V. A vérbosszú.

Teljes szövegű keresés

V. A vérbosszú.
A bécsi kamarilla bosszutervei. – Haynau véres munkához lát. – Üldözések, elfogatások. – Batthyány Lajos pöre és kivégzése. – Az aradi gyásznap. – Lenkey tábornok szörnyü sorsa. – A pesti kivégzések. – Déri Mihály a pesti vértanukról. – Kivégzések mindenfelé. – Haynau bukása és halála. – A jelképes (in effigie) kivégzések. – Libényi merénylete. – A Noszlopy-féle összeesküvés. – A korona föltalálása. – Az erdélyi összeesküvés. – Ujabb elfogatások és kivégzések. – A vértanuk névjegyzéke.
A véres tusa lezajlott. Őszi szél sűvit végig a csatamezőkön, s hervadó leveleivel betakarja a friss sirhantokat.
Minden bocsánatra int: a haldokló természet, a józan belátás, mérkőzésünk eredménye. Vitéz seregünk szétoszlott, az országban temetői csönd, alkotmányos szabadságunk darabokra tépve. Mi kell több a győzőnek?
Mikor I. Napoleon a rivolii fényes győzelem után 1797. febr. 2-ikán bevette Mantuát, így szólt a tisztelgő küldöttségekhez:
– Főlényemet megmutattam, s ez nekem elég. Legyen mindnyájuknak bocsánat. Arra fogok törekedni, hogy sebeik, amiket a háború okozott, mielőbb begyógyuljanak.
Pedig ez idegen hódító. Semmi köze az olasz város multjához; s bocsánatot hirdet mégis.
Mennyivel inkább számolhatott hazánk ilyes elnézésre. Hiszen minket százados kötelék füz a Habsburg-családhoz. S ha a pokoli ármány szembeállított is egymással: jöhet idő, amikor ismét jól fog esni a könnyenhivő magyar „Moreamur!” kiáltása.
S csaknem általános volt a hiedelem, hogy Világos után mihamar kifog sütni az engesztelődés melengető napja. S ha törvényes alkotmányunkat egyhamar nem is kapjuk vissza, ott fönt Bécsben azon lesznek, hogy megalázó sorsunk legalább némiképen enyhitessék.
Nem úgy történik. A kamarilla bosszutól liheg. A mi szabadságszeretet, a mi honfierény található Magyarországon: azt mind, mind ki akarja irtani.
Pedig a békéltető sem hiányzott. Palmerston lord az angol külügyminiszter még Világos előtt, aug. 1-én felajánlja közvetitését a háború befejezéséhez. Az osztrák főminiszter: herczeg Schwartzenberg Felix eleintén kitérőleg válaszol. De a midőn hirét veszi Arad, Munkács, Pétervárad meghódolásának, feltámad benne az osztrák dölyf. Látogatást tesz Pontobny angol nagykövetnél, s körülbelül így szól hozzá:
– Angliának semmi köze a mi belügyeinkhez. Palmerston, úgy látszik félre van vezetve, midőn nemes gerjedelemnek nevez oly tetteket, amiket az angol törvénykönyv, mint felségsértést számüzetéssel és halállal büntet; s a miket Kafeloniában, Irlandban és Kanadában Palmerston maga is vérontással nyomott el.
A visszautasítás oly nyers, hogy az öreg Palmerston lordnak elmegy minden kedve a további közvetitéstől.
Majd Paskiewich herczeg lép közbe. Távozása előtt levelet intéz Ferencz József császárhoz, s arra kéri, kegyelmezzen meg a fogoly honvédtiszteknek. „Az osztrák uralkodóház érdekében tett szolgálataimnak ugymond, – ezen kérelmem teljesítése lesz a legbecsesebb jutalma.”
A császár hizelgő szavak kiséretében megküldi Paskiewichnek a Mária-Therézia-rend nagykeresztjét, de kegyelemről szó sincs.
… „Ha szivem sugallatánál – igy szól a többek közt válasza, – nem kellene egyebet követnem: úgy áthatolhatlan leplet borítanék a multra, s másra sem gondolnék csak azokra az eszközökre, amelyekkel a boldogtalan Magyarországon egy bünös lázadás által ütött borzasztó sebeket gyógyítani lehessen. De nekem nem szabad felejtenem, hogy többi népeim iránt is szent kötelességeim vannak, s a birodalmam iránti kötelmeimet sem lehet szem előtt téveszteni.” …
Mondják, hogy az ifju császár szivesen borított volna fátyolt a multra, hanem a tanácsadói, főleg gróf Grünne Károly főhadsegéd, s herczeg Schwartzenberg Felix miniszterelnök lebeszélték nemes szándokáról.
– A forradalom viszketegét ki kell irtani a magyarokból, mondotta Schwartzenberg. – Ez pedig csak úgy tehető, ha a lázadás vezetőit kérlelhetlen szigorral megbüntetjük.

Haynau tintatartója, a melyből a halálos itéleteket megerősítette.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
– Esküszöm, – kiáltott fel egy tanácskozás alkalmával gr. Grünne, – hogy Latour meggyilkolásának az évfordulóján a forradalom valamennyi kolomposa függni fog!
– Csak semmi kimélet, semmi kimélet, – szólt több izben Zsófia főherczegasszony.
Ám a bosszuterv keresztülviteléhez megfelelő ember kell; olyan, kinek tigris szive van, olyan, ki nem irtózik a tömeges gyilkosságoktól. Keresve sem találhattak volna erre a szerepre alkalmatosabb férfiút Haynau bárónál, aki Bresciában immár megmutatta, mire képes. Egy második Caraffa, aki, ha vad szeszélye úgy hozza magával, kész lemészároltatni akár egész Magyarországot.
Nem hisszük, hogy az ujabb kor történetében Haynauhoz fogható alak találkoznék. A lélekbuvár zavarodottan áll meg ez emberi szörny előtt. Mi volt? Megfejtetlen rejtély ma is. Vérszomjazó fenevad-e, vagy pedig közveszélyes őrült? Vagy tán mindakettő együtt véve?
… „Nem helyes véleménynyel van Haynau felől, – beszéli egy kortársa, – aki azt gondolja, hogy kegyetlensége hajthatlan vasjelleméből, katonai szigorából, az emberi életnek a véres hadipályán megszokott kevésre becsüléséből származik. Nem. Ezeknek is kétségtelenül nagyrésze volt jelleme kifejtésében. De csupán ezekből nem magyarázható ki eljárása. Haynau jellemének fővonásai: a szeszély és az eszelősség. Szeszélytől és hóbortosságtól megszállva, olykor meglepőleg szelid is tudott lenni. Néha a legsulyosabban terhelt vádlottnak, midőn elébe vezették, képes volt a nyakába borulni, s vele együtt sírni. Máskor, midőn kitört rajta az őrjöngés: a legártatlanabb emberre is halált kiáltott. Ez az oka, hogy hiába keresünk itéleteinél valamelyes elvet. Nem a forradalomban való részvét mértékétől, nem az egyéniségnek politikai elveitől, nem az osztrák uralomra ebből származható veszélytől, hanem kizárólag a Haynau szeszélyének és kedélyhangulatának a minőségétől függött az elitéltek sorsa” …..
„Haynau jellemének főalapvonása: a kegyetlenség, – irja egy volt osztrák tiszt. – A csatamezőn sokszor lehetett látni, a mint megáll az elesett katonák véres tetemeinél, s gyönyörködik a haláltusájukon. Ha rájött a düh (pedig sokszor rájött), ilyenkor képes lett volna a saját édes apját is a vérpadra hurczolni.”
Ilyen volt Haynau.
S ez a tébolyodott szörnyeteg teljes hatalommal ruháztatik fel. Élet-halál ura. Szabadon, korlátlanul tehet velünk, amit akar. Irtóztató!
S a „bresciai hiéna” igyekszik megfelelni a vihodárságához fűzött reményeknek. Mihelyt hazánk földjére lép, azonnal elkezdi rettenetes működését leghűbb munkatársa: a bakó. A pozsonyi börtönben két honvédfogoly senyved: báró Mednyánszky László őrnagy, s Gruber Fülöp tüzérhadnagy. Elő velük! És 1849. junius 5-ikén mindakettőt felakasztatja.
Mednyánszky László – irják kortársai – deli, magas, barna ember volt. Fiatal, még csak 29 éves. Arczvonásai szelidek és vonzók. Jelleme tiszta, honszerelme ábrándszerű.
Mikor a lipótvári őrség 1849. február 2-ikán meghódol, Mednyánszky indulatosan a kardjára üt:
– Nem adom meg magamat!
Gruber Fülöp tüzérhadnagy pedig, odaadó híve Mednyánszkynak, így kiált fel:
– Én pedig az osztrákok közé fogok kartácsolni!
Ez volt a bűnök. Simunich mindakettőt elfogatja és Pozsonyba küldi. A vizsgálatot megindítják ellenök, de sem Windischgrätz, sem Welden nem lát viselkedésükben főbenjáró bűnt.
Nem így Haynau. Mihelyt Pozsonyba érkezik: nyomban kiadja a szigorú parancsot, hogy a két fogoly pöre fejeztessék be. S Mednyánszky ujolag a haditörvényszék elé kerül. De az ifjú hős birái előtt is nyilt homlokkal jelenik meg, s habozás nélkül kijelenti, hogy ha tőle függ, Lipótvár soha sem jut osztrák kézre. Hasonlókép szól Gruber is. S a haditörvényszék, Haynau parancsához képest, jun. 4-ikén mindakét vádlottat kötél-halálra itéli.
S a következő nap, junius 5-ikén éjszaka két órakor az úgynevezett Szamárhegyen előbb Mednyánszkyt, majd Grubert irgalom nélkül kivégzik.
A kivégzés alkalmával, – beszéli egy szemtanu, – a két fiatal áldozat körül mindenki könnyezett: a fedezetül rendelt katonaság, a lelkész, sőt maga a bakó is.
Mednyánszky holttestét később szülőhelyére a trencsénmegyei Beczkóra szállították. Gruber most is a vesztőhelyen porladoz.
Ez a Haynau bemutatkozása.
Alig tíz nap mulva, junius 18-ikán, megint kitör belőle a vérengző fenevad. Most a pozsonyi evangelikus lelkész: Rázga Pál esik áldozatául. Fölakasztatja ezt is.
Rázga Pál rendkivül eszes, képzett, világlátott ember volt. Theologiai tanulmányait 1824-ben Bécsben végezte. Eleintén Karinthiában lelkészkedett; de 1835-ben hazajön, s a modori eklézsiát foglalja el. Ez időtájra esik maradandó szép alkotása: az ev. papok és özvegyek részére alapított nyugdij-intézet.
De 1839-ben ujólag kezébe fogja a vándorbotot. Prágába utazik, ahol a német hitközség csakhamar a predikátori állással tiszteli meg. 1846-ig van itt. Ekkor ismét hazajön, még pedig mint a pozsonyi ev. egyház megválasztott lelkésze.
Itt Pozsonyban éri az önvédelmi harcz, amelynek buzgó apostola. Ékes szóval, lelkes hangon hirdeti a szabadság igéit. Mikor az osztrák megszállja Pozsonyt: a vidékre megy, s ott buzgólkodik a veszélybenforgó haza érdekében.
Ezért kellett vértanuságot szenvednie.
Augusztus 22-ikén Ormay (Auffenberg) Norbert honvédezredest kötteti fel, rövid úton, minden kihallgatás nélkül.
Megdöbbentő történet ez is.
Gyulán a fogoly honvédtisztek közt egyre szomorúbb a hangulat. Semmi kétség többé, hogy az orosz rászedte, cserbenhagyta őket. Nem hadifoglyok immár, hanem közönséges rabok, s Haynau bizonyára eszerint fog velök elbánni.
Nap-nap mellett erről folyik a beszéd. Az aggodalom sötétboruja sziveikben. Egyedül Ormay nem csügged.
– Ne busuljatok, jóra fordul minden. Elmegyek Aradra, s felvilágositom Haynaut a helyzetről. Engem nem bánthat, hisz én külföldi vagyok.
Próbálják lebeszélni. Nem tágít. Engedélyt kér a távozásra, s aug. 21-ikén Arad felé indul.
Megérkezvén, azonnal kihallgatásra jelentkezik.
Haynau, ki az Auffenberg nevet a lengyel szabadságmozgalmakból már ismeri, szörnyü haragra lobban.
– Hogy merészkedik ez az ember előttem mutatkozni? – ordítja vérbeforgó szemmekkel. – Rögtön vigyék, s akaszszák fel! Ha tiz percz mulva nem fog lógni, önt teszem felelőssé szárnysegéd úr; igen, igen önt lövetem agyon.
A bejelentő szárnysegéd, Haustein volt a neve, rohan ki. Tudja, hogy Haynau, kivált mikor dühös, kész mindenre. Hiába, engedelmeskedni kell.
S a gyanutlan Ormayt csakhamar nyolcz gránátos fogja körül, s viszi fel a várba. Mire a külső-kapuhoz érnek, már ott várja őket egy Párma-ezredbeli czigány-baka. A czigány egy levágott jegenyefa ölnyi magas törzsökéhez támaszkodik, jobbjában kötél.
S néhány percz mulva Ormay hideg, merev holtteteme a jegenyetörzs elszáradó ágán himbálózik.
Este megint előjön a czigány, s a holttestet fásult közönynyel a várárokba temeti.
Kossuth 1873-ban, hozzáintézett kérdezősködésre, Ihász Dániel utján így emlékezik meg a vértanu Ormayról:
… Ormay Norbert ezredesnek családi neve – ugymond Ihász – Auffenberg volt, melyet a szabadságharcz alatt Ormayra magyarosított. A kormányzó (t. i. Kossuth) nem emlékszik egész bizonyossággal, vajjon Erdélyben, vagy Galicziában született-e, hanem hallotta mondani, hogy Ormay atyja a lengyel szabadságügy iránti tevékeny rokonszenve miatt keserves üldöztetéseket szenvedett, s ha emléke nem csal, a bécsi kormány áldozatául esett.
Pályáját szabadságharczunk alatt a honvédelmi bizottság elnökének, Kossuth Lajosnak az oldala mellett kezdette, mint annak hadsegéde; 1848 őszi hónapjaiban egy vadász-ezred alakításával lett megbizva, melynek élén, mint parancsnok, kitünő résztvett hazájának oltalmában mindvégiglen.
Az Ormay-vadászok azon megtiszteltetésben részesültek, hogy folyvást ők adták a tiszteletőrséget a kormány főnöke: Kossuth Lajos mellé Debreczenben, kinek, midőn a táborba ment, gyakran fegyveres kiséretét is képezték Kossuth „az Ormay személyére, különösen a tápió-bicskei és isaszegei győzelmes csatákból igen élénken emlékezik. Magasabb közép delitermet, szabályos kerek arcz, virító egészséges arczszin, lángoló kék szem, tömött fekete haj, s kerek szakál; megnyerő mosoly ajkain, szemeiben szelid jóság, törhetlen határozottsággal párosulva. Szép ember volt, a férfikor javában; nem sokkal lehetett több 30 évesnél, midőn hazánkért harczolt és mártirhalált szenvedett …
A következő nap, augusztus 23-ikán rnegint vérben gázol Haynau. Nagy Bálint és Nagy Ákos fogoly honvédtiszteket löveti agyon.
Nagy Bálint és Nagy Ákos – irja egy „régi honvéd” – testvérek voltak. Bálint az idősebb a szabadságharcz kitörése előtt tiszt volt egy székely gyalogezredben. Ákos, az öccs, közhonvédnek csapott fel, s mihamar szintén tiszt lett. A két testvér a temesvári ütközetben osztrák fogságba került, de sikerült megszökniök. Egyenesen Aradra mentek, s mint önkéntesek a Görgei seregéhez csatlakoztak. A világosi fegyverletétel után azonban megint csak osztrák fogoly lett mindakettő.

Az aradi vértanuk börtöne.
Bálintot, mint volt osztrák tisztet az aradi várba hurczolták, Ákos pedig kinrekedt a városban. Mikor Ákos megtudta, hogy bátyja a várban őriztetik, ő is oda indult, s valamikép be is jutott. Rávette a bátyját, hogy szökjenek meg; s a nagy tolongás és zürzavar közepette mindketten fennakadás nélkül egész a külső-kapuig jutottak. Itt azonban egy határőrvidéki tiszt kérdőre vonta őket. Ezek nyiltan bevallották, hogy biz ők fogoly honvédtisztek, s távozni akartak. A tiszt az esetről jelentést tesz Haynau bárónak, ki legott azt a parancsot adja, hogy a két honvédtiszt, kik immár másodszor szöknek, azonnal lövessék agyon.
A várkapunál Deutschmeister-gránátosok képezték az őrséget, akik Ács mellett, s Nagy-Sarlónál csufosan megveretvén, minden alkalmat fölhasználtak, hogy a honvédeken bosszut álljanak.
A szerencsétlen Nagy-testvéreket erősen megkötözve, az első sánczba taszították, s ott számukra, nagy röhögés közt sírt ástak. Midőn az alig két lábnyi mély sírral elkészültek, előbb Bálintot végezték ki, mig pedig olyformán, hogy egyenkint négy golyót lőttek a testébe. Még vonaglott, midőn a sírba dobták. Ezután Ákosra került a sor, akivel szintén ilyen rettentő módon bántak el.
A Nagy-testvérek kivégzését száz meg száz ember nézte a sánczról. Az itélet nem jelent meg a hivatalos lapban. A vértanuk csontjai most is ott porladoznak valahol a sáncz árkában.
Szeptember 5-ikén ismét egy ujabb áldozat hull a porba: Streith Miklós boglári róm. katholikus plébános.
Miként országszerte, Bogláron is kihirdettetett a függetlenségi nyilatkozat; miként egyebütt, itt is fölkelt a nép. Ámde a szelidlelkü Streithnak mindezekben kevés része volt, plébániáját soha el nem hagyta.
Augusztus közepefelé káplánjával: König Mórral együtt mégis börtönbe czipelik. Mikor Haynau, ki ekkor Budapesten volt, meghallja, hogy két papot hoztak az Ujépületbe, igy kiált fel:
– No, ezek a papok lógni fognak!
S ez elegendő figyelmeztetés a szolgalelkü haditörvényszéknek. Ha ő kegyelmessége úgy óhajtja: ám legyen. S szept. 4-ikén ezt a halálos itéletet olvassák fel a két szerencsétlen pap előtt:
Streith Miklós boglári plébános és König Mór káplán, – miután úgy saját beösmerésök, mint az összevágó tanuvallomások által beigazoltatott, hogy a debreczeni konventnek ápril 14-iki hazaáruló nyilatkozatát a templomban nyilvánosan felolvasták és megmagyarázták, s a népet fegyveres felkelésre buzdították; különösen König Mór, mivel lázító beszédben izgatott, Streith Miklós pedig mivel a népet fegyverhasználatra oktatta, –
a haditörvényszék által kötél általi halálra itéltettek.
Ez az itélet a főparancsnok által megerősítést nyert, de kegyelem utján odamódosíttatott, hogy Streith Miklós golyó által végeztessék ki, König Mór pedig, tekintve fiatal korát, vagyonvesztésre és 15 évi vasban töltendő várfogságra itéltessék.
Streithon az itélet szept. 5-ikén reggel 5 órakor fog végrehajtatni.
S mig az ifju König megmenekszik a szörnyü haláltól: az alatt a koros Streithon (50 éves volt) irgalom nélkül végrehajtják az itéletet.
Maga König, aki utóbb székesfehéri kanonok lett, így irja le volt főnökének az utolsó perczeit:
Haynau kegyelméből a kivégzés 5 óra helyett 11-re halasztatván, ekkor belépett a kivégzést vezénylő kapitány, s jelenté:
– Plébános úr, itt az idő!
Streith bámulatos nyugalommal indult el utolsó utjára. A IV-ik számu pavillonból pár folyosón át a fapiacz felé néző udvarra vezették. Bevonult a csekély kiséret, s a szerencsétlen áldozatot egy szemétdombra helyezték. Mellette állott a lelkész s a porkoláb; szemközt vele az auditor, a vezénylő kapitány, s néhány vadász. Az itélet felolvastatván, a pap visszalépett, s a porkoláb intette Streithot a letérdeplésre. Szegény, végképen ki volt merülve, már menetközben is a pap karjára nehezedett. De most, az utolsó perczekben összeszedte végső erejét, s érczes hangon németül igy szólt:
– Vadászok, nevem Streith Miklós! Én ártatlanul halok meg. Emléket hagytam számotokra a porkolábnál. Jól czélozzatok!
Erre letérdel, s a porkoláb beköti szemeit. Eldördül a három lövés, de a lövések rézsut hatnak a mellbe. Streith iszonyuan vérzik, de él, kezeivel-lábaival mozog. Gyorsan három ujabb vadász lép elő, s puskacsöveiket egészen a főre irányzottan lőnek. A koponya szétlocscsan.
A vértanu holttetemét a ferenczvárosi temetőbe helyezték el.
E kivégzések, mint látjuk, csaknem kivétel nélkül a Haynau borzalmas szeszélyének a kifolyásai. A kamarilla nevetett a dolgon.
– Haynau nem sokat teketoriázik, – mondogatták. – Hja, háború van.
Igen ám, de ha csönd lesz, az ilyetén sommás eljárás jobban feltünik. A kivégzendők halálhörgését meghallhatja a művelt külföld is, s bizony még felzúdul. Ez pedig kellemetlen. Jó lesz tehát megtartani a külső formákat, – gondolják Bécsben. Legyen vizsgálat, legyen itélet; egyszóval, annak rendje és módja szerint működjék a bakó.
Erre a czélra pedig legalkalmasabb a haditörvényszék. Hisz ismeretes a szerkezete; azt hiszszük, ma is olyan, mint ezelőtt ötven esztendővel volt.
Egy osztrák teljes haditörvényszék, tudvalevőleg, tizenhat emberből áll. Az elnök: egy törzstiszt, vagy tábornok. Tagjai: két százados, két főhadnagy, két hadnagy; továbbá két őrmester, két tizedes, két örsvezető, s két közember. A tizenhatodik személy a hadbiró, aki az államügyész szerepét viszi: előadja a vádat, alkalmazza a haditörvényeket, s indítványt tesz a hozandó itéletre. Erre aztán következik a szavazás, még pediglen alulról fölfelé: legelőször a két közember szavaz, utánuk a két örsvezető, s igy tovább. A hadbiró az egyetlen, aki konyit a törvényekhez; nagyon természetes tehát, hogy az történik, amit ő akar. Véleménye döntő. Csakhogy a hadbiró sem önálló, rendszerint felsőbb helyről kapja az utasítást, miképen itélkezzék.
No majd ezeket a haditörvényszékeket hozzák működésbe. Igy aztán meglesz a kellő forma is. A biróság itéleteiért nem felelős az osztrák kormány, de az udvar sem.
S már julius elején hozzáfog a kamarilla a haditörvényszék jogkörének a tágításához. Kimondja, hogy ami csak a „lázadással” összefügg: mind a haditörvényszékek elé tartozik.
A világosi fegyverletétel után pedig lassanként működésbe jő az egész nagy gépezet. Hét ilyen vérbiróság szerveztetik: Budapesten, Aradon, Kassán, Nagyváradon, Pozsonyban, Temesvárott és Nagyszebenben. A központ: Budapest; Aradon leginkább a volt katonák ügye lesz elbirálandó.
Ám a foglyokról is gondoskodni kell. Megtörténik ez is. Budapest, Arad, Lipótvár, Eszék, Pétervárad, továbbá: Olmütz, Theresienstadt, Königgrätz, Josefstadt, Kufstein, – valamennyi olyan pont, ahol száz meg száz rab helyezhető el. Budapesten az Ujépület, ez a zordon kaszánya szemeltetik ki börtönhelyiségül.
Minden jelből látszik, hogy iszonyatos boszúra készülnek. S csakugyan. Mihelyt Paskiewitsch herczeg, akitől mégis tartanak, hazafelé indul: nyomban megkezdődik a szabadságharcz résztvevőinek nagyarányu, rendszeres üldözése.
Haynau báró, szeptember 1-én a következő fölhivást teszi közzé:
 
Hirdetmény.
A magyar forradalom bevégződött. Ezennel felhivom tehát
mindazon cs. kir. tiszteket, katonai és polgári hivatalnokokat, kik a felkelőkhez átléptek, vagy a forradalomban résztvettek;
mindazon tagjait a képviselő – valamint a felsőháznak, kik a múlt évi okt. 3-ikán kelt legfelsőbb rendelvények kihirdetése után, mely által a magyar országgyűlés feloszlattatott, a tanácskozmányokban s azok határozataiban, még pedig október 8-ika óta résztvettek;
mindazon tagjait a volt ugynevezett honvédelmi bizottmánynak, amennyiben azok az 1848-iki október 8-ától abban hivataloskodtak;
mindazokat, kik a felkelőknél mint kormánybiztosok, valamely hadtestnek, vagy önálló csapatnak vezérei, vagy mint előljárók valamely katonai, vagy polgári igazgatási ágban működtek;
végre mindazokat, a kik a forradalmi törvényszéknél vádló, vagy birói minőségben működtek;

Gróf Batthyány Lajos kivégzése 1849. okt. 6-ikán.
(Egykoru kép.)
miszerint a cs. kir. katonai-kerület parancsnokságánál, vagy azon kerületnek, melyben laknak, vagy laktak, cs. kir. haditörvényszékénél mától számitandó három hónap alatt igazolás végett magokat jelentsék.
Ellenkező esetben a törvények értelmében ellenök indítandó nyilvános per következményeit magoknak fogják tulajdoníthatni.
Pest, szept. 1-én 1849.
Haynau, táborszernagy és hadifőparancsnok.
 
Az idéző levél, mint látjuk, három hónapot tűz ki a jelentkezésre. Ámde Haynau mielébb meg akarja tölteni a készen álló börtönöket és országszerte csakhamar megindul a vad, kegyetlen hajsza.
Mindenekelőtt a honvédek összefogdosására ad parancsot.
… Magyarország különféle vidékein kóborló honvédek és huszárok, – igy szól erre vonatkozó parancsa – kik a volt magyar pártütő seregtől eltávoztak, mind befogandók, hadiszolgálatra való alkalmatosságuk iránt orvosilag megvizsgálandók, s ha alkalmasok, minden hadtest kijelölése nélkül katonákká besorozandók, szállítmányokba gyüjtendők, s kellő kiséret mellett Gráczba szállítandók. A szolgálatra alkalmatlan honvédek pedig kellő felügyelet mellett a helyhatóságoknak adandók át.
Majd a honvédjelvények viselését tiltják el:
Értésemre esett, – tudatja Heyntzel tábornok, Budapest ideiglenes parancsnoka, – hogy némely volt honvédtisztek, honvédegyenruhában, sőt kardosan az utczákon, s a szinházban nyilvánosan mutatkozni merészkednek.
A magyar pártütő sereg feloszlatásával el kell tünni minden ismertető jelének is. S azért ezentúl sem honvéd egyenruhát, sem kardot viselni nem szabad. Aki ez tilalom ellen vét: haditörvény elé állíttatik …
Ezután a különféle fegyverek beszedésére kerül a sor:
… Mindennemü fegyverek, – így szól egy erre vonatkozó rendelet – akár valakinek sajátjai legyenek, akár idegenek tulajdonai, ugy szintén azok, melyek a visszatérő felkelőknél, vagy ezek táraiban, vagy máshol rejtve találtatnak: haladék nélkül a kirendelt polgári tisztviselőknek kézbesítendők, kik azokat a legközelebbi katonai parancsnokságnak térítvény mellett átadni kötelesek.
Megengedtetik, hogy azok, kiknek nagyértékü családi fegyvereik vannak, azokat ládákba jól becsinálva, s lepecsételve a fegyverszám és saját nevük jól olvasható felirásával adhassák át.
Mindazok, a kiknél ezen Rendelet közzétételétől számítandó 14 nap mulva még fegyver találtatik: rangkülönbség nélkül haditörvény alá esnek, s a haditörvény egész szigorával fognak bünhödni …
A Kossuth-bankók sem kerülik el Haynau prédaleső figyelmét. Ezeket is, talán tizedszer, kitiltja a közforgalomból.
Ismételve köztudomásul adatik, hogy a magyar úgynevezett Kossuth-féle bárminemü bankjegyek mint törvénytelenek és teljesen értéknélküliek a forgalomból végleg és örökre kizáratnak.
Bárki is ilynemü törvénytelen pénzjegyek birtokában volna: köteles azokat a legközelebbi katonai helyparancsnokságnak azonnal beadni.
Áthágás esetében nemcsak az említett pénzjegyek koboztatnak el, legyenek bárkinél is, de sőt a rendelet áthágói a legkeményebb megfenyítés alá fognak vétetni.
És igy tovább. Minden nap ujabb, meg ujabb zaklató rendelet.
Van tehát elegendő ürügy az elfogatásokra.
Ezenfelől a tömérdek köröző-levél. Önvédelmi harczunk valamennyi nevesebb szereplője ki van szolgáltatva a titkos rendőrség vérebeinek: „Hajrá, fogjátok el!”
Kossuth Lajos köröző-levele ekkép hangzik:
 
Kossuth Lajos személyleirása.
Kora: 45 éves, születéshelye: Magyarország, Jászberény, állása: nős, vallása: nem katholikus, (akatholisch), nyelvismerete: német, magyar, latin, tót, franczia; foglalkozása: ügyvéd és hirlapiró, legutóbb a magyar honvédelmi bizottmány elnöke volt; alakja: középnagyságu, karcsu; arcza: gömbölyü, meglehetősen telt; arczszine: barnás, homloka: magas, nyilt; haja: fekete: szemei: kékek, kimagaslanak arczából; szemöldökei: nagyok és feketék; orra: benyomott; szája: kicsiny, szépformáju; fogai: épek, álla: inkább gömbölyded; fekete pofaszakálla van és bajusza. Különös ismertető jelei: Természetes hajfürtök, amelyek a homlok felé ritkásak. Ruházata: nem közölhető pontosan, de leginkább sipkát szeret viselni. Magaviselete: simulékony és behizelgő.
A Petőfié, akiről akkor még nem tudták, hogy elesett, ilyen vala:
Petőfi Sándor személyleirása,
Kora: 36 éves; születéshelye: Erdély, állapota: nős; vallása: reformált; beszél: németül, magyarul, oláhul; állása; korábban versiró; testalkata: alacsony, vézna; arcza: sovány: arczszine: barna; orra: széles; szája: szabályos; fogai: jók; álla: kissé hegyes. Bajuszt hord. Különös isertető jelei: nyakkendő nélkül szokott járni. Ruházata: német divatu.
 
Szemere Bertalan, Vukovich Sebő, gr. Batthiány Kázmér, Horváth Mihály, Mészáros Lázár, Almássy Pál, gr. Teleki László, Bem József, Perczel Mór, Kmetty György, Guyon Richárd, Irányi Dániel stb. stb. – mind körözés alatt áll. A főbbek, igy: Kossuth, Szemere, Almássy, stb. fejére külön vérdíjat is tüznek.
Csakhogy Haynau bárót, ámbátor szabad keze van, mégis feszélyezi ez a sok alakiság. Figyelmeztető hirdetmény, nagyképü vizsgálat, paragrafusos itélet; – minek az? Máskép kell elbánni az ilyféle lázadókkal! S vérfagyasztó gondolat fogamzik meg eszelős agyában.
Im, Sarkadon, Gyulán, Pesten, Aradon körülbelül ötvenezer honvédfogoly őriztetik. Ő ezeket összetereli, s addig kartácsoltat közzéjük, mig csak valamennyi el nem pusztul. Ez aztán gyökeres kúra lesz.
Ámde maga Schwartzenberg is, „a vérszomjuzó herczeg”, akinek a dolog valamikép tudomására jut, megborzad ettől a pokoli tervtől. Nem, ilyesmit még sem szabad tenni.
Hanem a törvényes formák közt majd másnemű „meglepetésben” részesítik ők a lázongó országot. Ehhez tessék segítőkezet nyujtani.
S pár hét mulva, október 6-ikán (Latour halálának az évfordulója volt) irtózatos hír kel számra: Batthyány Lajos grófot, s szabadságharczunk tizenhárom legdicsőbb bajnokát kivégezték!
Lehetetlen, lehetetlen! … Megrendül az Istenben való hit, ha ez igaz.
Pedig, borzalom, a hír igaz. A tizennégyszeres gyilkosság megtörtént.
Batthyány Lajos gróf, mint tudjuk, szintén tagja volt ama küldöttségnek, amely az előnyomuló Windischgrätz herczeget 1849 január 3-ikán Bicskén fölkereste. Azt is tudjuk, hogy a császári fővezér gőgös elutasítása után Batthyány nem távozott Kossuthékkal Debreczenbe, hanem a fővárosban maradt. Nyugodtan nézett a közelgő veszély elé, amelynek elhárítására, sajnos eredménytelenül, minden lehetőt elkövetett.
Január 13-ikán estefelé katonaság veszi körül gr. Károlyi György egyetem-utczai palotáját, ahol Batthyány, aki gr. Károlyinak a sógora volt, az estét töltötte. Két tiszt fölmegy az ebédlőbe, s Batthyány grófot, Windischgrätz meghagyásából, fogolynak nyilvánítja. Batthyány meg van lepődve, ám a legkisebb ellenállás nélkül engedelmeskedik. Budára, a helytartósági épületbe kisérik.
Csakhamar megindul ellene a vizsgálat. Batthyány mindjárt a legelső kihallgatása alkalmával kijelenté, hogy ő egy ilyen biróság előtt, amely az ő politikai eljárásának a megitélésére képtelen, felelni nem fog. Ám, ha azt hiszik, hogy bünös, állítsák illetékes birái elé.
Mikor Windischgrätz ápril 24-ikén kénytelen volt a fővárost elhagyni, a fogoly Batthyányi gr. Laibach felé szállíttatik. Utközben, a sárvári polgárság erőszakkal akarja kiszabadítani a katonai-kiséret kezeiből. De a gróf annyira bizik igazában, hogy maga csillapítja le a megmentésére siető tömeget. Ugyanaz történik Czilliben ís, ahol meg a szabadságszerető stájer nép akarja megszabadítani.

Batthyány holttestének átszállítása a Ferenczrendiek sirboltjába.
Laibachban ujból felveszik ügyét. A vizsgáló-bizottság más összeállításu, van egykét polgár-tagja is.
Ez a körülmény, de még inkább az, hogy fogságából mielőbb szabadulni óhajt, végre is arra birja, hogy rendszeresen védekezzék.
De gyöngélkedő, beteg; aztán a pörvitel szövevényeiben sem járatos. Az a kivánsága tehát: engedtessék meg, hogy olyan segítőt vegyen maga mellé, aki a magyar közjogban, a régi és az újabb törvényekben kellő tájékozottsággal bir; ezenfelül a magyarországi mozgalmakat is töviről hegyire ösmeri. Ilyen ember volt minisztertársa: Deák Ferencz.
A vizsgálóbiztos azonban ilyesmiről hallani sem akar. Lehetetlen, beleütközik a szabályzatokba. De azt megengedi, hogy irásban védekezzék.
S Batthyány legott hozzáfog védőiratának a megszerkesztéséhez. Lassan megy, de végre kész. Megczáfol minden képzelhető vádat, kimutatja, hogy egész működése nemcsak törvényes, hanem királyhű is. Ebbeli állításainak az igazolásául egész csomó magasállásu tanura hivatkozik, a többi közt magára V. Ferdinándra is. De tanui közül senkit sem hallgatnak ki. Ez is beleütközik a szabályzatba.
Mig viszont teljes bizonyító erővel bir a legcsekélyebb adat, legyen az bármily kétesértékü is, mely ellene összeszedhető.
S bámulatos, hogy ez a zaklató bánásmód sem képes megtörni a Batthyány gróf dinasztikus hűségét. Ő még most is, az öt hónapi fogság után, ugyanaz a hű alattvaló, aki miniszter korában volt. Ő még börtönében is leginkább azon töpreng, miképen békíthetné össze az uralkodóházat nemzetével. E törekvéseinek fényes bizonyítéka az a két levél, amelyet laibachi börtönéből írt. Első levele igy hangzik:
 
A császári kir. városparancsnokságnak.
Laibach.
Mivel nem tudom, minő útat kelljen vennie folyamodásomnak, hogy az tárgyalás alá vétessék, ezennel kérem a t. városparancsnokságot, legyen szives a következőket illetékes helyre juttatni.
Meggondolván, hogy elfogatásom több mint öt hónap előtt éppen akkor történt, midőn a béke olajágát ő herczegségének: Windischgrätz tábornagynak föltétlenül odanyujtani szándékoztam, s erre képes is valék, – amint azt kihallgatásomkor bebizonyítottam;
Meggondolván, hogy ő herczegsége személyemnek, mint parlamentairnek sérthetetlenségét akkori társam által önmaga biztosította, miképen ezt önmaga is kénytelen megvallani;
Meggondolván, hogy szinleges szabadon bocsájtatásom után a gróf Majláth által benyujtott iratban ő herczegségétől az ellenem támasztott gyanusításokra vonatkozólag magam kértem a törvényes vizsgálatot;
Meggondolván, hogy Budáról Laibachba átszállíttatásom alatt Sárváron, s aztán Czilliben eléggé bebizonyítottam, mily távol van tőlem magamat akár erőszak, akár csel által kiszabadítani a hatalom kezeiből;
Meggondolván, hogy sommás kihallgatásom már rég befejeztetett, s annak minden pontja a monarchikus elv és a törvényességért való állhatatos törekvéseim mellett tehet csak kétségbevonhatlan tanuságot;
Meggondolván végül, hogy egy meghosszabbított vizsgálati fogság az igazság elveivel alig volna megegyeztethető; sőt az udvarnak legfelsőbb érdekében is fekszik, hogy változhatlan alkotmányos monarchikus érzelmeim konstatálása, s loyalitásom ellen emelt vádak megczáfolása után engem oly állapotba helyezni, melyben az országban nem minden rokonszenv nélküli szavamat anyagi és erkölcsi kényszertől menten gyanusítatlanul emelhessem fel mindig hűen megőrzött meggyőződésem szerint.
Mindezeket meggondolva, a következőkért folyamodom:
1. Halaszthatlan folytatásaért és bevégzéseért az ellenem indított pörnek.
2. Azon esetre, ha ezt előttem ismeretlen akadályok miatt elhalasztani kellene, a fenti adatok tekintetbevételével azon kedvezést kérem, hogy addig is szabad lábra helyeztessem, oly kötelezettség mellett, hogy a mindenkori felszólításra azonnal megjelenjek.
3. Azon esetre, ha ügyem befejezése előtt fentebb előadott kérelmem teljesítése tekintetében elég bizodalomra nem tarthatnék számot: kész vagyok bármely, akár bel-, akár külföldön kimutatandó helyet ideiglenes tartózkodásomul választani.
Midőn a t. cs. kir. parancsnokságot ezen jó lelkiismeretemen alapuló kérelmemet illetékes helyre előterjeszteni kérném, van szerencsém stb.
Gr. Batthyány Lajos.
 
Később, a mikor a trónfosztó nyilatkozat híre hozzá is elszivárog, ugyancsak Laibach város térparancsnokságához a következő megkeresést intézi:
Alulirott ezennel kéri tisztelt cs. kir. városi parancsnokságot, sziveskedjék e következő fontos ügyet odajuttatni, a hol minél előbb elintéztetik.
Tapasztalataim következtében úgy látszik nekem, hogy ismét oly időpont állott be, midőn remélhető, hogy honfitársaimnál az eszélyesség szava meghallgatást nyer. Ez engem hazám s királyom iránti kötelességem érzetéből arra bir, hogy ismételjem egyszer már figyelmen kivül hagyott ajánlatomat.
Ámbár hivataloskodásom ideje alatt az országban nemcsak népszerütlen voltam, de súlyos gyanuval is illettek, amiért a forradalom ellen folytonosan küzdöttem, annak következményeit Kassandra módjára nyomról-nyomra megjósoltam, s magam a forradalom ösvényére lépni határozottan vonakodtam: mindazonáltal az események, s azok által, mik velem történtek, ezen oldalról annyira igazolva hiszem magamat, mikép alaposan remélhetem, hogy azon esetre, ha jelenleg az alkotmányos monarchia és a meghódolás érdekében békeszavamat felemelem, indokaim hazafiui tisztasága el fog ismertetni.
Ezennel tehát ajánlatot teszek, hogy ez irányban kész vagyok a cselekvésre; az országban minden befolyásomat, s az előttem ismeretes monarchikus elemek segedelmét is fölhasználom.
És bár a személyes veszedelmet, melynek ezáltal magamat kiteszem, sem ezen önként elvállalt feladat nehézségeit, sem végre a bizodalmat, amelyet czélom eléréséhez igénylek, kelleténél kevesebbre nem becsülöm: mégis mindezen tekintekből származható ellenvetéseket megczáfolja azon meggyőződésem, hogy kötelességérzetemnek mint királyom hű alattvalója, nemkülönben mint hű hazafi utolsó lehelletemig tartozom eleget tenni az által, hogy semmi egyéni tekintettől ne riadjak vissza, s felajánljam szolgálatomat oly ügyben, melynek lehető sikere annyira üdvössé válhatnék, hogy maga a siker bizonytalansága is bőségesen igazolhatja a kisérletet.
Biztositásául annak, hogy a meghatározandó időre föltétlenül visszatérek, mást ugyan nem nyujthatok, mint egy mindig szeplőtlen jellemnek becsületszavát; de legyen ez elég azon szent érdekek tekintetében, melyek egyedül birhattak reá, hogy e soroknak, s azokba foglalt ajánlatomnak figyelmet igényeljek. E sorok haladéktalan elküldését kérve, vagyok stb.
Gr. Batthyány Lajos.
Batthyány gróf tehát, mint látjuk, arra ajánlkozik, hogy kimegy és tekintélyének latbavetésével a haragvó nemzetet visszatereli a monarchiához. „Kötelességérzetemnek, – ugymond, – mint királyom hű alattvalója, nemkülönben mint hű hazafi utolsó lehelletemig tartozom eleget tenni az által, hogy semmi egyéni tekintettől ne riadjak vissza, s szolgálataimat felajánljam.”
És ezt akkor írja, midőn a monarchikus önkény bosszújából tömlöczben sinlik. Bámulatos lelki fönség. Csak Krisztus tudott ilyen lenni.
Csakhogy a nemes gróf süket füleknek beszél. Nem is válaszolnak neki. De mégis. A felelet az, hogy Laibachból Olmützbe szállítják. Itt aztán ujolag megindul a zaklatása. Batthyány azonban oly meggyőző erővel védekezik, hogy a hadbiró, bármennyire szeretné is, nem képes ellene a fölségsértés tényét megállapítani. S a haditörvényszék csakis három évi fogházra itéli.
Ámde a reakczió a Batthyány vesztét akarja. Undok cselhez folyamodik tehát. Az intéző: Schwartzenberg, aki ezt az utasítást adja a haditörvényszéknek:
… „Batthyány gróf, mint Magyarország miniszterelnöke, ugymond – oly magas állást foglal el, hogy azon esetre, ha nem igazolta volna magát az ellene felmerülő súlyos vádak ellen, egyedüli büntetése csakis a halál lehetett volna. De miután a haditörvényszék nem találta őt erre méltónak: a börtönbüntetésnek sincs helye. Az udvar nem is óhajtja a megbüntetését. A felmentésnek azonban egészen a kegyelem szinét kell magán viselnie. Ez pedig csak ugy érhető el, ha Batthyány gróf halálra itéltetik. Itélje tehát a törvényszék Batthyányit halálra, de, miként az hasonló esetekben szokás, az enyhítő körülmények tekintetéből ajánlja őt a császár ő felsége kegyelmére” …

Kufstein vára.
A jogtipró utasítással csaknem egyidejüleg Batthyány grófot, aki az ellene szőtt ármányról semmit sem tud, Budapestre hurczolják.
A szolgalelkü haditörvényszék persze az utasításhoz képest cselekszik: a fogság-büntetésből, miként Schwartzenberg óhajtja, kötél-halál lesz. Azonban a kegyelemre való ajánlás sem marad el. „Batthyány Lajos gróf, – ez a legfőbb indokuk, – miniszteri működésében gyakran oly súlyos körülmények közé jutott, hogy másként, mint tette, nem cselekedhetett. S már ezen okból is érdemes a császár ő felsége kegyelmére.”
Csakhogy Batthyány gróf immár a budapesti Ujépület lakója. Magyarország területén pedig Haynau a teljeshatalmu kormányzó. Tőle függ a kegyelem; a Batthyány grófra vonatkozó itélet is eléje terjesztendő.
A szörnyű czél, amit a reakczió maga elé tűzött, ím el van érve. Batthyány grófot kivégezhetik, anélkül, hogy az udvar belekevertetnék a gyűlöletes ügybe. A felelősség Haynau báróra háramol.
Eközben Batthyány gróf az Ujépület 2-ik számu börtönczellájából vágyódva nézi a kavargó őszi felhőket. Minő szabadok! Szállhatnak ide-oda. Ablaka alatt egy terebélyes ákácz, a lombok közt csiripelő veréb. Ez előtt is nyitva a világ. Csak ő rab. Vajjon meddig?
Szobája kicsiny, alig öt-hat lépésnyi; de azért szinte megenyhül, mikor Olmützből idehozzák. Legalább Magyarország földjén van, közel a családjához. Aztán több apró kedvezésben is részesítik. Koronként kebléhez ölelheti szerető nejét, rózsásarczú gyermekeit. Ezenfelől meglátogathatja egykét főúr barátja is. S ezek jó híreket hoznak. Mihelyt Komárom meghódol, – biztatja ez is, amaz is, – azonnal szabadon fog bocsájtatni.
S Batthyány szivében föléled a remény. Kedélye derüsebb. Még tréfálkozik is.
– Ne bánkódj – szól okt. 5-ikén este nejéhez, – egypár nap, s köztetek leszek. Aztán fogságomnak van némi haszna is. Legalább megösmerkedtem az osztrák börtönrendszerrel. Hisz ez a negyedik hely, a hol most vagyok.
És finom metszésü, halovány arczát beragyogja a mosoly.
Pedig ha tudta volna, hogy már készítik a halálos ágyát. Ha tudta volna! …
Másnap, október 5-ikén reggel 8 órakor a haditörvényszék elé kisérik. A gróf sietve, ruganyos léptekkel halad végig a sötét folyosókon. Azt hiszi, ütött szabadulásának az órája.
Amint a tárgyaló-terembe lép, az aranygalléru elnök gúnyos tekintetet dob felé, s aztán a következő itéletet olvassa fel:
Gróf Batthyány Lajos, pozsonyi születésü, 40 éves, katholikus, nős, részint bevallotta, részint reá törvényesen bebizonyult, hogy magyar miniszterelnöki minőségében oly határozatokat alkotott, hajtott végre, vagy engedett végrehajtatni, amelyek által Magyarországnak a márcziusi törvényekben engedett kormányzási határai átlépettek, Magyarország és a cs. kir. örökös tartományok közt a pragmatica sanctio által megállapított törvényes kapocs tágittatott, s a státusalkotmány erőszakos felforgatására vezető veszélyek idéztettek elő; nemkülönben miniszteri hivatalának mult évi október 3-ikán történt letétele után a felkelők soraiba állott, a fegyveres ellenszegülésre nyilvános felhivást bocsájtott ki, s az ő felségétől feloszlatott országgyülésbe ismét belépett – s ezzel a forradalmi pártot erősíté és támogatta. Mindezeknél fogva felségsértés miatt a statuskincstár kártalanitására forditandó összes vagyonának elvesztésével kötél általi halálra itéltetett.
Mely itélet megerősítés és kihirdetés után rajta 1849 október 6-ikán, reggel 7 órakor végrehajtatik.
A gróf megdöbbenve tekint körül. Mi ez? Hiszen itt az ő halálos itéletét olvassák fel. De erőt vesz pillanatnyi gyöngeségén. Alakja kiegyenesedik, tekintete haragos villámokat szór.
– Az itélet ellen óvást emelek, – kiált erélyes hangon, – s azt égbekiáltó igazságtalanságnak tekintem! Hazámért s meggyőződésemért mindenkor kész vagyok meghalni, s valamint eddig, ugy ezután sem koldulok kegyelmet senkitől, hanem szigorú igazságot követelek. A haditörvényszék eljárását, amely nekem kellő önvédelemre lehetőséget sem engedett, igazságosnak el nem ismerhetem. Ily eljárással meggyilkolhatnak, de el nem itélhetnek!
A haditörvényszék tagjai némán feszelegnek ülőhelyeiken. Csaknem ugy tetszik, mintha Batthyány lenne a vádló, ők pediglen a vádlottak.
– És akasztófa! Mintha czégéres gonosztevő volnék, – szólal meg ujra Batthyány. – Remélem, hogy legalább golyóval végeznek ki, ha már pusztulnom kell.
– Nem áll hatalmunkban az itéleten változtatni, – jegyzi meg az elnök, s int, hogy a gróf vezettessék el.
Batthyány emelt fővel, büszkén távozik. Nem fél, nem remeg. Hisz látja, hogy ugyis hiábavaló minden. Vesztére törtek. Meg akarják gyilkolni. Ám legyen! Csak egy bántja: a gyalázatos halálnem. Oh, ha ezen változtathatna!
A véritélet iszonyatos híre csakhamar szétterjed az egész fővárosban. Eljut Batthyányinéhoz is. A grófnő az Ujépületbe siet, de nem engedik fel. S csak nagy nehezen sikerül kijárnia, hogy férjétől elbúcsúzhassék. Gyermekeit azonban nem láthatja Batthyány.
Sőt a rokonság közül is gróf Károlyi Györgyné, Batthyányinak a sógornője az egyetlen, aki beszélhet az elitélttel; ez is csak ugy, hogy megvesztegeti a főporkolábot.
A látogatásról gr. Károlyi Gábor, e hőslelkü matrónának a fia, egy alkalommal igy emlékezett meg:
… „Batthyányit, – ugymond, – még a siralomházban is kínozta az osztrák. Nejének nagy utánjárással megengedték, hogy meglátogathassa, de anyámnak, legközelebbi rokonainak nem. Ámde bátorlelkü anyám, megvesztegetve a porkolábot, álöltözetben mégis bejutott szerencsétlen rokonunkhoz. Batthyány nyugodt volt, csak a kivégzés módja bántotta. Kijelenté, hogy ő ezt a gyalázatos kivégzést minden esetre ki fogja kerülni, csak titkon egy késre vagy tőrre van szüksége. A gondos titkolódzás azért volt szükséges, mert a gróf mellett éjjel-nappal felváltva két katonaőr volt; s ezek minden öngyilkossági kísérletet nyomban meggátoltak volna. Volt anyámnak egy kis tőre, aczéltokban, keresztalaku. Markolatán Ádám és Éva alakja a kigyóval körülövezve; pengéje mintegy négy hüvelyk. A markolat végén pecsétnyomó az ifjú Olaszország e jelszavával: „ora e sempre”. Magyarul azt teszi: most és mindig. Anyám Velenczében vette azt. Ezt a tőrt anyám egy kis pihenő fejvánkosba rejté, s igy csempészte a katonák szemei előtt Batthyány kezéhez” ….
Károlyiné eszközölte ki azt is, hogy Batthyányit családjuk udvari papja: Bourges abbé láthassa el az utolsó vígaszszal.
Bourges, egy nagyműveltségü francziaországi jezsuita, estefelé megyen Batthyányihoz, s egész kilencz óráig marad ott.
A gróf látható örömmel fogadja az abbét.
– Isten hozta! Hisz mi régi barátok vagyunk, – s szívélyesen kezet nyujt neki.
Aztán elbeszélgetnek. Szóbakerül a politika is.
– Lássa, ez a jutalom hűségemért.
Majd gyermekeiről kérdezősködik.
– Még meg sem csókolhatom őket, – szól könybefuló hangon. – Nem eresztik őket hozzám. Ez már több, mint kegyetlenség!
Néhány perczig szótlanul elmereng.
– De forduljunk a mindenek Urához, – rezzen fel álmodozásából, – hogy adjon erőt borzasztó sorsom elviselésére.
S imádkozni kezd. Szívből eredő fohásza keresztültör a börtönfalakon, s fölszáll a magasságos egekbe.
Az abbé távozása után asztalhoz ül, s ezt a búcsúlevelet írja gyászbaborult hitvesének:
 
Pest, 1849. október 5-ikén, esti 9 órakor.
Drága, kedves nőm!
Hasztalan reméltünk az emberiség utolsó szikrájában, midőn egymást láttuk, – ezt is megtagadták tőled. Ismétlem tehát e sorokban mélyen érzett kijelentését legforróbb hálámnak és csodálatomnak a te tiszta szerelmed mindazon kincsei iránt, melyeket megérdemelni soha sem tudtam; s oly igaz, aminthogy a halál küszöben állok, ez bennem a hibának egyetlen tudata, mit magammal a sírba viszek … Ezen ünnepélyes órában esküszöm neked, hogy a király és a birodalom iránti árulásnak soha még csak gondolata sem fért lelkemhez. Hogy a hazának nem kevésbé hive voltam és vagyok, – ki fogja most kétleni? És ezért halok én meg. A törvény s a király esküje volt az én szabályozóm, s attól sem jobbra, sem balra nem engedtem magamat eltántoríttatni: viam meem persecutus sum. És ezért ölnek meg engemet.
Ennyit a nyavalyás politikáról, – megnyugtatásodra; bár arra neked nincs szükséged, ki egymagad soha sem estél irányomban tévedésbe.
A gyermekeket csókold és áldd meg nevemben. Ne szégyeljék, nem kell szégyelniök magokat atyjok miatt. Előbb, vagy utóbb azokra háramlandik vissza halálom gyalázata, kik engem hálátlanul és igazságtalanul gyilkolnak meg. Hagyd el most az országot a gyermekek miatt; itt az ő jövőjük csirájában megmérgeztetnék. A te vagyonod elég leend nekik; jobb egy szerény sors, mint alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették.
Az én szegény, jó, kedves nővérem! Menj mindjárt hozzá, szükségtek leend egymásra, hogy egymást támogassátok!
Szegény, hű Jancsimat (az inasa volt) ajánlom neked; lásd el őt, megérdemelte irántam.
A gyalázattól, melyet nekem szántak, menekülni remélek. E végre régtől fogva van nálam egy szabadító.
És most még egy búcsúcsókot! Isten veled! Szivemben egyedül képeddel, ajkaimon a te neveddel halok meg.
A viszontlátásra!
Batthyány Lajos.
 
Megirván a levelet, ágyba fekszik.
A börtön, most siralomház, igy éjszaka még zordonabb. Az asztal fekete posztóval van beborítva, rajta két égő viaszgyertya közt a feszület. Az ajtó mellett rövid falóczán két bambaképü őr.
A lobogó viaszgyertyák sárgafehér lángja kísérteties fényt szór. Ugy tetszik, mintha a Batthyány ágya körül, a homályos szögletben valami árny mozogna. Az egyik őr megborzong. Vajjon mi lehet az? Talán a csontarczu halál.
Másnap (okt. 6-ikán) reggel, még hajnali szürkületkor Szmialovszky főporkoláb nyit a czellába, hogy Batthyányit az utolsó útra előkészítse. Halkan, a szánalom érzetével figyelmezteti:
– Gróf úr, keljen fel!
De Batthyány nem mozdul. A paplan egészen a fejére van húzva, csak szép, magas homloka látszik.
A porkoláb az ágyhoz lép, s föllebbenti a takarót. Meglepetve kiált fel. Az ágy csupamerő vér. A vér tócsa közepett halotthalványan, mozdulatlanul fekszik Batthyány. Jobbja egy kis tőrt szorongat. Nyakán, a gégecsőnél tátongó seb, egy másik a balkarján, harmadik a szive körül. A tőr megmagyaráz mindent.
A porkoláb rögtön jelentést tesz. Haynau toporzékol dühében. Hogyan, a bosszúáldozat ki akar siklani a markukból? Ezt nem engedik meg. Lógni fog, okvetlenül lógni fog. S szakértő orvosokat hívnak. A legelső Balassa János, a nagyhírű egyetemi tanár. Balassa határozottan kijelenti, hogy a kivégzést a nyakseb miatt nem lehet végrehajtani; de nem is szükséges, mert a gróf amúgy sem él sokáig. Hasonló a katonaorvosok véleménye is.
Mily bosszantó! Az a kis aczéltőr egész váratlanul megfosztotta őket attól a gyönyörtől, hogy Magyarország egyik legünnepeltebb fiát bitón lássák kiszenvedni.
Nos, hát majd agyonlövik, s mégsem szabadul bosszújok elől. Csakhogy haldokló embert bajos a vesztőhelyre czipelni. S kiadják a parancsot, hogy a gróf élete a szokásos izgató szerekkel egypár órára okvetlenül hosszabbíttassék meg.
S a kirendelt katona-orvos nagy buzgalommal fog Batthyány kialvó életének a meghosszabbításához. Bekötözi sebeit, ápolja, élesztgeti; s mindezt csak azért, hogy meggyilkolhassák. Oh, minő irtózatos dolog ez!
A különféle izgatószerek megteszik hatásukat: Batthyány lassankint feleszmél; sőt déltájt annyira magához jön, hogy támogatással járni is képes.
Mikor megtudja, hogy nyaksebe miatt golyóval fogják kivégezni, szinte felvidul.
Természetesen szeretnék tudni, miként jutott a szabadító eszköz birtokába. De a gróf megtagad minden fölvilágosítást.
– Én istennel s emberekkel, – ugymond, – leszámoltam, válaszolni többé senkinek sem tartozom.
E szomorú napon (szombat volt) már virradatkor gyűlöngeni kezdett a közönség az Ujépület előtt.
– Kivégzik-e a grófot? – kérdezgették aggódva egymástól az emberek.
– Szó sincs! Hisz ez égbekiáltó igazságtalanság volna. Az utolsó perczben okvetlenül jönni fog a kegyelem, – rendszerint ez volt a biztató felelet.
Hét óra tájban, bármint titkolják is, a kaszárnyából kiszivárog a megdöbbentő hír, hogy a gróf öngyilkosságot akart elkövetni, s e miatt a kivégzést elhalasztják.
A közönség azonban nem tágít, sőt száma egyre növekszik. De semmi zaj. Az emberek oly csöndesen, oly halkkal jönnek, mintha sírhantok közt járnának. Egy réveteg mosolyt nem lehet látni, egy vidám szót nem lehet hallani. Majd mindegyik arczon valami sajátságos fájó vonás látható. Az akkori borzalmas idők jele.
Megkondul a déli harangszó, majd alkonyodni kezd, s a kaszárnyából semmi ujabb hír.
– Vajjon mi lesz? – száll ajkról-ajkra a suttogó kérdés. Most már kétségtelen, hogy a gróf kegyelmet kap.
Haynau és – kegyelem! Mintha valaki az éhes tigristől várna kíméletet.
Délután négy órakor egy osztály vasas jön ki az Ujépületből, s jobbrakanyarodván, körülfogja az V-ik pavillon előtti kövezetlen térséget. A lovasságot két század vadász követi, s ugyanott, de a félkörön belől helyezkedik el.
Egy óra multán, – ötkor, – az Ujépület boltozatos kapuja alól egy ujabb, az előbbiektől elütő menet vonul ki. Legelől lóháton vezénylő tiszt, utána két oldalt gránátosok. A középütt: Batthyány Lajos gróf; jobbján Bourges, a franczia abbé, balfelől egy katona-orvos. Hátul a főporkoláb.
A közönség sorain az eliszonyodás halk moraja zúg végig.
– Tehát mégis kivégzik! Irtóztató! – kulcsolják össze rémülten kezeiket.
A gróf mint legtöbbször, fekete öltözetet visel. Szép, nagy körszakálla gondosan tartva. Fején ezüsthimzésü kék házisipka; nejétől kapott kedves ajándék.
Járása lassú, imbolygó, bágyadt. Az orvos támogatni akarja. Nem fogadja el, hanem az abbéhoz fordul:
– Tisztelendő úr, adja ide kérem a karját. Nem akarnám önöknek az ájulás látványát nyujtani, de oly gyönge vagyok, hogy lábaim alig birnak.
Az egybegyűlt közönség kalaplevéve, néma hódolattal fogadja. Batthyány arcza nyugodt, szelid; vonásain az őskereszténység mártirjainak túlvilági fénye. „Mintha egy szent haladt volna el mellettünk,” beszéli egy szemtanu.
Menetközben még egyszer megszólal, s ezeket a szavakat intézi a lelkiatyához:
– Erősen kell önre támaszkodnom. De ne higyje, hogy szellemileg is gyönge vagyok. Testem azonban annál gyöngébb. S örülök, hogy mindjárt helyemre érhetek, hogy ott állhassak, vagy térdelhessek, mert lábaim már nem birnak.

Uthyka Antal, az aradi vértanuk főporkolábja.
S midőn a vesztőhelyre érnek, csaknem összerogy. S megkezdődik a vérfagyasztó szertartás. Mindenekelőtt az itéletet olvassák fel, majd a főporkoláb lép elő, s megszabadítja Batthyányit a rabláncztól, aztán szemeit köti be. Ezalatt szemközt az elitélttel öt vadászkatona foglal helyet.
A grófot bántja ez a lassú készülődés. Féltérdre ereszkedik, leveszi a sipkáját, s mennyire csak aléltsága engedi, hangosan kiáltja:
– Rajta vadászok! Éljen a haza!
A vezénylő tiszt jelt ad. A jel, az előleges utasítás szerint hangos vezényszó helyett csak a kivont karddal való intésből áll.
Az első intésre az öt vadász közül három előbbre lép: alig két lépésnyi távolságra az elitélttől; a második intésre czéloz, a harmadik intésre pedig eldördül lövésük.
S mind a három lövés pontosan talál. Egy golyó a homlokba, kettő a mellbe furódik.
Hörgő nehéz sóhaj, s az áldozat oldaltbukik. Vége. Kiszenvedett. Nemes lelke angyalszárnyakon fölszállott az igazságosabb biróhoz.
A holttest késő estig marad a vesztőhelyen. Ekkor a pribékek szívtelenségével egy saroglyás parasztszekérre lökik, s beszállíttatják a Rókuskórházba. A hatalom, lehűtvén bosszúszomját, nem gondolt többé vele.
S ennek köszönhető, hogy a vértanu hamvait megőrizheté a kegyelet. A holttestet ugyanis Szántóffy plébános még ugyanazon éjjel titkon, lopvást a Ferenczrendiekhez szállíttatja, Dank Agáp házfőnök pedig a zárda kriptájában rejti el.
Az átszállítás, s az éj jeli temetés megható részleteit Beszédes Kálmán festő, az akkori zárdafőnöknek, Dank Agápnak az elbeszélése nyomán igy írja le:
1849. október 6-ikán, gróf Batthyány Lajos kivégeztetése napján, – írja Beszédes, – az esti órákban Szántóffy Antal akkori pest-belvárosi plébános, Dank Agápot, a ferencziek szerzetének 48 óta főnökét kereste föl. Az első szó a katasztrófára vonatkozott, a többi is csak ezen körben forgott. Csendben, zárt ajtók mögött arról folyt a tanácskozás, hogy miként eszközlendő a megdicsőült holttetemének elrejtése – a zárdában. Az akkori körülmények között nagyon is indokolható félelem könnyen találhatott volna kifogásokat, hogy a veszélyes tisztet magáról s a főnöksége alatti házról elhárítsa. De Agáp, ellenérvek helyett, a holttetem elrejtését, a legszentebb indokok által parancsolt tisztjének tartá már azért is, mert a Batthyány-család a szerzetnek jóltevője volt s jelesen herczeg Batthyány Fülöp a német-ujvári zárdának védnöke, (hol a család sírboltja is létezik). Nem is várta, hogy őt a szerencsétlen özvegy esengve kérje, elég volt tudnia, hogy a holttetem a Rókus-kórház halotti kamrájába vitetett, hol arra a legnyomorultabb eltakarítás, a kórházi szegény halottaknak oly módu eltemetése vár valamely közös sírgödörbe, melynek folytán az egyesnek kiléte felől minden nyom vele együtt eltemettetik.
Hogy eshető következmények másra ne háramoljanak, az egészet csak a szerzet legöregebbjeivel közölte, – elővigyázat, titoktartás, bátorság főfeltételek voltak.
Az éj beálltával Agáp szertartásos ruháit felölté; kis keresztet vőn kezébe s egy szerzetes társával, ki szentelt víztartóval s viaszgyertyával látta el magát, a kijelölt órát nyugodtan várta:
A zárda hatvani-utczai falkerítésének kapuján, – hol most az oda később beépített boltok állanak, – éjfél tájban, a csengetyűvel való jeladás elkerülése végett belülről őrt álló szerzetesek észrevevén egy kocsi érkeztét s egyikök ezt Agáppal tudatván, az társával együtt azonnal megjelenik, s ketten magukra maradva, a kaput kinyitja. A Rókus-kórházi legszegényesebb halotti kocsi, mit két fáradt gebe vont, odaállt közel a falhoz, járókelőket nem akadályozott. Pest ily időtájban különben is alszik, – kivált akkor, az est beálltával mindenki lakába rejtőzött s kétszer zárt ajtók mögött töltött félelmes órákat. Az éj csendes volt, az utcza elhagyott.

Az agyonlövetés helye az aradi vársánczban.
Két kórházi szolga kitakarván, leemelé a nehéz terhet s a kis menet megindult; a szolgálattevő szerzetes elől, utána a koporsót czipelő két kórházi szolga, ezek után Dank Agáp lépdelt.
A hol a templomban, a főoltárral szemben állva, jobbkéz felől az első, sz. Máriáról nevezett, mellékoltár van, onnan emelkedik kivülről a torony, mely mint tudva van, csak később emeltetett Agáp által összekoldult összegből mostani magasságára; ez alatt van a kripta s a hely, melyet Dank, az itteni sirüregek sorában kiszemelt, az emlitett oltár alatti sarokban volt. Ezen sirboltba indult a gyászmenet. Itt lent, négy egyén volt jelen szemtanunként Magyarország első miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak a temetésén.
A koporsó, a szent Mihály lovára azon állványra helyeztetett, mely a sirbolt közepén állt, – Dank Agáp a szokásos imákat elrebegvén, a koporsót beszenteli, ezután mind a négyen letérdelve, fenszóval imádkoznak; mire a komor, de meghatott szolgák távoznak. Fent robogás jelenti, hogy a tanuk elhajtottak a kórházi kocsival.
Dank és társa még mindig térdel, előbb a barát – most a hazafi rebeg imákat az igazságos istenhez; a kriptai csendet csak zokogásuk töri meg.
A sirboltot ezután gondosan elzárja, kulcsát magához vevén, még mindig imádkozva együtt virrasztó szerzettársait keresi 7fel. „Requiescat in pace”-t mondván „in aeternum amen”-nal szétoszolnak.
Másnap a gyengén beszegzett koporsó fedelét néhány szerzet-társainak jelenlétében Dank felemeltette. A feketére mázolt közönséges fenyőfa-koporsóban a holttetem feje alatt forgács volt, ruhája fekete bársony házi zekéből s fekete posztó pantallonból állt, homlokán fekete tapaszvászon fedte azon pontot, hol a golyó átfuródott. Az arczkifejezésnek méltóságát a szenvedés, sőt a halál sem volt képes eltorzitani; mintha csak aludnék.
Ismételt beszentelés után a koporsó fedelét kellően beszögezve, a holttetemet fejjel kifelé elhelyezvén a sirüregben, azt megbizható kőmivesek segélyével erősen befalazzák, az üreg nyilásához vörös márványkövet alkalmazván, melynek belső felén ezen felirat volt bevésve: „1849-ben október 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira.”.
A holttest elhelyezéséről Dank Agáp zárdafőnök, s Szántóffy Antal belvárosi esperes-plébános a következő temetési-bizonyitványt állították ki:
 
Temetési oklevél.
Melynél fogva elismerem és hitelesen bizonyitom, hogy az Urban boldogult méltóságos gróf Batthyány Lajos urnak holttetemei 1849-ik évi október hó 7-ikén éjfélkor a pesti, gondviselésemre bizott Szent-Ferencziek sirboltjába egyházi szertartás után letétetvén, ugyanott a kripta belső részének baloldalán (G. B. L. betükkel ellátott sirboltban) fenntartatik.
Melynek nagyobb hitelére kiadom ezen saját irásommal és hivatalos egyházi pecsétemmel ellátott bizonyság-levelemet.
Dank Agáp Pesti sz. Ferencziek főnöke.
Hogy az Urban elhunyt méltóságos gr. Batthyány Lajos urnak holtteteme a föntírt időben csendes beszentelés után a pesti szent Ferencziek kriptájába és ugyan a fentemlített sirboltba előttem letétetett legyen, hitelesen bizonyitom.
Pesten, 1849. évi október hó 11-ik napján.
Szántóffy Antal Pestbelvárosi plébános és esperes.
 
Húsz évig pihent itt zavartalanul a vértanu.
A honfiui kegyelet 1870-ben végre elérkezettnek látja az időt, hogy az első magyar miniszterelnök nyilvánosan, a megfelelő gyászpompával temettessék el. A rendezés ügyét Pest város hatósága veszi kezeibe.
S az ünnepi temetés nagyszerü gyászpompával az egész ország részvétele mellett 1870 junius 9-ikén csakugyan megtörténik. Több mint százezer ember kiséri ki a megdicsőült nagy halottat a kerepesi-uti temetőbe.

Sujánszky Euszták, az aradi vértanuk gyóntatója.
Egykoru arczkép.
A főváros közadakozásból diszes mauzoleumot emelt a drága hamvaknak. E mauzoleumban nyugszik most Batthyány. Sirjához imádkozni zarándokol a magyar.
Ugyanekkor, – 1849. október 6-ikán, – midőn gróf Batthyány Lajos kivégeztetett, Aradon még irtózatosabb dolog történt. Nem is egy, hanem egyszerre tizenhárom legkiválóbb szabadsághősünknek oltotta ki életét a vérbosszú.
Rüdiger, mint tudjuk, augusztus 23-ikán adta át a lefegyverzett honvédeket az osztrákoknak. S egykét nap mulva az egész honvédtábor immár Aradon búsong. Itt aztán csakhamar megkezdődik a kiválogatásuk. Négy részre osztályozzák őket.
Első csoport: a tábornokok, parancsnokok, s az egykori osztrák tisztek.
Második csoport: azok a honvédtisztek, akik előzőleg nem szolgáltak ugyan császári zászló alatt, de valamelyes cselekedetükkel felköltötték az osztrákok bosszúját.
Harmadik csoport: A polgári-rend kiválóbb alakjai, kormánybiztosok, orsz. képviselők stb.
Negyedik csoport: az alsóbbrangu tisztikar, s a legénység.
A három első csoport fogvatartatik, hogy megindíttassék ellenök a haditörvényszéki eljárás.
A negyedik csoportbeliek közül az alkalmatosakat besorozzák, a gyöngék s a betegek pedig hazabocsájtatnak.
… „Haynau, – irja egy fogoly honvédtiszt, – végigvizsgálva sorainkat, mindenkit azzal biztatott, hogy szép akasztófavirág lesz belőle. Ez azonban mégsem történt. Elénk állott egy tüzér-ezredes, s értésünkre adta, hogy kegyelemből besoroztattunk, sőt ha jól viseljük magunkat, az altisztség minden fokozatára is eljuthatunk. Egyszersmind kézfeltartásra és esküre szólított fel bennünket. A kezünket föltartottuk, hanem az esküt, – bár kétszer is felolvasták, – senki sem mondta utána. Erre a mi tisztünk azt mondta, hogy utasítása van az ellenszegülőket megbotoztatni. Most lett eskü. Mire aztán elszállíttattunk, ki erre, ki arra ezredéhez. Lett a tisztekből gemeiner, közkatona” …
A tisztikar az a része, amely besoroztatott, aránylag még jól járt; legalább szívhatta isten szabad levegőjét. De a többi! Azok sorsa: sírbatevő bánat, mérhetlen szenvedés.
Az öt-hatszáz fogoly a kazamatákba szállásoltatik el. A tábornokok részére azonban külön helyet jelölnek.
A vár közepén egy nagy négyszögü kaszárnya emelkedett: a főőrház. Itt ebben a kaszárnyában kapott mindegyik tábornok egy-egy szobát.
Valamennyi börtön körülbelől egyforma: hat-hét lépésnyi, deszkás padolatu, fehérre meszelt. Butorzatuk: táboriágy, egy szék, asztal, s mosdó. A czellák előtt egy kisebb szoba, olyan pitvarféle, ahol éjjelnappal két fegyveres őr tanyáz.
A bűnpert mindenekelőtt a vezérek ellen indítják meg.
Tizennégy tábornok, s egy ezredes kerül a haditörvényszék sorompói elé: Aulich, Damjanich, Dessewffy, Gáspár András, kit szintén elfogtak; továbbá Knezics, Kiss Ernő, Lahner, Leiningen, Lenkey, Nagy Sándor, Pöltenberg, Schweidel, Vécsey és Török; végül Lázár Vilmos ezredes. Kihallgatásuk szeptember elején kezdődik. A legelső Pöltenberg, aki egyetlen mentő szót sem hoz fel a védelmére.
– Mint becsületes ember s bátor katona, – ugymond, – egyebet nem tehettem.
Hasonlóképen tesz a többi tábornok is. Egyikük sem tagadja el dicsőséges tetteit.
Aulichnak minden faggató kérdésre ez a válasza:
– Királyom parancsából esküdtem hűséget a magyar alkotmányra, s eskümet halálomig meg kell tartani.
Mikor Ernst, a törzshadbiró fenyegetőzik, Aulich hidegvérüen csak ezt jegyzi meg:
– Nem a büntetés, hanem a bűn neme gyalázza meg az embert.
Damjanich tábornokot, noha lábtörése miatt alig képes mozdulni, legtöbbször hurczolják a vérbiróság elé.
– Ne kinozzanak azokkal az örökös kihallgatásokkal, – tör ki belőle a harag. – Amit először mondtam, az utolsó szavam is marad. Gazembernek tartok mindenkit, ki esküjét megszegi. Ezt pedig Damjanich Jánosról nem mondhatja senki.
Török Ignácz tábornok egyik kihallgatása alkalmával igy pirít reájuk:
– Nagyon jól tudom, hogy az urak halálunkat kivánják, de ez nem is válik a becsületökre.
Szeptember 21-ikén hozza meg a vérbiróság az első két halálos itéletet, még pedig:
Kiss Ernő altábornagy, temesvári születésü, 49 éves, r. kath., nős, a szabadságharcz előtt az osztrákoknál huszárezredes, – golyóra,
Gróf Vécsey Károly tábornok, pesti születésü, 42 éves, r. kath., nős, előbb huszárőrnagy, – kötél általi halálra itéltetik.
Harmadnapon, szeptember 23-ikán pedig a többiekre kerül a sor. Eszerint:
Aulich Lajos tábornok, pozsonyi születesü, 57 éves r. kath., nőtlen, az osztrák seregnél alezredes;
Damjanich János tábornok, stásai születésü, 45 éves, nős, görögkeleti vallásu, előbb a 61-ik gyalogezredben kapitány;
Dessewffy Arisztid tábornok, csákányi születésü, 47 éves, ev. református, nős, volt nyugalmazott huszárezredes;
Knezics Károly tábornok, gyergyeveczi születésü, 41 éves, r. kath., nős, az osztrákoknál százados;
Lahner György tábornok, beszterczei születésü, 54 éves, r. kath., nős, az osztrák seregnél őrnagy;
Gróf Leiningen Westerburg Károly tábornok, született a hesszeni Illenstädtben, 30 éves, ágostai evangelikus, nős, az osztrákoknál százados;
Nagy-Sándor József tábornok, nagyváradi születésü, 45 éves, r. kath., nős, volt nyugdíjas huszárkapitány;
Pöltenbergi Pöltenberg Ernő lovag tábornok, bécsi születésü, 35 éves, r. kath., nős, a szabadságharcz előtt huszárszázados;
Török Ignácz tábornok, gödöllői születésü, 54 éves, r. kath., nőtlen, a császári seregben mérnökkari alezredes;
Lázár Vilmos ezredes, nagybecskereki születésü, 34 éves, r. kath., nős, az osztrák seregnél hadnagy,
valamennyi kötél-halálra itéltetik. Kivételt képez:
Schweidel József tábornok, bács-zombori születésü, 35 éves, r. kath., nős, előbb huszárőrnagy, akinek halálos itélete golyóra szól.
Bűnök egyforma: felségsértés.
A halálraitéltek közül, mint látjuk, Lenkey János és Gáspár András hiányzik.
A szegény Lenkey a börtönben megőrült; Gáspár pedig annak köszönhette életét, hogy az ápril 14-iki trónfosztó nyilatkozat után nem harczolt. Ámde ő sem menekül szárazon: tíz esztendei várfogságot kap.
A kivégzendők száma tehát tizenhárom.
S míg az elítéltek szomorkodva ülnek czelláikban: családjuk mindent megmozgat, hogy kiragadja őket a bakó kezéből. S ha nincs az a titkos bécsi kéz, amelynek fojtogatását annyiszor éreztük, lehet hogy talán egykettő kegyelemben részesül.
De ennek a titkos kéznek gondja volt reá, hogy meg ne nyiljék valamiképen az irgalmasság forrása. S Haynau mind a tizenhárom halálos itéletet megerősíti. A módosítás csupán annyi, hogy Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos „kegyelemből” golyóval végzendők ki.
A megerősítés október 4-ikén érkezik Aradra, s Howiger Alajos várparancsnok, egy szívtelen s gonosz indulatu ember, legott hozzáfog az itélet végrehajtásának az előkészítéséhez.

Az aradi vesztőhely régi megjelölése.
Másnap, okt. 5-ikén reggel 9 órakor a főőrház előtt két gyalogzászlóalj négyszögben áll föl, a tizenhárom tábornokot elővezetik, mire Ernst hadbiró fölolvassa a véritéletet, amely szerint Pöltenberg Ernő, Török Ignácz, Lahner Győrgy, Knezics Károly, Nagy-Sándor József, gr. Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János s Vécsey Károly kötél általi; –
Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos pedig golyó által végeztetnek ki.
A halálos itéletek végrehajtása október 6-ikán reggeli 6 órakor leend.
A hadbiró mindegyik elitélt nevénél kettétör egy kis pálczikát, s azt a kivégzendő lábához hajítja. Pereg a dob, harsog a trombita: Istennél a kegyelem!
A négyszög háta megett egy-két száz szabadon járó honvédfogoly áll, köztük Hauszer Károly, Fornszek Sándor őrnagyok stb:
– Majd kegyelmet kapnak az akasztófa alatt, – jegyzi meg valamelyikök.
– Dehogy kapnak! Én nem bizom, – szól könnyezve Fornszek Sándor. – Hanem van egy tervem, – fordul Hauszerhez, – mentsük meg vezéreinket!
Hogyan? kérdezi meglepetve Hauszer.
– Ha bátrak leszünk, megmenekülnek a kötéltől, – suttogja Fornszek. Figyeljetek csak. Mi foglyok körülbelől hatszázan vagyunk. A börtönöket csak egy zászlóalj őrzi, gyerekjáték lesz őket lefegyverezni. Egyszerre támadunk reájok. Fegyvereik a puskatartóhoz vannak támasztva, a többieké meg a fogasokon lóg. Könnyü dolgunk lesz. Nekivágunk az Oláhságnak, s két nap alatt elérjük a határt. Ha sikerül a terv: megmentettük vezéreinket; ha pedig nem sikerül: legalább együtt halunk velök, méltóan a szabadságért vívott harczunk emlékéhez.
„Habár túlmerésznek tünt is fel ez a terv, – beszéli Hauszer, – beleegyeztünk, s csak arra figyelmeztettem Fornszeket, hogy igyekezzék, még pedig mielőbb, nemes ügyünknek megnyerni az összes foglyokat. Feladtuk mégis az eszmét, mert bízva-bíztunk, hogy az elitéltek az akasztófa alatt megkapják a kegyelmet” …
Aztán Howiger is gondoskodott, hogy a foglyok esetleges zendülésének elejét vegye. Mindjárt a halálos-itéletek kihirdetése után a következő napiparancsot adta ki:
 
Napiparancs.
A holnap, okt. 6-ikán végrehajtandó itéletek foganatosításához a Wocher-zászlóalj rendeltetik ki, amelynek Tichy őrnagy úr vezénylete alatt 1/4 6 órakor reggel a főőrállomás négyszögének kapujának a 4-ik szög előtt fölállítva kell lenni, hol egyszersmind az orvosnak is meg kell jelennie. A lövészek kiválasztása s egyéb előkészület a zászlóalj parancsnokára bizatik.
Ma és holnap az egész helyőrségnek teljes készenlétben kell lennie, ennélfogva a várból kivétel nélkül senki sem távozhatik. A legénység egész éjjel felöltözve s hadilag fölszerelve marad, a fegyvert mindig kéznél tartva.
Ma este 1/2 7 órakor lesz a takarodó, mire a várkapuk azonnal becsukatnak, s a kulcsok Zdrahal térhadnagy által a várparancsnoknak általadatnak. Magától értetik, hogy az egész zászlóalj fegyverei éles töltéssel lesznek ellátva.

Az aradi vesztőhely mostani megjelölése.
Holnap reggel 1/2 6 órakor a vár összes őrsége fegyverbe lép, s további parancsig felállítva marad. A parancsnok az őrséget folytonos szemle által éberen s készenlétben tartja. Ma éjjel a várbeli őrcsapatok megkettőzendők.
Valamennyi a várban levő katonai és polgári fogolynak ma este 1/2 7 órakor szállásán kell lennie, s holnap délelőtti 10 óráig azt elhagyni nem szabad. Mindenki aki ezen parancs ellen vét, magának tulajdonítsa az abból származható kellemetlen következményeket.
A szemle- és őrcsapatoknak, valamint a rend föntartására kirendelt egyéneknek és porkoláboknak mindenki föltétlenül engedelmeskedni tartozik.
Howiger várparancsnok.
 
Tíz óra tájban egy hadbíró jelenik meg az aradi minoriták házfőnökénél: Kosztka Libornál, s Howiger várparancsnok megbizásából fölkéri, hogy a halálra-itéltek mellé lelkészeket küldjön.
A zárdafőnök e parancsszerü felszólításhoz képest Vinkler Brunó, Sujánszky Eustach, Pléva Balázs és Bardócz Sándor rendtagokat bizza meg a lelkészi teendőkkel.
Az elitéltek közül, mint tudjuk, Damjanich görög keleti vallásu, Leiningen gróf ág. evangelikus, Dessewffy pedig református volt. Ugyanaz a hadbíró tehát Szombathy Balázs görög-keleti plébánost és Baló Béni ref. lelkészt is a várba rendeli.
A minorita-atyák naplójegyzetei és Tiszti Lajos az ismertnevü író kiegészítő elbeszélése szerint a megrázó drámának a lefolyása ez:
A négy szerzetes, ugy szintén Baló s Szombathy mindjárt ebéd után fölsietnek a várba. Howiger tábornok Marchol Eduárd várkáplánt rendeli melléjök, aki nyomban bevezeté őket az elitéltekhez.
„Azonnal átvevők vigasztalásul, s amennyire lehetett bátorításul a nagylelkü jövendő martírokat, – irja a zárdanaplóban Sujánszky. Kezet szorítva s teljes bizalommal fogadának bennünket; s miután a legforróbb részvét mellett több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harczban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve oly gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbe való megnyugvásra felhivók, – ők egész nyugodtan, s maguk megadásával bízták sorsukat és életüket arra, kinek kezeiből minden jő.”
Damjanich az egyetlen, aki tartózkodó hidegséggel fogadja a görög-keleti lelkészt.
– Nemde tisztelendő úr, – fordul hozzá mindjárt belépésekor, – örülnek a ráczok, hogy ilyen sorsra jutottam?
Csak mikor a plébános fölvilágosítja, hogy az aradi szerbek a legnagyobb részvéttel viseltetnek sorsa iránt, lesz nyájasabb.
– Bárcsak azt az átkos bűnt ne követték volna el, – mondja szerbül, – hogy a magyar ellen föllázadjanak. Majd meglátjátok, hogy keservesen fogjátok ezt még megsiratni, de késő lesz.
A szerb pap el akarja terelni a társalgást erről a kényes tárgyról.

Kiss Ernő, Schweidel, Dessewffy és Lázár Vilmos agyonlövetése 1849 október 6-ikán.
(Egykoru váztatok után.)
Ne foglalkozzunk most földi szenvedélyekkel, – szól figyelmeztetőleg, – hanem inkább gondoljunk arra a nagy útra, amelyet a tábornok úrnak meg kell tennie.
– El vagyok készülve, – válaszol nyugodtan Damjanich, lelkem tiszta. Isten a tanum, hogy a mit tettem, nem magamért, hanem mint becsületes patrióta a hazáért s mindnyájukért tettem. Elvakítottak, megcsaltak benneteket. Bocsássa meg nektek az isten!
Mond ugyan egy-két szerb imádságot, de egész magatartásán látszik, hogy vonzalma elfordult pártütő fajrokonaitól.
Hanem annál nagyobb az öröme, mikor a minorita-atyák, s Baló ref. lelkész nyitnak be hozzá.
Beszélgetésük – irja Tiszti, – leginkább a politika körül folyt.
Damjanich első kérdése Kossuthot illeti.
– Csak legalább őt óvja meg az Isten – ugymond, – a mi sorsunktól. Igy legalább marad némi remény, hogy hazánknak még egyszer fölvirrad.
Fejét könyökére hajtja, s pillanatig elmereng.
– Bizony – fordul Bardóczhoz, – csak én lábamat ne törtem volna, most nem ezen a helyen találkoznánk.
Aztán panaszkodik, mennyire fáj az néki, hogy tábornok-társait még csak látnia sem szabad, s hogy haláluk neméül a legnagyobb gonosztevők büntetését: a bitót választották.
– Nem igy bántunk mi a foglyokkal, – jegyzi meg.
Mikor Baló figyelmezteti, hogy az őr hallja szavait, elmosolyodik:
– Nem ért ez a gép egy szót sem magyarul.
Nagy Sándor hadjáratunk szerencsétlen kimenetelének az okaival foglalkozik. Mikor a Görgei nevét említi, sápadt arczán a harag pirja gyúl ki.
– Eleget figyelmeztettem – igy szól – Kossuthot, fájdalom nem hitt nékem, mig ideje volt.
Leiningen gróf leginkább családjáról beszélget Balóval.
– Százszor inkább a csatában elesni, – tör ki szivéből az elkeseredés, – mint osztrák fogolynak lenni.
Lázár Vilmos, Lahner s Pöltenberg szintén családjaik sorsán töprengnek.
Török Ignácz, midőn Sujánszky hozzá belépett, a legnagyobb nyugalommal épp Vauban, a jeles hadíró egyik munkáját olvasta.
– Nem hallatszik Komárom felől semmi? – kérdezte a minorita-atyától.
S mikor Sujánszky fölvilágosítja, hogy Komárom szintugy a meghódolás előtt áll, felsóhajt:
– Hát hiába erősítettem meg úgy!
Kiss Ernő, a daliás huszártábornok harczimoraj után vágyódik.
– Csak legalább egy csatában vezényelhetnék, – szól elandalodva.
Leiningen, Vécsey az önmegadás nyugodt érzetével tekintenek sorsuk elé.
Schweidel viszont csüggeteg, busongó. Könnyezve fogadja Bardócz atyát.
– Tudom, édes tisztelendő úr – szól remegő hangon, – látogatásának a czélját és az okát. Köszönöm a részvétet, igy legalább egy rokonérzelmű ember s hű hazafi vigasznyujtása mellett türhetőbbé lesz helyzetem. Én egyébiránt, édes tisztelendő úr, – folytatja tovább, mind Isten, mind ember előtt emelt homlokkal mondhatom, hogy ártatlanul halok meg. Én a bécsi főhaditanács sürgető parancsából jöttem ide zászlóaljammal Olaszországból, hol Radeczky alatt szolgáltam. Ők parancsolták, hogy jőjjek Budára, hogy esküdjem hűséget a magyar kormánynak, s a nádor vezénylete alatt induljak Jellasich ellen. Lejöttem Pestre, s letettem az esküt katonáimmal együtt, s ezzel a nádor vezérlete alatt megindultunk az Alvidékre. De a nádor akkor éjszaka eltünt, én ott maradtam; s azután mint igaz magyar ember, s jó hazafi harczoltam az ügy mellett, eskümhöz és nemzetemhez hű maradva. S ime, engedelmességemnek most ez a jutalma.
Ezután családja szomorú helyzetéről kezd beszélni.
– Van, édes tisztelendő úr, nekem egy híven szerető, érettem siránkozó kedves nőm, s egy pár kiskorú, neveltetést igénylő szelid leánykám. Óh, – sóhajt fel és szemei ujolag megtelnek könynyel, – ezek sorsa, jövendője az, ami százszorta fájdalmasabb előttem, mint a halál. Hisz ettől én nem félek, de … de … nőm és gyermekeim! Istenem, ezek az irgalom kenyerére lesznek szorulva. Mint katona tisztes havi fizetésemből becsületesen eléldegéltünk, de az már nincs, s ettől a kormánytól ők nem kapnak nyugdíjat. Tehát miből tartják majd fenn magukat?! …
Bardócz vigasztalólag közbeszól:
– Bizzunk Istenben, ki nem hagyja el az árvákat s az özvegyeket.
– Ugy van, édes tisztelendő úr, – mond kissé megnyugodva Schweidel, – biznom kell Isten irgalmában. Most Szabadkán egy sógorom házánál tartózkodnak; ez egy igen becsületes ember, a városnál tanácsnok, ő most az enyéim gyámolítója, mert fájdalom, nekem nincs hajlékom, a hol ők most, mint sajátjukban meghúzhatnák magokat. De a mi még növeli fájdalmamat az, hogy fiamat, aki velem együtt eljött mint hadnagy Olaszországból, talán szintén az én sorsom fogja érni. Nálunk kapitány lett, s most ő is fogoly, itt van elzárva; s igy ő sem lehet édes anyjának és testvéreinek támasza. Meghasad a szivem, édes tisztelendő úr, mikor ezek eszembe jutnak. Van ugyan némi kis pénzem, de hogy juttassam hozzájuk?
Csakugyan volt néhány megtakarított forintja, de az őrök miatt nem merte átadni. Bardócz tehát int a katonáknak, hogy egy-két perczre távozzanak, miközben átveszi a tábornoktól a pénzt.
Aulich csaknem egész délután Horaciust olvasta, még pedig oly éber figyelemmel, mintha más nem is érdekelné.
Knezics a legkomorabb; ügyeit nem emlegeti, hanem buzgón imádkozik.
Késő alkonyatig időz a hat lelkész a várban. Az a szándékuk, hogy mihelyt lehet, még éjjel, vissza fognak térni. Ám ilyesmihez külön engedély kell. Jelentkeznek tehát Howigernél. A várparancsnok teljesítvén kérésüket, gúnyos mosolylyal fordul hozzájuk:
– Nos, mit csinálnak a páczienseik?
– Csöndesek, – válaszolja Sujánszky.
Éjfélután félháromkor az önfeláldozó derék papok már ismét az elitéltek körül vannak.
A tábornokok közül egy sem feküdt le. Felöltözve, készen várják a halált. Mindenekelőtt imádkoznak: hosszan, bensőleg, a haldoklók felmagasztosult ihletével.
„Sujánszky nem egyszer beszélte, – irja Tiszti, – hogy valami oly földöntúli volt az összekulcsolt kezekkel imázó tábornokok szemeiben, hogy ő teljesen feledvén állását és kötelmeit, szenteket vélt maga előtt látni, s hozzájuk imádkozott.”
A hit vigasza felemelőleg hat reájuk. Csodálatos nyugalommal teszik meg végső intézkedéseiket. Mindegyiknek van egykét apró emléktárgya, búcsúlevele, amiket szeretteihez akar eljuttatni.
Lázár Vilmos három levelet is küld boldogtalan nejének. Az utolsó igy hangzik:

Lázár Vilmos köszönő-levele Prohászka Ferencz, Aradváros 1849-iki levéltárosához.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumból.)
Arad, október 5-én éjjel.
Mindenem e földön, kedves szentem Máriám!
A lelki atya, akinek kezeibe letettem vallomásaimat és kinek kitártam tiszta öntudattal biró keblemet, át fogja neked adni kis gyürümet, szivartárczámat és evőeszközömet, melyet itt fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arczképedet, – azonkívül több holmit. Én keresztülvívtam az élet-halál tusáját, – én meg fogok halni, mint férfiuhoz illik. Szivem a szegény, mely éretted fog dobogni utolsó ütéseig és tiszta szerelmem nálad maradnak. Én nem akarom átkozni a végzetet, nem senkit, – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, – és ezen idő vigaszul szolgál, midőn már el kell hagyni e földi pályát. Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte át egész életét, nyugodtan bir meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett, teneked, kedves Máriám, még egyszer egy utolsó Istenhozzádot mondok és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka miszerint nyugodtan halhatok meg, te vagy. Fölteszem rólad, te mindenem, hogy – bár méltó fájdalmaidat nem lehet csillapítani, mert azt tudom, hogy nem lehet, tudom magamról is, – de korlátolni fogod és azzal bebizonyítani, mily kedves az én emlékem tenéked. Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermint, Lórit, Minát, Steinert és Mednyánszkyt s minden jó ismerősöket, barátokat és rokonokat; csókold kedves gyermekeinket és öleld forrón szivedre nevemben, miként én téged, kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak utolsó perczig éretted dobogó szerelmes szivemhez. Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is hű
Vilmosod.
A papnak adtam egy aranyat misére. – Isten veled.
 
Nagy Sándor éppen levelet ír, midőn Winkler hozzá belép. A lelkész biztatni kezdi, hogy a kegyelem felsőbb helyről okvetlen megérkezik.
– Főtisztelendő úr, – válaszolja fájdalmas mosolylyal a tábornok, – minek ámítanók magunkat? Nem ismerik azok ott fenn a kegyelmet, csak a bosszút, csak a kegyetlenséget. Én részemről semmit sem remélek. E perczben már nincs mit remélni a földön. Imádkozzunk Istenhez.
Ezután egy kis levelet húz ki a zsebéből, amely éppen Winkler atyához volt czímezve. A levél tartalma ez:
 
Kedves tisztelendő úr, tisztelt barátom!
Szives igérete szerint méltóztassék Pestre Schmidt János rokonomnak, Kalocsára Nagy-Sándor Imre érseki orvos bátyámnak, s Lugosra Ungvári János rokonomnak írni; ezen fésűt és inggombot sziveskedjék a bizonyos pesti irományokkal s gyűrűvel elküldeni. Ezekre kéri tisztelő barátja
Nagy Sándor József.
 
Leiningen gróf október 6-ikán reggel, tehát csaknem közvetlenűl a kivégzés előtt, ezeket a megható búcsúsorokat intézi nejéhez:
 
Arad, 1849. okt. 6.
Egyetlen, kedves, véglehelletemig hűn szeretett Elizem!
A koczka el van vetve; csak néhány órám van még ezen a világon, hogy a nehéz lépésre elkészüljek. A halál nem volna reám nézve borzasztó, ha magam lennék; de reád, drága Elizem s ártatlan gyermekeinkre gondolva, szivem elszorul …
E csapás nem jött váratlanul, mindenre készen kellett lennem és mégis szivem görcsösen összeszorul, midőn arra gondolok, hogy téged örökre el kell hagynom. Nem, nem örökre, mert hitem szilárd, hogy egy szebb túlvilág fog következni. Szellemem mindenkor körülötted fog lebegni, mert a lélek mindenhol ott van, a hova az Isten hatalma elér!
Mily szivesen éltem volna még körödben, hisz mindenem megvolt, s oly boldog voltam veled, a minő boldog csak egy halandó lehet. Most e komoly órában, midőn minden mulandó földi dolog csekélynek tünik fel előttem, e kedves emlékek fölelevenednek lelki szemeim előtt, s ez teszi a válást oly nehézzé …
Oly tisztán, oly magasztosan lebegsz előttem, hogy képtelen vagyok azt szavakkal kifejezni; képzelheted mennyire fáj ez s kérem az Istent, erősítsen meg, hogy ugy halhassak meg, mint keresztényhez illő. Az atyáim vallása szerinti utolsó szentséget már magamhoz vettem s kész vagyok az Úr ítélőszéke előtt megjelenni.

Darab Kiss Ernő ingéből, melyet a kivégzés alkalmával viselt. Az ingujjon látható lyuk: a golyó nyoma.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumból.)
Engedj meg drága Elizem, ha az életben valaha fájdalmat okoztam neked. Most már nem hallhatom szavadat, de szivem azt sugja, hogy megbocsátasz. És oh Istenem! Hát szeretem gyermekeim! … Neveld föl őket az Úr félelmében és jó emberekké. Én már nem őrködhetem fölöttük. Legyen olyan anyjok, a ki megtanítja őket szerencsétlen, de becsületes atyjuk emlékét tisztelni. Oh! ha kezeimet még egyszer áldólag tehetném fejükre! Oh, csak még egyszer pillanthatnék szemeikbe!
Talán jobb igy! Teljesedjék az Úr akarata! Testvéreim s rokonaim fogadják utolsó áldásomat, imádkozom érettük.
Nagy Isten! a válás órája nemsokára üt … Mondd meg gyermekeimnek, hogy emberi törvények itéltek el, hogy becsületes ember voltam s meggyőződésemért haltam meg … Az Isten áldja meg őket és tégedet; adjon neked erőt s nekem örök nyugalmat …
Isten veled, drága Elizem, éljetek boldogul, szeretett gyermekeim! Ne átkozzátok emlékemet; nemsokára kiszenvedek …
Még egyszer köszönet hűségedért s mindazért, mit értem tettél. Nem irhatok többet. Éljetek boldogul, kedveseim!
Holtig híved
Leiningen Károly.
 
Pöltenberg tábornok pedig igy veszen búcsút hitvesétől:
Arad, 1849. október 5-ikén.
Imádott szegény feleségem!
Nem tudom, imádott Paulám, miként irjak neked, hogy a csapás ne legyen túlerős szegény szerető szivedre. S csak azt óhajtom, hogy szerencsétlen sorsomat, még mielőtt ezen sorokat megkapnád, megtudjad már oly résztvevő ajkakról, melyek azt minden lehető kímélettel megmondanák.
Örökre Isten hozzádot kell mondanom; áldván téged mindazon boldogságért, melyet oly bőven adtál és hálátadóan lelkem mélyéből mindazon szeretetért, melyben részesítettél.
A jó Isten vegye pártfogásába magát és a drága szegény gyermekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedje magát a nagy fájdalomnak, nyújtsa ki mindenható és pártfogó kezeit drága fejeik felett; – ez lesz utolsó buzgó imádságom.
Te is, szeretett Paulám, meg fogod bocsájtani (érzem) mindazon bánatot, melyet életemben neked okozhattam; meg fogsz bocsájtani, mert mindig a jóság angyala voltál. Oh mint vérzik a szivem, hogy nem láthatlak, nem ölelhetlek többé.
Légy hát erős, jó Paulám, légy erős irántam való szerelmed által; gondold meg, hogy gyermekeid vannak, hogy élned kell azokért!!
Isten veled tehát, imádott angyalom! lelkemben keblemhez ölellek benneteket szorosan: tégedet és drága gyermekeinket! A jó Isten őrizzen benneteket! És maga, jó Paulám! legyen még boldog! mert megérdemli.
Isten veled!!
Szegény Ernőd.
 
Vécsey tábornok az indulás perczében, reggel 6 órakor mond még egy utolsó „Isten hozzád”-ot kesergő feleségének. A levél ez:
 
Imádott, drága Linám! Szeretett, mindennél kedvesebb feleségem!
Látom, elérkezett életem utolsó pillanata, – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten hozzád, Isten veled; vezérelje Isten minden lépésedet. Az én utolsó sóhajom: Lina, ott a tulvilágban egy jobb életben egyesülünk bizonyára! Isten veled jó, lélek és bocsásd meg mindazt a keserűséget, melylyel tán akaratlanul is megbántottalak. Csókollak, csókolom kedves leányunkat: Gizellát. Élj boldogul!
Október 6-ikán reggel 6 órakor.
Szerencsétlen Károlyod.
 
Kiss Ernő az egyetlen, ki még folyvást remél.
– Egy kis rémítéssel akarnak bennünket megkínozni, – ugymond, – de rajtam ki nem fognak.
Dessewffy viszont nagyon is tisztában van a helyzettel.
– Csöppet sem csodálkozom sorsunkon, – mondj a a lelkésznek. – Még csoda, hogy háromszáz év óta minden magyart ki nem irtottak.
Schweidelnek leginkább az fáj, hogy a fiától el nem búcsúzhatik.

A selyemkendő, amelylyel Lázár Vilmos szemét bekötötték az agyonlövetés alkalmával.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumból.)
– Oly közel hozzám, – igy kesereg, – s nem láthatom. Csak egy perczre találkozhatnám vele, hogy még egyszer átölelhetném, s istenhozzádot mondhatnék neki!
Damjanich megimádkozván a szerb lelkészszel, olvasni kezd. Igy találja reggel félötkor Sujánszky.
„Kezet szorítva fogadott beléptemkor, – írja Sujánszky a zárdanaplóban, – a brünni hóhért, ki épp a szobájában kémlelődött, kiparancsolván, barátságos beszélgetésbe elegyedett velem. Sokat beszélt a politikáról, többet Kossuthról, s igen boszankodva Görgeiről.”
– Tisztelendő barátom, – mondotta a többi közt, – Görgei gyalázatosan megcsalt bennünket, ő csak a saját élete biztosításáról gondoskodott, minket pedig cserben hagyott. Leginkább vitéz bajtársaimnak a sorsa szomorít engem. Higyje el, tisztelendő barátom, nem félek én a haláltól, hiszen ezerszer néztem a szemébe. Ámde mégis fáj, hogy a császári háztól azt a kegyelmet sem nyerhettük, miszerint katonához illőleg golyó által végeztetnénk ki.
Ezután egy imádságot vesz elő, melyet az éjjel maga készített.
– Adja ezt át, – kéri Sujánszkyt, – némi megnyugtatásul szegény feleségemnek.
A gyönyörű imádság, megható fohásza a dicső hősnek, igy hangzik:
Mindenségnek ura! hozzád bocsátom esdeklésemet! A nőmtőli elválás rettentő órájában Te erősítettél engemet; adj erőt továbbra is, oh atyám, hogy a kemény próbát, a becstelen gyalázatos halált, mint férfiú, erőtelten állhassam ki.
Hallgasd meg, oh fő Jóság, forró kérésemet! A viadalokban és csatákban Te vezéreltél, oh jó Atyám; Te engedted azokat kiállani s mentő karod némely kétes harczokban sértetlenül véde meg. – Legyen neved örökkön örökké áldott. Oltalmazd, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további vésztől, lágyítsd szivét az uralkodónak a hátramaradt társak iránti kegyességre, s vezéreld annak akaratát bölcseségeddel a népek javára!
Adj erőt, oh Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy ő ama nekem adott szavát: „sorsát hitének erejével elviselhetni” beválthassa.
Áldd meg Aradot, – áldd meg a veszedelembe sodort szegény magyar hazát!
Te ismered, oh Uram, az én szivemet s lépteimnek mindegyike tudva van Nálad. Azok szerint itélj meg kegyelmesen s engedj a túlvilágban kegyes elfogadást találnom. Amen!
Midőn Sujánszky távozni akar, Damjanich marasztalólag int:
– Főtisztelendő barátom, ön talán nem is tudja, ki vagyok?
– Igenis tudom, – felel Sujánszky.
– Én rácz vagyok vallásomra, de mint rácz meghalni nem akarok. Áldjon meg engem. Azt is tudom, hogy ön engem meg nem áldhat, a mig én meg nem gyónom bűneimet, tehát hallgasson meg.
És meggyón, aztán leteszi a hitvallást. A feloldozás után szinte megkönnyebbül.
– Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által lettem megáldva.
Mennyei derü, a lélek felmagasztosulása sugárzik nemes arczáról. De mintha valami után vágyódnék. Esdőleg tekint a minorita-atyára.
– Mielőtt távoznék, főtisztelendő barátom, ha nem utál, kérem, csókoljon meg.
– Hogy utálnám a hősök hősét! – kiált Sujánszky, s Damjanich tábornokhoz sietve, a kebléhez öleli.
S a két férfiú majd öt perczig egymás nyakába borulva keservesen zokog.
Eközben megvirrad. A börtön vasrácsú ablakain beszűrődik a hajnali derengés. Az idő komor, hideg. A látóhatárt ólomszürke felhők borítják.
Egynegyed hatkor tompa dobpörgés veri fel a vár nyomasztó csöndjét. Megjön a Wocher-ezred kirendelt zászlóalja.
Félhatkor a főporkoláb Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest czelláikból a főőrház elé vezeti. Mindanégyen polgári ruhába öltözvék.
A zászlóalj ketté válik, s a négy halálra itélt a középen foglal helyet. Erre megindul a gyászmenet. Kiss Ernőt Marchót várkáplán, Lázár Vilmost Winkler minorita-atya, Dessewffy Arisztidet Baló ref. lelkész, Schweidelt pedig Bardócz minorita vezeti karon. Oldalvást nyolcz-nyolcz szuronyos katona.
A menet ünnepélyes lassú lépésben a vár éjszak-keleti kapuja felé tart; kiérvén a kapun, az első sánczba kanyarodik, s ott megáll. Ez a vesztőhely.
Egy-két percz multával Zinner hadbiró lép elő, s felolvassa a halálos itéleteket. Aztán jön a többi vérfagyasztó czeremónia: a szokásos kegyelemkérés, a béklyók leoldása, az itélet végrehajtásához rendelt gránátosok kivezénylése, végül a szembekötés.
Az itélet fölolvasása után Schweidel Bardóczhoz fordul:
– Tisztelendő úr! Ime, itt ez a feszület, melyet boldogult anyámtól örököltem. A feszület még a harczok zajában is mindenkor velem volt. Kérem, adja át a fiamnak.
S egy kis ezüst-feszületet akar átnyujtani, Bardócznak; de mást gondol.
– A kezeim közt akarom tartani, ugy vele meghalni; s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s a fiamnak átadni.
Kiss Ernő meleg kézszorítással búcsúzik el a lelkésztől, miközben felsóhajt:
– Szegény, szegény hazám! … Vége mindennek! … Isten büntesse meg hóhérainkat! …
Lázár Vilmos megöleli Winkler atyát, s remegő hangon igy szól hozzá:
– Kedves tisztelendő úr, ha netalán ezek az emberek rosszul lőnének s elhibáznának, ne engedjen kínlódnom, hanem azonnal kérje a vezénylőtisztet, hogy ismételtesse a lövést.
Dessewffy hideg, büszke; szép férfias arczán a megrettenésnek még csak nyoma sincs.
– Kérem, adja át nőmnek a búcsúüdvözletemet, – szól nyugodtan Balóhoz.
De int a vezénylő-parancsnok. A négy halálraitélt egymástól négy-négy lépésnyire megáll, s aztán féltérdre ereszkedik.
Ujabb jeladásra tizenhat gránátos lép ki a sorból, s négyes csoportokban a halálraitéltekkel szemközt helyezkedik el.
Még egy jeladás: s tizenhat lövés dördül el. Lázár, Dessewffy, Schweidel arczra buknak.
Kiss Ernő azonban kezére támaszkodva még ott vergődik. A négy lövés közül egy sem volt halált okozó. A golyók vállpereczét zúzták össze. Az egyik gránátos a vergődő áldozathoz rohan, s közvetlen-közelről a fülébe süti fegyverét.
Weinhengst Károly volt bécsi legionárius, ki elfogatván, a Wocher-ezredbe soroztatott, mint szemtanu, a kivégzés lefolyását a következőképen beszéli el:
… Az itéletek felolvasása után, – ugymond Weinhengst, – mindegyik elitéltről levették a lánczokat, s kezeiket erősen hátrakötvén, egymástól négy-négy lépésnyi távolságra letérdeltették őket. Mindezt a porkoláb végezte és pedig nagyon ügyetlenül. A köteleket ugyanis nem készíté el előre, hanem ott a helyszinén egy rossz késsel ugy metélte szét. A vértanuk szemeiket nem akarták bekötöztetni, de a vezénylő tiszt csakis Kiss Ernőnek engedte meg, hogy a halálnak a szemébe nézhessen. Ekkor a lelkészek a katonaság mögé léptek, s egyszerre 16 lövés dördült, alig két lépésnyi távolságból.
Kiss Ernő kivételével, akinek a golyók mellébe és altestébe furódtak, a többiek azonnal meghaltak. Ekkor egy gránátos, a tiszt parancsára fegyverét Kiss Ernő fülébe sütötte el, mi által annak fejét egészen szétroncsolta.
A vértanúk, mielőtt letérdeltek volna, felső ruháikat levetették. Ezeket a porkoláb magával vitte; este pedig, midőn a tetemeket ott a helyszinén elásták, az e munkára kirendelt katonák még a vérrel áztatott ingeket is lehúzták róluk, s a vértanúk igy meztelenül kerültek a sírba …

A kilencz honvédtábornok kivégzése Aradon 1849. okt. 6-ikán.
(Gróf Kreith Béla ereklyegyűjteményéből.)
A négy vértanu ott marad temetetlenül, a katonaság pedig viszszatér, hogy kikisérje a többi áldozatot.
S mihelyt a zászlóalj felérkezik, Tichy őrnagy (ez a vezénylő tiszt) azonnal parancsot ad, hogy a kilencz tábornok vezettessék elő.
Nagy Sándor az első. Szeme beesett, haja megszürkült, de kedélyének elevenségét nem volt képes megtörni a börtön.
– Jó reggelt! – igy fogadja keserű humorral társait.
Az utolsó Damjanich. Fején honvédsipka, vállain fehér katonaköpönyeg. Törött lába még most sem gyógyult meg; s csak nehezen, mankók segélyével képes mozogni.
A kapu előtt egy paraszt-szekér áll. Damjanich számára rendelték ide. A béna hős, támogatva az egyik porkoláb s a görög-keleti lelkész által, erre felé tart.
Az idő korai, félhét sincs, ámde Howiger, a nagyhatalmu várparancsnok mégis lejön, hogy gyönyörködjék a magyar tábornokok szenvedéseiben.
Mikor Damjanich a szekérhez tipeg, az egyik Wocher-ezredbeli hadnagy két közembert küld hozzá, hogy segítsenek neki a fölszállásnál. Howiger azonban reájok ordít:
– Vissza! Ez a sintérlegények teendője!
Damjanich szemében pillanatra fellángol a régi tűz. Eltaszitja magától a katonákat, s haragtól izzó hangon a várparancsnok felé dörgi:
– Jöjjenek hát az ön pribékjei!
S megpillantván a hóhért, odaszól:
– Jöjjön ön, hóhér úr!
A bakó, – Meyer volt a neve, s Brünnből hozták, – hozzásiet. Damjanich körülfogja a nyakát, s reánehezedvén, nagy ügygyel-bajjal föltápászkodik a szekérre.
Mikor fent ül, int a hóhérnak.
– Ide, mellém.
A bakó teljesíti a kivánságot.
– Ön most az én legjobb barátom, – szól Damjanich, s megveregeti a vállát.
Aztán, mintha semmi sem történt volna, szivarra gyújt.
Eközben felhangzik a vezényszó, s megindul a gyászmenet. A tábornokok hat sorban haladnak egymás mögött. Legelől, Pléva minoritaatyát karonfogva, Lahner és Knezics; utánok Sujánszkyval Pöltenberg és Aulich; majd Nagy Sándor Winkler atyával, Török Bardóczal, Vécsey Marchot várkáplánnal, s gr. Leiningen Baló ref. pappal. Leghátul a döczögős szekéren: Damjanich, jobbján Szombathy, a görög-keleti lelkész foglal helyet, szemközt pedig aranypaszománttal diszített vérvörös ruhájában a bakó.

Vécsey tábornok megcsókolja a kivégzett Damjanich kezét.
Keresztülmenvén a Maros-hidon, az Uj-Arad felé vezető országútra fordul a menet.
– Ah, mily kedves istennek a szabad levegője! – mond Leiningen.
– Még dicsőbb világ van a felhőkön túl, – teszi hozzá Baló.
Aztán ismét csönd lesz. Csak a léptek zaja s a lánczok csörgése hallik. Igy mennek körülbelől egynegyed óráig; a vár és az Uj-Arad közti lapályon egyszerre csak feltünik a kilencz fenyőfa-czölöp. Vécsey tábornok, aki úgy látszik, csak két oszlopu akasztófákat látott, megütődve kiált fel:
– Hát ilyen akasztófákat készítettek a számunkra?
– Hagyd el, barátom, – nyugtatja meg Nagy Sándor, – ez a legjobb és a legczélszerűbb.
S különös, hogy a bitók megpillantása nem kelt bennök rémületet.
– Nem sokára czélnál leszünk, s vége lesz mindennek, – jegyzi meg Damjanich, s nyugodtan szivarozik tovább.
S csakugyan. Damjanich szivarja el sem fogy, mikor czélhoz jutnak. Gyászos hely. A kilencz bitófa három-három lépésnyire emelkedik egymástól. Egyforma valamennyi; mintegy nyolcz láb magas, felől vashorog, lent zsámolyszerű emelvény, amely félretolható.
A katonaság háromszögben a bitók körül helyezkedik el; középen, szemközt a bitókkal: a kilencz halálraitélt, s a papjaik. Távolabb, a Maros-parton s Uj-Arad előtt dragonyosok czirkálnak; a vár bástyafokáról pedig lövésre készen egész sor ágyú irányul a vesztőhely felé.
Az égbolt, mintha osztoznék gyászunkban, még jobban elkomorul. A dérütött mezei virág bánatosan hajtja le fejét. Zokogó szellő fut végig a szomorú tájon.
A központ Damjanich. Az ő fakó szekere köré gyül a kilencz tábornok.
Pöltenberg végignéz társain.
– Szép deputáczió megy istenhez, – ugymond, – a magyarok ügyében reprezentálni.
Leiningen pedig a lelkészekhez fordul:
– Nemsokára vége lesz, tisztelendő urak! Imádkozzunk együtt, hisz mindnyájan keresztények, s mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.
S mind a kilenczen néhány perczig együtt fohászkodnak a mindenség Urához.
Az ima végeztével Tichy őrnagy jelt ad, hogy olvastassanak fel az itéletek.
– A leggyalázatosabb koholmányok, amiket itt nekünk előolvasnak, – jegyzi meg ingerülten Damjanich.
– Tiltakozunk az igazságtalan itéletek ellen! – kiált közbe Aulich.
Mikor a felolvasás bevégződik, a főporkoláb Tichy őrnagy elé lép, s háromszor egymásután kegyelmet esd a halálraitéltek számára.
– Istennél a kegyelem! – válaszolja mindannyiszor az őrnagy.
A porkoláb tiszteleg, s aztán odamegy Pöltenberg tábornokhoz:
– Kérem, százados úr!
Mindegyik tábornokot az osztrák seregben viselt rangjáról szólítja.

Gr. Vécsey Károly tábornok feszületje, amelyet a kivégzés alkalmával a kezében tartott.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
A porkoláb a tábornok kezéről-lábáról leveszi a bilincset, s aztán a bakó felé fordul:
– Ezennel átadom önnek.
Pöltenberg egy percznyi halasztást kér. Sietve odamegy Damjanich tábornokhoz, megöleli, megcsókolja. Igy búcsúzik el a többiektől is. Aztán visszamegy a bakóhoz.
– Most már az öné vagyok.
A hóhér megfogja a kezét, s úgy vezeti az első oszlophoz. Az elitélt jobbján Sujánszky megy, s hangosan imádkozik.
A bitónál Pöltenberg leoldja nyakkendőjét, s a kis zsámolyra lép.
Egy-két irtózatos percz, s a dicső honvédtábornok megszünik élni.
Aztán a többire kerül a sor. A második áldozat: Török Ignácz, a harmadik: Lahner György, a negyedik: Knezich Károly. Az ötödik: Nagy Sándor, ki büszkén lép a bitó alá, s „Éljen a haza!” kiáltással szenved ki.
A hatodik: gr. Leiningen-Westerburg Károly. Mikor Leiningen kezéről lehull a bilincs, odamegy Tichy őrnagyhoz, s engedelmet kér, hogy a katonasághoz néhány szót intézhessen.
– Beszéljen hát, de csak röviden, – bólint helybenhagyólag az őrnagy.
Damjanich tábornokot boszantja az az engedelemkérés, lekiált a szekérről:
– Ugyan hagyd el. Érdemes is ezeknek beszélni!
Csakhogy Leiningen gróf (egyedül ő volt egyenruhában) élni akar az engedelemmel. A katonaság felé fordul, s német nyelven ezeket mondja:
– Csak most, későn esik tudomásomra, hogy felőlem némelyek azt a hírt terjesztik, mintha én Budavár bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna. Nem engedtek időt, hogy magamat igazoljam, s a lapok útján sincs többé alkalmam a hír megczáfolására. Tehát itt az Isten szabad ege alatt, az utolsó perczben, midőn mindjárt a Mindenható itélőszéke elé lépek, ünnepélyesen kijelentem, hogy a felőlem terjesztett hír roszlelkü, aljas rágalom.
Ezután odasiet a társaihoz, s búcsút vesz tőlük.
– Isten veletek, bajtársak! Nem sokára egy másik, igazabb biró előtt fogunk állani, ki igazságosabban fog itélni felettünk.
S emelt fővel megy a bitóhoz. „Hodie mihi, cras tibi” (Ma nekem, holnap neked) – ez az utolsó szava.
Sujánszky nem bir felindulásán erőt venni; s hangosan zokog.
– Ugyan mit sír, tisztelendő barátom? – szól hozzá Damjanich, s a feszületre mutat, – hisz azt, akit a kezében tart, szintén az igazságért akasztották fel.
A hetedik: Aulich Lajos. A félelem legkisebb jele nélkül, nyugodtan hal meg ő is.
Damjanich János előtt áll meg most a porkoláb.
– Azt gondoltam már – mondja Damjanich, – hogy én leszek az utolsó, ki a csatákban mindig első voltam.
Leemeltetvén a szekérről, mankói segélyével néhány lépést előre tesz. A lelkész segíteni akar neki.
– Hagyja el tisztelendő úr, ugy sem sokáig van már szükségem a lábamra.
„Damjanich szenvedő alakja – irja Tiszti, – e perczben rendkivül hatást tett még az osztrák katonaságra is. Több tiszt s közlegény szemében köny csillogott; a vezénylő őrnagy pedig lovával hátravonul, hogy megindulását el ne árulja.”
Az egyik százados, közel a vértanuhoz, könnyeit törli. Damjanich feléje fordul, s barátságos, szelid hangon igy szól hozzá:
– Éljen kapitány úr! Ön, ugy látszik, rokonszenvvel viseltetik irántunk. Segítse az Isten, hogy minél előbbre haladhasson a rangfokozatban.
A bitó alatt elbucsúzik Vécseytől s a lelkészektől, aztán a zsámolyszerű emelvényre lép. A hóhér már készen várja.
– Kérem, vigyázzon a szakállamra, – figyelmezteti Damjanich, össze ne borzolja, mert az mindig kedves volt előttem.
S a bakó csakugyan vigyáz, hogy a hős szép körszakálla az irtóztaló műtét közben össze ne borzoltassék.
– Szegény Emiliám! Éljen a haza! – sóhajt Damjanich, – és szive, ez a nagy, nemes, hősi szív örökre megszünik dobogni.
A kilenczedik áldozat: gróf Vécsey Károly, akit Grünne kivánságára hagytak utolsónak. Grünne régi haragosa volt Vécseynek, s igy állt rajta bosszút.
Vécsey körülnéz. Mind a nyolcz társa immár kiszenvedett. Kitől bucsúzzék? Odatámolyog a Damjanich holttestéhez, térdrehull előtte, s megcsókolja a halott bajtárs megmerevült kezét.
„Ez a jelenet is – beszéli egy szemtanu – oly megrendítő volt, hogy még a katonaság soraiból is hangos zokogást lehetett hallani.”
Tiz óra, mikor a borzasztó dráma véget ér. A nap egy perczre kibontakozik felhőfátyolából, s glóriát von a megdicsőültek feje köré.
S csaknem egész nap ott lóg a kilencz vértanu. Alkonyatkor végre elhantolják őket, még pedig ott a helyszinén a bitók lábainál.
Talán soha sem volt oly rettentő napja Aradnak, mint ez. Az üzletek zárva, az ablakok befüggönyözve. Mindenfelé iszonyú rémület, siránkozó hánat, mélységes gyász. De a legmélységesebb, a legiszonyubb azoknál az aradi családoknál, ahol a vértanuk özvegyei tartózkodnak.
De fönt a várban is komor a hangulat.
– Inkább tiz csatában, mint egy ilyen kivégzésnél, – mondja egy Wocher-ezredbeli százados.
Egy másik osztrák tiszt pedig a kilencz vértanu nevének a kezdőbetüiből akrosztikont csinál. Az akrosztikon, amelyet Vécsey grófnénak küldött el, így hangzik:
Pannónia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie.
(Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők.)
A holttesteket nem akarja Howiger várparancsnok kiadni. „A katonának ott kell maradni, ahol elesett,” – rivall Bardócz atyára, aki a Schweideléért könyörög. Balázs Albert ügyvédet pedig, mikor Leiningen gróf holttestének az érdekében jár nála, vasra-veretéssel fenyegeti.
Estefelé azonban a kérvényezők azt az értesítést veszik, hogy a katonai hatóság szemet húny a holttesteknek titokban való elszállítása előtt. Az elszállításnak egy akadálya van még: a bakó. A középkor rút hagyománya, hogy a vesztőhelyen ott marad a hóhér s árulja a hatottakat. S a vásár megtörténik az aradi Golgothán is. Hiteles adatok szerint Vécsey holttesteért 50 arany, Damjanich és Lahnerért 600 forint, Leiningenért 13 arany, Dessewffyért 500 forint járt ki a bakónak.
Damjanich és Lahner holttestét még azon éjjel a legnagyobb titokban Csernovics Péter megbizásából Mácsára szállítják. A két vértanut a mácsai park egyik szögletében temetik el. Mikor az uradalom gróf Károlyi Tibor birtokába került, Károlyi Ella grófnő a sír fölé diszes márványkövet emelt a következő felirással:
Damajanich Lahner 1849. okt. 6.
Vécsey tábornokot az aradi temetőben helyezték örök nyugovóra. Kiss Ernő Német-Eleméren aluszsza síri álmát; Leiningen gróf az Atzél-család boros-jenői kriptájában nyugszik. A vértanu pihenőhelyét emléktábla jelöli. Felirása ez:

A kivégzés után.
(Gróf Kreith gyűjteményéből.)
Itt nyugszik
Gróf Leiningen-Westerburg Károly Honvéd Tábornok.
Született 1819 april 11.
† 1849 okt. 6.
Áldás hamvaira!
Dessewffy Arisztid, a sárosmegyei Margonyán, a Dessewffyek pompás családi sírboltjában álmodozik a haza jobb jövendőjéről.
Schweidel, Lázár, Pöltenberg, Török, Knezich, Nagy Sándor, Aulich, a 13 közül tehát hét most is ott porladoz a vesztőhelyen.
S bár sirjuk jeltelen, az ő nevükre sem borult a feledékenység. A hálás utókor 1890-ben Aradváros egyik legszebb terén gyönyörü érczszobrot állított mindannyiuk megszentelt emlékének.
… „Az ősök – irja Kossuth Lajos 1883-ban Arad városához intézett levelében – keresztet iktattak államczimerébe a vérrel szerzett magyar hazának. Arad pedig a magyar Golgotha. Legyen a honszabadság martyrjainak halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny honszeretetben, miszerint a polgár-erények törekvése által igazoltassék a magyar szabadság diadalában, a mint a hit kitüzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye. Amen…”
E helyütt kell megemlékeznünk Lenkey János honvédtábornokról, akit okt. 6-ikán csak azért nem végeztek ki, mert a szenvedések súlya alatt megtébolyodott. De vértanú ő is, a ki talán még többet szenvedett, mint tizenhárom mártir-társa.
Lenkey borzalmas sorsáról egy honvédtiszt, aki akkor szintén aradi fogoly volt, így emlékezik meg:
… Október 6-ikán tizenhárom tábornokunkat gyilkolta le Haynau. De Lenkey, noha őt is bitóra szánták, nem volt köztük. Mi történt vele? – csak sejtettük. Miglen a tábornok testvérbátyja: Lenkey Károly huszárezredes, ki szintén fogoly volt, egy kihallgatás alkalmával véletlenül megtudta a szörnyű valót. Öcscse, a vitéz huszártábornok megőrült.
A börtönőrnél nagynehezen sikerült kieszközölnie, hogy öcscsét meglátogathassa. Mindeddig fogalma sem volt, mily rettentő helyzetben van a tábornok. Egész lényében megborzadt, midőn meglátta; s első gondolata az volt, miért nem akasztják fel inkább, mint ily barbár bánásmód mellett kínozva hosszabbítják a szerencsétlennek vértanú-életét.
A bátyja szólt hozzá, de nem felelt, nem ismerte meg. Vadállati tekintettel, meztelenül, egy rongyos üres szalmazsákon a hidegtől összezsugorodva feküdt a vaságyon, fejét a vasra fektetve. Fájdalom nélkül nézett bátyjára, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött és minden összefüggés nélkül panaszkodott. A kályha kidöntve, az ablak széttörve, s az októberi hideg szél fújt be a vasrostély között.
A börtön rondaságát leirni lehetetlen. Egy kutya-ól palotának mondható Lenkey börtönéhez képest.

Lenkey János honvédtábornok síremléke az aradi temetőben.
A boldogtalan embert minden héten két katona-doktor és egy polgári orvos látogatta meg, de nem azért, hogy súlyos bajából gyógyítsák, szenvedésein enyhítsenek, hanem azért, hogy vitatkozhassanak a felett: valóban őrült-e?
Tizenöt, vagy húsz kisebb-nagyobb seb volt a testén; részint a hosszú fekvés, részint a katona-őrök puskatusainak és szuronydöféseinek a nyoma. És ezek a sebek kötés nélkül vérzettek és genyedtek a hideg, fűtetlen, ablak nélküli szobában.
Rövid idő mulva Lenkey Károlynak tudtára adták, hogy öcscse Nagy-Szombatba fog vitetni. Téli ruhát vett tehát neki, de biz az hiába volt, mert a várt nap soha sem jött meg, mindig a felsőbb rendelésre vártak; miglen a jóltevő halál meg nem érkezett, s a tizennegyedik vértanut: Lenkey János tábornokot 1850. február 7-ikén végtelen kinjaitól meg nem szabadítá.
A vértanu meztelen holttestét egy korommal bemázolt ládába helyezték el. Ez volt a koporsó. A várparancsnokság, bár nehezen, de mégis megengedte, hogy Lenkey Károly kikisérhesse öcscse holttestét a sirig.
A fogház kapúja előtt egy szerzetes beszentelte a koporsót, aztán feltették a peczér ganéjkordó kocsijára. A pap elmaradt, Lenkey János azonban követte a kocsit. Kiséretéül hat fegyveres katona és egy tizedes volt kirendelve. Ámde tévedésből a porkoláb elfeledte a tizedesnek megmondani, hogy az akasztófáknál meg van ásva a sír, s a katona-sírások ott várják a halottat. Ennek következtében azt kérdezte a kocsis, midőn a várból kiértek: merre hajtson? Mire Lenkey azt felelte, hogy a városi katonai temetőbe.
Ekként átjutván a Maroson, a túlparti közönségnek feltünt a sajátszerű temetés pap nélkül. Többen kisérték a távolból a szekeret, s ekként szaporodva, a derék aradi polgárok részvéte által annyian érkeztek a sírkertbe, hogy kitelt ezekből pap, kántor, sírásó, egyszóval minden, ami egy temetéshez szükséges. Nem levén a sír kiásva, az aradiak ásót-kapát kerítve, maguk ásták ki a vértanú sírját, s beszentelték azt részvétök nemes könnyeivel. Térdre borultak még a katonák is, kik lengyelek levén, egy szót sem értettek a dologból …
Lenkey, „a tizennegyedik vértanu” sirját ma már szintén díszes emlék jelöli.
Október 6-ikán még egy jó magyar esett a vérboszú áldozatául: Fekete Ferencz guerilla-vezér, akit Pesten az Ujépület mögött lőttek agyon.
Igy ünnepelte meg a kamarilla Latour megöletésének az évfordulóját.
Hanem ez mind kevés. Vérivó bosszújok még nincs lehűtve. És Haynau rettentő kedvteléssel működik tovább. Alig van nap, hogy itt, vagy amott ujabb meg ujabb kivégzés ne lenne.
A tizenhárom tábornok után a polgári rend főbbjeire kerül a sor. Ezekkel leginkább a pesti haditörvényszék végez.
Október 8-ikán Goneczky Jánost, a mezőhegyesi állambirtok hazafias érzelmü lelkészét végzik ki.
Október 10-ikén Csányi László, a volt közlekedési miniszter, s báró Jeszenák János nyitramegyei főispán jut a hóhér kezére. Felakasztják őket.
Csányi László a világosi fegyverletétel után Nagyváradra, innét pedig, mikor az orosz kivonult, Pestre szállíttatott.
Bűne, mint annyi ezernek, neki is a „felségsértés.” S csakhamar a haditörvényszék sorompói elé kerül ő is. Nedelkovich, a hirhedt törzsbiró kérdezi, faggatja.
– Én csak hazám és királyom iránti kötelességemet teljesítettem, – védekezik Csányi, – s ezért örömest halok meg.
– Batthyányi is ezt mondta – veti oda gúnyosan a hadbiró, s mégis a szemétdombra került.
– Az is magyar föld, – válaszolja rendíthetlen nyugalommal Csányi.
Ugyanekkor, egyidejűleg a Csányi bűnperével báró Jeszenák ellen is folyt a főbenjáró vizsgálat.
A két lánglelkű hazafit egyszerre, okt. 9-ikén itélték kötél-halálra.
Csányi okt. 9-ikén este a siralomházból gróf Schmidegg Kálmánhoz, ki gyámfia volt, a következő búcsúsorokat intézte:
 
Pest, X. 9. 49.
Szeretett kedves Barátom! Az itélő biróság eljárása napja óta bizonytalanságban éltem; a mai napon kihirdetett itéletem ugyis már koromnál fogva rövidre nyulható életemnek s ezzel beteges állapotommal kapcsolatban levő folytonos szenvedéseimnek véget vetett. És igy örülj és ne búslakodj felettem, kedves barátom! Higyjed, a halálos itéletet tartom legkegyesebbnek, mely érhetett. Egy kényelemhez szokott emberre nézve minő sanyaruság lett volna a börtöni szenvedés!!! Én nyugodt lélekkel lépek mindnyájunk birája, az örök Isten elejébe, mert érzem és tudom, hogy sorsom ott a siron túl csak jobb lehet, – hol hitem szerint kedveseimmel találkozandok.
– – – – – – – – – – – – – – –

Haynau aláirása.
A politikát eddig sem szeretted és igazságod volt, ne avatkozzál abba soha, az az élet nyugalmát elrabolja. Folytasd gazdaságodat és nősüljél meg, kedves barátom, bizony, bizony mondom, ha van földi boldogság, ugy azt csak a házi nyugalmas családi élet nyujthatja. Még egyszer kérlek, ne buslakodj felettem, légy szeretett barátom, meggyőződve arról, hogy reám nézve ez valóságos szerencse. Gondold meg, miképen szenvedhettem volna én ki egy várbörtönnek kínjait! Igaz, megszökhettem volna ugy, mint a többi miniszterek, de én a szökést, ugy, mint az öngyilkosságot gyávaságnak tartom, ha használni nem birtam hazám ügyének, annak tudok mártirja lenni.
Itéletemben a dynasztia lerontásának igyekezetéről vádoltatom. Isten tudja, hogy az április 14-iki határozatban részt nem vettem; én republicánus soha sem voltam, bizonyítja a sereghez adott proklamáczióm. De ha arról vádoltattam, mit tehettem ellene, – bolond az, ki Magyarországon republikáról álmodik. – Légy nyugodt, szeretett barátom; utolsó kérésem is hozzád, hogy éljél családi nyugalmas életet, „procul negotiis.” Szeresd a hazát és a királyt! Üdvözöld rokonaimat és mindazokat, kik felőlem kedvesen emlékeznek. Ölellek száz meg százszor, híved a sirig
Csányi m. p.
Butoraidat is kerestesd fel, a magadét vedd ki, a mi láda a Bródinál elfoglaltatott, abban is csak a Sziditől kapottak az enyémek: doktorod ismeri a tieidet; a két ezüst kis gyertyatartók is, melyek utolsó időkben nálam voltak, a tieid és az ezüst szelencze is, azokat minden szomszédaid ismerik. Még egyszer lsten veled szeretett, kedves barátom. Ki fellebb
Csányi m. p.
 
Másnap, okt. 10-ikén reggel 6 órakor az Ujépület háta mögött csakugyan megtörténik a kivégzés. Ugy Csátiyi, mint Jeszenák bámulatos nyugalmat tanusít.
Jeszenák báró útközben így szól lelkészéhez:
– Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem, halálom óráján sem bántam meg; mondja el, hogy egyet sem tagadtam azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött.
A bitó zsámolyáról e szavakat kiáltja:
– Isten áldja meg a magyar hazát!
Csányi pedig megcsókolja a hóhérkötelet.
– Hazámért ezt is szivesen, – suttogják ajkai, s megdicsőül.
Október 12-ikén Molnár István ügyvéd s népfelkelő-parancsnok szenved vértanu-halált.
Október 14-ikén Matherny János toporczai ev. tanítót, az Irányi Dániel sógorát, lövik agyon.
Október 18-ikán Tamás András alezredest és Sándor László őrnagyot fojtja meg Kolozsvártt a bakó.
A két székely vértanu halálos itélete igy szól:
Erdélyi, Csikszék, Mádéfalva helységébeni Születésü nyugalmazott Cs. Kir. Czimzetes Őrnagy Tamás András, ki is Vallásra nézve R. Catholikus, és ugyancsak Erdélyi Csikszék Tapolcza helységbeni születésü Sándor László, ki hasonlólag vallásra nézve R. Catholikus, az ellenök végbe vitetett törvényes vizsgálat rendén megvallották, még pedig:
Őrnagy Tamás András, hogy ő a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta és a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett légyen, melyek által a csikszéki székelyek halálbüntetés terhe alatt nemcsak az uralkodó elleni ellentállásra szóllíttattak fel, hanem a Debreczeni gyűlés által idei Április 14-én hozott határozata is tudtokra adatott; megvallotta végre azt is, hogy folyó évi Junius havában a Csikszéki nemzetőrséget rendezte, azt mint fővezér a cs. kir. seregek ellen csatára vezérelte legyen, mi okon Tamás András felségsértési büntényeiért nyugpénze elvesztése, őrnagyi hivatalábóli elmozdítása és minden a közállományi kincstár kártalanítására szolgáló vagyonának elvesztése mellett, kötél által, akasztófán leendő kivégzésre itéltetett.
Sándor László pedig megvallotta, hogy 17 pálosi oláhot, kiket Udvarhelyre vala kisérendő, minden alap és ok nélkül agyonlövetett; továbbá bebizonyult, hogy egy pálosi oláhot, ki akkor történetesen ugyanazon uton szekérrel jött, hasonlólag agyonlövetett, – mi okon nevezett Sándor László gyilkosság bűneért akasztófán kötél általi kivégzésre itéltetett.
Záradék:
Mely itélet megerősíttetvén és kihirdettetvén, a mai napon a két vádlotton végrehajtatott.
Kolozsvártt, 1849. október 18-ikán.
A cs. kir. haditörvényszék.
Október 20-án ujolag Pesten működik a bakó. Ezuttal három idegen származásu, de szabadságunkért hevülő vitéz bajnok: herczeg Woronieczky Miczisláv, Abancourt Károly százados, s Giron Péter a német legió parancsnoka kerülnek akasztófára.
… „Woronieczky herczeg – irja Degré Alajos, kihez meleg barátság füzte, – a tündérmesék igazi hőse volt. Soha költői képzelet eszményibb ifjút nem alkotott: üde mint a harmatos virág, s bátor mint egy oroszlán. A csatákban mindig a legelső volt, Temesvárnál is vakon vágtatott előre, nem tekintve, követik-e övéi. Egyszerre csak körülvették, s karddal kezében elfogatott. Ez, mint volt osztrák tisztre, végzetes volt. A halálos itéletet mosolyogva fogadta; s mielőtt a vesztőhelyre vezették, jól megreggelizett, komornyikját hivatta, ki szalondiszbe öltözteté. Aztán elküldte menyasszonyához, egy grófi szépséghez, s kérette: legyen az ablaknál, hogy utoljára láthassa, mert arra fogják vezetni. A grófnő nem teljesítette a kivánságot. Woronieczky mosolyogva lépett a bitó alá, s úgy ment át a másvilágra, mintha egyik szalonból a másikba menne át …”
Október 24-ikén báró Perényi Zsigmond a felsőház elnöke, Szacsvay Imre orsz. képviselő, s Csernus Manó pénzügyminiszteri tanácsos esik a vérbosszú áldozatául. Mindhármukat Pesten felakasztják.
Az ősz Perényi szivarozva, hideg közönynyel haladt a vesztőhelyig, s egyetlen arczizma sem mozdult meg, midőn a hóhér nyakába veté a fojtó hurkot. „Még a halálban is igazi nagy úr volt,” – jegyzi meg egy szemtanu.
Szacsvay Imre, mint tudjuk, a képviselőház egyik jegyzője volt, s mint ilyen, ő irta alá, s ő olvasta fel a debreczeni ref. templomban ápril 14-ikén a trónfosztó nyilatkozatot. Ezért kellett meghalnia.
Nyugodtan hal meg ő is. A siralomházból hosszabb elmélkedő levelet intéz testvéröcscséhez. A levél végsorai ezek:
… Kerüljétek az ingadozó sokaságot, mely fáklyászenéit s egyéb kiváncsi hiúságait majdnem azon gyönyörélvezettel rendezi, mint a melylyel a vérpad áldozatait körüldongja …
Meghalok, ha kell; lelkem nyugodt, vétek soha sem terhelé. Minden hibám az, hogy képviselői tehetségemet elébe tettem saját személyemnek.
Isten adjon minden élőnek legnagyobb boldogságot!
Édes apám kezeit csókolom; s titeket kedves testvéreim ezerszer csókollak, s az utolsó óra csendes és mély fontolgatásai közben kérlek, hogy emlékezzetek reám, de ne sirassatok, a hit hasztalanságát fognátok ezzel bizonyítani, pedig Isten mindnyájunkkal szabad, s még a pogány költő is azt mondja: „Mors ultima linea rerum.”
Holnap már édes anyámnál leszek, ki engem az életben legjobban szeretett …
Csernus Manó miniszteri tanácsost, akinek csekély része volt a forradalmi mozgalmakban, Csernátoni (Cseh) Lajos, a „Márczius 15-ike” egyik élestollu munkatársával téveszté össze a haditörvényszék. Haynau, mikor figyelmeztetik e végzetes cserére, dühösen felkiált:
– Csernátoni vagy Csernus, mindegy. Csak fel kell akasztani!
És fölakasztják.
Csernus, mintha csak sétálni menne, oly könnyedén lépked a bitóhoz. Mosolyogva köszön jobbra-balra. A zsámolyról levegőbe dobja pörge kalapját.
– Isten veled, szép világ! – hangzik búcsúszava, s kiszenved.
A három vértanu „elrettentésül” ott marad a bitón, s csak délfelé viszi be a peczér holtestteiket a Rókus-kórház halottas-kamarájába.
E borzasztó napok idején a Rókus-kórház plébánosa Déry Mihály volt. Neki jutott a szomorú föladat, hogy a vértanuk legnagyobb részének az eltakarításáról gondoskodjék.
A hazafias érzelmű plébános 1870-ben, Királyi Pál fölhivására, a következőkben állította össze a Rókus-kórházból eltemetett vértanuk névsorát:
 
Tekintetes
Királyi Pál országos képviselő úrnak
Pesten.
Kedves barátom!
Hazafias felhivásodra ime itt küldöm a honfiúi érzelem ama vértanuinak névsorát, kiknek az 1849-iki rémuralom alatt megengedve lőn, hogy hulláik vasas lovaskatonai erős escort mellett, szeméthordó kocsikon, a városi polg. kórházba szállíttathattak.
1849-iki auguszt. 14-ikén agyonlövettek, s az ujépületböl behozattak:
Hübner András, házas, cserzőtimár, székesfejérvári szárm., r. kath. 45 éves.
Havelka Fevencz, házas, cserzőtimár, székesfejérvári szárm., r. kath., 29 éves.
Varga Mihály, házas, szűcs, székesfejérvári szárm., r. kath., 68 éves.
Gáncs Pál, házas, szűcsmester, székesfejérvári szárm., r. kath., 39 éves.
Kutzkó Mihály, házas, kovácsmester, kecskeméti szárm., r. kath., 49 éves.
Uitz Ignácz, nőtlen, kőműves, székesfejérvári szárm., r. kath., 23 éves.
1849-iki szept. 7-ikén agyonlövetett s az ujépületből behozatott:
Streith Miklós, boglári r. kath. plébános Fejérmegyében, 49 éves.
1849-iki október 6-ikán agyonlövetett s az ujépületből behozatott:
Gróf Batthyány Lajos, házas, Magyarország miniszterelnöke, pozsonyi származású, r. kath., 40 éves.
1849-iki október 10-ikén felakasztattak s az ujépületből behozattak:
Csányi László, volt magyar kormánybiztos, r. kath., 36 éves.
Báró Jeszenák János, házas, volt magyar kormánybiztos, ágost. vall., 49 éves.
1849-iki október 24-ikén felakasztattak s az ujépületből behozattak:
Báró Perényi Zsigmond, házas, egykori másodelnöke a magy. mágnások táblájának, Ardó beregmegyei szárm., r. kath., 66 éves.
Csernus Manó, házas, egykori kir. kincstári tanácsos, Kőkeszi gömörmegyei származású, r. kath., 41 éves.
Szatsvay Imre, nőtlen, országgyülési követ, Kis-Ürögd biharmegyei szárm., r. kath., 32 éves.
A többiekről, kiknek hulláit a polg. kórházba szállítani nem engedtetett, semmi biztos felvilágosítást nem adhatok.
Az elősoroltak közül báró Jeszenák János hullája, a család kivánsága szerint, Lenhossék tr. úr által bebalzsamoztatván, eltakarítás végett elszállíttatott. Gróf Batthyány Lajos hullája pedig októb. 6-án éjjel általam beszenteltetvén, a pesti Sz.-Ferencziek boldogemlékü zárdafőnökének szives beleegyezésével, még ugyanazon éjjel a Sz.-Ferencziek kriptájába lőn áthelyezve; és pedig az akkori általános rémület és fájdalom miatt csak ideiglenesen, vagyis oly szándékkal, hogy kedvezőbb idők beálltával, a Batthyányiak birtokán levő családi sírboltba fog átszállíttatni. Azonban az évek mindig komorabb-komorabb alakban váltván fel egymást, a grófi család tanácsosabbnak vélte a hullát véglegesen a Ferencziek kriptájában meghagyni.
A többiek hullái mind a pesti közsírkertben lettek elhelyezve.
Megjegyzendő itt, hogy ama rémidőkben én magam is másfél éven túl a haditörvényszék damoclesi kardja alatt állván s minden léptemben szigorúan őriztetvén, a honszeretet eme dicső vértanuinak eltakarításánál, kik közül némelyikéhez régibb baráti viszony által is csatolva valék, az egyházi szertartásokat csak nagy csendben és éji időben lehetett elvégeznünk.
Megjegyzendő, hogy a szomszédságban levő hazafiérzésü lakók bátrabbjai közül, titokban mindig számosan jelentek meg a végső gyászistentiszteletnél, kik velem együtt sírva és zokogva rebegték el áhitatos imájokat.
Megjegyzendő leginkább, hogy midőn minden más erőszakos, különösen felakasztás általi halálesetekben a hullák arczkifejezésénél többnyire mindig a végső rémülésnek, vagy kétségbeesésnek nyomai észlelhetők: itt a mi vértanuink hulláinak mindegyikénél – egyetlenegyet sem kivéve – oly arczkifejezést volt az ember kénytelen bámulni, melyből nem rémülés, nem kétségbeesés, de valóságos megdicsőülés sugárzott a szemlélőre, mintha a hullák tulajdonosai csak aludnának és éppen valami komoly, de kedves tárgyról álmodnának.
Isten engem ugy segéljen, ha igazat irok; – s mivel igazat irok, felhatalmazlak, hogy levelemet bárhol s bármikor használhatod.
Pest, 1870-ki május 20-kán
hű barátod
Déry Mihály.
 
Déry természetesen csak azokról emlékezik meg, akiket ő temetett el. Ámde a vértanuk egyrészét a peczér egyenesen kiszállította a köztemetőbe, s ott ásta el valahol az ingyenes halottak közé.
Október 25-ikén megint van kivégzés, még pedig Aradon. Kazinczy Lajos honvédtábornokot lövik agyon.
– Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat! – Ezek utolsó szavai Kazinczy Ferencz hőslelkü fiának.
Kazinczyt okt. 24-ikén, mikor már a siralomházban volt, egy nőrokona, kiváló urihölgy, akarta meglátogatni. Howiger azonban nem adott rá engedélyt.
– Semmi látogatás! – förmedt a kérelmezőre. – A halálraitélt búcsúzzék az élettől, de nem holmi asszonyságoktól.
Ez délelőtt történt. S délután maga Howiger kénytelen elbúcsúzni az élettől. Utólérte a nemezis: szörnyü halállal múlt ki.
A várparancsnokság földszintjén, közvetlenül a Howiger lakosztálya alatt, raktárféle volt. A raktárban a többi közt: egy láda durranóezüst (Knallsilber), amelyet lőporkészítéshez használtak. Okt. 24-ikén, állítólag a tisztiszolga vigyázatlanságából, ez a durranó-ezüst felrobbant. A robbanás oly irtóztató, hogy a raktár mennyezete is beszakad, s Howiger összezúzott véres tagokkal zuhan le az emeletről a mélységbe. A romok maguk alá temetik.

A kilencz vértanu emléke a kerepesi-úti temetőben.
Az őrség összefut. A katonák borzongva nézik jajveszéklő parancsnokuk kínos vergődését, de nem segítenek neki. Végre is néhány honvédfogoly könyörül meg rajta, s húzza ki a törmelékből. Howiger hálásan tekint reájok.
– Sokat vétettem önök ellen, – nyögi, – bocsássanak meg. Csak most látom, milyen nemesek a magyarok.
S roppant kínok közt csakhamar elpusztul.
Az aradi várparancsnok szörnyü halála nagy feltünést kelt Bécsben. Mi ez? Csak nem merénylet? Vagy tán a haragos ég első villáma? Eh, a magyar elgyengült, az Isten pedig türelmes. És üldöztetésünk folyik tovább.
A kamarilla minden képzelhető eszközt fölhasznál, hogy nemzetünk mielőbb kitörültessék az élő népek sorából. Nemcsak alkotmányunkat semmisíti meg, nemcsak hóhérkodik, hanem még vagyonunkból is kifoszt.
A magyar bankjegyeket, mint tudjuk, kitiltották a közforgalomból. Emiatt számos magyar család jut koldusbotra. Pedig a Kossuth-bankó egyrészének érczalapja is volt. A pesti kereskedelmi banknál az egy- és kétforintos pénzjegyek födözetére több mint három millió feküdt aranyban és ezüstben. Elvitték. Duschek pénzügyminiszter félmilliónyi érczkészlete szintugy Bécsbe kerül. S a magyar bankjegy, ezek daczára, mitsem ér.
S ezeket az értéktelenné változtatott Kossuth-bankókat még emlékül sem szabad megtartani. Rakásra gyüjtvén, elégetik őket.
Mindez nem elég. Óriási új adóterheket raknak az ekként kifosztott magyar nép roskadozó vállaira.
Közben „a birodalmi alkotmány alapelveihez képest” egész törvénykezésünket s közigazgatásunkat kiforgatják régi százados alakjából.
Az „ujjászervezés” természetesen az ország területi épségének a megcsonkításával kezdődik. Muraközt és Zalamegyét Horvátországhoz csatolják, a Bács-Bánság szerb vojvodina lesz, amely egyenesen Bécsből kormányoztatik. A megmaradó országrészt aztán öt kerületre tagolják. A kerületi székhelyek: Pozsony, Sopron, Kassa, Pest és Nagyvárad. A pozsonyi és a kassai kerületben a közigazgatási ügyvitel nyelve: a tót, a soproniban: német, s csak a nagyváradi és pesti kerületekben: a magyar. Hanem ez a nyelvfelosztás voltakép a községi életre szól; a hivatalos nyelv az egész országban: a német. A tisztviselői-kar beosztásáról némi fogalmat nyújt ez a három szakasz:
IX. A polgári kerület politikai igazgatását egy kerületi főbiztos vezeti. Ennek czime: kerületi főispán, aki kerületében a polgári igazgatás ügyeiben minden határozatok végrehajtásának és a közigazgatási rend kivitelének az orgánuma. A kerületi főbiztos a felsőbb hatóságokkal a katonai kerületi parancsnok útján érintkezik.
X. A polgári kerületek több megyére terjednek. A megyék politikai igazgatását megyefőnök czimmel egy kormánybiztos vezeti.
XI. A megyefőnökök hatósági kerülete járásokra osztandó. Minden járás élén egy-egy biztos áll járási biztos, vagy igazgató-szolgabiró czimmel.
Ezek köré csoportosul aztán a különféle czimű és rangú beamterek egész legiója. Működésük irányáról a 28-ik §. következőképen intézkedik:
28. §. A kerületi főispánok, így a megyefőnökök, s a járásbeli igazgató-szolgabirák feladata köréhez tartozik a néppel személyesen, vagy bizalmat érdemlő emberek által érintkezésbe lépni, s azt (t. i. a népet) a császári kormány jóakaratu szándékáról felvilágosítani, s a pártütők hűtlenségének gyalázatos voltát elébe terjeszteni.
Az a fő tehát, hogy a nép szivéből végleg kiirtassék a hazaszeretet.
Körülbelől igyen szervezik át a bérczes Erdélyt is. Itt Wohlgemuth tábornok „a legfőbb minden egyéb.”
Persze az új gépezetet mozgásba is kell hozni. Csakhogy nincs hozzávaló erő. A magyar ember nem kap hivatalt, de nem is vállalkozik ily nemzetpusztító szerepre. Megnyittatnak tehát az örökös tartományok zsilipjei. És Ausztriából, Csehországból, Morvából, Galicziából, Stiriából a „Bach-huszárok” egész zsebrák-hada özönlik be hozzánk.
Kiéhezett, toprongyos alakok lepik el az országot; a legtöbb gyalog jön, egynémely czókmókját kutya-fogat hozza; aki egylovas kordéban parádéz: az már nagy úr köztük. Ezekből aztán kikerül minden: megyefőnök, járási biztos, polgármester, adóhivatalnok, biró, titkos rendőr, hivatalszolga, stb.
Haynau csak most van elemében. Hisz ez a gyülevész-had is az ő rendelkezésére áll. Egy intés, s a hajsza még általánosabb, még kegyetlenebb. Mintha ezer meg ezer véreb száguldoznék az országban.
Rettentő napok! Egész társadalmi életünk felfordul. Idegen nevek alatt, megtévesztő foglalkozás közepette, messzi tűzhelyétől kénytelen lappangani száz meg száz ember. Rákóczy János pestmegyei főjegyző béreskedik, gr. Bethlen Olivér inasnak áll be, Horváth Mihály csanádi püspök mint marhahajcsár siklik át a határon.
Nincs az üldözésnek az a fajtája, a mely föl ne használtatnék ellenünk; még a botozás, még a vesszőzés is. A testi fenyítéknek ezt a barbár nemét főkép az előkelő személyekre alkalmazzák, akikre az nemcsak fájdalom, de meggyalázás is. Igy Fieba József bánhidi plébánost olmützi fogsága előtt ötvenig botoztatja Haynau. Hasonlókép jár László József kocsi református lelkész. Egy csonka honvédtiszt, Zombory Imre, a deresen hal meg.
Zombory – irja egy szemtanu, – mint tüzértiszt Debreczennél sokáig védelmezte ütegét az orosz lovasság ellen, de mind a két karján s mellén megsebesülve, lebukott lováról. A sereg visszavonulása után jószivü debreczeni emberek felszedték, s bekötözték sebeit. Zombory néhány nap mulva kerülő utakon csapatja után indult, amelyet azonban csakis Aradon talált meg, s ezzel együtt hadifogságba jutott. Zomborynak, miután nehéz sebei miatt ápolásra szorult, az őrség tisztje megengedte, hogy a gyógyszertárból magának kenőcsfélét hozhasson. Zombory köpenyét vállára akasztva a nagypiaczon ment végig, s véletlenül találkozott az Aradon időző Haynau báróval, ki egy csoport törzstíszt élén a Forray-ház előtt álldogált.
A szegény fiú, ki Haynau bárót sohasem látta, de bekötözött kezeit anélkül sem tudta használni, szó nélkül haladt el a fényes társaság előtt. Haynau azonnal megállította. Aztán két káplárral a szomszéd boltból egy padot hozatott, s ott a helyszinén a járókelő közönség szemeláttára hatvan botot veretett reá. Zombory sebei az iszonyú tortura közben felfakadtak, s a szerencsétlen fiatalember ott halt meg az utczán.
De még a nők iránt sincs kimélettel Haynau. Példa Maderspach Károlyné, akit Szászkabányán a nyilt piaczon vesszőztet meg. S mi volt e köztiszteletben álló úri asszony bűne? Az, hogy éji szállást adott egy bujdosó honvédnek.
A házkutatások, elfogatások, vagyonelkobzások napirenden. Senki sem biztos, melyik pillanatban nyit be hozzá a rezescsákóju zsandár. Elég egy-két békétlenkedő szó, valamely szabadságharczi emléktárgy, hogy a legártatlanabb ember a börtönbe hurczoltassék.
És semmi kivétel. Mind gyanús, aki magyar; legyen az dúsgazdag főur, vagy szegénysorsu pór. Szinte tobzódik Haynau a kegyetlenkedésben; sújt, vág, mint a dühöngő örült, mindenfelé.
Mihelyt megjön Aradról, egyik legelső teendője, hogy elfogassa a nagytekintélyü Károlyi György grófot. A vád ellene az, hogy „Kossuth pesti bevonulásakor nemzetiszin zászló volt kitüzve a palotáján, a szórt koszorúkat fölemelgette és átnyujtotta Kossuthnak, s a tudományos akadémia az ő elnöklete alatt mondotta ki, hogy tisztelegni fog Kossuthnál.”
S mig a gróf a Neugebäude (Ujépület) börtönlevegőjét szíja: Haynau ezalatt ugyancsak vígan él a fogoly egyetem-uczai palotájában.
Gróf Károlyi István pedig a Károlyi-huszárezred felállítása miatt, két évi várfogságra és 400,000 forint pénzbirságra itéltetik.
Lonovics József egri érseket főpásztori állásától fosztják meg. Igy jár Rudnyánszky beszterczebányai püspök, Jekelfalusy Vincze szepesi püspök, ugyszintén báró Bémer László, az agg nagyváradi püspök is.
Könyves Tóth Hihály, az ékesszavú debreczeni ev. református lelkész, valamint Hajdu Lajos a kiváló szentesi ref. pap előbb halálra, majd kegyelem útján 20–20 évi várfogságra itéltetnek.
Még a költő lantjának is el kell némulni. Czuczor Gergely a „Riadó ”-ért, Tompa Mihály pedig „A gólyához” czimű költeménye miatt kerül fogházba.
A hét vérbiróság, a gyártelepek módjára, szakadatlanul üzemben tartatik. Hja, mikor olyan tömérdek a „felségsértő.” Csak Aradon 850 itéletet hoz a katonai törvényszék, s itéletei közül 250 a halálos. A pesti vérbiróság még ennél is több: mintegy 1400 „bűnös” felett itélkezik, s 160–170 ember fejére kér halált. S e négy-ötszáz halálraitéltnek csak később a kegyelem adja meg az életet. De minő élet az? Hisz a „kegyelem” rendszerint 10–20 évi vasban töltendő fogságra szól.
Sajtó nincs, nyilvánosság nincs, határaink köröskörül elzárva, aki panaszkodni mer: becsukják. Ezek daczára a vérboszú híre mégis kiszivárog az országból. S mindenütt, ahol érző ember lakik, a felháborodás kiáltása zúg fel.
A hír eljut Miklós orosz czár füléhez is, aki annyira megbotránkozik ez iszonyatosságokon, hogy futárt küld Bécsbe s „követeli,” hogy a honvédfoglyok lemészárlásának legyen immár vége.
De hát a czár messzi van, aztán ő is csak igy tesz lengyel alattvalóival. S Haynau szabadon garázdálkodik tovább: 1850 január 23-ikári Kolosy Gábor jurátust s Márkus János saári jegyzőt akasztatja fel; január 31-ikén Istók Imre szolgabiró, márczius 3-ikán pedig Hauck Lajos honvédezredes kerül bitóra.
Eközben ujolag fölszólal, még pedig igen éles hangon lord Palmerston is. „Ez több a kelletinél; ez már nem egy háborúvesztett ország leigázása, ez valóságos emberirtás.”
Schwartzenberg, az osztrák főminiszter, azzal védekezik, hogy neki tulajdonkép semmi köze e kegyetlenkedésekhez; a túlbuzgó Haynau a hibás. De majd tesz róla.
A kamarilla összeül, s napokon át töpreng. Megállapodásuk végre is az, hogy az európai közvélemény lecsititásául áldoztassék fel Haynau. Legyen ő bűnbak.
Mikor Haynau bárónak ez a dolog tudomására jut, fölszalad Bécsbe, s személyesen igyekszik inogó állását megerősíteni. De nem sikerül. Megjuhászodva tér vissza, s úgy áll bosszút a kamarillán, hogy egy csomó magyar fogolynak egész váratlanul megkegyelmez.
Bártfay László, a Károlyi-család akkori ügyésze hátrahagyott naplójegyzeteiben a Haynau bukásáról a többek közt igy emlékezik meg:
… 1850. február 1-én – ugymond Bártfay – Haynau nagy tánczvigalmat adott az egyetem-utczai Károlyi-palota termeiben. De mire kitavaszodott, neki kezdett befellegzeni. Márczius 30-ikán Bécsbe sietett, hogy magát az udvarnál az iránta való hangulatokról tájékoztassa; de az informáczió-szerzés nehezen ment neki. Oda volt egész áprilisban, s csak május 9-ikén tért vissza, köszöntetvén magát száz ágyúlövéssel.
Ettől fogva a hiéna nagyon szelidnek mutatkozott, halálbüntetést nem írt alá; a politikai foglyokra: Bezerédy, Palóczy, Irányi, Tóth Lőrincz stb. képviselőkre csak fogságot mért, sőt, midőn ezek a kegyelmet megköszönni jártak nála, az öreg Palóczy üdvözlő szavaira (jul. 1-én) sírva fakadt. Bukása már ekkor el volt határozva. Jul. 8-ikán híre ment a grófi-palotában, hogy Haynau kiköltözni készül. E hírt másnap Károlyi Lajos gróf is megerősítette azzal, hogy Haynaut nyugalomba küldötték, s utóda Wallmoden nagyváradi parancsnok lesz ideiglenesen.
Jul. 14-ikén közölték a lapok Haynau búcsúszózatát a hadsereghez, aznap délben a helyőrségi tisztikar nagy gálában tisztelgett nála a grófi-palotában búcsúkihallgatáson. Julius 16-ikán este zenéstakarodó búcsúztatta el volt főparancsnokát a helyőrségtől. Érdekes, hogy a zenekar a palota előtt, szokás szerint megállván, ezúttal először magyar zenedarabokat is játszott, a hallgató néptömeg pedig tapsolt és éljenzett!
Haynau julius 18-ikán kora reggel hagyta oda a Károlyi-palotát s titkon Ó-Budára ment, oda rendelvén a bécsi hajót, mely őt és családját Magyarországból elvitte…
Haynau a fővárosból Gráczba utazott. De nem ment üres kézzel: „szolgálatai elismeréseül” 200,000 forint jutalmat kapott. Ez volt a flastrom, ez a vérdíj.
Grácz nyugdíjazott osztrák tisztek pihenő-telepe volt már ekkor is. Haynau azt gondolta, hogy ha valahol, ugy itt ugyancsak ünnepelni fogják. Nem ugy történt. Kerülte mindenki. Még a penzionátus tiszt is rémülten húzodott félre, amikor Haynau magas, szikár alakja az utczán feltűnt.
Mégis csak jobb nép a magyar. Ennek a hátán fát is lehet aprózni. Visszatér megint, Szatmármegyében birtokot vesz, s beáll magyar földesúrnak.
Türelmes népünk, igaz, nem bántja; de szintén kerülve-kerüli, mint a csatangoló veszett ebet.
Haynau bárónak eszerint köztünk sincs valami kellemes élete. Mihamar útra is kel, s bekalandozza Belgiumot, Angliát és Francziaországot. Csakhogy mindenütt közundor tárgya: Bárhol mutatkozik: a legnagyobb megvetéssel fogadják. Brüsszelben egy polgárasszony szembeköpi, Londonban a Barclay-féle serfőző-gyár angol munkásai megseprőzik, Párisban rendőr nélkül még az utczára sem léphet ki.
Visszajövén külföldi útjáról, leginkább Bécsben tartózkodik. 1853. márczius 14-ikén 67 éves korában itt is hal meg. Szélütés érte.
Leánya, egy piperkőcz aggszűz, a haláleset alkalmával épp szatmári birtokukon volt, s csak a temetés után érkezett Bécsbe. Ekkor beszélte el, hogy atyja nagyfokú fejgörcsökben szenvedett, s ha rájött a roham, olykor két-három napig is mozdulatlanul feküdt. Hátha most is csak fejgörcse volt? Hátha nem is volt meghalva, mikor eltemették? Csakhogy a bresciai hiénát nem lehetett többé föltámasztani. Kimult mindörökre.
A néphit ma is azt regéli, hogy a vérengző szörnyeteg elevenen került a sirba.
Haynau bukása után kissé javul ugyan a helyzet, de a rémuralom korántsem szűnik meg. A reakczió, ámbátor egyik méregfoga kitört, még harap, sebez, öldököl.
Valamennyi börtön tele, a hóhér karja a sok munkától szinte zsibbadoz. A kamarillának azonban ez mind kevés. Menekültjeinkre is ráveti vérbeforgó tekintetét. Minő gyönyörűség volna ezeket is egymás mellé aggatni. Csakhogy Törökországig nem ér el a keze. Nos hát megteszi legalább képletesen.
Felsőbb utasításhoz képest a pesti haditörvényszék 1851. szeptember 21-ikén teljes ülést tart, s a menekültek legkiválóbbjai közül harminczhatot „in contumaciam” halálra itél. A halálraitéltek névsora ez:
Almássy Pál, gr. Andrássy Gyula, Balogh János, gr. Batthyány Kázmér, Beöthy Ödön, Csernatony-Cseh Lajos, Gorove István, Guyon Richard, Hajnik Pál, Házmán Ferencz, Horváth Mihály, Irányi Dániel, báró Jósika Miklós, Kmetty György, Korniss Károly, Kossuth Lajos, Ludvig János, Madarász László, báró Majthényi József, Mérei Mór, Mészáros Lázár, Oroszhegyi Józsa, Perczel Mór, Perczel Miklós, Puky Miklós, Rákóczy János, Sárosy Gyula, Somogyi Antal, báró Splényi Lajos, báró Stein Miksa, Szemere Bertalan, Szontágh Samu, Tancsics Mihály, gr. Teleki László, Vetter Antal és Vukovics Sebő.
Csakhogy a 36 halálraitélt közül egy sincs kézügyben. Sebaj. Majd felkötik őket „in effigie,” jelképileg. S a következő nap, szept. 22-ikén az Ujépület hátamögött csakugyan megtörténik a furcsa kivégzés.
„Katonaság fedezete alatt – ugymond egy szemtanu – a szokásos módon mentek ki a vesztőhelyre, ahol 36 bitófa állt. Kiérvén, felolvastatnak az itéletek. Ekkor előlép a bakó, utána két pribék négyszögü fekete táblákkal, amelyeken az elitéltek neve fehér betűkkel volt felírva. A hóhér ezeket a táblákat a megállapított sorrend szerint felszögezi a – bitófákra. Legutolsó a Kossuth neve, ezzel is jeleztetvén, hogy ő a legbűnösebb, s ha a kivégzés csakugyan megtörténik, őt hagyják vala társai között a legutolsónak.”
Az ilykép „felaggatott” hazafiak csak később tudták meg, minő különös módon bánt el velök a kamarilla. „Jót nevettünk – beszélte Irányi – mikor tudomásunkra jutott, hogy mi tulajdonkép már nem is élünk, s hogy bennünket az atyáskodó osztrák kormány a mi tudtunk nélkül felakasztatott.”
Mindenfelé síri csönd. „Pest – írja Degré – olyan mint egy – elbüvölt város, nem lehet hangos szót hallani; mindenki olyan leverten jár, mintha atyja vagy testvére temetéséről jönne.”
S a kamarilla még sem nyugodt. Hátha ez a csönd színleges? Hátha a magyar nemzet csak tetszhalott, s föleszmél? S ezer füllel hallgatózik, ezer szemmel vigyáz. S mihelyt itt, vagy amott egy kis életjelt veszen észre, mint a hiuz vonagló áldozatára, le-lecsap reánk.
1853. február 18-ikán egy csákvári szabósegéd, Libényi János Bécsben merényletet intéz a sétáló Ferencz József császár ellen. Késsel ront neki, s könnyü sebet ejt a nyakán. A botor szabó, abban a hiszemben, hogy az aradi kivégzések okozója az ifjú császár, kizárólag a saját elhatározásából vetemedik a merényletre.
Ámde ugyanekkor fedeztetik föl a Noszlopy-féle „összeesküvés.” Az összeesküvést, azon hír alkalmából, hogy a császár körutat fog tenni az országban, a bujdokló Noszlopy Gáspár szervezte. A központ: Kecskemét. A terv az, hogy az uralkodót, mikor az Alföldre jön, elfogják, s az ecsedi láp nádasai közé rejtvén, addig el nem eresztik, míg csak az 1848-iki alkotmányt vissza nem állítja.
Az összeesküvés részesei épenséggel nem csinálnak titkot a dologból. Legelső dolguk, hogy egyenruhát készíttessenek, sőt állitólag külön csoportképekben le is festetik magukat. Ilyen körültekintő óvatosság mellett persze nem volt nehéz a jámborokat összefogdosni.
A Noszlopy-féle terv és a Libényi merénylete közt, mint látjuk, semmi összefüggés nincs; az udvar mégis azt hiszi, hogy egy forrásból ered mindakettő. S a legnagyobb szigorral lép fel. A merényletben való bűnrészesség gyanuja miatt ismét egy csomó ártatlan ember kerül a börtönbe. Ez nem elég. Az elfogottak közül öt: Noszlopy Gáspár a volt kormánybiztos, Sárközy Sándor ügyvéd, Jubál Károly tanár, Nagy Albert guerillavezér, s Andrásffy Károly földbirtokos 1853. márczius 3-ikán Pesten kivégeztetnek.
1853. szeptember 2-ikán Gasparits Kilit ferenczrendi szerzetest, a Muraköz hősét akasztatják feI Pozsonyban.

Prottmann, a hirhedt pesti rendőrfőnök.
– Éljen, s örökké élni fog a haza! – kiált messzi csengő hangon a lánglelkü szerzetes, s átszelleműlt arczczal, mintha oltárhoz menne, lép a bitó zsámolyára.
Az eltűnt korona miatt is sok a zaklatásunk. Szeretnék mielőbb megkeríteni. Széleskörü nyomozás indul meg tehát. De hiába. Majdnem három évig mitsem tudnak hollétéről. 1853 tavaszán végre annyi kiszivárog, hogy a drága kincs valahol Orsova környékén van elrejtve. S Karger Titusz őrnagy-hadbiró vezetése alatt nyomban egy utász-századot küldenek le Orsovához. Nagy erélylyel kezdődik meg a kutatás. „Eközben pedig – ugymond Beleznay Antal orsovai plébános, – minden, a semleges területen átutazó magyart elfognak, s mezitlábig átkutatva kihallgatnak, aztán fölkisérik Bécsbe.”
Egész őszig tart a kutató munka, mig végre 1853. szeptember 8-ikán az egyik utász ásója megpendül a koronaládán.
Csaknem bizonyos, hogy a rejtekhelyet pénzen megvásárolt ember, olyan, ki az emigráczióval összeköttetésben volt, árulta el az osztrákoknak. Több egybehangzó forrás szerint ez az ember: Varga István, 1848-ban a külügyminiszterium titkára, majd emigráns, később nagyváradi főjegyző.
Pétery Károly, a jónevű történettudós, ki Vargának bizalmasa volt, az „Abauj-Kassai Közlöny” 1877. jun. 11-iki számában erre vonatkozólag a következőket irja:
Minden részletezés nélkül röviden csak annyit tartok szükségesnek kijelenteni, hogy a koronának a bécsi kormány Wargha István feljelentése folytán jött nyomára. Ő ment le szeptember 3-ikán egy policzájfőnökkel a Bánátba, s ő mutatta meg a helyet, ahová Szemere három társával négy év előtt, 1849-ben, a koronát elrejtette. Wargha István 1876-ban tavaszszal halt meg mint nagyváradi főjegyző: 1848-ban, az Eszterházy herczeg külügyminiszteriumában volt miniszteri tanácsos. Több évig a korona megtalálása után Angliában lakott családjával.
Warghát Kossuth bizta meg a korona felvételével és kiküldésével. Az osztrák rendőrség nyomára jött ezen kiküldetésének, Prágánál elfogták és Bécsbe vitték. Sokáig vallatták, végre négy havi vallatás és igéret után elárulta a titkot. 150.000 forintot kapott a feladásért; ezzel Angliába ment, hol szivarüzletet vett, s más spekulácziókba bocsátkozott, mig rövid időn megbukott. Nekem bizalmas barátom volt, minden dolgát ismertem.
A korona feltalálásának titkát rajtam kivül kevés ember ismeri. S itt csak annyit adtam elő, a mennyi szükséges, hogy a gyanu árnyéka ártatlanokat ne sujtson.
A koronának feltalálása sem javit az irtóztató helyzeten. A kényuralmi rendszer lankadatlanul egyre tovább zsarnokoskodik.
Nem csoda, ha a nemzet végre is szabadulásáról kezd gondolkodni. S Erdélyben széleskörü forradalmi mozgalom indul meg. A mozgalom élén a marosvásárhelyi református főiskolának egyik népszerü tanára: Török János áll. A legbuzgóbb segitőtársai: Gálfy Mihály és Horváth Károly; mindkettő ifju székely birtokos, teli lángoló hazaszeretettel.

Jubál Károly.
(A vértanu 1849-iki arczképe.)
De hát a nyiltjellemü magyar nem képes összeesküvéseket szőni. Ez a mozgalom is csakhamar fölfedeztetik: Országszerte ujólag megindul a hajsza, s két-háromszáz ember megint börtönbe jut.
Török, Gálffy és Horváth előtt nem is nyilik meg többé a börtönajtó, csak 1854 márczius 10-ikén, akkor, midőn a marosvásárhelyi postatéren fölakasztják őket.
Alig egy hónap mulva, 1854 ápril 27-kén a Török-féle öszeesküvésből kifolyólag Sepsi-Szent-Györgyön ismét három embert: Vajda József Kossuth-huszárt, Gaál Sándor emisszáriust, s Bartalis Ferencz birtokost akasztanak fel.
Ezek a rémuralom utolsó nyilvános kivégzései. Ideje is, hisz ugyancsak belefáradhatott a bakó. Rövid két-három év alatt mennyi, de mennyi nemes élet pusztult el a kezén!
Szentkatolnai Bakk Endre összeállítása szerint vértanúink száma: százhuszonhárom. Huszonnégynek azonban nem sikerült a nevét kipuhatolnia, ezek közt van az a tizenhárom nádor-huszár, akiket szökési kisérlet miatt 1849 jan. 13-ikán és jun. 6-ikán Gráczban végeztek ki. Az ismert vértanuk névsora a következő:
Abancourt Károly, Alurmann N., Aulich Lajos.
Bartha József, Bartalis Ferencz, Batthyány Lajos gr., Bencze Farkas, Bolcze János, Börcsök István, Bottos Mihály, Bugyik József.
Csányi László, Csernyus Manó, Csőmy zsigmond.
Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Drechsler Kristóf, Dudó György.
Fekete Emil (Imre), Fekete Ferencz, Förster Ferencz, Fuhrmann János, Fülöp György, Gábel Mátyás, Gálffy Mihály, Gancs (Gános) Pál, Gásparits Márk, Geyer Nándor, Gonzeczky Ján. (Alajos), Gruber Fülöp, Giron Péter.
Hauck Lajos, Havelka Ferencz, Horváth János, Horváth K. de N.-Várad, Hruby Gyula, Hübner Lipót, (András).
Istók Imre, Jeszenák János br., Jubál Károly.
Kazinczy Lajos, Kiss Ernő, Knézich Károly, Koczó György, Kolossy Gábor, Kuczka Mihály, Koncsur András.
Lahner György, Lázár Vilmos, Westerburgi gr. Leiningen Károly, Loncsák György.
Márkus János, Mednyánszky L. br., Melkó Nándor, Mészáros Dániel, Mezei János (József), Molnár, Montpart Antal, Murmann Sándor.
Nagy Sándor József, Nimnichter János, Novák János, Noszlopy Gáspár.
Ocsky György, Ormay (Auffenberg) Norbert Károly.
Pallik Ignácz, Pavelka Ferencz, Perényi Zsigmond báró, Petőcz György, Pöltenbergi Pölt Ernő, Potóczky Gyula.
Raffay Ignácz, Razga Pál, Rubic, Rulikovszky Kázmér.
Sándor László, Sántha János, Sárközy Soma (Sándor), Schweidel József, Schwelko Róbert, Stift József, Streith Miklós, Szacsvay Imre, Szathmáry János, Szikszay József, Szöll János.
Tamás András, Török Ignácz, Török János, Tóth József, Treschler Nándor.
Ujtz Mihály.
Várady József, Varga Mihály, Vécsey Károly gr., Voiti Adolf, Vörösmarthy József, Woronieczky Miciesláv.
Zéhmark János.
Hentaller Lajos nyomozásai szerint 1848. deczember 7-ikétől kezdve 1854. ápril 27-ikéig 162 politikai kivégzés történt. Harminczkilenczczel tehát több, mint a mennyi a Bakk Endre kimutatása.

Agg honvédek Lenkey sirjánál.
De ki tudná vértanuink számát pontosan megállapítani? Hány, de hány ember tűnt el nyomtalanul! Mennyi hazafit pusztítottak el titkon, itélet nélkül! Igy, szavahihető kortársak emlitik, hogy a dühöngő Haynau 1848. okt. 14-ikén éjjel az Ujépület udvarán egyszerre húsz embert végeztetett ki; beszélik, hogy Erdélyben huszonnégy református papot lőttek agyon, kihallgatás, itélet nélkül.
Ki tudná hát a számukat? S azok nem vértanuk-e, akiket a felbujtogatott oláhok, szerbek mészároltak le? Vagy azok, akiket a bujdosás, a száműzetés sirbatevő nyomora ölt meg?
Az osztrák rendőrség működéséről 1857 végén rendkivül érdekes statisztika jelent meg. E statisztikai összeállításból megtudjuk, hogy 1857-ben három hónap alatt Ausztriában és Magyarországon 341,990 bűnöst fogtak el; a zsandárság pedig 476,084 házmotozást, kiséretet, őrjáratot teljesített. Rövid negyedév alatt tehát 818,074 eljárás, aminek a nagyobb fele természetesen Magyarországra esik. Ha ezt a kimutatást számítási alapul veszszük: úgy évenkint 1.377,860, nyolcz év alatt körülbelül tiz millió ember hurczoltatott börtönbe. Ilyen szeliden, ilyen bölcseséggel kormányoztak az összbirodalom tervezői!
A szabadságharcz után több mint egy évtized múlik el, s csak nem akar virradni. Olmütz, Kufstein, Josefstadt börtöneiből még mindig fel-felzokog a szegény magyar rabok hazavágyó bús éneke:
Idegen földről imánk és énekünk
Száll hozzád istenünk! ki vagy reményünk.
Terjeszszed ki védő, áldó kezed
Hazánkra, mely híven imád téged.
Derítsed fényre gyászba borult napját,
Hálával zeng majd öröm-alleluját.
 
Majd ha megnyilnak börtönünk ajtói,
Kezünkről s lábunkról lehullnak békói,
Vágyva elérvén hazánk határát,
Leborulunk rá, csókoljuk porát;
Örömteljes hálát rebeg az ajakunk,
Szívünkből hő imát naponként mondunk.

A menekülő Kossuth a török őrségnek átadja kardját.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT