó termésátlag 1562-ben 125 kile gabona (egy kile 25,65 kilogramm), 236 pint must (egy pint 1,69 liter). 1580-ban 32 kile gabona és 33 pint must, 1590-ben 26 kile gabona és 33 pint must. Alsócsút lakossága tehát folyamatosan elszegényedett, és ugyanezt bizonyítják a juhtartásra, sertéstartásra és méhészetre utaló adatok is.
A faluhoz majorság tartozott, amely 1562-ben egy török birtokába került. 1580-ban feljegyezték: „Telki Mihály majorsága a nevezett falu közelében Ali bin Iljásznak, a váli vár várnagyának birtokában, szántja-veti, s évről évre a földesúrnak tizedváltságként ötven akcse (azaz egy magyar forint) általányt fizet, rét 15 szekér.” Az utóbbi mennyiség nem egyértelmű: nem határozható meg, hogy tizenöt szekér szénát termő rétről, vagy tizenöt szekér szénatizedről tesz említést a defterdár.
A fennmaradt török adóösszeírások nemcsak Alsócsútról és Telki Mihály majorságáról, hanem a faluhoz tartozó Vértespusztáról is szólnak, amelyet településünkhöz hasonlóan 1559-ben vettek első ízben nyilvántartásba: „Verd puszta, ráják nélkül. Mivel a nevezett puszta üres és elhagyott – olvashatjuk az összeírásban –, birtokba adása jogos.” Músza Cselebi, a ziámetbirtokos, a háromszáz akcse tapu-illetéket a kincstárnak befizette.
1562-ben a puszta jövedelme a tizedekből elérte az ezer akcsét. Haszonélvezője: Berber Karagiz timárbirtokos. 1580-ban ugyancsak ezer akcse a tizedjövedelem, azonban a haszonélvező személyében változás következett be: az említett birtokost Perván timárbirtokos váltotta fel. 1590-ben már falunak írják össze: Ahmed bég majorsága Vért, ahol négy családfő telepedett meg. A gazdálkodásra utaló adatokat a tizedjövedelmek az alábbiak szerint rögzítették: búzatized húsz kile, kevert tized húsz kile, méhkasok száma hatvan, sertések száma tizenhárom, bírságpénz huszonöt, széna- és tűzifaadó ötven akcse. A jövedelmek összegzése alapján megállapíthatjuk, hogy egy család átlag száz kile gabonát termelt. A földesúri jövedelmek teljes összege hétszázötven akcsét tett ki.
A török hódoltság első évtizedeinek viszonylag békés korszakát a tizenöt éves háború törte meg. Úgy tűnik, hogy a XVI. század végétől az 1620-as évekig lakatlan Alcsút a hozzá tartozó majorsággal és Vérttel együtt. A nagy háborút lezáró zsitvatoroki béke (1606) ismét kedvező feltételeket biztosított a falvak benépesítésére. Az újratelepülők feje fölött azonban ismét viharfelhők gyülekeznek: a Pápán újjászervezett pálos rend bejelenti birtokigényét, a korábban nemesi kiváltságot élvező lakosokra az alávetettség, jobbágyi sors vár.

Avar kori edények

Janicsárok

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT