A korona jobbágyai

Teljes szövegű keresés

A korona jobbágyai
A pálos rend feloszlatását követően az alcsúti és acsai uradalom állami tulajdonba, a vallásalap kezelésébe került. Az 1786. március 20-án végrehajtott felmérés szerint a majorsági földek háromezer magyar holdat tettek ki, ebből a szántók 1481, a rétek 441, az erdők 390, a szőlők pedig 144 magyar hold terjedelműek voltak. Az egyéb területek (belsőség, temető, utak és haszontalanok) megközelítették a százharminc magyar holdat.
Az 1768. évi urbárium, amelynek az úrbéres jobbágyokra vonatkozó pontjai tiltakozást váltottak ki, tíz esztendő múlva átdolgozásra került. 1779-ben új úrbéri szerződés alapján szolgáltak az alcsútiak. A legszembetűnőbb változás a jobbágyok használatában levő földek mennyiségét illetően figyelhető meg: amíg 1768-ban tizenegy egész ötnyolcad telket mértek ki, addig 1779-ben a telkek száma megháromszorozódott, mennyiségük elérte a 37 és fél egész telket. Vagyis bő egy évtized alatt az úrbéresek gazdasági megerősödése következett be, gyarapodtak kézi munkaerőben és igásállatokban is. A telkes jobbágyok mellett tizenhét zsellér és hét más „hátán” (más házában) lakó élt a faluban. A telkesek között is gazdasági rétegződésnek vagyunk tanúi: kialakult a módos gazdák csoportja, egész telekkel tizenkilenc családfő rendelkezett (1768-ban a legnagyobb teleknagyság a fél telket el nem érő háromnyolcad külsőség).
A szolgáltatásokban is jelentős változást tükröznek a források. A faluközösség kérésére – egybevonva a földesúri kilencedet és egyházi tizedet – valamennyi termésből nyolcadot adtak. Egy 1786-ból fennmaradt kimutatás szerint búzából 43, kétszeresből (búza és rozs keverékéből) 114, rozsból száz, árpából ötven, zabból 279, kukoricából hatvan mérővel szolgáltattak be. Adtak továbbá kilencszáz fej káposztát és kétszáz font kendert.
A jobbágyok használatában levő földek növekedése határozta meg az ingyenmunkát, a robotot is. 1779-től évente 2882 robotnapot állapítottak meg. Egy 1783-ból fennmaradt lajstrom szerint Hatvanpusztán száznegyven, a szőlőkben 219, a réteken (kaszálás, betakarítás) 394, szántás és vetés időszakában 134, aratáskor 592, a vért- és szentgyörgypusztai határrészben 94 napot robotoltak. Az uradalomi fuvarok teljesítése 119 napot jelentett, ennek zömét – 111 napot – a pálosok pesti rezidenciája vette igénybe. A szomszédos Acsára mindössze két fuvarnapot kért az uradalom. A majorsági szérű, valamint a vendégfogadó körüli teendőkre tizenkilenc napot fordítottak.
A lajstrom összegzése szerint a robotkötelezettség közel egynegyedét (679 napot) nem használták fel. Az uradalom éves bevételeit több mint kétezer-négyszáz forintra becsülték. A Váli-völgyet átszelő szárazföldi út mentén kilencven „szolidnak” tartott lakóház emelkedett. Az uradalom épületei közül az ispán és a hajdúk házát, a présházat és a vendégfogadót kell megemlítenünk.
A XVIII. század utolsó harmadától népességében, gazdasági teljesítőképességében gyarapodó település körvonalazódik a forrásokból. 1776-ban – a II. József-kori népszámlálás előtti évtizedben – 605 fő élt Alcsúton, 318 felnőtt és 287 tizenöt éven aluli gyermek. Az értelmiséget a református lelkész és a tanító képviselte, a lelkész feleségével és négy tizenöt éven aluli gyermekével a parókia épületében lakott.
Ez az az időszak, amikor a túlnyomórészt reformátusok lakta faluban megjelennek a római katolikusok is. Az 1770-es években létszámuk megközelítette a hetvenet, 1787-ben pedig 112 ez utóbbi felekezethez tartozót vettek számba, az acsai katolikus templomot látogatták, a pasztorálással összefüggő teendőket is az ottani plébános látta el.
A békés, háborúk sem zavarta évtizedekben a természeti csapások okozták az alcsútiaknak a legtöbb kárt. 1783-ban a különösen kemény tél az őszi vetést tette tönkre, ugyanabban az esztendőben, július 13-án nagy vihar – jégeső és felhőszakadás – pusztított a határban, letarolva a vetést és a szőlőt. A megyét értesítő alcsútiak „végső szükségbe jutottak”, adójuk csökkenését kérték a tekintetes hatóságoktól.
A kemény tél és a pusztító vihar átmeneti visszaesést okozott, az évtized végén azonban már annak vagyunk tanúi, hogy a jobbágyközösség a vallásalappal a vértpusztai földek egy jelentős részére bérleti szerződést köt. A bérlemény 2006 magyar hold szántóból, 185 hold rétből és 117 hold legelőből állt. A szerződés a gazdatársadalom megerősödését és vállalkozó kedvét bizonyítja. Megfelelő munkaerővel, igásállattal, eszközökkel rendelkeztek a több mint kétezer-kétszáz hold megműveléséhez.
Vállalkozásuknak eredményesnek kellett lennie, ugyanis évente háromezer forint bérleti díjat fizettek. Annak teljesítéséért pedig egyetemlegesen – „mindennemű jószágokkal” – feleltek, ahogy a contractusban megfogalmazták: „az árendások minnyajon egyért és egy minnyajaért”. A szerződést Széplaky János, a vallásalap tiszttartója és az alcsútiak képviselői írták alá, nevezetesen: Balázs Péter bíró, Veres Ferenc törvénybíró, az esküdtek; Balázs Mihály, Bárányos András, Bárányos Mihály, Simon János és Somogyi Mihály. Az 1691-től használt NOB[ILES] ALCSUTH feliratú pecsétnyomóval hitelesítették a faluközösség vezetői az okmányt.
A település népességének alakulására, rétegződésére a legmegbízhatóbb adatokat az első, a magyar korona minden országára kiterjedő népszámlálás nyújt, amelyet II. József (1780–1790) rendelete alapján 1784 és 1785 között hajtottak végre. Jelentőségét sokoldalúsága mellett az is kiemeli, hogy számba vette a társadalom valamennyi rétegét.
Alcsúton 96 lakóházban hatszázhetven lakost – valamennyien keresztények – jegyeztek fel. A II. József-kori összeírás végrehajtásakor a tényleges népességből a nők létszáma 329, a nemeseké 42 (már nem kurialisták, hanem jobbágytelken élők), rajtuk kívül egy „papi rendből való” (a református lelkész) és négy mesterember élt a faluban.
Az úrbéres társadalom helyi jellemzőit rögzítve az összeíró 54 telkest földművesként, polgár és paraszt örökösének 32, zsellérnek 64, a „birodalom egyéb szükségeire” 27 személyt tüntetett fel. Korabeli értelmezés szerint az egyházi személyek rovata valamennyi vallásfelekezet papjának számát rejtette, s korra való tekintet nélkül jegyezték fel a nemescsaládok valamennyi férfi tagját is.
A földművesek rovatába kerültek a telkes jobbágyok. Az úrbéres telekállomány kategóriái szerint a használt földterület döntötte el a telkes vagy zsellér jogállását, a negyedteleknél kisebb földterületen gazdálkodó már zsellérnek minősült. Abban az esetben, ha házzal és belsőséggel (kert) rendelkezett, házas zsellérnek, ha más házában lakott a családjával, ház nélküli zsellérnek nevezték. A házas zsellérek csoportjába az alapértelmezésen kívül beletartoztak a faluközösség alkalmazottai (a kovács, a pásztor), az uradalmi szolgák és szolgálók, a testi hibában szenvedők. Életkoruk szerint két csoportba sorolták a gyerekeket: az egy–tizenkét év közöttiek száma 79, a tizenhárom–tizenhét év közötti, már munkára foghatóké 33.
Összegezve az elmondottakat: házak száma 96, családok száma 118, a tényleges népesség 670, papok száma egy, nők száma 329, nemesek száma 42, jobbágyok száma 54, polgár és paraszt örököse 32, zsellér 64, egyéb 27, mesterember négy, gyermekek (egy–tizenkét éves) 79, (tizenhárom–tizenhét éves) 33.
A népszámlálással közel azonos időben elkészített katonai felmérés (Militärische Landesbeschreibung von Ungarn 1782–1785) alapján Alcsút esetében alig árnyalhatók a korábban elmondottak. A felmérés katonai, stratégiai célból készült, olyan rendeltetéssel, hogy az egyes települések hadszíntérré válásának esetére hiteles adatokat nyújtson. Igen szűkszavú feljegyzés olvasható ebben településünkről: egy öreg, erős templom (református) található itt, útjai jók. Úgy tűnik tehát, szilárd, kőből emelt épület csupán a református templom volt. Felületesnek tűnik a katonai öszszegzés, nem említi meg a vendégfogadót és a kocsmaházat. A környező településekről is csak azt jegyzi fel, hogy Felcsút fél, Bodmér ugyancsak fél, Boglár (Vértesboglár) egy és háromnegyed órai járásra fekszenek.
A XVIII–XIX. század fordulója, majd az új évszázad első évtizede jelentős változásokat nem hozott. A vallásalap kezelésében levő uradalom a napóleoni háborúk okozta gazdasági fellendülést kihasználni nem tudta. A bérleti rendszerben hasznosított földeket valósággal kiszipolyozták, nem trágyázták, a legelőkön tartott, egyes feljegyzések szerint többezres juhállomány pedig félsivataggá változtatta a kultúrtájat. A vallásalap gazdasági beruházásokat nem hajtott végre.
A napóleoni háborúk korából a katonáskodásra utaló adatok a leglényegesebbek. Mohoss Ferenc alszolgabíró 1801 elején jelentette a vármegyének, hogy az alcsúti illetőségű Bátori János katonaszökevénynek lefoglalható vagyona nincs. A hatóságok igen szigorúan léptek fel az ilyen esetekben, ezt bizonyítja, hogy Bátori János ingó és ingatlan vagyona ügyében a helyszínre érkező alszolgabíró a bicskei illetőségű, ugyancsak katonaszökevény Urbán István szőlőjét hatvan forint értékben árvereztette. 1810-ben Rajkó József csizmadia János nevű fiának leszerelését kérte, mert egészsége megromlott, s fia nélkül családját nem tudja eltartani.
A hétköznapok sokszor nyomorúságos pillanatait őrizték meg a források. Takáts János „véletlen tűz következtében kárt szenvedett” – két esztendőre adómentességet kért. A helyszínre siető alszolgabíró jelentése szerint a kérelmezőt százötven forint kár érte. Dobozi János hatgyermekes özvegye arról panaszkodott, hogy szőlőjüket néhai férje zálogba adta Csuti Istvánnak, aki arra hamis záloglevelet készíttetett.
A jobbágyok és a jobbágytelken élő nemesek között a katonai terhek miatt keletkeztek feszültségek. A telkesek arra kérték a megyét, hogy a több mint öt egész telket művelő nemesek is vegyék ki részüket a katonatartásból. A közgyűlés megállapította, hogy az armalis nemesek személyük után adómentesek, de jobbágytelkük adóköteles, ily módon kötelesek a beszállásolási terheket megosztani a telkesekkel. Utasította Pázmándy János szolgabírót (baracskai közbirtokos), hogy minden kivételezést mellőzve szedje be a jobbágytelket művelő armalistáktól a reájuk kivetett élelmiszer-szolgáltatásokat. Több sem kellett a falu vezetőinek: 1808 tavaszán már előfogatok kiállítására, útjavításra is kötelezték az armalistákat. A község zsarolása természetesen törvényellenes volt.
A század elejétől a jobbágytelken élő és csak armalissal (nemesi bizonyságlevél) rendelkezők és a falu telkesei között távolságtartó magatartás alakult ki. A szolgabíró keményen megintette a községet, és megtiltotta az armalista nemesek zaklatását. Eljárása során tudomására hozta a bírónak: ők még a katonaság részére beszolgáltatott naturálék (termények) elszállítására sem kötelezhetők. (A nemesek 1843. évi összeírását lásd: Függelék VII.)
Az egyéni károknál és perpatvaroknál súlyosabb csapás érte a faluközösséget: 1809 júniusában jégeső verte el a termést, 34 240 forint kár keletkezett. Ez az összeg hétszerese volt az évente fizetett adónak. Fejér megye közgyűlése a jégverés sújtotta szántóföldek és szőlők adóját két esztendőre törölte.
A napóleoni háborúk végén elkészült Alcsút általános gazdasági leírása, amelynek főbb adatai a következők: a falu központjában állt az uradalmi vendégfogadó és a mészárszék, továbbá a zsidó kereskedő bérelte uradalmi épület: a vegyesbolt. A gazdatiszteket fogadta be az ispánház, ugyanott volt a hajdúk háza, valamint az erdőkre felügyelő erdészé.
A negyven egész telken 64 jobbágy gazdálkodott. A telkesek vagyoni, gazdasági rétegződésére utal: háromnegyed telken 33-an, féltelken harmincan gazdálkodtak, egynegyed telket (hat magyar hold szántó) egyetlen családfő művelt. A házas zsellérek száma tovább gyarapodott, meghaladta a félszázat. A jobbágyok használatában levő területek: belsőség hetven hold, káposztás és kenderföld 48, kukoricaföld 73, szántó 1069, rét 323, legelő 463, szőlő 156 hold.
Az uradalmi, majorsági terület: belsőség tizenhárom hold, káposztás és kenderföld 154, kukoricaföld tizenkettő, szántó 396, kaszáló 154, legelő 41, erdő 425, puszta föld (meg nem művelt és haszontalan) 75 hold. Az úrbéres és a majorsági terület együttes nagysága megközelítette a háromezer-ötszáz magyar holdat, de ezek a számok nem tartalmazzák a faluhoz tartozó valamennyi puszta (Hatvan, Vért, Szentgyörgy) adatait.
Az uradalom éves bevételét 3822 forintra becsülték, a legjelentősebb tételeket a jobbágyok természetbeni szolgáltatásai adták: évente 125 mérő búzát, százötven mérő kétszerest, 29 mérő rozsot, 109 mérő zabot szolgáltattak be. Borkilenced címén 79 vödör fehér- és 39 vödör vörösbort szállítottak az Acsán levő uradalmi pincébe.

II. József császár

Az alcsúti pecsétnyomó lenyomata

A Váli-völgy katonai térképen

Fejér megyei nemesi felkelők zászlaja (1810)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT