IV. Az orosz betörés - Negyedik rész. | 1848/49-es szabadságharc története

IV. Az orosz betörés - Negyedik rész.

A két miniszter egyben Görgeihez is intéz hasonló szellemű megkeresést. Mivel Kossuth – mondják a többi közt, – az ő tudtuk és megegyezésük nélkül mondott le, a minisztérium pedig hivatalosan nem lőn feloszlatva: ők most is a kormány tagjául tekintik magukat, s az ország további sorsa fölött intézkedni óhajtanak.

… Egyelőre felszólítjuk az altábornagy urat – így végzik levelüket, a haza megmentése és talán már is veszélyben forgó becsülete érdekében, hogy

1-ször, közölje velünk saját felhivását és a kormányzó feleletét, mely utóbbi előttünk ismeretlen;

2-szor, tudassa velünk saját nézeteit mindarról, mi a legsürgősebb teendő, mind pedig az orosz hadvezérrel folytatott alkudozások előmeneteléről; mi már a miatt is szükséges, minthogy az itteni s az erdélyi hadseregek és az Ön hadserege közt egyenetlenségek, sőt ellenkezések támadhatnának, melyek nemcsak a haza megmentését, sőt még egy tisztességes béke megkötését is lehetetlenné tennék.

Fogadja egyuttal azon őszinte határozott kijelentésünket, hogy valamint egyrészt az államhatalomnak a kormányzó részéről történt ilyen alaknélküli és egyoldalu átruházását sem a körülmények által igazoltnak; sem törvényesnek el nem ismerhetjük; úgy másrészt mint az ország törvényes kormánya, nem fogunk késni azt az Ön válaszának vétele után, saját felelőségünkre, Önre, vagy arra, aki hazánk dicsőséges megmentésére a gondviselés által hivatva van, átruházni …

Meddő kisérlet. A balsors rohanó árját lehetetlen többé föltartóztatni. Görgei valószinűleg meg sem kapta ezt a számonkérő levelet. De ha kezéhez is jutott: sem kedve, sem ideje immár, hogy a fölszólítás értelmében cselekedjék.

Hisz augusztus 12-ikén, egészen úgy amint Rüdigernek irta, már Világosnál táboroz.

Világos aradmegyei nagyközség, s Arad városától éjszak-kelet felé mintegy öt mértföldnyire fekszik. Lakosainak száma körülbelül négyezer. Fekvése kies. Feje fölött a világosi várrom; lábainál: Szőllős, Boros-Jenő felé sík mezőség, keresztűlszeldelve termékenyitő csatornákkal.

A faluban, a várhegy legalsó lejtőjén egy földszintes urikastély. A Bohus-családé. A szabadságharcz idejében Bohus János aradmegyei főispán birta; lovagias jellemű, vagyonos ember, kinek háza, szive mindig nyitva állt honfitársai előtt. Neje: Bohus-Szőgyéni Antónia, egy rendkivül művelt, szeretetreméltó és nemesszivű úrasszony. Már rég pihen ő is, de nevét ma is áldólag emlegetik.

Itt a Bohus-kastélyban szállt meg augusztus 12-ikén Görgei. Ez volt a főhadiszállás, idegyültek a polgárosztály menekültjei is: Csányi, báró Perényi Zsigmond, Nyári Pál, Duschek, Bezerédj István, Bartal György, Luzsénszky Pál, Irányi Dániel stb.

Nyüzsgő élet uralkodik a kastélyban s a kastély körül egész nap. Az udvar teli kocsikkal, a park árnyas utjain tanakodó, beszélgető alakok.

Kevés ember tudja, mi van készülőben. Maga a sereg éppenséggel semmit. A napbarnított arczú honvéd nyugodtan ődöng a tábortűz körül.

S a látszólagos nyugalmat még növeli, hogy a nélkülöző honvédsereg végre valahára egy kis pénz-maghoz jut. Görgei ugyanis Világosra rendeli Duscheket és ráparancsol, hogy a mi készpénz csak összeszedhető, adja át. Duschek kénytelen engedelmeskedni s 80.000 frtot aranyban, 80.000 frtot pedig magyar pénzjegyekben bocsájt Danielisz ezredes, főhadbiztos rendelkezésére. Ebből az összegből mindenekelőtt a tisztikar hátralékos fizetése s a legénység zsoldja födöztetik.

Majd a fogoly osztrák tisztekre és osztrák katonákra kerül a sor. Mindegyik császári tiszt 20-20 forintot kap aranyban, a legénység pedig öt napi zsoldot. Aztán szabadon eresztik őket. Mehetnek haza.

Tartózkodott a táborban egy csomó mindenféle rangu honvédtiszt, legnagyobbrészt a Dembinszki szétvert seregéből. Jól esett volna ezeknek is egy pár forint. Be is kopogtatnak nyugtáikkal Danielisz ezredeshez. Ámde a főhadbiztos, a Görgei parancsából, könyörtelenül visszautasitja őket.

Pedig az idegen zsoldosoknak csak egy-két óra az osztrák vagy az orosz tábor, mig ezek a szegény magyar honvédtisztek a nyomor, az inség, a bujdosás előtt állottak.

Eközben déltájt visszaérkezik a hadikövetség. De nem egyedül. Velök jön Froloff orosz tábornok, a Rüdiger. vezérkari főnöke, több tiszt s egy kozákcsapat kiséretében.

Küldetésük eredménye a következő:

Boros-Jenőn akadtak Rüdigerre, aki illendő tisztességgel fogadta őket. Magától – mondá, – nem rendelkezhetik, de majd kérdést intéz Paskiewich herczeghez. S ugy tett. Néhány óra elteltével megjött a Paskiewich válasza: „A további vérontás elkerülése czéljából tegyen a mit jónak lát.”

Ennélfogvást Rüdiger elfogadja a Görgei ajánlatát. De semmi föltétel. Csak azt igérheti, hogy a fegyverletételnél osztrák katona nem lesz jelen. A közelebbi részletek Froloff tábornokkal beszélendők meg.

Görgei láthatólag megörül a Froloff jöttének. Rögtön szobájába vezeti, s négyszemközt hosszasan tárgyal vele. Megbeszélik a nagy temetés: a fegyverletétel idejét és módját.

Megállapodásuk ez:

Idő: Augusztus 13-ika, délután 3 órakor.

Hely: A szőllősi róna, túl Pankotán, a Csiger-patak mellett.

A kivitel: Rüdiger Boros-Jenőről indul Szőllős felé, Görgei pedig Világosról. A szőllősi rónán találkoznak, s erre nyomban megkezdődik a fegyverletétel.

Az élelmezés: A fegyverletétel után tehát, már aug. 13-ikán este is, Rüdiger gondoskodik csapataink ellátásáról.

Hanem van Rüdigernek bizalmas közlése is. Csalétek, amelylyel biztosítani akarja a fegyverletétel zavartalan lefolyását. Habár ő – így szól az üzenet – semminemű föltételbe nem egyezhetik, mindazonáltal az a szándoka, hogy a magyar hadseregnek a méltányos óhajtásait pártolólag felterjeszti magasabb helyre. Görgei tehát foglalja irásba ezeket az óhajtásokat, s személyes találkozásuk alkalmával majd adja át néki.

E felszólítás következtében Görgei köriratot bocsájt ki, hogy mindegyik hadtest haladéktalanul nyilatkozzék: mi a kivánsága.

A begyült nyilatkozatokból aztán a következő hat pont állíttatott össze:

1. A tábornokok és főtisztek megtarthassák kardjaikat.

2. Az egész hadsereg és a hozzája csatlakozott polgári sorsuak részére eszközöltessék ki az amnesztia.

3. Személyes szabadság és szabad rendelkezés a körülöttük levő ingó vagyonról: lóról, kocsiról stb.

4. A magyar pénzjegyek beváltása.

5. Az orosz czár ő felsége járjon közbe Magyarország érdekében az 1848, évi törvényes alkotmány helyreállítása végett.

6. Legyen szabad az e végre jelentkező magyar katonatiszteknek ugyanazon ranggal orosz szolgálatba lépni.

A világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án.

Froloff, az orosz hadikövet épp távozni készül, midőn Luzsénszky Pál félrehivja Görgeit.

– Csak egy szóra. Mire mentél az oroszokkal?

– Nem megmondtam már, – válaszol ingerülten Görgei, hogy minden az orosz czár kegyelmére van bizva.

E perczben lép be Irányi Dániel orsz. képviselő és kormánybiztos.

– Beszélni óhajtanék veled, – fordul Görgeihez.

– Rögtön itt leszek, csak kikisérem Froloff tábornokot.

S egykét percz mulva Görgei csakugyan visszatér, s odamegy Irányihoz.

– Mi kell?

– Ismétlem, beszélni óhajtanék veled, – kezdi Irányi feszes, kimért tartással, – de nem mint képviselő a diktátorhoz, hanem …

– Mint ember emberhez, – vág közbe Görgei.

– Legyen ugy! – bólint Irányi, aki „mint barát a baráthoz” akarta mondani. – Te, ugy a polgári, mint a katonai ügyekben – folytatja emeltebb hangon, – a legfőbb hatalommal ruháztattál fel. Hallom, hogy le akarod tenni a fegyvert. Lehetséges volna, hogy a kapituláczióba nem foglalod be csak a katonákat?

– Nem igaz! Ki mondta ezt? – pattan fel Görgei.

– Épp az imént hallottam.

– Ugyan! Talán félsz meghalni? – csufolódik Görgei.

– Épp ugy nem, mint te.

– Nos, menj az osztrák előőrsökhez, s fogasd el magadat.

– Az én személyem keveset nyom a latban. Itt ezer meg ezer polgárról van szó, kik a haza szolgálatának szentelték magokat.

– Ugyan mit tettetek ti a hazáért? Igen, a szájatokkal.

Irányi arczát elönti a harag pirja.

– Kicsoda? Én? – kiáltja.

– Te meg a többiek. A történelem el fogja dönteni, ki vesztette el a hazát.

– Már eldöntötte, – veti oda talán legelőször a súlyos vádat Irányi.

Kiss Ernő tábornok egy másik csoportban beszélget. De egy-két hang megüti a fülét Irányi kifakadásából. Azt hiszi, hogy a sereget szidalmazza. Haragosan odakiált:

– A mi bennünket illet, remélem, hogy a história nem itél meg kedvezőtlenül.

– Tábornok úr, – mentegetőzik Irányi – nem hiszem, hogy egy szavamat is a hadsereg becsmérlésének lehetett volna venni. De megjegyzem önnek, hogy a történelem nem fogja kérdezni: karddal, vagy másképen szolgáltuk-e a hazát, hanem, hogy betöltöttük-e kötelességünket.

Görgeinek terhére kezd lenni ez a bátor szókimondás.

– Közlendőm van a tisztikarral, – szól nyersen, – hagyj magunkra, le fogsz kötelezni.

– Látom, hogy itt mitsem tehetek; megyek tehát, – felel Irányi és bucsuszó nélkül, haragosan, sértődve távozik.

De nemcsak a polgár-osztály menekültjeivel bánt el igy Görgei. Aki nem tartozott a belső környezetéhez: attól, lett légyen az polgár, avagy katona, rideg közönynyel fordult el.

Ime, egy példa.

Volt seregében egypár lengyel születésű tiszt, akik az orosz táborból jöttek át hozzánk. Képzelhető ezeknek a szegény lengyeleknek a helyzete. Tudták, hogy azon esetre, ha orosz fogságba jutnak, a legszörnyűbb sors vár reájuk: halál, vagy Szibéria. Menekülni óhajtottak volna tehát. Ámde Görgei, aki Dembinszki miatt gyűlölt minden lengyelt, nem ereszté őket.

– Ki hívta önöket ide? – förmedt reájuk. – Csak tessék maradni. Ha agyonlövetnek, haljanak meg, mint más ember.

A sereg tisztjei közt Leiningen gróf úgyszólván az egyedül álló, akinek jövendő sorsa iránt érdeklődik. Rábeszéli, hogy az éj beálltával meneküljön. Sőt Üchtritz ezredes személyében társat is keres neki. A terv azonban rombadől, rombadönti egy közbeszólás.

A kastély billiárd-termében, mely telivan tábornokokkal és törzstisztekkel, a bekövetkezendő eseményről foly a szóbeszéd. Zambélly megint csak előhozakodik tervével, hogy legjobb volna az osztrákoknak hódolnunk. Ebből heves vita támad.

Zerdahelyi Incze tüzérőrnagy, egy szélesvállu, herkulesi alak, vastag hangjával közbedörög:

– Én sem az osztrák, sem a muszka előtt nem kapitulálok, hanem megyek és tizenkétfontos ütegemmel keresztülvágom magamat Törökországba.

– Gazember, aki távozik! – kiált indulatosan, az asztalra ütve, Földváry Károly.

E pillanatban nyit be Leiningen. A zaj nagy, de a tábornok mégis meghallja Földváry szavait. Tehát becstelen, a ki távozik! – ez a tisztikar véleménye. S ő menekülni akar. Minő szerencse, hogy még nem utazott el. Nem is mozdul többé, osztozni fog bajtársainak a sorsában.

Görgei roppant felbőszül tervének a meghiusulása miatt. Betaszitja az ajtót s szilaj haraggal támad a béketelenkedő törzstisztekre.

– Amit az aradi tanács kimondott, – ordítja, – az legyen az utolsó határozat. Én ennek a további vitatását megtiltom. Akinek nem tetszik: hagyja itt a sereget, s jelentkezzék a legközelebbi osztrák őrszemnél.

De bizony nem jelentkezik egysem. Helytáll valamennyi, egész a börtönig, egész a bitófáig.

Ugy négy és öt óra közt egyszerre csak berohan Görgei Ármin.

– A táborban zendülés tört ki!

– Görgei homlokához kap, mint aki valamiről megfeledkezett s kikiált az előterembe.

– Urak, lóra! Megyünk a táborba.

Csakhamar nyeregben az egész táborkar, s gyors ügetéssel sietnek a veszedelem szinhelyére.

A sereg közt csakugyan óriási a nyugtalanság. Zsong az egész tábor, miként a rajzó méhköpű.

Emlitettük, hogy a honvédsereg semmit sem tudott a Görgei tervéről. „Hozza rendbe mindenki ruháját és tisztogassa meg fegyvereit,” – ez volt a napiparancs. Azt gondolták, mindez csak előkészület valamelyes nagyobb hadmüvelethez s rövid pihenő után ujólag megszólal az ágyú. Önfeledt nyugalommal épp fegyvereinek a tisztogatásával foglalatoskodik a legénység: jön Froloff tábornok. Már ez is gyanut kelt. Vajjon mi készül? Mit csinál itt megint az orosz?

Alig egy félóra multán Szent-Anna irányából ellenséges csapatok fegyvere csillan meg. Orosz lovasság, amely hosszú, kigyózó vonalban Arad felé huzódik.

Megmozdul az egész tábor. Majd hirnök száguld a főhadiszállásra: itt az orosz! Ámde Görgeitől az a rejtélyes parancs érkezik, hogy a sereg maradjon csak nyugodtan, s tartózkodjék az ellenségeskedéstől.

– De hát akkor mi ez? Hiszen körülkerít a muszka! – kiáltják mindenfelé.

S az elégedetlenség fenyegető moraja zúg végig a táboron. Több helyt már árulásról kezdenek beszélni.

Görgei tehát épp jókor érkezik. Félelmes tekintélyével, vas szigorával még lecsillapíthatja a háborgó indulatokat.

Az I-ső hadtestnél, mely Világoshoz legközelebb táboroz, megáll.

– Ez a zászlóalj fekszik a tábor szélén? – lekiált egy őrmesterhez.

– Igen, tábornok úr.

– Hol a zászlóaljparancsnok? – kérdi a diktátor.

A zászlóalj tisztjei ijedten ugrálnak fel pihenő helyeikről.

– Sorakozzanak, tiszt urak! – parancsolja Görgei.

Egyik kardja után nyúl, a másik atilláját siet begombolni.

– Maradjanak ugy, amint vannak. Csak álljanak rendbe.

A vezér – beszéli egy szemtanu – kezeit czombig érő csizmaszárába dugja, s egykedvüen igy szól:

– Uraim, a kormány tegnap kijelentette, hogy a hazát megmenteni többé nem képes, s leköszönt. Engem ruházott fel ugy a katonai, mint a polgári főhatalommal, hogy harczoljak, vagy egyezkedjem belátásom szerint. E napokban Temesvárnál sokkal tekintélyesebb sereget vert széjjel az osztrák, mint a miénk. Ötvenezer emberből alig maradt hatezer. Én határoztam. S határozatomba beleegyezett Kiss Ernő, Leiningen, Pöltenberg …

A legénység előre kezd tolongni, hogy ő is hallja, miről van szó. Görgei hátraparancsolja őket.

– A hatalom – folytatja aztán – kezemben összpontosul, s élni fogok véle. Elhatározásom az, hogy az oroszok előtt föltétlenül kegyelemre leteszszük a fegyvert. Hanem amnesztiát remélek. Lesznek olyanok, kik árulásra gondolnak. Nem törődöm az efélékkel. Lesznek olyanok, kik még most is győzelemről álmadoznak. Oktalanság. Ám, ha akad soraik közt ilyen ember: álljon elő s én azonnal agyonlövetem. Valamint eddig, ugy ezután is föltétlen engedelmességet van jogom önöktől követelni. S követelem is. Szökni senki sem merészkedjék, mert én szavamat adtam, hogy a sereget az utolsó perczig együtt tartom. De különben is hiábavaló volna, mert az oroszoktól körül vagyunk kerítve. Ezt mondják meg a többi zászlóaljak tisztjeinek is, s tudassák a legénységgel. Nem tudom, találkozunk-e többé. Köszönöm a bizalmat és a szeretetet, melylyel eddig hozzám viseltettek. Isten önökkel!

Könyfakasztó csönd követi e szavakat; csönd, mint a mikor a koporsót eresztik le a sírba.

Görgei megsarkantyuzza lovát s kiséretével együtt a tábor másik részére siet; előbb a III-ik hadtesthez, majd a VII-ikhez. Körülbelül ugyanazokat mondja el itt is, mint az I-ső hadtestnél. A hatás is oly leverő.

Világos térképe.

A huszártisztek közt nehezebben megy a dolog. Beszédje nem képes megnyugtatni őket. Látszik, hogy kételkednek szavai őszinteségében. Görgei tehát szivükre akar tapintani.

– Ismétlem – ugymond, – hogy nem vagyok képes a sereget megmenteni. Ám, aki erre magában erőt érez, s a vezérletet át akarja venni: örömest átadom neki.

Erre egy őszbevegyült huszárszázados lép elő. Napbarnitott arczán sebhely fehérlik, szemeiből a végső elszánás tüze lobog.

– Tábornok úr, nekem és a bajtársaimnak az a szándékunk, hogy keresztül vágjuk magunkat az ellenségen.

A vezér félreinti a századost.

– Kapitány úr, – szól hozzá száraz, fenyegető hangon, – elmult az ideje a huszártréfáknak. S van még golyóm, hogy a lázongás elfojtassék.

A huszárszázados komoran távozik, Görgei és kisérete pediglen visszalovagol Világosra. Az egész táborban csakhamar temetői csönd lesz.

„Előttünk – beszéli Székely József tüzérszázados, – a világosi roppant hegy, hátunk mögött az orosz, jobbról a Maros-folyó, azontul az osztrák hadsereg. Szépen benvoltunk a kelepczében, biztosabban ki sem lehetett volna számitani. Itt egyéb menekvés nem volt: vagy meghalni dicsőségesen, vagy a fegyvert lerakni gyalázatosan. Ez utóbbira immár jobban voltunk kvalifikálva, mint az előbbire. Jöjjön, aminek jönni kell! – ez hallatszott minden ajkon.”

Mikor a kastélyba érnek, Görgei igy szól:

– Meglássátok, holnap reggel egy katonám sincs a táborban.

Eközben beesteledik; a háziasszony vacsorára teríttet.

„Csak későn ültünk az asztalhoz, – irja Bohusné naplójában. – Görgei komor hangulatban ült oldalomnál. Ugy látszott, hogy minden érzést erőszakosan elfojt magában s uralkodni magán csak a hideg számitó észt engedi. Igy ült ő, sebzett fejét kezébe, s könyökét az asztalra nyugtatva. Alig szólt és alig evett valamit. A többi tábornok is testben lélekben ki volt merülve; mélyen érezhették sorsuk fordulását …”

Vacsora után, éjfél körül, ujabb orosz hadikövet jelentkezik Görgeinél s értesítí, hogy Rüdiger a fegyverletétel foganatositására vonatkozó megállapodáshoz hozzájárul. E szerint holnap, a szőllősi mezőn.

1849. augusztus 13. Hétfő. Szép, derüs idő. A felkelő nap sugárözönével beragyogja az egész vidéket.

Görgei már pittymallatkor fölriad, s a repkényes tornáczra siet. Vajjon együtt van-e még a sereg? Nem rebbent-e szét a fegyverletétel hirére?

A völgyből zsibajos hangokat hoz a reggeli szellő. Innen is, amonnan is tábortüzek füstje kavarog. Majd trombitaszó hallik.

Görgei elboruló kedélylyel sokáig nézi a tábort. Itt az I-ső hadtest tanyája. Helyén van. Amott a III-ik. Ez is. Távolabb a VII-ik. Szintugy. Mind együtt vannak.

– No ezt sem hittem volna! – fordul István öcscséhez. – Ez nagy dolog. Derék hadsereg.

Aztán szobájába távozik, hogy megtegye utolsó intézkedéseit a végzetes útra.

Csakhamar megelevenül az egész ház. Egymásután jönnek ki a tábornokok a hűs tornáczra. Teljes diszben mindegyik.

Kilencz órakor reggelihez ül a társaság. A hosszu asztal szinte roskadoz a sok étel-ital terhe alatt. Van bőséggel minden: étvágycsináló likörök, öreg szilvórium, kávé, tea, vaj, különféle hideg sült, kalács, sütemény stb. Csakhogy hasztalan kinálgatja a ház szeretetreméltó úrnője a vendégeket. Alig esznek.

– No Aulich tábornok ur, ebből az irósvajból. Egészen friss. Hajnalban zürböltük.

– Köszönöm nagyságos asszony. Nem megy, sehogy sem megy. A falat a torkomon akad. Oda a mi étvágyunk.

Féltíz tájban Görgei, bocsánatot kérve a háziasszonytól, fölemelkedik.

– Urak, készüljünk!

A társaság nehéz szivvel hagyja el az asztalt. Görgei mindenekelőtt a beteges Csányihoz siet, hogy bucsúzzék tőle. S ez a zord, vaskemény ember könnyezve borul atyai barátjának a keblére. Maga Csányi pedig hangos zokogásban tör ki.

– Szegény hazám, szegény, szegény magyar hazám! – sóhajt fuldokolva.

A többi tábornok szivére is ránehezül a bánat. Sorba elbucsúznak ők is mindenkitől. Aztán egymás nyakába borulnak. A neheztelés, a harag, annyi baj forrása, eltünik sziveikből, s bajtársias szeretettel ölelkeznek össze. Talán utoljára ebben az életben.

… Augusztus 13-ikán reggel – ugymond Bohusné naplójában – utólszor ültünk együtt a ház nyitott tornáczán Magyarország hőseivel a reggelinél.

Délelőtt 10 óra tájban történt Görgeinek és utána mind a többinek indulása házunkból a táborba. A magyar tábornokok bucsuzása, kik közül többen házunknak régi barátai valának, mélyen megragadó volt. El lehet mondani, hogy kevés hely van e földtekén, hol annyi férfiköny csillant meg annyi férfiszemben, mint Világoson. S mindazon sok fájdalmas élményeim és tapasztalataim daczára, miket megértem, soha mélyebb fájdalmat nem éreztem annál, mikor könnyes szemekkel és forró áldást rebegő szavakkal ezt a hosszú temetési vonatot kisértük ameddig szemmel érhettük, – egy hősies nemzet temetkezési vonatát.

Oly iszonyu csöndes és puszta lett ezután egyszerre körülöttem a ház, hol még csak imént annyi ember nyüzsgött. Csupán a pénzügyminiszterium összes személyzete Duschek miniszterrel együtt, továbbá az ősz Perényi Zsigmond báró és Stuller Ferencz maradtak, jobbnak tartván magokra nézve az osztrákoknak adni meg magukat, azt remélvén, hogy igy enyhébb sors érendi őket.

Ők még aznap reggel Csányival, Nyári Pállal és számos másokkal tanakodtak róla, kinek adják meg magokat.

Mielőtt Görgei a táborba távozott, egy pillanatra eljött hozzám; megköszönte vendéglátásomat s ekkor e szavakat mondta, melyek sokáig viszhangzottak szivemben, mint vigasz és remény: „Most még neheztelni fog reám a nemzet, de három hét mulva áldani fog.”

Görgeinek ezen nyilatkozatából következtethetni, hogy őt is elámították …

Csapataink már ekkor szintén kimozdultak Világosról. Még most is, a harczok zivatarja által igy megviselten, gyönyörű sereg. A honszerető magyar ifjuság szinejava. Tartásuk délczeg, mozgásuk katonás.

De ellenségtipró harczikedvük oda. Csüggesztő szomoruság mindegyik arczon. A Szüzmáriás zászló is, amely kibontva ott leng a fejük felett, mintha bucsúzólag integetne: „Isten veletek! Isten veletek!” Még a trombiták harsogása, a dobok pörgése is megváltozott. Hangjuk olyan bánatos, mint egy gyászinduló. Talán az is.

Görgei előre siet a nagy temetőhely: Szőllős felé. Pankotán túl egy orosz hadikövet jön elibök: Bariatinszky herczeg, a Rüdiger szárnysegédje.

A hadikövet bemutatkozik, s Rüdiger nevében felszólítja Görgeit: nyilatkozzék még egyszer végleg élőszóval is, hogy csakugyan komoly elhatározása-e letenni a fegyvert.

Görgei igenlőleg válaszol. Erre valamennyien a Moroda és a Szőllős közt kanyargó Csiger-patakhoz száguldnak. Itt a hadikövet, hogy megvigye a Görgei nyilatkozatát tábornokának, elválik a kísérettől.

Szent-Annától kezdve, Moroda, Szőllős érintésével, félkörben mindenütt orosz katonaság. A zöm Szőllős előtt áll. Gyorslábu paripáján erre tünik el Bariatinszky herczeg. Körülbelül háromnegyed óra mulva azonban megint csak visszatér. Ujabb üzenetet hoz:

– Rüdigen gróf csapatainak az élén várja a tábornok urat.

Görgei sebes vágtatva indul a jelzett irányban. Csakhamar feltünik az orosz sereg. Az arczvonal előtt figyelő lovascsapat. A csapatból kiválik egy fényes egyenruháju tábornok, s lépésben szemközt közeleg.

Erre Görgei megállítja kiséretét, s az orosz főtiszthez ugrat. Köszön és bemutatja magát. Hasonlókép tesz a másik is.

–- Én Rüdiger vagyok, – s kezet nyujt Görgeinek.

Beszélgetésük rövid, alig néhány perczig tartó.

Görgei átnyujtja a honvédsereg kivánságait, ugyszintén a hozzája csatlakozó polgáriak névjegyzékét.

Rüdiger e kivánságok közül kettőt azonnal teljesít. Megengedi, hogy a tisztikar a haditisztesség jeléül megtarthassa kardját; s beleegyezik, hogy az ingóságaikat (kocsit, lovat stb.) magukkal vihessék. A többiek teljesítéséhez – ugymond – nincs hatalma, de tőle telhetőleg azon lesz, hogy felsőbb helyen azok is teljesíttessenek.

Görgei ugy a maga, mint a honvédsereg nevében megköszöni a szivességet. Ujabb kézszorítás, s elválnak.

Ezalatt a magyar sereg lassan, vontatva huzódik Szőllős felé. „Sohasem volt oly nehéz a lépésünk, – beszéli egy honvédtiszt, mint ezen az emlékezetes napon. Mintha temetésre mentünk volna.”

Szőllős Világostól körülbelül másfél mérföld. Csapataink délelőtt tíz órakor indultak el, s hanyatlóban voIt már a nap, mikor a szőllősi rónára megérkezének.

Délután hat óratájt végre megtörténik az elhelyezkedés. Csapataink két harczvonalban állanak fel. Az első harczvonalat képezi a III-ik és a VII-ik hadtest, a másodikat pedig: az I-ső hadtest és a Querlonde-féle tartalékhadosztály. A két harczvonal közti utczában a tüzérség. Hátul a szekerészet. Minden két-két zászlóalj közt üres tér: a lerakandó fegyverek számára.

S az ilykép elhelyezkedő honvédséggel szemközt csatakészen ötvenezer orosz. „Előttünk félkörben, – irja egy szemtanu, – az orosz sereg, 70 ágyú torkát mutogatva s égő kanóczczal várva a felvonuló honvédségre, amelynek első vonalában a nagyobb hírre vergődött zászlóaljak: a Damjanich fiainak nevezett 3-ik, továbbá a veres sipkás 9-ik zászlóalj stb. állottak, hogy a tátongó ágyú-sor a netalán felmerülhető ellenállás iránti vágyukat idejében lehűtse.”

Le is hűtötte. A sereg, mint a halálraitélt, csüggedten, reménytelenül néz bús sorsa elé. „A törzstisztek – mond egy másik szemtanu – fényes egyenruhában lovagolának fel és alá a zászlóaljak előtt, itt-ott egy-egy vigasztaló szót intézve a kétségbeesettekhez. A magyarnak természetében rejlő vígság az egész seregben nyomasztó fájdalomnak adott helyet. Hát ennyire jutottunk! – hallatszik mindenfelől a fájdalom sóhajtásai közt. A sóhajtásokat szitkok és átkok szakaszták meg a zárt sorokból. A hová a szem esett, mindenütt mély bánattal, kétségbeeséssel találkozék, mintha temetésen volna az ember.”

Görgei hirnököt küld az orosz vezérhez: kész a felvonulásunk.

S Rüdiger, most már nagy kisérettel, környezve törzstisztjei által jelenik meg a magyar csapatok előtt.

Általános tisztelgés, aztán végtől-végig felhangzik a vezényszó:

– Fegyvert gulába!

Erre minden zászlóalj az üres közbe lép s gulába helyezi fegyverét. A tölténytáskákat csomóba hányják.

Majd a lovasság lefegyverzésére kerül a sor.

– Le a nyeregből! – zúg fel itten is a vezényszó.

A huszárság leugrik a lóról, s a kardot a nyeregkápához akasztja.

A keserüség csak most tör ki egész megdöbbentő nagyságában. A szegény honvédfiú vádlólag tekint az égre. Fegyverétől megválni! Attól a fegyvertől, amelyhez a ragyogó dicsőségnek, a véres küzdelmeknek annyi feledhetlen emléke füződik. És megválni ilyen szégyenletes módon. Rettentő az! S összetöri fegyverét.

– Ha nem lehet az enyém, ne használhassa többé senki, – szól kétségbeesetten.

A másik csókot lehel fegyverének a hideg vasára s elbucsúzik tőle mint az édes testvérétől.

Több hadilobogót darabokra tépnek s szétosztoznak a foszlányain. Legalább ez a kis emlékük maradjon a dicső szent háborúból.

Van, ki egészen megtörik a szörnyű csapás alatt. Ha elbukott ügyünk, – minek élni tovább? És golyót röpít fájó szivébe.

A huszárok kétségbeesése talán még nagyobb. Hisz nekik nemesak fegyvereiktől kell válni, hanem a lovaiktól is.

A világosi gyásznap.
(Kratz J. rajza után.)

… „Fájdalommal hallottuk – irja egy jelenvolt huszár, – Görgei utolsó parancsszavát, hogy mi is szálljunk le lovainkról. Már azt az egyet nem akartuk tenni, mert hogyha már fegyvereinket át kell adnunk, de kedves lovainktól nehezen válnánk meg, mert mi huszárok gyalog nem tudjuk az utat. De midőn Görgei azt üzente, hogy ha le nem szállunk lovainkról, tüstént kereszttűzbe vétet bennünket: erre mit volt mást tenni, mint fájdalmasan és megtört szivvel lovainkról leszállani, s azokat a muszka lovasságnak egyenként átadni. Még fájdalmasabb jelenet volt, midőn lovaink a muszkáktól vezettetve, volt gazdájukhoz visszatekintgettek, szinte húzatván magukat, mintha mondották volna: ne hagyjatok bennünket ellenséges kezekbe juttatni.”

Ezután számbaveszik a lefegyverzett csapatokat. Az oroszok jegyzéke szerint volt a seregben:

Tisztikar. 11 tábornok, u. m. Aulich, Görgei, Kiss Ernő, Knezics, Lahner, Leiningen, Lenkey, Nagy Sándor, Pöltenberg, Schweidel és Török; 1426 főtiszt és törzstiszt.

Legénység. 23,163 gyalogos, 4830 lovas és 2551 tüzér.

Fölszerelés. 144 ágyú, 20,395 lőfegyver, 3235 pisztoly, 6783 kard, 7012 ló, 28,063 ágyútöltény, 34,500 puskatöltény, 42,700 pisztolytöltény, 13,848 tölténytáska és 60 hadilobogó.

Különféle. Egy hidász-vonat 84 emberrel és 82 lóval; 252 társzekér 244 emberrel és 800 lóval; a pótlovazó parancsnokság 3 szekere, 16 emberrel és 28 lóval.

Az egész sereg tehát, mely Világosnál letette a fegyvert, 32,659 főnyi vala.

A nap leáldozik, szemfedő gyanánt alkony borul a tájra, mire az átadás véget ér.

A lefegyverzett honvédcsapatokat négy lovasezred és egy tüzérdandár zárja körül s ugy kiséri Zarándig. Itt pihenő, s másnap virradatkor mennek ismét tovább: Sarkadra. „Megdöbbentően gyászos kép volt ez, – irja egy szemtanu. – Hosszu kigyózó menetben ezer meg ezer megtört, bús alak; köröskörül száguldozó kozákság. Ugy tetszett, mintha szibériai számüzötteket kísértek volna.”

A sereg tábornokai és tisztjei Kis-Jenőre, ahol a Rüdiger főhadiszállása volt, szállíttattak. Görgei, egy orosz lovastiszt kalauzolása mellett, külön ment.

Ugyanekkor, augusztus 13-ikán, tul a Maroson, az osztrák táborban, még egy kisebb jelentőségü kapituláczió is történt. Duschek Ferencz pénzügyminiszter átadta Schlick tábornoknak a magyar államkincstárt.

A pénztárbán, Szemere Bertalan állítása szerint 12 1/2 millió frank értékü arany és ezüst volt. Mások 2 millióra becsülik az értéket. Az osztrák pénzügyminiszterium hivatalos nyugtái szerint azonban mindössze 43,435 frt 55 kr. készpénz, s 511,300 pfrt értékü veretlen arany és ezüst-rúd adatott át.

A fegyverletétel nagyfontosságú híre villámszárnyakon repül szét mindenfelé. Paskiewich herczeg Nagyváradról már aug. 13-ikán délben a következő jelentést küldi Miklós czárnak:

Császári Ő felségének, a minden oroszok Czárjának.

Varsó.

Magyarország felséged lábai előtt fekszik. A lázadók kormánya leköszönt hatalmáról és azt Görgeire ruházta. De Görgei a felkelők főerejével az orosz hadak előtt letette a fegyvert, s példáját kétségtelenül csakhamar követni fogják a többi felkelő csapatok is. A kapituláczió fölötti alkuvással megbizott tisztek ugyanis készeknek nyilatkoztak, hogy a mi, vagy az osztrákok biztosaival a többi csapatokhoz mennek és azokat a fegyverletételre szintén reábirják.

Van szerencsém császári felségedet értesíteni, hogy Görgei egyetlen föltétele: az engedelem, hogy a fegyvert felséged hadai előtt tehesse le. Megtettem a szükséges intézkedéseket, hogy a felkelősereg Rüdiger által, ki a lefegyverzéssel bízatott meg, haladéktalanul körülkerittessék.

A foglyok s egyéb felkelőcsapatok kiadását illető rendelkezések iránt az osztrák sereg főparancsnokával teszem magamat érintkezésbe. Görgeit pedig főhadiszállásomra hozatom, ahol felséged rendelkezéseig marad.

Főhadiszállás, Nagyvárad augusztus 1/13. 1849.

Paskievich.

A czár, midőn a fegyverletételről értesült, állítólag igy kiáltott fel:

– Minő nagy szerencséje van ennek a Paskiewichnek!

S ezalatt nyilván azt értette, hogy a fegyverletétel inkább a vak szerencsének tulajdonítható, mint Paskiewich munkálatainak. Tény, hogy Miklós czár a hadjárat lassu és ingatag menetével sehogy sem volt megelégedve.

„Az orosz hadsereg vezetői közt – irja Warnhagen – egyre gyakoribb volt a viszálykodás. Paskiewich herczeget leplezetlenül szidták az alárendeltjei, sőt elfogatásáról is beszéltek. A czár bizalmatlan volt iránta. Rüdiger már parancsot is kapott, hogy vegye át a fővezérletet s a hadsereget vezesse haza Magyarországból. Paskiewich herczeget a világosi fegyverletétel mentette meg.”

Gróf Zichy Ferencz, a császári főbiztos pedig ilyetén örvendező hirdetményekkel tudatja hazájának a sírbadöntését:

Örömhír!

A császári orosz segéd-hadsereg erélyes közbenjárására a rég óhajtott, áldott béke helyreállíttatott.

Ezen örömhír az egész közönséggel azzal tudatik: hogy annak ünnepélyes megülésére az egész város fényesen kivilágosítandó. Éljen felséges törvényes Királyunk

Első Ferencz József!

Éljen ennek felséges szövetségese

Miklós czár!

Éljen a császári orosz segéd-hadsereg főparancsnoka

Herczeg Paskiewich!

1849. augusztus 13.

Cs. kir. Országos főbiztos
Gróf Zichy Ferencz.

Haynauhoz a döntő eseménynek a hírével szintén gyorsfutár megy. Rüdiger egy fiatal kurlandi tisztet, Kechly volt a neve, küld Temesvárra.

A futár megérkezése után azonnal jelentkezik Haynaunál, ki a sürgönyt mindjárt ott előtte olvassa el.

Haynau, – irja egy visszaemlékezésben a „Ruszkaja Sztarina” czimű orosz történelmi folyóirat, – a sürgönylevél olvasása közben hol elvörösödött, hol elsápadt. Mikor pedig ahhoz a ponthoz jutott, hogy a honvédtiszteknél hősiességük iránti tiszteletből meghagyták a kardjaikat, ajkai görcsösen remegtek s megfeledkezvén, hogy előtte egy németül is tudó orosz tiszt áll, csaknem magánkivül nyersen és hangosan igy kiáltott fel:

– Hát azoknak a csizmadiáknak meghagyták a fegyvereiket!

Kechly megértvén, hogy ez voltakép szemrehányás engedékenységükért az oroszoknak, bátran visszafelel:

– A magyar tisztek korántsem csizmadiák, hanem derék, lovagias férfiak.

Ez a válasz végkép kihozza sodrából az osztrák fővezért s gőgösen kérdezi a futártól:

– Mit ért ön a derék, lovagias férfiak kifejezése alatt?

Kechly felhevül, s hogy véget vessen az osztrák fővezér hetvenkedésének, igy sujt vissza:

– Derék, lovagias férfiunak én azt tartom, aki, ha fegyver van kezében, megveri az ellenségét. Mivel pedig a magyarok önöket folytonosan elverték, ők kétségtelenül derék és lovagias emberek.

Mintha jéghideg vízzel loccsantották volna nyakon Haynaut. Összeszedi magát, nem vitázik tovább, s csak ennyit mond:

– Az osztrák fővezérrel szemben tanusított ez a vakmerőség majd elveszi méltó büntetését. Megkérem Rüdiger tábornok urat, hogy vonja önt, még pedig példásan, felelősségre.

S a panasz el is megy. Rüdiger maga elé idézi a fiatal tisztet.

Falragasz a világosi fegyverletétel után.
(Eredetije az aradi 1848–49-iki ereklye-muzeumban.)

– Panasz van reád. Valld be őszintén, micsoda tiszteletlenséget követtél el Haynauval szemben.

Erre Kechly elmondja körülményesen az esetet. Rüdiger elneveti magát.

– No nézd csak! Milyen fiatal legényke, s mégis olyan talpraesett választ tudott adni Haynaunak. Ha szükség lesz reá, megint csak téged küldelek hozzá.

Többször azonban nem volt szükség a szókimondó hadnagyra.

A dolog lényegtelen, de szerfölött jellemző. Megvilágítja a szövetségesek viszonyát. Czéljuk közös, s mégis idegenkedéssel fordulnak el egymástól.

– Minket bolonddá tett az osztrák, – igy szólt a hadjárat végén egy orosz tábornok. – Azt mondották, hogy túlhatalmasodó felkelőbandákat kell megfékeznünk. S csak később jutottunk annak a tudatára, hogy vitéz, kitünően fegyelmezett, szabadságszerető hadsereggel állunk szemközt; egy olyan hadsereggel, amely ugyancsak kiporolta az osztrákok hátát. Bizony kár minden csöpp orosz vérért, amit ezekért a gyáva, nagyszáju németekért ontottunk. De hát a politika, a magasabb politika!

S az orosz tisztikar szinte tüntet a fogoly honvédtisztek mellett. Elhalmozza őket rokonszenvének, nagyrabecsülésének mindenféle jelével. Hadd boszankodjék az osztrák.

Rüdiger még ennél is tovább megy. A fegyverletétel utáni napon, aug. 14-ikén lakomát rendez a honvédtábornokok tiszteletére. Ott van gr. Zichy Ferencz is, a császári főbiztos.

A lakoma közepe felé egyszerre csak fölemelkedik Rüdiger tábornok, s vendégeihez fordulva, igy szól:

– Igen örvendek, hogy a váczi és a debreczeni csaták után, hol mint ellenségek állottunk szemközt, most ilyen barátságosan fogadhatom Önöket magamnál. Poharamat emelem jólétükért és a kölcsönös meleg visszaemlékezésre!

Képzelhető a hatás. Zichy majd lefordul a székről, a honvédtábornokok szivében pedig föléled a remény.

Aztán a fekete kávét hordják fel. Az orosz vezérnek mindegyik vendégéhez van egy-két lekötelező barátságos szava.

A kávézás után, – beszéli Asbóth Lajos ezredes, ki szintén ott volt az ebéden, – Rüdiger odalép Görgeihez.

– Tábornok úr, az ön kocsija készen áll. Hány órakor akar Nagyváradra utazni?

Görgei elérti a figyelmeztetést. Viszik tovább: Paskiewich elé.

– Egy óra mulva, – válaszol röviden.

– Akar ön a bajtársai közül néhányat magával vinni? – kérdi Rüdiger, s jobbjával a körben ülő honvédtisztekre mutat.

– Senkit, csupán a testvéreimet, – szól Görgei elkomorodva.

A lakomának vége, a társaság szétoszlik. A tábornokok Kis-Jenőn maradnak, a készenálló kocsi pedig Görgeivel csakhamar robog Nagyvárad felé.

A következő nap, aug. 15-ikén délelőtt Nagyvárad falai közt van Görgei. Még jóformán el sem helyezkedik, már ott a Paskiewich küldöttje: egy kosár finom bort hoz Görgeinek, s azt az üzenetet, hogy délután 4 órakor jelentkezzék kihallgatásra.

Alig megy el az üzenethozó tiszt, ujabb vendég kopogtat be. Kaufmann tábornok.

– Egy kéréssel jövök a tábornok úrhoz, – szól bemutatkozva. – Ön délután szemben lesz a herczeggel. Arra kérem, tegye magát kicsinynyé. Tegye magát kicsinynyé előtte, – ismétli, – mert a herczeg kicsiny ember, hiú ember. Ha ön megbirja állni, hogy ne sértse a hiúságát, ezzel jót eszközölhet magának is, bajtársainak is.

S Paskiewich, – mint Görgei később elbeszélte, – tényleg kicsinyesen viselkedett, de mégis jóakarólag.

– Ön engemet megtámadni merészkedett! – kiáltja dühösen, amint Görgei belép. – Hogy mert ön engem megtámadni? – pattog tovább, s Görgeit tetőtől talpig végigméri.

Ámde Görgei nyugodtan kiállja a haragos tekintetet, s egy szót sem szól.

– Ha akkor éjjel (a jul. 16-iki váczi csatában) vissza nem vonul, tudja mit csináltam volna? Tudja mi történt volna önökkel?

– Mindnyájan leusztunk volna a Dunának a habjai közt Pestre, – mond Görgei csöndesen, de a gúny némi árnyalatával.

– Igen, igen! Ugy van! – vág közbe Paskiewich. – Egy arczmenettel mind a Dunába hánytam volna önöket. Mind a Dunában usztak volna. Azért jó volt meghátrálni. De jobb lett volna meg nem támadni engem. Amit ön most cselekedett, ha ön megteszi akkor Vácznál, ha leteszi akkor a fegyvert: ugy életét biztosítottam volna önnek is, valamennyi emberének is.

Paskiewich, mondják, szeretett lármázni, de nem volt bosszuálló természetü. Kitombolta magát, mint a nyári zivatar, s vége. Beköszöntött ismét az engesztelékeny derülés.

Most is ugy történik. Ahogy kedvére leszidja Görgeit, rögtön megenyhül.

– De azért, – folytatja néhány percznyi szünet után, – most is, ámbátor későn, ön előttem tette le a fegyvert, még pedig önkénytesen. S én ezért biztosítom az életét.

Erre aztán Görgei is fölbátorodik. Köszönetet mond a herczegnek, s egyuttal figyelmezteti, hogy kegyes jóindulatát terjeszsze ki bajtársaira is.

S a herczeg a kihallgatás végefelé annyira megváltozik, hogy igér mindent.

– Jól van. A mennyire lehetséges, a többi fogoly tiszt érdekében is érvényesíteni fogom befolyásomat.

Lehet, sőt valószinü, hogy az orosz fővezér hangulatváltozásának egyéb, mellékes czélja is volt.

Hiszen a világosi fegyverletétellel még nincs vége a háborúnak. Igaz, hogy a magyar Világosnál halálos ütést kapott, de még mozog, de még él. És ki tudja, hogy kínos vergődésében, miként a sebzett oroszlán, nem sujt-e le támadóira?! S így nagyon is óhajtandó, hogy a Görgei példáját mielőbb kövessék a többi magyar csapatok.

És Görgei maga ajánlkozik, hogy közbenjár e dologban. Irni fog valamennyi csapatvezérnek; sőt Aradvár, Komárom, Pétervárad parancsnokainak is.

S a felszólító leveleket aug. 15-ikén és 16-ikán csakúgyan megirja.

Klapkához, a komáromi várparancsnokhoz intézett fölszólítása ekként hangzik:

Kedves barátom Klapka!

Amióta nem láttuk egymást, azóta, ha nem is váratlan, de eldöntő események történtek. A kormány örökös féltékenysége, tagjai némelyikének aljas önzése oda juttatták a dolgot, amint én azt már áprilban megjövendöltem.

A mint az oroszokkal becsületesen megvívott több ütközet után Tokajnál átléptem a Tiszát: az országgyűlés kijelenté, hogy engem óhajt fővezérnek, Kossuth titokban Bemet nevezte ki. Az ország azt hitte, hogy én vagyok a fővezér mert Kossuth az országgyűlés ajánlatára jezsuita-feleletet adott. Ez a gazság volt forrása mindannak, ami utóbb történt.

Dembinszki Szőregnél megveretett. Bem Maros-Vásárhelynél széjjelveretett, Bem Temesvárra sietett, melynek falai alá hátrált Dembinszki. Bem csataközben érkezett a harcztérre, helyre is állítá az ütközetet néhány órára, de azután oly teljes vereséget szenvedett, hogy az 50,000 emberből, Kossuth számítása szerint, 6000 maradt együtt; a többi mind szétrobbant, amint azt nekem Vécsey jelenté. Ezalatt az osztrákok Arad és Temesvár közé nyomultak.

A hadügyminiszter azt a parancsot adta Dembinszkinek, – amint azt a dolog természete kívánta, – hogy a barátságos Arad, ne pedig az ellenséges Temesvár felé vonuljon. Dembinszki azonban e rendelet ellenkezőjét teljesíté. Hogy miért tette ezt? tisztán ki nem deríthettem; de számos adat arra mutat, hogy ellenem való féltékenységből.

Mindennek az lőn a következése, hogy én a Komárom alól kiindított sereggel, – a Vácz, Rétság, Görömböly, Zsolcza, Gesztely és Debreczennél szenvedett tetemes veszteségek után, – most már egyedül állottam, délről az osztrákok, éjszakról az oroszok főereje által fenyegetve. Volt ugyan még egy hátrálási vonalam: Aradról Radnán át Erdélybe. De a hazámra való tekintet, amelynek minden áron békét akartam szerezni, arra birt, hogy letegyem a fegyvert. Előbb azonban felszólítottam az ideiglenes kormányt, lássa be, hogy a hazán többé ugy sem segíthet, sőt ezt még csak mélyebben döntheti a szerencsétlenségbe, tehát köszönjön le. Leköszönt, s a polgári és a katonai hatalmat kezeimbe tette. Erre én, mert sürgetett az idő, arra a gyors, de mindamellett jól megfontolt elhatározásra jutottam, hogy az orosz czár ő felségének hadserege előtt föltétlenül leteszem a fegyvert. Hadseregem legvitézebbjei és legbátrabbjai beleegyeztek, az Arad környékén talált csapatok önként csatlakoztak hozzám. Arad vára is, Damjanichcsal élén, kijelenté, hogy hasonlót fog cselekedni.

A lugosi csata 1849. aug. 15-ikén.

Eddigelé oly bánásmódban részesülünk, mint derék katona a derék katonától megvárhatja.

Fontold meg, mit tehetsz s mit kell tenned.

Kelt Nagy-Váradon, augusztus 16. 1849.

Görgei Arthúr.

Érdekes, s jellemző levél.

„Kossuth – mondja Görgei – titokban Bemet nevezte ki. Az ország azt hitte, hogy én vagyok a fővezér, mert Kossuth az országgyűlés ajánlatára jezsuita-feleletet adott. Ez a gazság volt forrása mindannak, ami utóbb történt.”

Im egy sugár, amely bevilágít Görgeinek a gondolatvilágába. Tehát nem az orosz-osztrák túlerő, nem a fölszerelés-hiány, nem a temesvári csatavesztés volt a fegyverletétel okozója, hanem az a „gazság”, hogy Kossuth Görgei helyett Bem tábornokot akarta fővezérnek kinevezni.

Csaknem hasonló szellemű fölszólítás megyen a többi parancsnokokhoz is. Hiábavaló minden, tegyétek le a fegyvert! – ez a levelek alaphangja.

S ezeknek a leveleknek, a miket külön orosz futárok hordtak szét, nem is marad el a hatása. A lemondó csüggedés hihetetlen gyorsasággal, mint a pestis, terjed mindenfelé, s egyik csapatunk a másik után teszi le a fegyvert.

Aradvár az első, amely követi a fősereg példáját.

Haynau, értesülvén az orosz-magyar alkudozásokról, minden lehetőt elkövet, hogy seregeink ne az orosz, hanem az osztrák előtt hódoljanak. S parancs megy Schlickhez, ki Arad alatt a Maros-parton táboroz, hogy szólítsa fel haladéktalanul Damjanichot a vár átadására.

Schlick még aug. 13-ikán ugy cselekszik. Damjanich felelete azonban visszautasító.

– Osztrákokkal nem alkuszom. De ha egy orosz káplár jön, annak átadom a várat.

S még aznap, – aug. 13-ikán – két hadikövete utazik Rüdigerhez. Az orosz fővezér Buturlin tábornokot bizza meg az egyezkedés vitelével.

Az orosz hadikövet aug. 15-ikén jelentkezik Aradon, s legott megindul a tárgyalás.

Baudisz József alezredes, Damjanich szárnysegédje az alku lefolyásáról naplójegyzeteiben igy emlékezik meg:

… Buturlin tábornok – ugymond Baudisz – Paskiewich nevében a legszeretetreméltóbb, a legudvariasabb, sőt rokonszenvet keltő jóakaró módon kijelenté, hogy a tábornagynak teljes lehetetlen még a legcsekélyebb feltételeket is engedélyezni a vár feladása fejében; miért is arra szólíttatja fel az őrséget, kövesse Görgei példáját s az orosz czár kegyelmében megbizván, adja meg magát föltétlenül és legyen meggyőződve, hogy a legtisztességesebb bánásmód bizonyos a számára.

Erre én – irja Baudisz, – azt feleltem, hogy Görgei cselekedete nekünk nem lehet szabály, mert más, magasabb, itt nem fejtegethető okokat mellőzve, ami helyzetünk egy minden szükségessel egy esztendőre bőségesen felkészült erősségben egészen más; olyan, mely lehetővé teszi legrosszabb esetben, az átadásnak legkedvezőbb feltételét ki is erőszakolnunk, s hogy mi e pillanatban nemcsak tulajdon nevünkben, hanem az egész őrség nevében, melynek becsülete, biztonsága és élete gondunkra van bizva, vagyunk hivatva beszélni és cselekedni; miért is a legsúlyosabb kötelességszegést, sőt a hadtörténelemben példa nélkül álló tettet követnénk el, ha a vár feladását nem egy, előbb közösen megállapított, aztán hadiszokás szerint okiratba foglalt és kölcsönösen kicserélt capitulacionális szerződés alapján, hanem az imént hallott, a föltétlen megadást követelő ajánlatnak élőszóbeli elfogadása utján vinnők végbe.

Itt Buturlin hangjában, magatartásában és arczkifejezésében önkéntelen kitörő, a vadsággal határos zabolátlansággal a szavamba vágott s felém kiáltott:

– Tudja-e Ön, Uram, hogy nincs eset reá, hogy ő felsége, a minden oroszok czárja a tábornokai részéről adott becsületszót be ne váltotta volna!

Damjanich, aki aggályaim előadását kelletén túl érdesnek találta, ellenben Buturlin szenvedélyes felindulását valószinüleg egy rendkivül kifejlett becsületérzés csalhatlan bizonyságának vette, békítőleg közbeszólt: mondván, hogy ha minden szándékolt föltételeinktől elállnánk is, azt az egyet mindenesetre irásban kellene biztosítani részünkre, hogy t. i. soha sem fognak az osztrákoknak kiszolgáltatni.

Erre Buturlin, ki ezalatt tökéletesen visszanyerte önuralmát, a legelőzékenyebb udvariassággal s csaknem meghatottan azt felelte Damjanichnak, hogy az őrség ezen óhajtásának teljesítését is, miután nincs reá felhatalmazva, fájdalom, irásban nem biztosíthatja; de kiemelte az orosz czár nagylelküségét, s hogy a föltétlen megadás okvetlenül a legjobb s reánk visszahatólag a legkedvezőbb benyomással leend az ő uralkodójára. És miután erről szellemesen s a meggyőzödés hangján beszélt volna, azon felhivással végezé: fogadjuk el ajánlatát, máskülönben ő kénytelen lenne az értekezletet menten megszakítani és a vár átvételére kirendelt csapatokat véglegesen visszavonni. Egyébiránt, ha az őrség hajlandó őt bizodalmával megtisztelni s ha megelégszik azzal: akkor ő kész a maga becsületszavával – jobbját Damjanich felé nyujtván – s kezes parolájával jót állani érte, hogy az osztrákoknak sohasem szolgáltatnak ki bennünket.

Erre Damjanich tábornok, hirtelen-váratlan, megragadja az elébe nyujtott kezet: s ezzel Arad-várának és az őrségnek sorsa el volt döntve, – anélkül, hogy egyetlen hang is felszólalt volna ellene. S az egész tárgyalás a következő élőszóvali utólagos kikötéssel, „miszerint a tisztikar megtartja a kardot, az altisztek és legénység a váron belől lerakja a fegyvert s kiki magával vivén tulajdonát, az egész őrség augusztus 17-ikén d. u. 3 órakor orosz csapatok fedezete alatt kivonul a várból és még aznap Sarkadig kisértetik, mialatt egyidejüleg más orosz csapatok fogják megszállni a várat” – véget ért.

Tehát irásbeli szerződés nélkül, egyszerü igéretre adta fel a becsületes és jóhiszemü Damjanich a várat.

Hanem a dolog ezzel még nincs elintézve. Haynau, ki értesül a megegyezésről; szörnyű haragra gyullad. Hát az összes babér az oroszoké legyen! Ezt nem tűri. S a következő szigoru parancsot intézi Schlick tábornokhoz: „Az aradi várnak orosz kézbe leendő átadása okvetlen akadályoztassék meg, ha másképen nem megy, hát fegyveres kézzel.”

Schlick a legnagyobb zavarba jut. „Képzelhető bámulatom, – irja egyik magánlevelében, – Oroszország állása mellett. A fővezér parancsa kezemben levén, én ugyan teljesen fedve voltam; de ha engedelmeskedem: uj háború, a szövetség megszakadása, beláthatlan következmények.”

S a higgadt gondolkozásu tábornok sokkal előrelátóbb, hogysem törésig vigye a dolgot. A helyett, hogy ez esztelen parancsnak engedelmeskedjék, Rüdiger támogatásához fordul.

Rüdiger nyomban futárt küld Temesvárra. Üzenete ugyancsak komoly. Az erőd átadására vonatkozólag az egyesség immár megköttetett, az orosz hatalom e szerint nem tágíthat; de nem is fog tágítani. Nincs tehát egyéb hátra, mint az, hogy a Schlicknek adott parancs haladéktalanul visszavonassék. Ellenkező esetben baj lesz, s a felelősség az osztrákokra hárul.

De Haynau tudni sem akar parancsának a megmásításáról. Ekkor az orosz tiszt kihúzza a zsebóráját.

– Még két óra időm van, – szól fenyegetőleg, – aztán elutazom. Távozásom előtt azonban még egyszer teszem tiszteletemet.

S két óra mulva csakugyan beállít az orosz. Köszön és szótlanul megáll. Haynau majd szétpukkad a dühtől. De ő sem szól. Iróasztalához lép, néhány sort vet egy darab leszakított papirosra, s dühösen odaveti a hadikövetnek: A visszavonás megtörtént.

A futárnak az volt az utasítása, hogy a nyerendő ellenparancsot legelőször is Schlick tábornokkal közölje.

„Mikor az orosz futár, – irja Görgei István, – Aradon a Schlick lakásához közeledett, már messziről lobogtatta fehér zsebkendőjét. Schlick az ablaknál már lesve-várta jöttét. Az orosz leugrott a lóról, Schlick pedig az emeletről elébe sietett, a lépcsőn megölelte, mondván, hogy talán neki köszönheti az életét, mert ő el volt határozva, hogy e parancsot nem fogja teljesíteni, Haynau pedig az az ember, aki képes lett volna e miatt őt főbelövetni.”

A viszály ilykép elsimíttatik, s a szövetségesek közt ismét helyreáll a látszólagos barátság.

Az aradi vár fölött pedig megkondul a halálharang: az eredeti megállapodáshoz képest augusztus 17-ikén délután 3 órakor átadatik Bufurlin orosz tábornoknak. De csakhamar, talán két óra mulva, jön: Schlick; s harsogó zene közt bevonul a várba.

Kossuth Lajos menekülése a hazából.
(Gróf Kreith B. gyüjteményéből.)

Az erősségben az átadás alkalmával 3768 honvédünk volt; ezenfelől: 143 tábori ágyú, 300 várágyú, legalább fél esztendőre való élelmiszer s nagymennyiségü lőkészlet. A lefegyverzett őrség Sarkad felé kisértetik, a tisztikar pediglen Békés-Gyulára.

Haynau, hogy az oroszoknak legalább most utólag egy barátságos oldaldöféssel szolgáljon, ezt a dicsekedő hadijelentést küldi Bécsbe:

9. Armee-Bulletin.

A győzelmes temesvári csata oly nagy vereséget ejtett a fölkelők hadseregén, hogy azóta ez, nagyobb tömegekben, további rendezett ellentállást kifejteni nem képes.

Görgei, ki mozdulatainak gyorsasága által az orosz császári nagy hadsereg elől a Felső-Tiszánál el tudott menekülni, Nagyváradon át a végből érkezett Aradra, hogy a déli magyar hadsereggel egyesüljön. Már-már azt hitte, hogy kimenekült a veszélyből s az egyesülés sikerült; de az osztrák dunai hadsereg már ekkor fölszabadította Temesvárt, s a Maros balpartja felől fenyegeté Aradot.

Görgei későn járt, mert aug. 10-ikén d. e. Schlick gróf altábornagy Arad közelében Görgeinek 8–10.000 emberből álló előhadára akadván, ezt nagy veszteséggel visszavetette Aradra. Görgei erre Radnának vette utját a Maroshoz, hol hidat épített, hogy Lippán keresztül menekülhessen el Lugosra. De én ezt előrelátva, már ekkor egy hadoszlopot Lippára irányoztam volt, mely az ellenségnek odaérkező elejét rögtön visszaszorítá a folyó túlpartjára. Ez utolsó hadmozdulataink döntöttek, Görgei most már nem talált rést, s folyó hó 13-ikán Világosnál letette a fegyvert.

Ennek következtében augusztus 17-ikén Aradvára is kegyelemre megadta magát.

Az osztrák hadsereg ujjong azon, hogy ő az, amely az ellenséget 6 csatában egész a megsemmisítésig legyőzte, s ezáltal Görgei hadseregének a meghódolását s Arad váráét is eldöntötte.

Kelt Temesváron, aug. 18., 1849.

Báró Haynau,
táborszernagy és hadsereg-főparancsnok.

Az oroszok sikereiről, mint látjuk, egyetlen szóval sem emlékezik meg Haynau. Ime, az osztrák hála!

S mig azok, kik születésüknél fogva a hazához kötvék, csüggedve, egymásután menekülnek: azalatt Bem tábornok, a jövevény idegen, még folyvást reménykedik. Nem hiszi, nem akarja elhinni, hogy a magyar ügy, a szabadság ügye néhány csatavesztéssel megsemmisíthető legyen.

A temesvári ütközet után mindjárt harmadnap aug. 11-ikén Aradra indul, hogy a teendők felől Kossuthtal személyesen értekezzék. Radnán tudja meg, hogy Kossuth immár semmi, csak egyszerű bujdosó, Görgei pedig minden: diktátor.

A hír kétségtelenül meglepő, de Bem tábornok nem csügged. Futárt küld Kossuth után, hogy ne ijedezzék, hanem térjen mielőbb vissza. „Én – irja néki a többek közt, – a Görgei diktátorságát nem ismerem el, s csupán a nemzetgyűlés által rendelt hatalomnak fogok engedelmeskedni. Forduljon tehát vissza a kormányzó úr, s az oktalanul átadott főhatalmat ragadja ismét magához. A nemzeti ügy még nincs végkép elveszve.”

A gyorsfutár Karansebes és Mehádia közt Teregován találja Kossuthot, aki Bemnek a következőleg válaszol:

Bem altábornagy úrnak.

Teregova, aug. 14., 1849.

Személyes biztonságommal mitsem gondolok. Meguntam az életet, mert látom, hogy hazám szép építménye, s vele az európai szabadság szentsége nem elleneink, hanem saját testvéreink miatt önmagától összeomlik.

Épp azért nem az élethez való gyáva ragaszkodás ösztönzött távoznom, hanem a meggyőződés, hogy jelenlétem hazámra nézve károssá vált.

Jelenleg egyszerü polgár vagyok és semmi más. Lugosra mentem, hogy megnézzem, mikép áll ott a dolog s minő erőre lehetne még számítani a harcz folytatása esetén. Vécsey tábornok seregét jó rendben találtam, s jó szellemünek, de a többieket teljes felbomlásban. Dessewffy, Kmetty kijelentették, hogy ez a sereg nem fog küzdeni többé, hanem az első ágyúlövésre szétszalad. Az élelmiszer teljes szükiben, s kizárólag harácsolásra vagyunk utalva. Nyomorult mód, amely a népet ellenségeinkké teszi. A bank Aradra szállíttatott, tehát Görgei hatalmába került. Meggyőződésem, hogy azon esetre, ha Görgei megadja magát, a lugosi tábor 24 óráig nem tartható, hiányozván az élelmieszközök. Egy sereg requirálás, adóztatás által tarthatja ugyan magát ellenséges földön, – de nem saját honában!

Én részemről sohasem nyujtok kezet saját népem elleni erőszakos rendszabályokhoz. Szivesen megszabadítanám saját életem feláldozásával, – de elnyomni soha! Láthatja altábornagy úr is, hogy ez lelkiösmereti dolog. Nem tehetem, hogy tegnap lelépvén, a kormányt ma ismét magamhoz ragadjam. Ha a nemzet és sereg másként határozna: ugy ez a dolog is más színt öltene. De a Görgei seregének is, mindnyájok közt a legvitézebbnek is bele kellene egyezni. Különben csak egyszerü polgár vagyok, s mint ilyen sohasem kölcsönzöm bár passiv jelenlétemet a nép elleni terrorizmus, pusztítás, rablás, requirálás, elnyomatás rendszabályaihoz.

Ha Görgei serege is fölszólít, hogy a kormányt visszavegyem, ha önnek sikerül néhány hadimunkálatot végrehajtani, ha a hadsereg élelmezése a nép ijesztése és elnyomása nélkül is biztosítva leend, ha a pénzsajtó dolgozhatik és rendelkezésemre áll; – e három föltétel alatt a nemzet szavára visszavenném, ha nem: nem. Reám nézve a háború nem czél, hanem mód a hazát megmenteni, ha e czélomhoz nem juthatok, nem fogok kezet nyujtani, hogy a háború, egyedül a háború kedveért folytattassék.

Azt tanácslom tehát Önnek, mint jó polgár és becsületes ember, hogy népképviselőkből alakítson bizottmányt, mert csak a souverain hatalom rendelkezhetik a nép felett. Küldjön Komáromba és Péterváradra futárokat, hogy tartsák magokat, biztosítsa magát az aradi várparancsnok együttműködése iránt. Mindenekfelett ez szükséges, nem az én jelenlétem. S mivel ön most a nép elleni erőszakos rendszabályokhoz kénytelen nyúlni: jelenlétemmel sohasem nyujthatnék olyanokra segédkezet.

Fogadja a legmélyebb tiszteletemet.

Kossuth Lajos.

Tehát minden ember elveszti a reményét, még a szívós Kossuth is. Lehetetlen az. S Teregovára siet, hogy személyesen, élő szóval birja reá az országkormányzót a visszatérésre. Ámde későn érkezik. Kossuth immár Teregováról is tovautazott: Orsovának, a határ felé.

Bem visszatér. Mitévő legyen? Eh, ha máskép nem megy, hát kormány nélkül, a saját felelősségére küzd-harczol tovább az utolsó csöpp vérig. Hisz a világosi kapituláczió nem egyértelmű az ország meghódolásával. Vannak még csatabiró seregeink; Pétervárad, Komárom bástyaormán még a nemzeti zászló leng; aztán itt van Erdély, a magyar Thermopile, amelynek hegyvölgyei közt akár tavaszig elhúzható az önvédelmi harcz. Csak bizalmat kell önteni a csüggedezők szivébe. Megpróbálja.

Csakhogy titáni dolog az, amire Bem vállalkozik. Akárcsak a hegyről guruló sziklatömböt akarná rohantában föltartóztatni.

A déli hadsereg a balvégzetű temesvári csata után, mint tudjuk, egész Lugosig hátrált. Vécsey, Kmetty, de főleg Guyon roppant erőfeszítést tettek, hogy a szétfutó had összetereltessék. S ez részben sikerült is nekik. Augusztus 12-ikén ujolag mintegy 20–25 ezer harczosunk áll fegyverben. A réginek csak fele, hulladozó rom, de még igy is jelentékeny erő. A legnagyobb baj, hogy nincs élelmiszer. A gyötrő koplalás kiált le csaknem valamennyi honvéd arczáról. „A városban, – ugymond egy szemtanu – az oláh lakosság a menekülő sereg közeledésének a hirére bőséges gabonagyüjteményeit elásta s a honvéd már megérkezésének első napján éhezett. Az élelmiszerek ára oly hallatlan magasságra rugott, hogy egy darab fekete féligsült kenyérért 1–2 forintot ígértek, s szerencsés volt, ki ezen az áron is kaphatott. A következő napokban pedig nemcsak a kenyér, de a gyümölcs, zöldség is eltünt; s a minden órán szaporodó menekültek kénytelenek voltak szabad ég alatt kötetlen sebbel az oláhok telt gabona-vermei felett éhezni.”

S a nélkülözés daczára a gyülemlő csapatok harczikedve ujolag éledezni kezd. De most meg a vezérkar kedvetlenedik el. Nem csoda. Megjön a világosi fegyverletétel hire; előbb csak úgy szóbeszédkép, majd hitelesen is: Görgei megirja Vécseynek. A sereg azonban még semmit sem tud a dologról. Gyanakodik, sejt, de nem tud.

Növeli a zavart, hogy a győztes Haynau csapataink üldözéséhez fog. Két hadtestet (Ramberg és Lichtenstein) küld utánok.

S az ellenség aug. 14-ikén már Lugos előtt áll. Balgaság volna részünkről a döntő mérkőzés. Nem is teszik. A honvédsereg még azon éjjel Facset felé kezd elhuzódni. Ámde másnap, augusztus 15-ikén Ramberg utoléri őket s reájok tör. Kmettynek jut a nehéz sor, hogy seregünk vonulását födözze. S e feladatnak sikeresen felel meg. Pedig 3000 embere van csak, s 12 ágyúja. S ezzel a fáradt, éhező dandárral napkeltétől alkonyatig sikerül lekötnie az üldöző császáriakat.

Ozoray Árpád, tüzértiszt a csata lefolyását igy beszéli el:

Augusztus 15-ikén reggel 8 órakor vonultam fel ütegemmel a Lugos mögött elterülő síkra. Ekkor már Kmetty vezérlete alatt mindenféle fegyvernemből mintegy 3000 ember állt csatakészen.

Nemsokára ágyúlövésnyi távolságban kibontakozott előttünk az osztrák haderő, Ramberg tábornok vezénylete alatt.

Kmetty ugy állította fel csekély haderőnket, hogy az messziről legalább ötször-hatszor annyinak látszott. Ez, ugy látszik, megdöbbenté az osztrákokat, mert nem mertek előnyomulni, s csak ágyúharczra szorítkoztak. De nem igen találtak, miglen viszont a mi 12 ágyúnk roppant pusztítást tett soraikban.

Az osztrákok elesett társaikból torlaszt emeltek maguk előtt, védekezésül tüzelésünk ellen. Borzalom volt látni, amint egy-egy ágyúgolyónk végigszántott a különös torlaszon, szanaszét hányva az emberi testrészeket.

Kmetty hajlandó lett volna rohammal támadni. Lemondott azonban ebbeli szándékáról, mikor felvilágosították, hogy roham esetén kisülne, hogy kevesen vagyunk, s az ellenség egészen összetörne bennünket. Megnyugodott; hisz feladatunk különben sem a nyilt csatározás, hanem, hogy az ellenséget feltartóztatva, időt nyerjünk a menekülőknek.

Az ágyúharcz folyvást tartott; már a délután is elmult, s az osztrák hadsereg mégsem kisérlette meg az előnyomulást. Délután 4 óra tájban Kmetty elbucsuzott tőlünk, hogy a menekülők után siessen. Meghagyta, hogyha lehet, még pár óráig tartsuk magunkat, s azután vonuljunk mi is el.

Csutak Kálmán ezredes maradt velünk, mint parancsnok. Az ő utasításai szerint folytattuk a tüzelést. Az ellenség ágyútüze csaknem ártalmatlanul vonult el fölöttünk. Csak itt-ott okozott könnyebb vagy súlyosabb sebesülést.

Délután félhatig folytattuk a küzdelmet, ekkor rendben mi is visszavonultunk. Besötétedvén, az ellenség fölhagyott üldözésünkkel.

Ez a sikerült mérkőzés bátorítólag hat csapatainkra. Talán mégis fordul a hadiszerencse, – gondolják. S ébredő reménynyel sietnek Facset felé. Egyszere azonban az a megdöbbentő hír terjed szét, hogy Kossuth elhagyta az országot.

– Lehetetlenség! – kiáltják.

– De igen! – hangzik a válasz. – Hisz Lugoson keresztül menekült. Sokan látták. De nemcsak Kossuth ment el, hanem a tábornokok is: Dembinszki, Mészáros.

A rosz hir nem jár egyedül. Csakhamar köztudomásu lesz a világosi fegyverletétel is.

S a sarjazó reménységet megint leforázza a csalódás. Kinek volna ezekután kedve csatázni egy olyan ügyért, amelyet Kossuth is reményvesztetten elhagy?

S mire Facsetra vergődnek, ujolag felbomlik a rend.

A csüggedő sereg zürzavaros össze-visszaságban a város utczáin táboroz, a tisztikar pedig Vécsey tábornok kocsija körül ődöng, s keserű lemondással vitázik a teendőkről.

Este van. A kelő hold ezüstös fénynyel vonja be a szomorú táborképet.

Ugy kilencz óra tájban egy kopottas hintó áll meg a gyülekezőhelynél. Megérkezik Bem tábornok. Az ősz vezér csontfogantyús botjára támaszkodottan a beszélgetők közé tipeg, s tört németséggel igy szól:

– Uraim, a kormány és a magam nevében jövök önökhöz, mint főparancsnok. S az összes zászlóaljak, huszárszázadok és ágyúütegek parancsnokait ezennel fölszólítom, hogy holnap reggel hat órakor csatarendbe álljanak. Erdély felé Dobrára fogunk menni.

Baljóslatú csönd követi e szavakat. Ám csakhamar „egy magas szál, jelentékteljes arczu és fekete szakállu” ezredes (nevét nem jegyezte fel a szemtanu) lép elő.

– Altábornagy úr, – mond elszántan, – mi kormányt többé nem ismerünk. A kormány bennünket gyalázatosan elhagyott. Nem volt ereje azon ügy végrehajtására, melyet mi oly dicsően kezdtünk meg, s melyért mi szivünk vérével áldoztunk. A sereget a legtermékenyebb vidéken éhezni hagyta. S nemcsak erélytelen volt a külellenség irányában, de a nemzet erejét, mely oly bőven kinálkozott, sem tudta kihasználni. A kormány méltatlannak bizonyult arra a nagy föladatra, mit a sors nekie kiszabott.

Helyeslő moraj zúg végig a körben.

– De hát miért szaladnak önök? – kiált Bem haraggal, nyersen. – Harczoljanak, s a seregnek lesz kenyere. Egy szaladó sereg, mindig éhezik, mig a győző mindig jól van lakva.

Vécsey tábornok a haragvó Bemre tekint. Arcza hideg, merev; szemeiből a kevély dacz sugárzik.

– Altábornagy úr, – úgymond, – mi Dobra felé nem megyünk. Mi átkelünk a Maroson és Görgei fölhivását fogjuk követni.

Bem csak most látja, hogy a züllés mily alacsony fokáig jutottunk. Hiába itt minden. Egy sereg, amelynek főtisztjei igy gondolkoznak, ekként beszélnek, nem tartható többé együtt. Kebléből mély sóhaj tör ki.

– Uraim, – szól bánatosan, – én sem gyilkos, sem hóhér nem vagyok. Állásomnál fogva hatalmam lenne önöket kényszeríteni is, de az ügy, amelyért küzdünk, szabad harczosokat kiván. Épp ez okból nem használok semmiféle kényszereszközt, hanem ujolag felhivom önöket: aki velem akar tartani, az holnap reggel készen álljon az indulásra Dobra félé, ahol sokkal jobb és kedvezőbb a hadállás. Ne higyjék önök, hogy gyöngék vagyunk. Mi, ha akarunk, még erősek és hatalmasak lehetünk. Szégyen, gyalázat volna negyvenezer emberrel megadni magunkat.

–- De kérem, altábornagy úr, – makacskodik Vécsey – miként gondolja a sereget élelmezhetni?

– Ha az oláh egész éven át kukoriczaliszttel, máléval elélhet, akkor a katona is, ki az emberiség legszentebb ügyéért: a szabadságért harczol, megelégedhetik ideig-óráig ilyen koszttal.

Ezzel Bem távozik. A tisztikar még együtt marad s növekvő szenvedélylyel tárgyalja a fölvetett kérdést. A Görgei levelében hiányzik az a szó: „fegyverletétel”. Ezt sokan félremagyarázzák. Az a hiedelem kap lábra, hogy Görgei az oroszokkal szövetkezett, s Vécsey tábornokot is tulajdonkép az egyesülésre hivja fel.

A következő napon, augusztus 16-ikán már pirkadó hajnalban megmozdul az egész tábor. A csapatok menetkészen sorakozni kezdenek. Ugy látszik, hogy a Bem tábornok óhajtása mégis csak teljesülni fog.

A legénység azonban itt is, amott is összesúg, s egyszerre csak fölbomlik az arczvonal. A zászlóaljak századokra, a századok apró csoportokra töredeznek. Egyrész ide, a másik amoda csatlakozik. Sokan eldobálván fegyvereiket, hazaindulnak. Mindenfelé zaj, lárma, veszekedés.

Facsetról az egyik út jobbra: Erdélybe visz, a másik egyenesen Boros-Jenőnek.

… Ezen az utfordulón – beszéli egy szemtanu – mindenki megállt, s kezdett számot vetni magával; latra veté sovány reményét forradalmi vétségeink ellenében, s a szerint ment jobbra, vagy előre; de mindkét esetben nehéz öntudattal, s látszólag ingadozva. A minden perczben változó, s minden ajkról különböző értelemben jajveszékelt kétségbeejtő hirek hangzavara csapdosta lelkeinket, s maga a vigasztaló remény angyala ijesztő rémalakká változott, mely legfölebb akasztófa helyett sötét börtönnel biztatott. S mindezek közt végre legnyugodtabb az volt, ki semmit sem remélt, a legrosszabbat várta és elkészült reá.

Rendről, fegyelemről szó sem volt. Ha kocsin ültél, nem annyira lovaid húztak, mint szomszédaidnak a szekerei, melyek a tiéddel összeakadtak. Egy perczig mentél, tízig állottál. A tulajdonjog elenyészett; ha leszálltál szekeredről, elfoglalták mások; ha ismerőseid nem voltak, senki sem könyörült; mindenki csak magáról gondoskodott. Rekedt, porette torkok lármája, egyenetlenkedők vitája, félénk nők sírása, a gyávábbak ijesztő hírtárogatója, kétségbeesett arczok vonaglása, ittas honvédek puskalövöldözéseinek ropogása között állottál, s szárnyakat óhajtottál magadnak, hogy kirepülhess e zavarból, mert reményed megszünt kihatolni belőle.

Közepette ez irtózatos zűrzavarnak, hol a legbátrabb is legfölebb pörlekedni, de parancsolni semmi esetre sem mert, mégis találkozott egy ember, ki a tömeg bámulatára nemcsak parancsolt, sőt büntetett is: Guyon. A tábornok egypár tiszt kiséretében, vászonkabátban, rangjelek nélkül a megadásra vezető utfélen megindult tömeget igyekezett visszaparancsolni. Egy lovast különösen pirongatott, s parancsolá neki, hogy forduljon vissza. A huszár azonban mereven állott, s a fölött látszék elmélkedni: ki lehet ez az egyéniség, ki még most is parancsolni erőlködik. Guyon azonban kijövén a nyugalmából, lekapta oldaláról kardját, s azt tokostól két kézre fogva, ugy vágja főbe a huszárt, hogy az a parancsnok kiléte felőli elmélkedéseiről rögtön elállott, mert hanyatthomlok zuhant a földre. De ez még nem volt elegendő. A Facset melletti csatornán átvezető hidat bontani kezdte, hogy senki Boros-Jenő felé ne mehessen. Csakhogy ez mit sem használt, mert a megadási föltételben állhatatos csoport a folyamon is keresztül gázolt …

S ezzel a déli honvédseregnek is vége. Nem is kétfelé, hanem öt-hat részre oszlik.

A zöm, körülbelül 8000 ember, Vécsey tábornok parancsnoksága alatt, a szlatinai uton Boros-Jenőnek huzódik.

A 9-ik hadtest romja, mintegy 3000 fegyveres – a parancsnok: Lázár Vilmos, – az orsovai útvonal födözése czéljából már előzőleg Karánsebes felé nyomult.

Ugyanennek a hadtestnek egy másik kisebb töredékét – 2000 embert, – Frummer alezredes Hátszeg tájára vezeti.

A lengyel legió és az olasz önkéntes-csapat Visoczky tábornok, illetőleg Vogtner alezredes vezetése alatt, Mehádia felé veszi utját.

Kmetty, akinek, hadteste egészen föloszlik, a határszél felé menekül. Dessewffy Arisztid, a lovasság parancsnoka szintén elmegy.

Bem körül alig marad 2500 harczos, köztük az oroszlánszivű Guyon.

S Bem ezzel a gyülevész csapattal nekivág Erdélynek. Hisz odaát még fenlobog a trikolor, három számottevő sereg van még: a Gál Sándoré a Székelyföldön, a Stein Miksáé Szász-Sebes körül, s a Kemény Farkasé Kolozsvárott. Aztán Kazinczy is csak megjön. Husz-harminczezer bátor, elszánt emberrel pedig csodákat lehet művelni. S ha minden törik-szakad: guerilla-harczot kezd.

Csakhogy, sajnos, Erdély fölött is összecsaptak immár a vész eltemető hullámai.

Tudjuk, hogy Gál Sándor ezredes, az erdélyrészi hadseregnek ez a dicső bajnoka, mennyi szivóssággal, milyen önfeláldozó hősiességgel védte a Székelyföldet. Ám hiába. Kicsiny serege nem volt képes megbirkózni a szövetségesek túlnyomó erejével. Julius vége felé Háromszéken már az osztrák a parancsoló. Gál a Csikszékbe huzódik. Az ellenség természetesen utána. Augusztus 1-jén előbb Kászon-Ujfalunál, majd a Nyergeshegyen viaskodik Clam-Gallas tiz annyi seregével. Az ütközet elvész; a székelysereg, amely ugysem bizik immár küzdelmünk sikerében, szertefut. Gál, egypár hű bajtársának a kiséretében, Oláhfalura menekül. Itt találja Dobay alezredes egyik czirkáló zászlóalját. Magához veszi. S ezzel a maroknyi, alig 1200 főből álló csapattal tömérdek nélkülözés közt, hosszú bolygás után aug. 9-ikén Kolozsvárra érkezik.

Ámde Kolozsvár fölött is megkondul a halálharang. Grottenhielm orosz tábornok augusztus 15-ikén úgyszólván kardcsapás nélkül megszállja. Kemény Farkas ezredes, a parancsnok, akinek pedig 7000 főnyi a serege, s emellett 24 ágyúval is rendelkezik, Kapus felé hátrál.

… Kolozsvárott, – irja egy szemtanu, – általános volt a lehangoltság, s főleg az aprópénz hiánya miatt a zavar a tetőpontra hágott. S egyszerre csak jön a hír, hogy Grottenhielm a Mezőségen át Kolozsvárnak tart. Makray László huszár-alezredes augusztus 14-ikén virradatkor egy osztály lovassal és két ágyúval czirkálni megy. A kis csapat Apahidánál bevág a mezőségi hegyek közé. Ámde alig nyomul át az első hegyélen: a Kajáni-tónál két zászlóalj orosz gyalogság és egy osztály kozák bukkan elő. Makray összeütközik, s egy ágyújának s néhány emberének a feláldozásával keresztülvágja magát az oroszokon.

Az ágyúzás hallatára Kolozsvárott riadót vernek, s a sereg a piaczon indulásrakészen fölállíttatik. Általános a hit, hogy a csapatok a Kolozsvár előtt még a tavaszon vont sánczokba huzódnak, s erős ütközet leszen.

Mihelyt besetétedik, a Monostor-utczán a lovasság s a tüzérség is kezd elvonulni. Ezután a gyalogság: minden óranegyedben egy-egy zászlóalj. Mindez csöndben, loppal történik. Este 11 órakor a parancsnok: Kemény Farkas is lóra ül, s tovaszáguld. Kolozsvár, az erdélyi honvédsereg központja, szertára, födözet nélkül marad. S másnap, augusztus 15-ikén bevonul az orosz. Kemény pedig Kapuson táborba száll, s rövid pihenő után Bánffy-Hunyad felé huzódik ….

Kemény ellen óriási az ingerültség. A tisztikar forrong s augusztus 17-ikén Bánffy-Hunyadon Gál Sándort kiáltja ki vezérének.

A parancsnokcsere még aznap a szokásos ünnepséggel megtörténik. Alkonyul. A sereg oszlófélben. S egyszerre csak felzúg a vészkiáltás:

– Itt vannak a kozákok!

S csakugyan. Grottenhielm Urban ezredest 3000 gyalogossal, egy szotnya kozákkal és 9 ágyúval mindjárt Kolozsvár megszállása után a hátráló magyar sereg üldözésére küldi. Urban augusztus 17-ikén ozsonnatájt ér Bánffy-Hunyad alá, s rögtön támadáshoz lát. A meglepett honvédtábor sietve összeszedkelőzik, s roppant erőfeszítéssel viszszaveri az ellenséget.

Seregünk vesztesége nagy: 60 halott, 400 fogoly; de azért bizó reménységgel száll táborba. Csillagébredéskor egy bujdosó huszár vetődik közéjök. Aradról jön. S ez a jövevény szomorú dolgokat beszél nekik.

– Magyarországon nincs már honvédsereg. Szétzüllött, elpusztult. Görgei Világosnál a muszka előtt letette a fegyvert. Az aradi váron sárgafekete zászló leng. Kossuth Törökországba bujdosott. Vége mindennek.

Képzelhető az iszonyu hatás. Hiszen akkor mi okból tartják őket itten? Bizony jobb, ha ők is leteszik a fegyvert és hazaszélednek.

Ilyen a hangulat, midőn aug. 18-ikán ujra megdördülnek az ellenség ágyúi. A honvéd kedvtelenül áll a csatasorba; eleintén védekezik, de csakhamar megszalad. A győztes Urban egész Csúcsáig kergeti őket.

A megfogyatkozott sereg Csúcsáról Sibóra vonul, s a Kazinczy hadtestéhez csatlakozik.

Stein Miksa ezredes helyzete sem jobb. Lüders 25.000 főből álló haderejével maga üldözi. És Stein, augusztus 12-ikén Szász-Sebesnél, majd a kenyérmezei síkon oly irtóztató vereséget szenved, hogy Déváig fut.

De itt sincs maradása. Nyomában az orosz. Emellett a dévai fellegvár, amelyre támaszkodhatnék, augusztus 14-ikén légberepül. Az egész őrség, 114 ember, a romok közt leli szörnyü halálát.

Az üldözött sereg (körülbelöl 6000 ember), amely amugy sem bizik parancsnokában, nem akar ujabb harczba elegyedni. Stein tehát forrongó csapataival a határszélre: a Branyiszka-szoros rejtekei közé huzódik.

Itt találja őt Bem augusztus 16-ikán. A tábornok látva a sereg szétzüllését, rendkívül haragra lobban.

– Hát ennyire jutott az erdélyi fősereg?! – mordul Steinra. Csak hátrálni, örökösen hátrálni. Igy semmire sem jutunk.

És menten elmozdítja parancsnoki állásától s helyére Beke ezredest teszi.

Aztán parancsot ad, hogy a hátráló sereg fordíttassék vissza. A branyiszkai-szoros őrizetére ezer főnyi csapatot hagy, ő maga pedig a sereg zömével Déva felé igyekszik. Az a terve, hogy az oroszokon keresztülvágja magát, s aztán Hátszeg felé tör.

Lüders, ki Déván táboroz, már ekkor értesülve volt a világosi dolgokról. Az orosz főparancsnok abban a hitben ringatózik, hogy csak szólnia kell, s Bem is ugy tesz, mint Görgei. S legott fölszólítja, hogy ne makacskodjék, ugyis hiábavaló minden, tegye le a fegyvert.

– Mi a föltétel, s minő a biztosíték? – kérdi Bem zordonan.

Az orosz hadikövet hallgat.

– Láthatja, hogy éppen csatára indulok. Önt is csak a harczvonalból ereszthetem vissza.

A nagyerélyü föllépés nem marad hatás nélkül. Az orosz kitakarodik Déváról; sőt arra is hajlandó, hogy 24 órai fegyverszünet köttessék.

Bem a fegyverszünetet csapatainak a rendbeszedésére akarja használni. Ami nála szokatlan, haditanácsot tart.

– Hiszen mi még erősek vagyunk, – fordul a tisztekhez. Katonáink száma több a tizezernél, ágyúnk: hatvannégy. Igaz, hogy a lőszer kevés, az élelem még kevesebb, de hát majd megsegít az Isten. Az a fő, hogy ne csüggedjünk. Csak egy kis győzelem, s jórafordul dolgunk.

Csodás öreg! Ha a te bízó lelked, törhetlen erélyed lakozott volna bennünk, sok máskép történik.

Ámde a magyar Kelet anyagából van gyúr va. Könnyen lelkesül, hamar csügged; s ha legyőzetik: megadó fatalismussal tűri az önkény ostorcsapásait.

Ez történik most is. Másnap, augusztus 17-ikén virradatkor az a tudósítás jön, hogy a branyiszkai őrség, kilencz ember kivételével, megszökött.

S ez a hír elegendő, hogy a csüggedés a legnagyobb fokra hágjon. Megujul a facseti eset. A sereg váratlanul, hirtelen elemeire bomlik. A Magyarországból áthozott csapat a legelső, amely fölmondja az engedelmességet. Aztán jön a többi.

Bem az utcza közepére áll, s ugy kér, parancsol, rimánkodik.

– Maradjatok! Csatlakozzatok hozzám. Inkább veszszünk el becsületes harcz közepette, mint az osztrák zsoldosok keze által bitófán.

Mindhiába. Nem használ itt már sem a komoly fenyegetés, sem az esdeklő szó.

– Nem ismerek reád magyar! – kiált Bem elkeseredve.

De mégis. A 37-ik zászlóalj kilencz tisztje közeledik Bemhez. Az egyik tiszt kezében lobogó.

– Altábornagy úr, – szól ünnepélyes hangon a zászlós tiszt embereink szétmentek. De mi a becsület ezt a szent jelvényét megmentettük. Im, itt van. Mi ezt a lobogót készek vagyunk a csatamezőre követni. Menjünk, vezessen ön. Hadd legyen halálunk gyászünnep.

Bem tábornok gyöngéd szeretettel öleli meg az ifju hőst. Szemében köny csillog.

– Szép, igen szép, – tagolja.

De csakhamar erőt vesz lágyuló érzelmein.

– Kár volna az önök életéért. Hisz fiatalok, hasznára lehetnek hazájuknak. Jöjjenek velem, talán még átmehetünk a határon.

Aztán Beke ezredest rendeli magához.

– Én azzal a reménynyel jöttem vissza Erdélybe, – ugymond, – hogy talán még fordíthatunk a nemzet ügyén. Nem lehet. Vége. Reám többé itt nincs szükség. Veszem a vándorbotot, s megyek tovább. Önt pedig felhatalmazom, hogy az oroszokkal fegyverletétel iránt bocsátkozzék alkuba. A csapás irtóztató, de ne csüggedjenek. Csak az a nemzet hal meg, amelyik nem akar élni. Isten önökkel!

Szégyen volna, ezt a törődött öreg embert, akinek teste csupamerő seb, egymagában útnak bocsájtani. S Wappler ezredes 500 nádor-huszárral vállalkozik a kiséretére. Hozzájok csatlakozik egy szakasz lengyel-dzsidás, 200 székely honvéd, továbbá 20 tiszt, köztük: Guyon és Stein.

Bem fogja vászontarisznyáját és lóra ül. Két arany az összes vagyona. Ennyivel távozik Magyarországból, amelynek annyi hervadhatlan dicsőséget szerzett.

S utrakel a menekülő-csapat. Bem tábornok Hátszegen, Karánsebesen keresztül a Vaskapuhoz akar jutni. De mindenütt czirkáló osztrák katonaság. A határszéli rengetegek közzé csap tehát. S járatlan utakon, szédítő meredélyeken át, ezernyi baj, ezernyi veszély között huzódik leljebb és leljebb. Igy jut augusztus 18-ikán egész véletlenül Mörul nevezetű román-faluba.

Mintha az őrködő Isten vezérelné Mörul felé a Bem csapatját. Épp a megérkezésök pillanatában itélkezik a vérszomjuhozó oláhság Kmetty és kilencz társa fölött.

Kmetty, mint tudjuk, már Facsétról elmenekült. Tizenkét hű embere tartott vele, a többi közt: Kun Anzelm őrnagy, Szauter Ferencz százados, Platthy százados, Árvay László főhadnagy, Magyary Lajos hadnagy és törzskari nyargoncz stb.

Augusztus 16-ikán lóháton hagyták el Facsétot. Karánsebes felé tartva, Zsidóváron vasasnémetek fogták őket üldözőbe. Lovaiktól kénytelenek voltak megválni, s a hegyek közt gyalog mentek tovább. Hosszu bolygás után, mérhetlen szenvedések közt (két társuk el is pusztult) augusztus 18-ikán a határszéli Mörulba érkezének. Ám vesztükre. Foglyul esnek. Borzasztó sors vár reájok: a falu oláh népe tűzhalállal akarja őket elpusztítani. S a vad tömeg immár hozzá is fog szörnyű tervének a kiviteléhez, midőn a legválságosabb perczben érkezik Bem tábornok, s kiszabadítja a foglyokat.

Csodálatos menekülésükről Magyary Lajos igy emlékezik meg:

Éjjel 11 és 12 óra között – ugymond Magyari – lármás szóváltás riasztott föl álmunkból s azt vettük észre, hogy őreink megszaporodva, a raktár minden oldalán mozognak.

A hegyeken a világ minden felhői megakadni látszottak, mintha a magyar földön elnyomott harcz a felhőkben százszorozott erővel ujulna meg; s mig a földön koromsötétség terült el, melyet a czikázó villámok borzadályt gerjesztővé tettek, addig a bérczek ormai százszorozva viszhangozták az egek dörgését.

A tűz körüli lárma egyre nagyobb lőn, mely az ajtó felé közeledve addig tartott, mig őrködő két huszárunkat, minden ellenszegülésük daczára, közénk be nem dobták; mire a sarkokat nélkülöző ajtó feltétetett, és egy keresztbe illesztett doronggal reánk lőn zárva.

A falbordák nyilásán át figyelve néztük őreink gyanus mozdulatait.

Láttuk, mint közelit egyik a másik után szalmacsutakkal az udvaron pislogó tüzhöz; láttuk, mint sietnek a meggyujtott s már lángoló csutakkal az épület sarkához.

Láttuk, borzadva láttuk, mint tartják az égő csutakot a szalmaeresz alá, ezt lángba borítandók; láttuk, mint tódul ki ujjongva a falu lakosságának legnagyobb része a hajmeresztő vad élvezetre, s megégettetésünk fanatikus torának a megülésére.

Ezeket látva, a vadak által nekünk szánt sorsról tisztában voltunk. Az eresz meggyuladt. Mi mindenre, ami gyilkosaink előtt szent lehetett, könyörögtünk: hogy ereszenek a szabadba s ott végezzenek velünk. De mind hasztalan. Könyörgésünk sikertelensége és a betóduló füst fojtó ereje a bódé otromba ajtajának ostromlására kényszerített: Nekirohantunk mind a tizen és ki akartuk dönteni, de nem engedett; rohantunk ismét és ismét. Rohantunk ujólag, immár hetedszer, a kétségbeesés rettentő erejével és a zár egyik tartaléka leválván, az ajtó kidült.

Egyszerre rohantunk ki az ajtóval, a felettünk égő tanyából, de itt mellünknek tartott puskacsövek és handzsárokkal fogadtattunk; mig a czikázó villám elleneink vad s vérszomjazó arczait tünteté fel, – kik öten-hatan rohanva minden egyesünkre, a patakon keresztbe tett deszkaszálon a sürüség felé kezdtek vonszolni.

Ámbár feltünt, de nem tudtuk megmagyarázni, s nem is volt időnk annak kutatására, hogy miért sietnek elleneink minket a sürűségbe vonszolni; hisz az égő raktár világánál ördögi művöket könnyen s kényelmesen befejezhették volna. Annyit láttunk, hogy a néző tömeg valamely kellemetlen véletlen közbejötte által megzavarva szétoszolni s a sötét sürüségben eltünni kezd, mig gyilkosaink megkezdett munkájokat befejezni erőlködtek.

Elől hurczolták Árvay főhadnagyot, kit szidalmazva igy itéltek el:

– Te kutya! Oláh létedre ellenünk harczoltál, te legelőször halsz meg!

Földre teperték és handzsáraikkal kezdették szurkálni; mig ő a földön kétségbeesetten védte magát; közben-közben a villám vakitó fénynyel árasztá el a gyászos tért, mialatt Kmetty tábornok dörgő hangon igy kiáltott fel:

– Fiuk, itt menekülésről nincs szó, de sertések módjára ne engedjük magunkat leöletni. Szedje össze mindenki végső erejét, ha vesznünk kell, veszszünk küzdve, mint honvédhez illik.

E pillanatban egy villám fényénél láttuk; mint tekeri ki az őt környezők egyikének a kezéből a puskát. De ugyanekkor pillantottunk meg egy fekete móczsubába burkolt alakot a tömeg közé vegyülni; ki felemelt kezeivel intett a gyilkosoknak, hogy az elkezdett vérengzéssel hagyjanak fel, mit ezek azonnal meg is tettek.

Gr. Vécsei Károly honvéd-tábornok siremléke Aradon.

Ismét czikázott a villám, de ez ekkor már a düh és vérszomj helyett félelmes meglepetést tüntetett fel gyilkosaink arczán; nekünk pedig a szenvedésünket megeléglő Isten védő pillantása gyanánt tünt fel.

A sötét alak a falusi bíró volt, kit körülállva, szemrehányással kezdettünk illetni, hogy lássa, mily szépen gondoskodott rólunk, minket a gyilkosok kezeire bizva. A bíró mentségéül valamit dadogva, kijelenté, hogy ennek most már vége, mert császári uhlánusok jöttek, kiknek minket tüstént át fog adni, e végből tehát kövessük őt.

Ki irhatná le e más körülmények között nem igen kedvező hír hallatára érzett örömünket? Ujult erővel követtük a bírót, mig gyilkosaink a sűrűségben elszéledve, kettő kivételével, kik kíséretünket képezték, visszamaradtak.

Nagy nehezen átmentünk a patakon keresztül tett deszkaszálon s a malomhoz érve a bódé lángjának világánál dzsidásokat vettünk észre, kiknek vezetője hozzánk lovagolva, németül igy szólott:

– Uraim! én császári tiszt vagyok s önök foglyaim. Akarnak-e önök, mint ilyenek engem követni?

Erre egyhangulag igennel felelvén, a dzsidások által körbevétettünk s mig vezetőjük szenvedésünk helyére a patakig lovagolva, gyilkosainkat hasztalan szólítá fel az átjövetelre, – addig a négy dzsidás, a bíró s két mócz kiséretében a falu felé indultunk, röviden elbeszélve a velünk történteket.

Menetközben az egyik dzsidás lehajol s bajtársaink egyikének fülébe sugja:

– Tökéletesen szabadok vagytok ám, hiszen mi Bem apóval vagyunk itt.

Ez örvendetes közlemény mind a kilenczünk, – mert egyik társunk: Platthy, a bódéból kitörésünk alkalmával eltünt, – gyors tudomására jutván, halálig szomorított kedélyünket egyszerre vidámmá varázsolta, annyira, hogy a legélénkebb kifejezésekben tört örömünk utat. Ekkor tudtuk meg, hogy Erdélyből Bem tábornok és menekülő társai csak egy óranegyed előtt érkeztek Mórulba.

Csakugyan a falutól nem messze Guyon és Stein tábornokok jöttek gyalogsággal kiszabadításunkra.

Kmetty a tábornokoknak, mi többi szabadítóinknak, örömkönyeket hullatva, borultunk a nyakába …

Az ilykép megszabadított Kmetty Bemhez csatlakozik, s rövid pihenő után együtt folytatják utjokat a határ felé. Augusztus 23-ikán Baja-di-Rima nevezetü falunál lépnek török területre.

Bem távozásával a remény utolsó szikrája is kialszik. Mintha a föld rendült volna meg az ezer sebtől vérező magyar nemzet lábai alatt, összeomol minden. Egyik sereg a másik után teszi le harczifegyverét, egyik várunk a másik után hódol meg a dölyfös osztrákok előtt. Im, a sorrend:

Augusztus 17. Péntek. A dévai fegyverletétel. Beke ezredes a menekülő Bem utasításához képest cselekszik. Összeköttetésbe lép Lüders tábornokkal, s személyesen jelenti, hogy kész a föltétlen hódolásra. Augusztus 17-ikén délután hat órakor történik meg a szomorú esemény. A kapituláló sereg 7760 közlegényből és 350 tisztből áll. Agyújok: 64. A lefegyverzett honvédség zöme Gyula-Fehérvárra szállíttatik, a kisebb rész Nagy-Szebenbe kerül.

Augusztus 19. Vasárnap: A karánsebesi fegyverletétel. Lázár Vilmos ezredes Wallmoden osztrák tábornok előtt augusztus 19-ikén lerakja a fegyvert. Kikötés, föltétel semmi. A létszám a Török-féle dandárral együtt: 5000 ember, 42 ágyú. Dessewffy Arisztid tábornok, Lichtenstein herczeg biztatására, szintén jelentkezik.

Lázár Vilmos, abban az emlékiratában, amelyet a kivégzés előtt írt, meghódolásának a körülményeiről ezeket mondja:

… Augusztus 15-ikén, – ugymond Lázár, – Facsétról Karánsebesre mentünk. Itt 16-ikán Török János alezredes 3000 emberrel csatlakozott hozzám; igy hát 4600–5000 emberem lehetett. Innen azonnal két tisztet küldék Görgeihez, hogy a fegyverletétel valóságáról meggyőződést szerezzek. Éjjel felriasztatván, kis hadtestemmel az obresai keskeny szorulatba huzódtam, hogy a történendőket itt bevárjam. A kiküldött tisztek helyett egy ellenséges táborikövet jelent meg azon felszólítással, hogy kövessem a Görgei példáját.

Embereimnek nem volt mit enniök. Az oláhok embereim közül már többeket agyonvertek. Az én elhatározásom tehát hamar megvolt, csak tisztjeimmel kellett még értekeznem. Hogy a saját hadtestbeliek meghallgatnak, azt tudtam. De a Törökféle hadtestbeliekkel ugyancsak meggyűlt a bajom, akik ellenvetéseket tettek, s feltételeket akartak kikötni, amelyekről bizonyos voltam, hogy meg nem hallgattatnak.

Egy Lichtenstein herczegtől érkezett levél megerősített elhatározásomban. Ekkor érkezett Bem egy segédje, azzal a parancscsal, hogy Hátszegre menjek. Kinyilatkoztattam, hogy ellenszegülök. A segéd Törökhöz fordult, s hizelgő kilátással kecsegteté. S Törököt nem lehetett többé a fegyverletételre bírni; ők a muszkáknak akarták magokat megadni. Bárgyúk! Még az utolsó vonaglásokban is daczolni akarnak. Engem éjjel őrökkel állíttattak körül és elakartak fogni. Miért? Mert embereimet megakartam kímélni, miután minden csep vért kiontani felesleges volt. Ezt megtudva, előszőr állitottam fel magamnak tisztelet-őrsöt: 12 huszárt rendeltem lovastól szállásom elé. Természetes, hogy elvesztették kedvüket engem fogolylyá tenni.

Felvirradt augusztus hó 19-ike. Törököt Vaiszlovára rendeltem, s déltájban elindultam az ellenség felé, hogy oly szerénytelenül viselt fegyveremet átadjam. De mily érzéssel! Arczvéd nélkül mentünk az előőrsökig, fegyvereinket letettük s Karánsebesig kísértettünk, a hol magamat b. Simbschen tábornoknak bemutattam. E becsületes katona viselete ellen nincs panaszom. Ő bizonyosan tudta, mi történik keblemben.

Amit sejtettem megtörtént. A vízeszü Török is eljött magát megadni. Igy végződött be hadjáratom …

A foglyok Temesvárott helyeztetnek el. A tisztikar, – közte Lázár Vilmos és Dessewffy, – néhány nap multán az aradi várba szállíttatik.

Augusztus 20. Hétfő. A nagyváradi fegyverletétel. A Wisoczky-féle hadtestből 9 lovasszázad egyenesen Nagyváradra: a Paskiewich főhadiszállására szökik, s ott jelentkezvén, meghódol.

Augusztus 21. Kedd. A boros-jenői fegyverletétel. Vécsei tábornok a Bemtől Facséton elszakadó seregével aug. 20-ikán Boros-Jenőre érkezik, s a következő nap, aug. 21-ikén az oroszok előtt feltétlenül lerakja a fegyvert. Atadatott: 505 tiszt, 7443 közvitéz; továbbá 1067 ló, 2 ágyú, 400 különféle fegyver és 8 hadizászló.

„Vécsey – irja egy szemtanu – óriási nehézségekkel küzdve nyomult Nagyvárad, illetőleg Boros-Jenő felé. Elindulása után mindjárt másnap, aug. 17-ikén összes podgyászunk, – több mint 2000 társzekér – a portyázó osztrákok zsákmányául esett. A baja-szlatinai uton pedig, hogy előhaladásunk megkönnyítessék, kénytelenek voltunk ágyúinkat a hegyszakadékokba hányni. Hetvenhat ágyúnktól szabadultunk meg ilykép. Erre teljesen felbomlott a rend. Nem volt ez többé sereg, hanem agyonkínzott embereknek szánandó csoportja.”

Augusztus 21. Kedd. A hátszegi fegyverletétel. Frummer alezredes látván, hogy sehol semmi remény, Hasdorf orosz tábornok előtt kegyelemre leteszi a fegyvert. Seregének száma: 1 honvédzászlóalj, 9 vadászosztály, 4 huszárszázad; összesen 1800 ember, s 8 ágyú. A lefegyverzett honvédsereg Gyula-Fehérvárra szállíttatik.

Augusztus 23. Csütörtök. A lengyel legió és az olasz önkéntes-csapat kimenekülése. A lengyel legió már előzőleg, mindjárt a temesvári csata után, a határszélre küldetett, hogy biztosítsa menekülőinknek a Törökország felé vezető utat. A dandár, amelyhez az olasz legió is csatlakozott, mintegy 2000 főnyi. Ágyúja: 16, a helyettes parancsnok: Vogtner ezredes.

Amde Haynau nagy buzgalmat fejt ki, hogy a menekvők útja elvágassék. Mindenfelé, de főkép a déli határszélen szimatoló csapatai czirkálnak. A lengyel legió üldözésére, amely Mehádia vidékén táboroz, 4000 főnyi sereggel és 20 ágyúval Mertens alezredest küldi.

A császáriak parancsnoka aug. 23-ikán rendkívül heves támadást intéz a legió ellen. Vogtner a mehádiai szorosba hátrál és innen csatázik. Déltől estéig foly a kemény ágyúharcz, a nélkül, hogy a támadó osztrák sereg valamelyes eredményhez tudna jutni. Mertens segélycsapatokért küld, amik csakhamar meg is érkeznek. Erre a legió Orsovára huzódik, amelyet másnap, aug. 24-ikén elhagy, s török földre lép. Ez volt szabadságharczunkban az utolsó számottevő ütközet.

Visoczky tábornok, a lengyel legió szervezője és főparancsnoka meleghangu szózattal búcsúzik el tőlünk.

… Veletek harczoltunk, – igy szól a többek közt, – tudjátok azt, nem mint zsoldosok, nem személyes vagy önző nézetekből, hanem azon reményben, hogy szabadságtok kiküzdése s abban vett részünk egy további harcz alaposzlopait képezendik éltünk folytonos czéljának: Lengyelhon szabadságáért vívandó harcznak, mely nélkül Magyarország függetlensége sem szerezhető meg.

Az ügyetekért vívott harczban czélunk volt az is, hogy köztetek és a szláv s a román törzsek közt közbenjárók legyünk, kik egy szerencsétlen politika által ellenségeitekké lettek, de akik bölcs belátás s igazságszeretet által egykor, – bizton reméljük, – álladalmotok hű és ragaszkodó polgárai leendenek.

Őrizzétek meg nemes szivetekben segélyadásunk emlékét. Őrizzétek meg, mint mi a haza iránti hűséget, annak jövendője és megszabadítása iránti hitet. És e nagy áldozatok nem vesznek el. És jövend idő, a midőn, – adja Isten, – veletek egyesülve a szent harczot megujítandjuk …

A legió lefegyvereztetvén, egyrésze a magyar menekülők gyűlhelyére: Viddinbe kísértetik.

Augusztus 25. Szombat. A sibói fegyverletétel. Kazinczy Lajos tábornok, mint tudjuk, még augusztus 4-ike körül, mindjárt a gyászos végü debreczeni ütközet után, azt a parancsot kapta, hogy Erdélybe húzódjék. Ámde Kazinczy tétovázó ember; most is oly lassan mozog, hogy csak augusztus 22-ikén, tehát akkor, midőn rombadől minden, érkezik Sibóra. Itt várja maroknyi csapatjával Gál Sándor. Kazinczy tábornok nyomban átveszi a vezérletet, s a lánglelkü Wesselényi Miklós kastélyába száll. Még jóformán el sem helyezkedik: már is bekopogtat Timaschew százados, orosz hadikövet s Grottenhielm tábornok megbizásából a fegyverletételre szólítja fel. Majd jön gr. Korniss, s Görgeinek hasonirányu levelét kézbesíti.

Ön, vagy legyen a magyar haderőnek bárki a parancsnoka, – írja Görgei, – be fogja ismerni:

1. Hogy egy oly túlnyomó erő ellen, milyet az egyesült orosz-osztrák haderő képez, eredménynyel tovább harczolni nem lehet.

2. Hogy ilyen körülmények közt a fegyverletétel gyáva tény nem lehet, különben az én csapataim bele nem egyeztek volna.

3. Hogy minden becsületes embernek, ki Magyarország ügyéért fegyvert fogott, kötelessége lett azt önként, habár feltétlenül is letenni, miután világos, hogy minden további harcz Magyarországot és népeit csak mind mélyebb nyomorba dönti, anélkül, hogy a legkisebb kilátás nyilnék visszanyerni csak annyit is, amennyi már eddigelé elveszett.

S Kazinczy rögtön kész a megadásra. Haditanács elé terjeszti ugyan a dolgot, de inkább csak formaságból. Még foly a vita: s ő már is határoz. Kimegy, s a mellékszobában várakozó orosz hadikövetnek értésére adja, hogy rendelkezzék velök.

Vad, csaknem őrjöngő kétségbeesés tör ki a táborban, amidőn a fegyverletétel híre köztudomásu lesz. S ami példátlanul álló eset, a viharos éj folyamán, a tisztikar kivételével, az egész sereg – mintegy 9000 ember, – szétrebben, megszökik.

A magára hagyott tisztek aug. 25-ikén a kastély lovagtermében gyűlnek össze, s Grottenhielm tábornoknak átadják kardjaikat. Számuk: 100; ezenfelől 56 ágyú, 76 láda lőpor, s különféle fegyver esik az orosz zsákmányául.

Kőváry László, a kormány hadírója, mint szemtanu, igy emlékezik meg erről a szomoru hódolásról:

… Alig vette át – ugymond, – Kazinczy mint tábornok a vezérséget, alig üté fel szállását a zsibói kastélyban: egy orosz kapitány érkezett, trombitása jelenté, hogy parlamentier; szembekötve a kastélyba szekerezett. A tisztet Nagyváradról küldték az erdélyi sereghez; neve: Timacseff, vele jött gr. Korniss, s fegyverletételre szólítá fel a tábort, s hogy szavainak nyomatékot adjon, Görgeitől egy levelet kézbesített.

Görgei levele nem tett váratlan hatást, mert az a hír terjedt el, hogy a magyar pénzjegy kárpótoltatni fog, hogy a tisztek rangjukat, kardjaikat megtartják, s kinek tetszeni fog, orosz szolgálatba léphet. A parlamentier mindezekre kitérő választ adott. Mások ugy adták, mintha mindez Görgeinek titokban megigértetett volna.

S Kazinczy tábornok elhatározta magát a fegyverletételre, bár az orosz sehol sem mutatkozott. Augusztus 23-ikán haditanácsot tartott; képviselve volt minden század. Bemutatá a Görgei levelét, előadta a képzelt reményeket, s kimondá, hogy ő, miként mestere Görgei, a fegyvert letenni elhatározta. A többség zúgott, a levelet koholtnak állítá. Zajos gyűlés lőn. Mellette csupán Bongya alezredes emelt szót, s mint rendőrfőnök előadá megjött kémei értesítését, kik szerint néhány mérföldön túl mindent az orosz öntött el; előadá, hogy a tábor napok óta gyalázatos requirálásból él. Az ellenzők vezérszónoka Várady Gábor mármarosi nemzetőr-őrnagy, továbbá Erdélyből Zsombory Miklós Kossuth-huszár főhadnagy. Nem lehetett semmire menni. A lemondások egyre következtek. S minthogy a közvélemény egyesíthetésén Kazinczy kétségbeesett, a gyűlést mintegy kettévágta. Azzal a mellékterembe ment, s az orosz hadikövetnek a határozatot tudtára adta.

Ez volt délután 6 órakor. A század-parancsnokok megvitték a legénységnek, hogy a fegyvert föltétlenül le fogják tenni. Lőn iszonyu elkeseredés. A tisztek beszédeket tartottak, hogy ne engedjék magokat elámíttatni, meggyaláztatni. Mindenki jött-ment, czélja senkinek sem volt. A zajló néptenger végre fölbomlani kezdett. Várady vezérlete alatt több ezer főre menő tömeg ágyúkkal Nagybányának indult. A lengyel légió kétségbeesése iszonyú. Tisztjei sírtak, mint a gyermek, kardjokat eldobták, eltörék, egy magát főbelőtte, a többi a kastély terén szívfakadva búcsút vett a lesujtott magyaroktól, s azzal Zordán őrnagyuk alatt Nagybánya felé vették utjokat. Később Urbán a császáriakkal utánok ment, s az ágyúkat lefoglalta. Gál Sándor szintén elhagyá a tábort, nejével elmenekült.

A visszamaradtak a kastély udvarára gyűltek: Az ágyúkat, tüzérségi szekereket sorba; a fegyvereket gulába állíták, aztán ráakasztották tölténytartóikat, borjuikat. A fegyvertelen tömeg most már nem tudta, mihez kezdjen: a CVI-ik zászlóalj lobogóját szétszaggatá, s maga közt felosztá. Itt dobokat rontottak, ott szuronyokat, amott puskákat tördeltek. Mások a pinczében kerestek enyhülést. S kezdődött a rémes éj. A vadászok leültek, lábaik közé vették tölténytáskáikat, s lőttek, mig egy töltésük volt. Egyik dühöngött, a másik szónokolt. Végre, mint a vihar, mely csendes esőre válik, a vadászsípok megzendültek, s méla hangjai mellett a forradalom fájdalmasabb dalait éneklék. Kisírták magokat.

Reggelre nem maradt egy töltés, nem a szekerekben egy ló, s a gulába visszahelyezett fegyverek a langy eső és a tüzelés rozsdájától megfeketültek. Augusztus 24-ikén egész napon hevert a forradalmi fegyver, s alig volt egy talpalattnyi hely, hol fegyverromokra ne kellett volna tapodni.

Késő este azon hír jött, hogy az osztrák erő, a muszkákat megelőzőleg, még hajnalban itt lesz. E hírre a megmaradt legénység s a tisztikar nagyrésze szétszéledt, elmenekült.

Kazinczy mélyen le volt sujtva. Átadta nekem, – ugymond tovább Kőváry, – a Görgei levelének a másolatát, Szünetek közt kérdé, ha nem akarok-e menekülni.

– Ha szabadul, – folytatá, – legyen igazságos irántam. S majd ha nem leszek, ne feledje, hogy fia voltam Kazinczy Ferencznek, hogy egy nevet örököltem, melyet atyám hét évi börtönnel szentelt meg nekem.

Augusztus 25-ikén kora reggel a vezérkar lóra ült, hogy a fegyvert átvevő muszkák elébe lovagoljon. Az oroszokat Dézsről várták. S amint a faluból kilovagolának, szemben velük a fasorok közül félszázad desáni oláh huszárság fejlik ki. E látványra Kazinczyék visszatértek; de sok, mint b. Kemény Farkas, osztrák előcsapatnak vélve, sarkantyút ada lovának, Nagybánya felé vágtatott. A kastélyban maradt tisztek szintén befogtak, pakkoltak.

Az említett huszárság azonban nem volt egyébb, mint parlamentair-kiséret, mely gr. Clam-Gallas osztrák parancsnok részéről a tábort fegyverletételre szólította fel. Kazinczy tábornok a kastély termében fogadta az osztrák hadikövetet, s röviden kijelenté, hogy ő a fegyvert már letette, magát orosz fogolynak tekinti, s ha őt az osztrák sereg a nemzetek törvényét tapodólag, védtelen helyzetben meg akarja támadni, bevárja, mert elébe többé nem állhat.

Ezalatt Makray L. alezredes visszaérkezett az orosz táborból, s örömet hozott a hírrel, hogy Grottenhjelm egy óra mulva meg fog érkezni. Meg is jött; egy ezred uhlanus, egy csapat kozák, négy ágyú volt mindaz, amit a fegyver átvételére magával hozott.

A magyar sereg a muszka tisztikart sötéten, némán, ünnepélyesen fogadta. Erre a magyar tisztek a kül-, az oroszok a belúdvart foglalák el; közlegényünk már alig volt. Az uhlanok és ágyúk óranegyed után visszatértek, táborukat a falun kivül üték fel. A kozákság a kastély kertgyepén foglalt helyet.

Komor csend állott be, mit az a leverő parancs szakított meg, hogy a tisztek a nagyterembe menjenek, s kardjaikat adják át.

Felgyűltek. A teremben hosszú asztal, mit körülálltak, fent Grottenhjelm és Kazinczy. Néhány percz mulva a drágábbnál drágább kardok, fényes aczélok, ragyogó bojtok, nemzeti tollak ott hevertek egy halomban. Körülötte könnyes szemekkel, szívrepesztő sóhajokkal állt néma-hidegen a honvéd, nézve, mint válogatja ellensége máris a fegyvert.

Egy csomó fegyver, 56 ágyú, 76 szekér adatott át; 100 tiszt esett foglyul, kiknek három napi szabadságot adtak, s aztán Váradra kísérték őket.

Hol a forradalomnak első szikrái fogamzanak a kastély ura, Wesselényi Miklós keblében: ott kellett az erdélyi magyar seregek utolsó táborának fegyverét letenni.

Az a csapat, amely Várady Gábor nemzetőr-őrnagygyal Nagy-Bánya felé indult, már útközben elhányja fegyverét, s feloszlik.

S ezzel Erdélyben is megkezdődik a bujdosó honvédek összefogdosása. „Ezen menekülők sorsa, – jegyzi meg a „Feldzug”, szánalomraméltó volt. Csaknem ruházat és élelem nélkül bolyongtak a hegyek közt, irányukban ellenséges lakosság közepett. Mert az ugynevezett móczok régóta táplált bosszúvágyukkal mindenütt ujolag felkeltek, megrohanták és legyilkolták a szerencsétleneket. Ugyannyira, hogy a mi portyázó csapatainknak a feladata inkább az üldözöttek védelmezésében, mint megsemmisítésében állott.”

Augusztus 26. Vasárnap. A munkácsi vár meghódol. Mezőssy Pál őrnagy, várparancsnok, meggyőződvén a világosi fegyverletétel igaz voltáról, augusztus 26-ikán este 7 órakor Karlowitz orosz tábornok előtt megnyitja az erőd kapuit. Föltétel nincs. Az őrség: 32 tiszt, 329 közember. Ezenkivül átadatott: 23 ágyú, 600 különböző fegyver, 1 zászló, 12.000 töltény, s egy hónapra való élelmiszer.

Ebben az időtájban történt, hogy Selvan orosz tábornok Rakovszky ezredes csapatját, mely Ungváron táboroz, megtámadja és a városból kiveri. Az ütközetről a „Bericht über die Kriegs-Operationen der Russischen Truppen gegen die Ungarischen Rebellen im J. 1849.” czímü orosz hivatalos munka is megemlékszik, de a csata napját nem említi.

Szeptember 5. Szerda. Pétervárad meghódolása. Kiss Pál ezredes, a vár parancsnoka Puffer osztrák tábornok előtt kegyelemre meghódol. Az erőd tényleges átadása augusztus 7-ikén történik. Az őrség 8000 főnyi; a várban találtatott: 392 ágyú, 4749 fegyver, nagymennyiségü élelem és sok lövőszer.

A vár átadásáról mindenféle kalandos hír forgott közszájon. Igy a többi közt Lapinszky ezeket mondja: „Pétervárad nemcsak elesett, hanem gyalázatosan is esett el. Néhány tiszt áruló módra megnyitotta a kapukat, elfogta a parancsnokot: Kiss ezredest és átadta az osztrákoknak. Mig az őrség két pártra szakadva a vár belsejében egymás ellen harczolt: benyomult az ellenség, s elfoglalta az erődöt.”

Mások egy titokzatos asszonyról beszélnek, aki ellopta a vár erődítési terveit, s az osztrákoknak csempészte.

Hát ez mind nem igaz. Az erőd meghódolása szemtanuk följegyzése szerint a következőleg történt:

Pétervárad, a hatalmas dunai erőség, csak augusztus 17-ikén záratott körül Ujvidék felől is. Az ostromlósereg uj vezetője: Puffer tábornok.

A körülzárolás után egy osztrák hadikövet: báró Escherich százados jelentkezik Kiss Sándor várparancsnoknál. A hadikövet levelet hoz Haynautól.

„Értesíttetik a várparancsnokság, – irja egyebek közt Haynau, hogy temesvári győzelmem következtében Kossuth lemondott, s a diktatorságot Görgeire ruházta, aki augusztus 13-ikán Világosnál föltétlenül lerakta a fegyvert. Aradvár szintén meghódolt. Egyáltalán az egész forradaIlmi mozgalom leveretett. Felszólítom tehát az őrséget, hogy adja meg magát. Nincs kifogásom az ellen, hogy a várparancsnokság küldöttjei által az általam felhozott tények valódiságáról személyesen is meggyőződjék.”

Ez ajánlathoz képest hírszerzés czéljából az őrségnek két megbizottja: Tóth alezredes és Gabányi Sándor százados utazik Arad felé.

De csakhamar egy másik hadikövet is jön. Ez meg a fogoly Görgei levelét hozza. A levél megdöbbentő hatást teszen Kissre, aki Görgeinek amugy is a legodaadóbb hívei közé tartozik.

Nyomban haditanácsot tart, amelyre az egész tisztikar, valamennyi altiszt, ugyszintén minden századból 2-2 közember hivatalos. Kiss fölolvassa a levelet, s azzal a tanácscsal áll elő, hogy kövessék a Görgei és a Damjanich példáját. Ámde a legénység képviseIői, azt hivén, hogy mindez csak fogás, bizalmatlanok.

– Ki tudja, nem hamisítás-e Görgeinek a levele, – szól az egyik őrmester. – Háborúban sok csalfaság történik. Azt szeretnök, hogy mi is embereket küldhessünk Arad felé. Hadd lássuk, mennyi az igaz a hirekből.

Kiss, némi ellenzés után, hozzájárul az indítványhoz, s a legénység megbizottjai – egy őrmester s két közember, – még aznap utrakelnek.

A csüggeteg Kiss azonban ekkor már határozott: meghódol kegyelemre, föltétlenül. S szándékát egy ujabb tiszti gyűlésen be is jelenti. Hollán Ernő ezredes az egyedül álló, aki a terv ellen fölszólal.

– Én is belátom – ugymond, – hogy a további ellenállás czéltalan, de legalább illendő föltételeket szabjunk. Hisz a vár minden tekintetben védőképes. Őrségünk nagy, jól fegyelmezett, három-négy hónapra el vagyunk látva mindennel. Bűn volna tehát, csak úgy puszta kegyelemre megadni magunkat.

– Nevetséges azt várni, – válaszol Kiss, – hogy a győzedelmeskedő osztrák föltételekbe egyezzék. Ilyesmiről szó sem lehet. Hiába, osztoznunk kell többi bajtársainknak a sorsában.

– De legalább próbáljuk meg az egyezkedést, – jegyzi meg Hollán.

A haditanács legtöbb tisztje osztozik a Hollán nézetében, de senki sem szól. S a kapituláczió hallgatólag elhatároztatik.

Augusztus végén a tisztikar küldöttsége tér vissza, szept. 4-ikén pedig a legénységé. Mindakettő szomorú híreket hoz. Nincs már sehol magyar sereg; a várak közül is csak Komárom áll, ez sem sokáig.

Ez dönt. Kiss Sándor szept. 5-ikén megirja Puffer tábornoknak, hogy kész meghódolni, s az átadás részleteinek a megbeszélésével Hollán Ernő ezredest bizza meg.

A körültekintőbb Hollán még sem akar minden eredmény nélkül távozni. Néminemü föltételekhez ragaszkodik. Erre azt a biztosítást kapja, de csak szóbelileg, hogy jól van, az őrség kegyelemben fog részesülni s azon esetre, ha Komárom, melylyel most folyik az alkudozás, föltételeket kap, ezek a föltételek Péterváradra is kiterjesztendők.

S harmadnap, szeptember 7-ikén megtörténik a vár formaszerű átadása. Ugy a legénység, mint a tisztikar, persze fogolyként, a várban marad.

A legénység közül az alkalmasokat csakhamar besorozzák, a többi hazamegy.

Ám a tisztek sorsa még bizonytalan. Egyébként nincs semmi bántódásuk, kardjaikat megtarthatják. Igy tart ez október 16-ikáig. Ekkor leirat jön, hogy Pétervárad ugyanoly kedvezményben részesül, mint Komárom. S okt. 17-ikén az összes fogoly honvédtisztek előtt megnyilik a várkapú. Szabadok.

Hanem Kiss Sándor várparancsnokot még aznap ismét elfogják. Mi okból? – senki sem tudja. Hisz Kiss Sándoré a főérdem, hogy a vár meghódolt. Hollán Ernő lép közbe, hogy parancsnokuk szabadon eresztessék. Ami rövid időn meg is történik.

Eközben aki csak szerét ejtheti, fut. A délnyugati határszél teli van rémült, busongó magyarokkal. A menekülők egyrésze nekivág a határszéli úttalan őserdőnek, s Oláhországba, mely akkor még török fönhatóság alatt volt, huzódik. A másik rész a rövid, de veszélyesebb utat választja: a Vaskapu örvénylő szirtjei közt a Dunán kel át.

Mészáros és Dembinszki az elsők, akik Oláhország felől török földre lépnek.

„Dembinszki és Mészáros, – beszéli egy szemtanu, – mint kereskedők czivilben, kocsin ülve, s néhány táborkarukhoz tartozó kísérőjük, részint szekéren, részint lóháton, az utóbbiak mint lócsiszárok, augusztus 15-ikén léptek Oláhországba; s hihetőleg utlevelekkel is el voltak látva. A török őrség tisztjei mindazonáltal tudták, vagy legalább gyanították a két menekülő tábornok kilétét, mert ajándokvétel ürügye alatt fegyvereiket elszedték, s még aznap a határszélhez közel eső turnulseverini veszteglőbe szállították őket.”

Perczel Mór tábornok, öcscse: Miklós és néhány tiszt kíséretében, augusztus 16-ikán lépi át a török birodalom határmesgyéjét.

„Amint átkelének a határon, – irja az egyik menekülő, – a török őrsereg ünnepélyes tisztelgéssel fogadá, s az elébök jött török főtisztek és oláh veszteglő-intézeti tisztek barátságos érzelmeikről biztosíták őket. Minek viszonzásául Perczel és társai igen szép és drága fegyvereiket a török tisztek és vámosok közt ajándékképen kioszták. Kis ideig tartó barátságos társalgás és csibukozás után török huszárok kíséretében Turnul-Severinbe szállíttattak.”

Kossuth Lajos augusztus 17-ikén menekül török területre, még pedig a Dunán. Kiséretében nincs más, csak a titkárja: Szöllősy. Egy orsovai török halász viszi át őket a tulsó partra.

Mint a bujdosók legnagyobb része, Kossuth is lehetőleg megváltoztatta a külsejét. „Szép nagy szakálla – úgymond Imrefi – egészen le volt borotválva, bajsza rövidre nyirva, haja, melyet azelőtt koponyája előrészének kopaszsága miatt hátulról szokott előresimítani, most egészen hátra volt fésülve, mi a koponya kopaszságát kitünteté, amik általán véve is idegen arczot kölcsönzének neki, ugy hogy ez alakban még azok sem ismertek reá, kik ezelőtt számtalanszor látták. Eleintén még Viddinben is igy jelent meg, de később, midőn már nem volt többé reménye Angolhonba utazhatni, haját ismét úgy viselte, mint ezelőtt, de szakállát nem növeszté meg. Öltözete: fekete bársonyatilla, olykor sapka, olykor Kossuth-kalap; utóbb néha törökös fezt viselt.”

Kossuth váratlan és gyors távozása mindenfelé megdöbbentő hatást keltett. Görgei már Aradon gunyolódik fölötte. Szemere is rosz néven veszi. Sőt a nagy közönség is. Azt mondják, hogy Kossuthnak, aki lelke, szervezője volt a szabadságharcznak, nem lett volna szabad távozni épp a legnagyobb baj idején.

Lehet. De az kétségtelen, hogy Kossuth menekülésével többet használt a letiprott nemzet ügyének, mintha itt marad, s osztozik a vértanuk sorsában.

Maga Kossuth viddini szózatában menekülését a következőképen indokolja:

… „Nekem nem lehetett mást választanom, – ugymond – mint a halál nyugalmát, vagy a hontalanság borzasztó kínait. Az elsőre egy szerencsétlen, örömtelen élet gyűlölete ösztönzött; az utóbbinál a hazafi, keresztény és családapa kötelessége parancsolá meggondolnom, miszerint a szerencsétlenség e tetőpontján is igyekeznünk kell a hazának legalább diplomácziai úton használni, hogy az élet némi elemei a jövő idők számára fenmaradhassanak. E közbenjárásra Angolország az egyetlen működhetési tér. Ez okból választám tehát a menekülést, s léptem át a török határt, oly szándékkal, hogy onnan azonnal Londonba induljak.” …

Szemere Bertalan miniszterelnök még aug. 20-ika körül is Orsován időz. Nagy gond súlyosodik reá. Birtokában a szent korona, s nem tud vele mit csinálni. Eleintén egy lakatlan düledező házba ássa el, s tüzet rak feléje, hogy a friss hantolás ne lássék. De nyugtalan, hátha mégis ráakad valaki. Tanácskozik gr. Batthyány Kázmérral. Batthyánynak az a nézete, hogy legjobb, ha a koronát összetörik és bedobják a Dunába. „Ne bitorolhassa többé Habsburg.” Ámde a mi szentséges koronánk több egyszerű jelvénynél, alkotmányunk biztosítéka ez. S a küzdő nemzet, midőn a jogainak a visszaszerzéséről leszen szó, még nagy hasznát veheti. Végre is abban állapodnak meg, hogy a koronát jobb idők beköszöntéseig, valamely bátorságos helyre fogják rejteni. Csakhogy a föladat. megoldása sok nehézséggel jár. S hogy segítségük legyen, még három embert avatnak a titokba: Házman Ferencz helyettes államtitkárt, Grimmet és Loródit.

Augusztus 23-ikán, csütörtök volt, Házman és Loródi, az elásáshoz alkalmatos helyet keresendő, kimennek a vidékre. Mikor a két beavatott visszaérkezik: a koronázási-jelvények vaspántos ládája már egy fakó parasztszekéren van. Mellette szalma közt: ásó, kapa.

Ám vigyázniok kell, nehogy tervök valamiképen elárultassék. Egressy Gábor épp a lovait árusítja. Im, a kinálkozó ürügy. Házmán ugy tesz, mintha kedve volna a két lóhoz. Csakhogy előbb, – úgymond, – kipróbálja. Szemere, Batthyány, Grimm és Loródi „lóismerő szakértők” gyanánt szerepelnek.

Orsován túl, az Oláhországba kanyargó úttól balra egy posványos helyen áll meg a szekér. Mind az öten sietve munkához fognak, s rövid félóra multán a gyepes hant borul Szent-István koronázó jelvényei fölé. Grimm, ki ügyes rajzoló, vázlatot készít a rejtekhely fekvéséről. Aztán egy kis kerülővel visszasietnek, s alkonyatkor immáron ők is a padisah kényszerű vendégei.

Eközben a Görgei sorsa is eldől. Paskievich, mint tudjuk, megigérte Görgeinek, hogy életét biztosítani fogja. S az orosz fővezér beváltotta szavát. Augusztus 22-ikén Bariatinszky herczeg e szavakkal köszönt be Görgeihez:

– A czár ő felsége megbocsájt önnek. Egyszersmind elküldte a tulajdon fiát, a trónörökös nagyherczeget az osztrák császár ő felségéhez, hogy az ön számára ő felsége kegyelmét kieszközölje. Ha ez nem sikerülne: úgy a czár a saját birodalmában ad menhelyet önnek.

Haynau, kinek a dolog tudomására jut, mindent elkövet, hogy „a lázadók vezére” kiszolgáltassék. Mérgeshangu levelet ir Paskievichnek. Ámde Konstantin nagyherczeg szava mégis nyomatékosabb, mint a Haynaué: Görgei föltételes kegyelemben részesül. Augusztus 27-ikén a következő iratot kézbesítik néki:

Csász. kir. hadsereg főparancsnoksága Magyarországon.

Nr. 186. Titkos.

Görgei Artúr úrnak.

Ő felsége legkegyelmesebb uram és császárom vele született legfőbb kegyességéből bocsánatot ad Önnek:

Ámde Magyarosszágon tartózkodnia Önnek meg nem engedtetik, hanem e czélra más koronaország, még pedig egyelőre Karinthia tűzetik ki, hova Ön, Andrássy cs. kir. őrnagy úr kiséretében haladék nélkül el fog indulni. Családját és podgyászát szabad magával vinnie.

Aradi főhadiszállás, aug. 26. 1849.

Haynau.

A rendelet végrehajtásával gr. Szirmay István bizatik meg. Ehhez képest Szirmay ezt az utasitást intézi Görgeihez:

Görgei Artúr hitvesével együtt köteles báró Haynau táborszernagy és főparancsnok úr ő excellencziája szárnysegédjének: nagyságos Andrássy Norbert őrnagy úrnak társaságában azon helyig utazni, melyet a fentemlített szárnysegéd úr részére ki fog jelölni.

Nagyváradon, aug. 27. 1849.

Gróf Szirmay István,
császári alezredes és cs. kir. országos főkomiszárius gróf Zichy Ferencz úr ő kegyelmességének helyettese.

S harmadnap, aug. 29-ikén Görgeit Krakkón, Bécsen át Klagenfurtba szállítják. Csupán neje s Markusovszky Lajos orvos kíséri.

A többi tábornok s honvédtiszt pedig Sarkadról Békés-Gyulára kísértetvén, augusztus 23-ikán átadatik Niepperg osztrák tábornoknak. Mire Görgei elhagyja az országot: az aradi vár egy óriási börtönné alakul.

Mindenütt halotti csönd, gyászos pusztulás, szívtépő keserv, csak Komárom áll még. A vérázott országban immár ez az egyedüli pont, ahol magyar vezényszó hangzik; az egész országnak ez az egyetlen helye, ahová a győző nem tudott még behatolni.

Kicsiny terület, de ma egész Magyarország. Ide tekint vágyakodva a bujdosó honvéd; idefordul a letiprott nemzet esdő iekintete. Vajjon meddig áll fenn? Vajjon kibirja-e a szövetséges hadak ostromát? Hátha Komárom leend az a szirtfok, amelyen megtörik ellenségeink hatalma?

Klapka, mint tudjuk, aug. 3-iki merész kirohanásával fölmentette a várat az ostrom alól; azt is tudjuk, hogy Győrig húzódott, s az volt a szándoka, hogy innen tovább: Grácz felé tör. De többfelől kedvezőtlen híreket kapván, visszasiet Komáromba; s aug. 16-ikán már ismét a hatalmas erőd oltalmazó bástyafalai közt van. Épp jókor; ha egypár napot késik, bizony még künn reked.

Az aug. 3-iki diadal ugyanis roppant ijedelmet okoz Bécsben. S a futamló Csorich a határra sem ér, az osztrák hadügyminiszterium máris intézkedik, hogy a komáromi vár ujolag körülzárassék. Az I-ső tartalék-hadtest (parancsnoka: Nobili altábornagy) kettőzött sietéssel rohan Komárom felé. Nugent táborszernagy, ki a Dunántúl csatangol, szintén Komárom alá rendeltetik. Augusztus 22-ikén pedig a bányavárosokból megjön Grabbe orosz tábornok is. S aug. 23-ikán 154 ágyúval mintegy 60.000 orosz-osztrák harczos táboroz Komárom körül.

Nagy, tekintélyes haderő; ám mégis gyönge ahhoz, hogy szűz Komárom megvétessék. S tényleg nagyobb kárt tesz Komáromban a sok balvégzetü hír, mint az ostromló-sereg.

A világosi fegyverletételről aug. 18-ikán értesül először Ktapka, még pedig a „Pressburger Zeitung” utján. De nem hiszi.

– Lehetetlenség! – kiált elkomorodva. – Koholmány, okvetlenül koholmány.

Bár az volna. Csakhogy, sajnos, igaz. A Görgei táborából menekülő honvédtisztek is megerősítik. Augusztus 19-ikén pedig az első osztrák hadikövet: Buttner táborkari főhadnagy kopogtat be Klapkánál, s fölszólítja, hogy „kövesse Görgei példáját s ezzcl a szerencsétlen háborúnak vessen véget.”

Klapka tábornok azonnal haditanácsot hí össze, amelynek válasza azonban elutasító. „A bánáti és aldunai események felől, – igy szól a többek közt a válasz – eddig még semmiféle hivatalos közlemény nem érkezett; mi tehát a hazaárulás vádja nélkül semmiféle egyezkedésbe nem bocsátkozhatunk.”

E visszautasítás daczára a következő nap (aug. 20-ikán) nem is egy, hanem két hadikövet jön: az egyik gr. Alcioni osztrák alezredes, a másik Isakow orosz ezredes, a Paskiewich küldöttje.

Az osztrák hadikövet, épp ugy mint elődje, hánykolódik és föltétlen megadást követel. Az orosz ellenben rendkívül udvarias, s rábeszélő sima szóval igyekszik Klapkát megejteni.

– Kár minden csöpp kiontott vérért, – ugymond, – s bizony okosabban teszi a tábornok úr is, ha meghódol. A czár jószivü, kegyelmes, s bizonyára nem feledkezik meg önökről sem. Aztán legalább mi is hazamehetünk, s megszabadul szép országuk a hadviselés pusztító terheitől.

Ámde ugy a mézesszáju Isakow, mint a henczegő Alciani tagadó feleletet kap. Erre maga az osztrák hadügyminiszter: Gyulai lép közbe, s fegyverszünetet ajánl Klapkának. A szünet alatt, ha ugy tetszik, küldjön ki a várparancsnokság ide is, amoda is megbizható embereket, s győződjék meg közvetlenül a hirek valóságáról.

S Klapka, főleg Isakow rábeszélésére, felül a hadügyminiszternek. A fegyverszünet aug. 21-ikén tizennégy napra csakugyan megköttetik.

Másnap, aug. 22-ikén Thaly Zsigmond alezredes s Katona Zsigmond komáromi szerepvivő polgár Arad felé megy, Ruttkay alezredes és Csapó József alispán pedig Nagyváradra.

A tizennégynapi békét Klapka mindenekelőtt az őrség csappanó önbizalmának a fölélesztésére használja. S erre bizony nagy a szükség, mert a csapatok közt a kedvtelenség ugyancsak terjed, s a fegyverszünet máris ugy tekintetik, mint első lépés a meghódoláshoz.

Lapinszky ütegparancsnok, aki Görgeinek a táborából Komáromba helyeztetett át, az ő nyers őszinteségével erre vonatkozólag igyen ír:

… A világosi árulás – ugymond – a Komáromban levő számos és foglalkozás nélküli törzstisztek közt a legnagyobb ijedséget idézte elő. Valamint az egész hadsereg elvesztését a rosz és alkalmatlan törzstisztek okozták: igy történt Komáromban is. Az aranygalléru, illatos urak, kik közül sok sem fegyvert forgatni, sem három embert vezényelni képes nem vala, tökéletesen megrémülve futkozott ide-oda, s azon tünődött, miként menthetné meg a bőrét. Ezek, kik utánjárásaikkal kivitték, hogy elválhassanak a főseregtől, s a bevehetetlen vár kedélyes biztonságába húzzák meg magukat, megijedtek attól a gondolattól: „Védelem életre, halálra!” Mily iszonyú érzés olyan emberekre nézve, kik megszokták a halált a legborzasztóbbnak tekinteni, s akiknek most kilátásuk volt, hogy hadakozniok muszáj. Inkább elhatározták volna magokat arra, hogy ellenségeik lábainál kegyelemért kolduljanak, mintsem a halállal daczoljanak. E nyomorultak voltak azok, kik Klapka tábornoknak mindenféle rémképeket hazudoztak belső nyugtalanságról, lázadásról stb. csak azért, hogy őt a vár mielőbbi átadására reábirják. Hogy vajjon a kapituláczió jó lesz-e, vagy rosz a hazára, vajjon ezáltal az elfogott és elárult testvérek kiszabadulnak-e, vagy sem? ezzel az illetők nem törődtek, a fő az volt, hogy személyük és vagyonuk biztonságba helyeztessék.

Természetes, hogy nemcsak ilyen nyomorultakból állt az őrség. A tisztek többsége nem gondolt átadásra és hibáztatta a fegyverszünetet, mint az első lépést a kapituláczióra. Ámde Klapka iránt nagy volt a bizalom, s senki sem gondolt arra, hogy ellene komolyan fellépjen.

A katonákra természetesen fájdalmasan hatott a világosi katasztrófa, de egyáltalán nem csüggeszté el, s távolról sem gondoltak az átadásra. A világosi hír óta bizonyos gyanakodó szellem fúrta be magát a csapatok közé; gyanakodtak előljáróikra, s mindegyik táborkövetben, ki a várat elhagyta, egy-egy árulót láttak. A fegyverszünet elhatározása után, midőn a tábornok kiadta a parancsot, hogy a sánczokon és az előőrségen fekvő csapatok huzódjanak vissza: a katonák vonakodtak elhagyni sánczaikat, elárultaknak vélvén magukat; s csak miután a tisztek komolyan szólottak hozzájuk, s a fegyverszünet jelentőségét nekik megmagyarázták, sikerült őket a parancs végrehajtására birni …

Klapka, hogy útját szegje a további izgatásoknak, erős rendszabályokhoz kénytelen nyúlni.

A komáromi őrség kivonulása 1849. okt. 3-ikán.
(Egykoru rajz.)

Sajnosan kényteleníttetik a főparancsnokság tapasztalni, – igy szól egyik napiparancsában, – hogy a fegyverszünetre némelyek gyanus okot találnak. Valamint egyrészt igen örömest látom, ha a tisztikar hazafiúi bizalmát minden alkalommal nyilvánítja, s szent ügyünkhöz való ragaszkodását szóval, mint tettel tanusítja: ugy másrészről igen kellemetlen, ha némely túlzók agyrémi képzelgéseikkel minden egyes rendeletek s tervek iránt éretlen aggodalmakat képzelnek, mely által más bajtársaikat is nemcsak lehangolják, de elégedetlenséget s bizalmatlanságot is idéznek elő.

Már pedig e nehéz pillanatban a kölcsönös és vezérhezi bizalom az, mely bennünket a meghasonlástól megmenthet s e reánk bizott nemzeti kincset megtarthatja, s szegény hazánknak mindazt biztosíthatja, mi biztosítható.

Azért hát minden izgatások megelőzése végett, szeretett szent hazám szent érdekében ezennel nyilvánítom, hogy minden olyan egyént, ki lehangoló kifejezései által, vagy tán rosszakaratból elégedetlenséget s bizalmatlanságot kivánna előidézni, röviden haditörvény elé állítandók, s az ilyeneknek lelkiismeret szerinti följegyzésére a parancsnok urakat felkérem.

– Még jóformán el sem kezdődik a fegyverszünet, már ismét ujabb orosz hadikövet jön: Aničkow ezredes; aki Görgei aug. 16-iki levelét hozza meg Klapkának. A levelet már ismerjük. „Eddig ugy bánnak velünk az oroszok, – végzi hitegető sorait Görgei, – mint vitéz katona vitéz katonától várhatja.”

S Aničkow, aki még ravaszabb mint Isakow, azon van, hogy Klapka ezt el is higyje. „Aničkow, – jegyzi meg Klapka emlékirataiban, – a diplomatát játszotta, s mindig fontoskodó arczot vágott, ha a beszéd Görgei fegyverletételére fordult, vagy ha az orosz és magyar tisztek egymás iránti barátságos viszonya említtetett. Ilyenkor elég világosan értésünkre adta, hogy jöhet idő, mikor az orosz a magyarral szövetkezvén, a hűtlen Ausztriára törhet s vele akkor leszámolhat.”

Ámde csakhamar bebizonyul, hogy az oroszok rejtelmes igéreteire nincs mit építeni. Visszaérkezik mindakét küldöttség: az is, amely Nagyváradon járt, az is, amelyik Aradra utazott. S végtelenül szomoru az, amit tapasztaltak.

– Az orosz barátságra nem számíthatunk többé, – mond Csapó. – Vége. Paskiewich, az egy Görgei kivételével, az összes honvédfoglyokat kiszolgáltatta az osztrákoknak.

Még leverőbb tudósításokat hoz a két aradi küldött: Thaly és Katona. A honvédfoglyok, beszélik, a legdurvább bánásmódban részesülnek. Bűnperbe fogták csaknem valamennyit. Készül már a vérpad.

Mikor Thaly azzal a kérelemmel fordult Haynau báróhoz, hogy szeretne Damjanich tábornokkal beszélni, a „bresciai hiéna” csaknem toporzékolni kezdett dühében.

– Eh, micsoda tábornok? – kiáltotta. – Ő nem tábornok, ő az én foglyom. Ön nem láthatja őt.

Másnap ismét tisztelegtek Haynaunál.

– Nos, megvannak-e győződve, hogy a magyar lázadó-sereg megsemmisült? – kérdezte tőlük.

– Semmiről sem győződtünk meg, – válaszol Thaly – csak arról, hogy Görgei megadta magát s hogy Arad meghódolt. S reméljük, excellencziád meg fogja engedni, hogy innét Péterváradra utazhassunk.

– Azt nem teszem; menjenek vissza Komáromba és mondják meg, hogy az őrségnek meg kell adnia magát, mert magyar sereg nem létezik többé.

– Ilyen jelentést tiszta lelkiismerettel nem tehetünk, – jegyzé meg Katona.

– Akkor hát mindnyájokat kardélre fogom hányni, – ordította magánkívül Haynau, – egytöl-egyig felkonczoltatom önöket.

A két megbizott kénytelen visszatérni Komáromba. „A falvakban és a városokban, – irja Thaly emlékjegyzeteiben, – hol visszatérésünk alkalmával megállapodtunk, a szegény, kétségbeesett nép kocsink köré sereglett, mert a honvéd egyenruha, mely rajtunk volt, nagy csődületet idézett elő mindenfelé, kivált Pesten. Ezer, meg ezer kérdést intéztek hozzánk, többnyire ezt: Van-e még remény? – Komárom még áll! – volt rendes válaszom, melyért csöndes, de szívből fakadó kézszorítással mondtak köszönetet. Sok férfiarczon köny pergett.”

A küldöttek személyes tapasztalása eloszlat minden kétséget. Immár bizonyos, hogy magyar sereg nincs többé; szétverték, feloszlott. S Klapka tépelődő lelkébe belopózik a komor csüggedés. Mit csináljon itt egyedül? Nem jobb lesz-e, ha a meddő küzdelem helyett menteni igyekszik valamit a romokból? Talán még lehet. S elhatározza, hogy érintkezésbe lép Csorich altábornagygyal, az ostromló-sereg ideiglenes parancsnokával.

Szeptember 1-jén ismét összeül a haditanács.

A várban, az utóbbi napok zűrzavara közepette, két párt alakult. Az egyik, a kisebb, hallani sem akar a kapituláczióról. Jelszava: „Védelem életre-halálra!” A vezetője: Thaly Zsigmond alezredes, erődítési parancsnok.

A másik nem riad vissza a hódolástól, de csak elfogadható becsületes föltételek mellett. Jeligéje: „Becsülettel kapitulálni, vagy elveszni!” Ennek a pártnak az élén maga a várparancsnok: Klapka áll.

Az értekezlet tehát rendkivül zajos, élénk. Hosszú vita indul meg; mindakét part előáll érveivel. Végre is szavazás dönt; a többség rálép az alku sikamlós ösvényére s a következő föltételeket fogadja el:

Komárom várának haditanácsa.

Azon föltételek, amelyek alatt Komárom vára a cs. kir. osztrák csapatoknak átadatik.

1. Amnestia a nemzet számára.

2. Általános kegyelem nemzetiségi különbség nélkül az összes magyar sereg számára, mely már letette a fegyvert és még leteendi, valamint haladéktalanul hazabocsájtása a hadifogságba jutott magyar katonáinknak.

3. A magyar kincstár által kibocsájtott papirpénz értékesítése.

4. A tartózkodási hely szabad megválasztása mindenkinek ugy bel-, mint külföldön; azok számára, kik, külföldre akarnak kivándorolni, a szükséges útlevelek kiállíttatása.

5. Komárom őrségének szabad elvonulása. Az elvonulás katonai díszszel történik.

6. A tiszteknek egy havi, a legénységnek 10 napi zsold bel- és külföldön egyaránt érvényes pénznemben.

7. A magántulajdont mindenki megtarthatja.

8. Ezen feltételek jóváhagyásának kézbesítése 8 nap alatt, tehát szeptember 8-ikáig.

9. Komárom városa és lakosai számára teljes feledés és semminemü politikai üldözés; továbbá a vár kormányzósága által kibocsájtott minden papirpénz beváltása.

10. Kártalanítása mindazoknak, a kik a komáromi várparancsnoksággal szerződést kötöttek.

Komárom, 1849. szeptember 1.

Klapka,
magyar tábornok.

Szillányi Péter alezredes, táborkari főnök e békepontokhoz még a következőket csatolja:

11. Ezen föladási feltételek ratificatiója ő felsége az osztrák császár által. Ezen föltételek teljes engedélyezése és megtartása mellett fogja csak magát ellenállás nélkül feladni Komárom vára a cs. kir. csapatoknak. Ellenkező esetben pedig ünnepélyesen kinyilatkoztatja a komáromi várőrség, hogy ezen megvíhatlan erősséget az utolsó emberig védeni fogja, s további egyezkedésbe nem bocsájtkozik többé. Azért ezen az átadást egyedül és kizárólag eszközlendő feltételek visszautasítása esetében Komárom jövőben minden parlamentairozástól kiméltessék meg.

Komárom vára haditanácsából, 1849. szept. 1.

Szillányi
alezredes, s a táborkar főnöke.

Klapka ezeket a föltételeket hosszabb levél kiséretében még aznap megküldi Csorich altábornagynak.

… „Az osztrák hadsereg sikerei, – irja a többek közt, – nem leptek meg bennünket. Azon pillanattól kezdve, midőn Görgei fegyverletételét megtudtuk, a nagy küzdelmet befejezettnek tekintettük. A követek, kiket Aradra küldtünk, hogy a dolgok állásáról megbizható hireket hozzanak, immár visszaérkeztek. A leirás, melyet nekünk az ottani viszonyokról adtak, mélyen megrendített minket és kiáltó ellentétben áll azon békebiztosításokkal, kibéküléssel és politikai kiegyezéssel, mely részint az ön hadiköveteitől, részint az ön főhadiszállásáról visszatért küldöttjeinktől hallani alkalmunk volt. A béke pálmája helyett, melynek a szerencsétlen ország számára meg kellett volna hoznia a rég várt nyugalmat: vérpadokat állítanak fel; a helyett, hogy a kibékülés szavait hirdetnék: haditörvényszéket tartanak és itéleteket hirdetnek ki; s a mi szegény testvéreinket, kik fegyvereiket letették, hogy a szerencsétlen országnak, ha mást nem, legalább igy megadják a békét, halálra itélik és kivégzik. Be fogja látni altábornagy úr, hogy ezek a hirek éppen nem alkalmasak a kedélyeket a vár átadására hajlandóbbá tenni. Mellékeljük a kapituláczió föltételeit, a melyek alapján Komárom vára késznek nyilatkozik alkudozásba bocsájtkozni. Ha ezek a fegyvernyugvás elteltéig elfogadtatnak, akkor Komárom kapui a cs. osztrák csapatok előtt meg fognak nyilni; ha nem: akkor tudni fogjuk mivel tartozunk katonai kötelességünknek és a nemzetnek, mely ezt a drága kincsét reánk bízta; s e szerint fogunk eljárni” …

A föltételeket Klapka miheztartás czéljából megküldi Pétervárad őrségének is. „Hazánk és becsületünk szent nevében felszólítom önöket, – irja nekik, – hogy alkudozásaikban ezen föltételek alapjára helyezkedjenek, különben pedig küzdjenek élet-halálra.”

Csakhogy későn. Mire a futár odajut, a hatalmas Pétervárad bástyafokán is császári zászló leng.

Időközben Haynautól ujabb felszólító levél érkezik:

Komáromvár parancsnokának, Klapka úrnak.

Pest, 1849. aug. 31.

Jóllehet nem kételkedem, hogy a Komáromból seregem táborába küldött két követnek saját meggyőződésén alapuló jelentései folytán, nemkülönben önhöz menesztett felhivásom következtében Komárom várának helyőrsége minden további szükségtelen ellentállást megszüntet, s magát a törvényes kormánynak alá fogja vetni, mindazonáltal önhöz intézett felhivásomat, parancsnok úr, a fegyver-nyugvás letelte előtt még egyszer ismétlem, hogy minden további vérontásnak, amennyire hatalmamban áll, eleje vétessék.

Ennélfogva ezen átirat vétele után helyőrségével együtt, késedelem nélkül feltétlenül adja meg magát a cs. kir. osztrák ostromló sereg parancsnokságának, s Komárom várát minden bennlevő hadiszerrel együtt, az ön jogos kormánya közegeinek szolgáltassa ki.

Nem mulaszthatom el önt komolyan óvni azon elhatározástól, hogy a várat a cs. orosz hadseregnek adja át, mert becsületszavammal kezeskedhetem önnek, hogy nemcsak a felkelők minden vezére, hanem a magukat megadó csapatok is, az összes hadikészlettel együtt, a cs. orosz hadsereg által azonnal az én kezembe fognak kiszolgáltatni, mint ez Görgey hadtestével és Arad várának helyőrségével történt.

Ilyen esetben, midőn a helyőrség meg akarná kísérleni, hogy magát a legitim kormánynak való meghódolás alól kivonja, ebből nemcsak hogy előny nem származnék önre nézve, hanem ezáltal még minden igényét a kíméletre eljátszaná, mert becsületszavamra ismétlem, hogy valamennyi felkelő, kik a cs. orosz csapatoknak adták meg magokat, ugy a vezetők, mint a csapatok, valamint az összes hadiszer, immár kezembe átszolgáltatott.

Önt illetőleg, parancsnok úr, még hozzá tehetem, hogy azon esetben, ha a vár az osztrák csapatoknak haladéktalanul átadatik, Ön saját személyét illetőleg a legnagyobb megnyugvással számíthat nagylelküségemre, egyébként is olyan ember levén, a ki ugy igéreteit, mint fenyegetéseit be szokta váltani.

Végül tudomására hozom, hogy Görgei Arthúr egy általam hozzá intézett levél szerint teljes bocsánatot nyert.

Haynau.

Haynau, mint látjuk, attól tart, hogy Komárom szintén az oroszok előtt fog meghódolni. Valamivel udvariasabb tehát, sőt még kegyelmet is igér Klapkának.

Ámde az őrségnek a válasza ujolag csak tagadó. „Mindaddig, amiglen szept. 1-jén küldött föltételeinkre érdemleges válasz nem adatik, semmiféle ujabb tárgyalásokba nem bocsájtkozunk.”

Erre az osztrákok szept. 2-ikán felmondják a fegyverszünetet. A seregvezér immár Nugent, ki tüntető zajjal fog az ostromöv megszorításához. De hát mindennek vajmi csekély a hatása. A várbeliek nagyon jól tudják, hogy Komáromot külső ellenség nem veheti meg.

Nugent látva, hogy ostromkészületeitől nem ijed meg az őrség, ármányhoz folyamodik. Szökésre csábítja katonáinkat. Az előőrsök közt százával eféle czédulái keringnek:

Őrnagyi parancs.

Minden szökött magyar katona az ő megjelenésével a császári hadseregtől minden bántás nélkül úti levéllel ellátva – kivevén ha az császári szolgálatba lépni kivánna, – hazájába visszabocsátandó.

Kelt Csepen, szept. 3. 1849.

Nugent,
hadiszernagy.

„Midőn ez a diplomácziai csel nem sikerült, – beszéli Klapka, – tovább mentek. Ezernyi proklamácziót küldtek a várba, többnyire szerencsétlen földmívesek által, kiket fenyegetésekkel kényszerítettek erre. Többen ezen szánalomraméltók közül elfogatván, elrettentő például, az árulók halálával lakoltak. Nugent e magyar, német és tótnyelvü kiáltványokban felhívta az őrséget, hogy azok, bajtársaikat követve, a várnak föltétlen feladását követeljék, s tisztjeiket, kiket csak rosz lelkiismeretük késztett törvényes királyuk elleni támadásra, az átadásra kényszerítsék. Mely diplomácziai kifejezésnek az az értelme, hogy tisztjeiket, ha azok a vár átadását megtagadnák, üssék agyon.”

S a becsempészett iratoknak, bármennyire vigyázók is, nem marad el a romboló hatása. Főleg a gyalogságból számos ujoncz megszökik; igy a 60-ik honvédzászlóaljból egyszerre huszonnyolcz közlegény.

Komolyabb alaku a Bocskay-huszárok zendülése. Pedig mind tőrülmetszett kún fiú. De hát megunták már a dicsőséget. Haza kivánkoznak.

– Szolgálati időnk letelt, bocsássanak el, – kiabálják.

S midőn kérelmük visszautasíttatik: az egyik század, – 74 ember, – a szó szoros értelmében fölmondja az engedelmességet.

Klapka, már csak példaadás okából is, a legszigorubb fenyítékhez kénytelen nyúlni. Törvényt ül, s a meghozott itélet alapján a huszárok közül hét, a szökevények sorából pedig nyolcz ember, szept. 4-ikén agyonlövetik.

Az itélet végrehajtását a sereggel a következő napiparancsban tudatja:

A tegnapi szomoru események következtében, melyek szerint a 60-ik zászlóaljból 28 szökevény közhonvéd, s 60 Bocskay-huszár, kik a haza jelen részes körülményeiben a további szolgálattételt erőszakosan megtagadni nem átallották, halálra itéltettek. A honvédek közül 8, a huszárok közül 7 golyó által kivégeztetett, a többiek némely könnyítő körülmények tekinteténél fogva, kegyelem utján a halál büntetésétől felmentettek.

Felhíva érzem magamat, a hadtest, zászlóaljak és önálló csapatok parancsnokságait ezennel komolyan felszólítani, miszerint a történt kivégzéseket tudomására juttatván a legénységnek, őket jelenlegi nagyszerü feladatunk komolyságáról felvilágosítva, bennök a haza iránti szeretetet, s ezzel kapcsolatban levő önfeláldozási készséget öregbíteni igyekezzenek; egyszersmind figyelmeztessék s komolyan intsék, hogy a tegnapi szomoru eseten okulva minden ellenszegüléstől s további megszökéstől óvakodjanak, ellenkező esetben kénytelen leszek a katonai szigoru törvény értelme szerint a vétkeseket büntetni.

Komárom, szept. 5. 1849.

Klapka, tábornok.

Az elrettentő példa hat, a fegyelem megszilárdul; s ez időtől fogva sem szökés, sem lázongás nem fordult elő.

Hanem a lovagias osztrák csak fondorkodik tovább. Azt hiszi, hogy azon esetre, ha a népszerü Klapka valamikép ártalmatlanná tétetik, a magárahagyatott őrséggel könnyen elbánhat. S bérenczet fogad, hogy férkőzzék Klapkához s tegye el láb alól. A gaz terv azonban nem sikerül. Az orgyilkost (Weiszberger a neve) a rendőrség elfogja, a hadbíróság pediglen kivégezteti.

… „Szeptember 10-ikén, – ugymond Klapka, – azt jelentették, hogy a városban egy idő óta gyanus külsejü ember bujkál, ki alkalmilag személyem és mindennapi dolgom után tudakozódik s akit elfogtak, mivel nem voltak meg a szükséges igazoló iratai. Elfogatása alkalmával azt kivánta, hogy elém vezettessék, mert négyszem közt nagyfontosságu leleplezéseket kell tennie nekem. Megparancsoltam, hogy vezessék elém. Sohasem láttam utálatosabb akasztófavirágot: félszemü, lelógó ajku, ragyásképü ember volt. Fejérhegyesi-nek (Weiszenberger) s amerikainak vallotta magát. Nyers kérdéseimre zavarba jött, végre körülnézett a szobában s megkért, távolítanám el a szolgálattevő tisztet, hogy fontos közléseit megkezdhesse. Vallomása szerint Kossuthhoz igyekezett, de mivel már nem találta Orsován, visszafordult, s azzal a szándékkal jött Komáromba, hogy a Kossuthnak szánt titkot reám bizza. Mivel további kérdéseimre nem akart beszélni s fokozódó zavara mindig gyanusabb lett, gonosz szándékai felől nem lehetett többé kétségem; őrizet alá vétettem tehát s megmotoztattam. Egy kopott tőrt találtak nála, mely más alkalmakkor már tehetett szolgálatot, aztán ruhájába varrva több papírt, köztük egy útlevelet, mely egyszersmind menlevél is volt a Haynau főhadiszállásáról, gr. Hoyos ezredes aláirásával ellátva, melyben minden cs. k. hatóság felhivatik Fejérhegyesit hivatalosan támogatni, mivel az illető Kossuth kézrekerítésére van kiküldve. Mivel világos volt, hogy ezt az embert Kossuth meggyilkolására bérelték fel: átadtam a rögtönitélő bíróságnak, mely rövid kihallgatás után halálra itélte s még aznap (szept. 10-ikén) agyonlövette. Csak az utolsó uton, mikor a kegyelem minden reményét elveszté, vett rajta a megbánás erőt s az őt kisérő lelkésznek bevallotta, hogy engemet meggyilkolni szándékozott” …

Ilyen förtelmes, még a hadviseléskor is szokatlan eszközökkel dolgozott ellenünk a bécsi kéz.

Az ostromlósereghez szept. 11-ikén jött meg a hír Pétervárad és Munkács elestéről. Nugent, persze, rögtön tudatja ezt a várőrséggel. A hírmondó tiszt egyszersmind Haynau következő levelét kézbesíti Klapkának:

A magyarországi cs. kir. katonai főparancsnoktól.

A vár és sereg parancsnoksághoz

Komáromban.

Pétervárad vára f. hó 7-ikén föltétlenül meghódolt, s azt a cs. kir. sereg megszállta.

Tudósítván erről a vár és a seregparancsnokságot, ezennel ismételten felhivom a várparancsnokságot és Komárom őrségét, hogy hasonlókép tegyen. Ellenkező esetben az egész várőrség kivétel nélkül, hosszabb és haszontalan ellenszegülést követő, kimaradhatlanul várható, s jól megfontolandó szomoru következményeket magának tulajdonítsa.

Haynau.

Klapka e felszólító levélre a haditanács megbízásából ilykép válaszol:

A tegnap ideérkezett fölhivásra, amely a vár föltétlen megadását kivánja, van szerencsém válaszolni:

Komárom határozottan el van tökélve, hogy inkább az utolsó emberig küzd, mintsem magát tisztességes egyezkedés nélkül kegyelemre megadja.

A komáromi várban tartott haditanácsból, 1849. szept. 12-ikén.

Klapka

magyar tábornok.

A Pétervárad bukásáról szóló hír megdöbbentő hatást teszen Klapkára. Tehát az utolsó reménysugár is eltünt. Magában, egyedül áll. Senkire sem támaszkodhatik többé. Irtózatos helyzet. Ám ezekután teljesíti-e az elbizakodott győző kivánságaikat? Nem volna-e jobb, ha sorsuk külön választatnék a nemzet ügyétől? Nem volna-e czélravezetőbb, ha egyetemes óhajaikkal a trónhoz fordulnának? Igy talán még elérhetnének valamit.

S szept. 14-ikén estefelé összehívja a haditanácsot. Klapka rendkívül komoly. Szép, férfias arczán sápasztó gond. Látszik, hogy valami fontos közlendője van. S csakugyán. Mihelyt megnyilik az értekezlet, Klapka feláll és lassu, búskomor hangon beszélni kezd:

– Uraim! A folyó hó 1-jén tartott haditanácsban megállapítottuk és megszabtuk azokat a föltételeket, melyek mellett legjobb lelkiismeretünk szerint magunkat megadni véltük. Megvallom, hogy én, jóllehet sokan átengedték magokat annak a vérmes reménynek, hogy feltételeinket ellenmondás nélkül el fogják fogadni, mindig kételkedtem benne. Amint látjuk, nem csalódtam. Báró Haynau f. hó 11-ikén ujólag felszólított, hogy adjuk át a várat kegyelemre. Ez volt az egyedüli válasz, melyet az általunk megállapított föltételekre kaptunk. Uraim, önök tudják, hogy ezen feltételek fogalmazásánál először az országra, szegény szerencsétlen hazánkra gondoltunk. A négy első pont őt illeti. Megvagyok győződve, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, örömest elállnánk a többitől, ha ezzel az első négy pont elfogadását biztosítani tudnók …

– Ugyvan! Szivesen! Ezer örömmel! – kiáltják minden oldalról.

– Sajnos, – folytatja a várparancsnok emelkedettebb hangon nem igy áll a dolog. Ellenkezőleg majdnem bizton számíthatunk arra, hogy az utolsó hat pontot mind, az első négyet soha sem fogadják el. Sokat követelünk, oly dolgokat követelünk, melyeket a győző talán kegyelemképen megadhatna, de a melyekről föltételképen tudni sem akar. Ausztria és Oroszország szövetséges hatalma legyőzött bennünket, visszafoglalta az országot. Ausztria megint uralkodik Magyarországon. Honvédsereg nincs többé, minden megadta magát; egyedül csak mi állunk még itt, eddig le nem győzve. Hihetik-e önök, hogy olyan dolgokat, melyeket a le nem győzött országtól megtagadott, most a legyőzöttnek meg fog adni? Hihetik-e önök, hogy Ausztria, mely Magyarországon elfojtotta a forradalmat, Komárom előtt visszaretten és engedményekre hagyja magát kényszeríteni, melyeket később kegyelemképen az országnak adhat? Soha, uraim! Ellenkezőleg, ha vonakodásunk mellett maradunk, minden eszközt fel fog használni, hogy Komárom birtokába jusson. Ausztria ezzel önmagának, fegyverei becsületének tartozik …

– Igaz! De nem félünk tőle! – szól közbe Thaly Zsigmond.

A parancsnok a közbekiáltóra tekint, s aztán az ő csodálatos fölényével ekkép végzi nagyhatásu beszédjét:

– Azért, uraim, tovább egy pillanatig sem szabad remélnünk, hogy ezen első négy pontot teljesíteni fogják. Uraim, ha ez sok, amit Ausztriától követelünk, akkor az, amit én most önöktől követelek, még ennél is több, sokkal több. De én tudom kihez beszélek. Férfiakhoz beszélek, kik hazájukat mindenek fölött szeretik, kiknek hazájuk java szorosan szivükön fekszik. Szóval, uraim, ha nem harczolhatunk többé hazánkért, még kérhetünk érte. Ne rettenjenek vissza e szótól. Szegény hazánk meggörnyedt az utolsó csapások alatt, senki sincs aki egy szót is szólhatna érdekében. Egyedül mi vagyunk még itt, egy szétzúzott egésznek erőteljes része; nekünk jutott osztályrészül, legyőzőnk trónjához közeledni s annak zsámolya előtt szegény szerencsétlen hazánkért könyörögni. Mutassuk meg uraim, hogy nagyok vagyunk, tegyük magunkat túl a kicsinyes előitéleteken, hazánk legyen reánk nézve legmagasabb czélunk; kérni fogunk érette, mert harczolni már nem harczolhatunk. Uraim, inditványozom, hagyjuk el a szabott föltételek négy pontját, s kérelem alakjában terjeszszük Ausztria császárja elé. Kiméljenek meg attól a fájdalomtól, melyet az okozna, ha önökben is csalódnám, s kiáltsák velem együtt mindnyájan: Mindent a hazáért!

A beszéd oly megkapó, hogy az egész gyülekezet „éljen”-zésben tör ki, s egyszívvel kiáltják:

– Mindent a hazáért! Éljen Klapka!

Ehhez képest a haditanács kimondja, hogy a kapituláczió pontjai kétrészre osztandók. Ez a négy pont kérelem gyanánt terjesztessék a császárhoz:

1. Amnesztia a nemzet számára.

2. Általános kegyelem nemzetiségi különbség nélkül az összes magyar sereg számára, mely már letette a fegyvert, s még leteendi; valamint haladéktalan hazabocsájtása a hadifogságba jutott magyar katonáknak.

3. A magyar kincstár által kibocsájtott papirpénz értékesítése.

4. A tartózkodási hely szabad megválasztása mindenkinek, úgy bel- mint külföldön. Azok számára, kik külföldre akarnak kivándorolni, a szükséges útlevelek kiállítása.

A többi pontokra nézve pedig indittassék meg Nugenttel külön a tárgyalás.

A kérvényt még aznap megszerkesztik, s Klapka a következő sorok kiséretében küldi meg azt Nugentnek:

… Mellékelve a komáromi helyőrségnek egy ő felsége Ausztria császárjához intézett kérvényét van szerencsém excellencziádnak megküldeni.

Ez a kérvény a megszabott feltételekben felsorolt első négy pont engedélyezése iránti kérelmet tartalmazza, melyet mi császár ő felségének bizva előterjeszteni bátorkodunk.

Mivel pedig ez a négy pont, melyet szerencsétlen hazánk nevében ő felsége a császár kegyelmére bizunk, elesik, a helyőrség nevében késznek nyilatkozom, a többi pont alapján, melyet csak katonai szempontból mint katonák és becsületes emberek szabtunk, részletes tárgyalásba bocsájtkozni …

Végül értesiti, hogy az összes osztrák hadifoglyokat szabadon bocsájtotta.

Ámde a szép egyetértésnek, mely a haditanácsban nyilvánult, csakhamar végeszakad. A tisztikar egyrésze zúg, béketelenkedik s árulásról kezd beszélni. Az izgatottság perczről-perczre nő. Maga a város, amelyben több mint hatvanezer ember szorong, megzavart hangyabolyhoz hasonlit. A bomlás jelei mindenfelé.

„A fegyverszünet lefolyása után – beszéli egy szemtanu – Komárom meg volt érve az átadásnak. A vár tömve menekültekkel; élelmiszer pedig immár alig három hónapra. S miután a kormány megugrott, s az ország pénztára Duschek pénzügyminiszter gazsága következtében az osztrákok kezeibe esett: pénzt sem kaphattunk többé. S hogy a csapatokat fizetni lehessen, a polgári kormányzó Ujházy László, egy uj bankóprést kényszerült csináltatni.”

A tüzértisztek, a mozgékony Krivácsi József ezredes összehivására, külön értekezleteket tartanak. Im, egy jellemző részlet aug. 19-iki gyülésökről:

Krivácsi ezredes: Ha a feladás becsületünket s fegyvereink becsületét sértené: semmi esetre se egyezném bele; de Klapka tábornok úr sem, aki ünnepélyesen kijelenté, hogy fejét teszi reá, miszerint becstelen egyesség nem fog köttetni.

Többen: Nincs most ideje az alkudozásoknak, a kapituláczióval annál kevésbbé!

Lapinszki százados és ütegparancsnok: Becsületes kapituláczió! Hát van becsületes kapituláczió? Hiszen a katonának örök szégyene a magamegadás. Vagy ki kell vivnia a miért küzd, vagy makacsul meghalnia. Hányszor néztünk a halál szemébe, s most itt, ily biztos helyen ne tudnók becsülettel fenntartani magunkat?! Nagy szégyen, gyalázat volna ez reánk nézve!

Krivácsi: De uraim, mit nyerünk azzal, ha mi utolsó emberig itt tartjuk magunkat? Több hasznot teszünk a hazának, ha életben maradunk, mert hogy e hon igy nem marad, szent hitem. Két-három év mulva feltámad, s ekkor ha a dolgok élére állunk, helyrehozhatjuk, mit most szorult helyzetünknél fogva tenni kénytelenek vagyunk.

Lapinszky: Azt is beszélik, hogy az osztrákok mindent el fognak követni, hogy a magyar nemzet mentől hamarább kiengesztelődjék. Istenem! Mi az az absolut hatalom?! A folytonos ármányok, hitszegések bűnös szelleme, mely hatalmi-rendszer csak azért igér valamit, hogy legyen mit megszegnie. Ennek bókoljunk mi most? Egy ilyen nemzet, mely hasonló erővel működik roppant ereje ellen, egy ilyen nemzet, mint a magyar, adja meg magát neki? Hallatlan gyávaság!

Krivácsi: Igen, de írásban fogja szótartását megigérni s alá fogja írni császáruk: Ferencz-József, aztán Nugent az osztrák és Grabbe az orosz tábornok.

Többen: Ismerjük az utóbbiakat!

Barla tüzérfőhadnagy: Én Komáromot magát nem adom egész Ausztriáért, mert Komárom maga többet ér Ausztriánál. Ez magyar hazánkban az a szirt, melyen a zsarnokság hatalma még megtörhet s a szabadság hajósai kiköthetnek. Én erősen hiszem, hogy Kossuth és Bem élnek. S ez a két ember, ha tudják, hogy Komárom áll, teremtenek rövid idő alatt sereget.

Rosty tüzértiszt: Hát kérem tény, hogy azokban a kapituláczionális pontokban a hazáról a legkevesebb sincs s csak a magunk bőrére alkudozunk. S ez szégyen!

Krivácsi: Köszönjük meg ilyen állapotban, ha ezt is elfogadják.

Többen: Ha nem fogadják el, hát küzdeni fogunk tovább! …

Ilyen volt a hangulat a tüzértisztek közt.

Thaly Zsigmond várerődítési parancsnok, egy példátlanul szivós s a rajongásig honszerető ember, tovább megy és formaszerü összeesküvést sző Klapka ellen. Az összeesküvés szétágazó, s benyúlik a honvédcsapatok közé is. Az a tervük, hogy az ingadozó Klapkát elmozdítják helyéről, s aztán a Csallóközre támaszkodva, a végsőig folytatják a harczot. De a titok kipattan, s Thaly fogságba kerül.

A „Komáromi Lapok”-ban egy szemtanu, megemlékezvén a dologról, a többek közt a következő érdekes részletet mondja el:

„Egyik tiszti tanácskozásban, midőn már mind lemondtak a reményről, hogy a haza ügyének bukása Komárom várából feltartóztatható legyen: felállott Thaly és a Csallóköznek köztársasággá való proklamálását javasolta, hol megvetve lábát a nemzeti önvédelem, még küzdhet tovább s talán diadalt is arat. Ábrándos gondolat volt; de tiszteletet követelő tanujele a hazaszerető lélek elszántságának és a katona megalkuvást nem ismerő bátorságának.”

De viszont voltak olyanok is, még pedig nagy számmal, akik mindent elkövettek, hogy a vár, ha mindjárt kegyelemre is, föladassék.

Eközben Komárom és az osztrák főhadiszállás közt mind sűrűbb az érintkezés. Hadikövetek jönnek-mennek. Foly az alku, közeleg dicső szabadságharczunk zárójelenete.

Az izgalmas napok kimagaslóbb eseményei ezek:

Szeptember 19.

Nugent értesíti Klapkát, hogy az alkudozásra vonatkozó legfelsőbb utasítás immár megjött. Eszerint a tárgyalásoknál a politikai kérdések mellőzendők. Kegyelemben részesül az egész őrség, kivéve azokat a tiszteket, akik a császári seregből léptek át a honvédséghez. Ezek kettő közül választhatnak: vagy a haditörvényszék itéletének vetik magokat alá, vagy számüzetnek a birodalom területéről.

A hadikövet Kiss Ernő egy levelét is átadja Klapkának.

… „Sorsunk, – irja Kiss az ő becsületes könnyenhivőségében, – egyedül Komárom gyors átadásától függ, s helyzetünk addig nem fog javulni, mig az ellentállás tart. A komáromi harcz csakis a környék elpusztitását vonja maga után s az országra abból semmiféle haszon nem háramlik többé. Kérve-kérlek tehát, hogy azzal az önmegtagadással, melyet én s szenvedő társaim, kiknek nevében is könyörgök, tettük, hajolj meg te is a megmásíthatlan végzet előtt s szüntesd meg a harczot” …

A levél megrázó hatást tesz Klapkára. Könnyez, mikor elolvassa.

Szeptember 20.

Klapka az ugynevezett nagy-haditanács elé terjeszti Nugentnek ezt az ujabb megkérését. A haditanács hosszú, izgalmas vita után kijelenti, hogy igenis hajlandó alkudozásokba ereszkedni, de csakis közlött feltételeiknek az alapján.

Az alkudozások vitelére tizenegytagu bizottságot választanak, A bizottság elnökei: Kászonyi József és gróf Eszterházy Pál ezredesek.

A bizottság még aznap elutazik Komáromból, s fölkeresi Nugent altábornagyot.

Szeptember 21.

A küldöttség eredménytelenül járt. Nugent nem akar tágítani. Ujabb haditanács, amely alkalommal Klapka ünnepélyes hangon igy szól;

– Esküszöm a mindenható Istenre, hogy mi az utolsó haditanácsban kimondott elveinkhez hívek maradunk, s mint magyarok és katonák a várat az utolsó emberig védelmezni fogjuk!

Ebben az értelemben nyilatkozik a haditanács is.

Az ingó bizalom megszilárdul. Este a polgárság Klapkának fáklyás-zenét ad.

Nugent ujólag ír Klapkának;

„Becsületszavammal kezeskedem, – igy csalogatja, – hogy a vár átadása esetén nemcsak élete biztosíttatik, hanem tetemes nyugdíjat is kap, amelyből külföldön gondtalanul megélhet.”

Klapka felháborodással utasítja vissza ezt az ocsmány ajánlatot.

Szeptember 22.

A városban rettentő a drágaság. Egy pohár kávé 4–5 frt, egy sovány ürü 15–20 frt, egy font disznózsír 10–12 frt, egy pár lúd 30–40 frt. stb.

Az Ujházy-féle kényszerbankókat a közönség immár alig akarja elfogadni.

A rendőrség, hogy a kufár zsarolókat megfékezze, a legszigorúbb rendszabályokhoz folyamodik, de vajmi csekély sikerrel.

Szeptember 23.

A várba két magasállásu osztrák táborkövet jön: az egyik Hartmann ezredes, a császár szárnysegédje, a másik Jungbauer alezredes táborkari főnök. Hartmann igen bőbeszédü. Ő volt az, – ugymond, – aki a magyar nemzet egyetemére vonatkozó békepontokat a császár ő felségének átnyujtá. S mondhatja, hogy az ifju császár kegyes jóakarattal viseltetik a szerencsétlen ország iránt. Semmiféle végleges határozatot nem hozott még, ámde ugy az ország, mint a honvédfoglyok sorsa felől a legjobb remény táplálható. Megemlíti, hogy Nugentnek is hozott friss utasitásokat. S ámbátor az őrségnek minden kivánsága nem teljesíthető, reméli, hogy az egyességet kölcsönös engedékenységgel végre mégis csak megköthetik.

A szárnysegéd biztatásai jó hatást tesznek az őrségre, s a megalkuváshoz való hajlam növekszik.

Pétervárad meghódolásának a hirét még mindig gyanakodással fogadja a honvédsereg. Hátha nem igaz, hátha merő cselfogásból gondolták ki. A várkormány tehát két megbízható tisztet küld Péterváradra. A két megbizott: Barla és Sebő Antal, hajón utazik el.

Csorich személyesen óhajt Klapkával beszélni. Találkozót kér tehát. Összejövén, ugymond, talán könnyebben megegyezhetnek. Klapka a következőleg válaszol:

Excellencziádnak a velem való személyes megbeszélés tárgyában nyilvánított kivánságának eleget téve, van szerencsém tudatni, hogy holnap délelőtt 10 órakor az ácsi úton, a mindkét részről felállított előőrsök közt 20 törzs- és főtiszt kiséretében Excellencziádat elvárni szerencsém leend.

Egy század lovasságot fogok a legvégső előőrsöknél felállítva hagyni.

Szept. 23.

Klapka.

Szeptember 24.

A találkozás az ácsi úton megtörténik. Midőn Csorich közeleg, Klapka eléje nyargal s a két tábornok, kik oly sokszor állottak egymással szemközt, most barátságosan kezet szorít.

Beszélgetésök közben mindakét kiséret tisztjei összeelegyednek, s többen találkoznak, kik ezelőtt ugyanazon zászló alatt szolgáltak. Csorich hosszasan tanácskozik Klapkával, próbálja meggyőzni, ám eredménytelenül. Klapka hű marad föltételeihez.

Már délre jár az idő, mikor kölcsönös üdvözléssel elválnak egymástól.

Szeptember 25.

A várban megint nagy az elégedetlenség. A tisztikar pártokra oszoltan forrong, czivódik. Klapkát többfelől ostromolják, hogy vessen véget a kétségbeejtő bizonytalan helyzetnek, s ha csak lehetséges, egyezkedjék.

Szeptember 26.

Csorich virradatkor támadást intéz Ó-Szőny ellen. A köd nagy, ágyú nem használható. Az ellenség rövid ideig tartó puskatűz után visszavonul. A támadásnak semmi komoly jelentősége, inkább csak ijesztgetés.

Délben Haynau Ácsra érkezik, s átveszi az ostromsereg vezetését. Jövetele a béketárgyalásokkal van összefüggésben. Személyesen akar közbenjárni. S mihelyt megérkezik, a következő levelet intézi Klapkához:

A komáromi vár- és csapatparancsnoksághoz.

Ácsi főhadiszállás, 1849. szept. 26, d. u. 1/4 4 órakor.

Éppen most érkeztem ide, s átvettem a vár körülzárolásának közvetlen vezetését.

Erről azért értesítem a vár- és csapatparancsnokságot, mert szükségesnek látom személyes érintkezés és megbeszélés által a vár- és csapatparancsnoksággal a vár átadása végett folyamatban levő tárgyalásokat befejezni.

Ezen megbeszélés végett magam fogok megjelenni, s felhivom a vár- és csapatparancsnok urat, hogy szintén személyesen jelenjék meg, s mindazon vezetőket és főnököket magával hozza, kik az átadást leghevesebben ellenzik, vagy akiknek a jelenlétét a vár- és a csapatparancsnokság kivánatosnak tartaná, hogy az egész tényállás körülményesen megvitatható és végleges határozat hozható legyen.

A hely megválasztását a váron kivül illő távolságra, például Puszta-Csémen, vagy Herkályon, avagy a várparancsnokság által bármely más alkalmasnak látszó helyen, a várparancsnokságra bizom.

Födözetül egy félszázad huszár hozható, én is hasonló lovascsapatot fogok magammal hozni.

Különben az, hogy felhivásom alapjául semmiféle más, az igazi katonai becsülettel ellenkező szándék nem szolgál, talán nem szorul magyarázatra.

Haynau, táborszernagy.

S ezzel fordulóponthoz jut Komárom sorsa. A végzet, mint a prédaleső sas, közvetlenül feje fölött lebeg, hogy lecsapjon.

Haynau levele lényegesen különböz eddigi förmedvényeitől. Szokatlanul leereszkedő és udvarias. Ebből is látszik, mennyire érdekében áll, hogy Komárom, szabadságharczunk ez az utolsó menedékhelye, mielőbb leszereltessék. Ám ez esetben Haynau, – igy okoskodik az őrség, – bizonyára hajlandó engedményekre. Jó lesz tehát vele szóba ereszkedni.

Klapka kedvtelen, beteges. Az idegbontó huzavona, a sok cselszövény testileg-lelkileg kimeríté. Átadja a Haynau levelét a haditanácsnak s kijelenti, hogy ő semmiféle alkudozásokban többé részt nemvesz; ha a tisztikar egyezkedni óhajt, ott a tizenegytagu bizottság, lépjen az érintkezésbe Haynau báróval. Ő nem mozdul ki a várból.

S a haditanács legott maga cselekszik. Ir Haynaunak, hogy az őrség álláspontja változatlan: hajlandó az egyezkedésre, ám csakis a szept. 14-iki békepontok figyelembe vételével. A tárgyalás megujításához egyébiránt szivesen hozzájárul s bizottságot küld ki. A találkozó: szept. 27-én d. e. 10 órakor, Puszta-Herkály.

S másnap reggel a bizottság csakugyan kimegy a herkályi pusztára. Rövid időn megjelenik az osztrák bizottság is; vezetőjük: Susan tábornok, a Haynau szárnysegédje. Kölcsönös bemutatkozás, s hozzáfognak a tárgyaláshoz. Minden egyes pont körül hosszabb eszmecsere fejlik. Susan tábornoknak különösen a honvédséghez átlépett osztrák tisztekre vásik a foga. Az Ujházy-féle kényszer-bankók beváltása ellen is kifogásokat tesz. De az őrség kívánságai csekély módosítással végre mégis csak teljesülnek, s déltájt a következő egyesség köttetik:

Egyesség

Komárom vár megadására a következő feltételek mellett:

1. Az őrség szabad elvonulása fegyver nélkül. A tisztek azonban megtartják kardjaikat.

Azoknak a tiszteknek, kik előbb a cs. kir. seregben szolgáltak, külföldre utlevél adatik; azok, kik utlevelet nem kérnek, szabadon hazatérhetnek, kivéve azokat, kik a haditörvényszék előtt önként jelentkeznek.

A honvédtiszteknek, kik előbb a császári seregben nem szolgáltak, a hazájokban való szabad tartózkodás minden bántalom nélkül biztosíttatik.

A cs. kir. ezredek legénysége közbocsánatot kap, s azok az egyének is, kik időközben tisztségre emelkedtek, hasonlókép szabadon bocsájtatnak s további üldözésnek kitéve nem lesznek.

2. Külföldre szóló útlevél mindazoknak, kik 30 nap alatt jelentkeznek, adatni fog.

3. A tiszteknek egy havi dij, a legénységnek tíz zsold adatik osztrák bankjegyekben, a cs. kir. szabályszerü hadi illetmény szerint.

4. A várőrségnek, a különféle hadi pénztári-utalványokkal tett kötelezettségei kiegyenlítésére 500.000 pengő forint fizettetik osztrák bankjegyekben.

5. A várban levő bénult és beteg harczosok ellátása biztosíttatik.

6. Ingó s ingatlan magán vagyonát mindenki megtarthatja.

7. A fegyverletétel ideje, helye és módja utólagosan fog megállapíttatni.

8. Mindakét részről minden további ellenségeskedés megszüntettetik.

9. A vár a hadiszokásoknak megfelelőleg és a mindakét részről történő hitelesítés után adatik át.

Kelt a Herkály-pusztán, szept. 27. 1849.

Takács százados,

Gasparitz százados,

Mednyánszky alezredes,

Rutkay alezredes,

Prágay alezredes,

Gróf Zichy Ottó ezredes,

Susan s. k.

Gróf Eszterházy Pál ezredes,

Janik János ezredes,

Szabó Zsigmond ezredes,

Kászonyi József ezredes,

Asserman Ferencz várparancsnok,

Záradék.

A vár tényleges átadása csak a Péterváradra menesztett küldöttség visszaérkezése után, s nem előbb történhetik meg.

Az egyességet hitelesitőleg még aznap aláirta Haynau is, Klapka is.

A következő napon vegyes bizottság alakul, amely a zsold és havidíj kifizetése, az Ujházy-féle pénzjegyek beváltása s a mentőlevelek kiállítása körül szorgoskodik.

Időközben Komárom átadására vonatkozólag is megkötik a szerződést. Ez az okmány igy szól:

Komárom várának átadására vonatkozó egyesség.

Az alábbi pontozatok azon feltevésen alapulnak, hogy a Péterváradra indított küldöttség október 1-re visszatér és hogy a zsold és fizetések kiadására és a helyőrség által hadipénztári utalványokban vállalt különféle kötelezettségek kiegyenlítésére szükséges pénzek készen fognak tartatni.

Első nap.

Az átadás 1849 október 2-án kezdődik; d. e. 10 órakor az elsánczolt tábort és a Duna-hídfőt elhagyják a csapatok és pedig a gyalogság a puskákat, zászlókat és felszerelést, beleértve a lőszer-tartót lőszerrel, általvetőt és borjut letéve, a lovasság leszállva a lóról s a kardot és karabint a hátulsó kápára akasztva, megjegyezvén, hogy a lovasság mindaddig a lovak mellett marad, mig egy cs. kir. lovasosztály az átvétel végett meg nem jelenik. Erre a cs. kir. csapatok, melyek eddig a sánczokon kívül 1000 lépésnyi távolságban álltak, az erődített tábor és Duna-hídfő megszállására bevonulnak.

Az erődített táborban és a hídfőn álló hadállási lövegek, minden készletben levő lőszerrel és szerszámmal együtt a védművek közt maradnak és ott vétetnek át. Az elsánczolt tábor és a hídfő őrsége ezen a napon a következő lesz: 13 zászlóalj gyalogság, 2 század vadász, 9 század lovas, 7 befogott tábori üteg, minden üteg 6 ágyúval és lőszer-kocsikkal és pedig: 3 hatfontos gyalog-üteg, 1 hatfontos lovasüteg, 1 taraczk-üteg, 1 tizenkétfontos üteg és 1 háromfontos. A tüzérségi fogatok átvételével szintén egy cs. kir. lovas-osztály fog megbizatni. Az erődített táborban és a hídfőn felállított katonaság közvetlenül a fegyverletétel és a lovak átvétele stb. megtörténtével, a zsold és védlevél kiadása után, elhagyja a vár környékét és pedig az igmándi, tatai utakon, részben a Dunán lefelé gőzhajón. Különben magában értetődik, hogy valamennyi tiszt málhájával együtt a közkatonákkal egyidejüleg vonul el és csak azok maradnak vissza, kik külföldre szóló útlevélért folyamodtak; ennélfogva a cs. kir. térparancsnokságnál a helyi tartózkodásra engedélyért jelentkezni tartoznak. A legénység azon része, mely a cs. kir. szolgálatba kiván lépni, az elvonulás előtt jelentse magát és a 10 napi zsoldon kívül még foglalót is kap, ha a szolgálatra alkalmasnak találtatik. A legénység felügyeletével a menet közben helyőrségi tisztek bizatnak meg, kik illető megyéikbe kísérik őket. A zsold- és védlevelek kiosztásának lehető gyorsítása végett megállapíttatik, hogy minden 2 zászlóalj, lovasszázad és üteg számára egy cs. kir. tiszt fog kijelöltetni, ki mindezt helyben az illető alosztály-parancsnoknak közvetlen kiosztás végett kézbesíti és közbenjár. A zsold és fizetések kiszámításának és nevek beigtatásának a védlevélbe a névlajstromok alapján a cs. kir. hadbiztossal egyetértve már előbb szabályozva kell lennie. Az erődített tábor és a hídfő megszállása után a jobbpart felől mind a két hídnál a cs. kir. csapatok részéről őrség állíttatik fel, mely mindenkinek, ki igazolványnyal ellátva nincs, megtagadja az átkelést; ugyanez történik a helyőrség részéről a balparton.

Második nap.

Oktober 3-án az ó és uj várnak, valamint a Duna-szigetnek átadása minden benne levő fegyverkészlettel, ágyúkkal, lő- és élelmiszerekkel, s általában minden katonai teleppel együtt fog megtörténni. – A fegyverletétel, a zsold és védlevelek kiadására nézve ugyanazon határozatok irányadók, melyek az előbbi napon megállapíttattak. A fent említett védművek őrsége a következő lesz: 7 zászlóalj gyalogság, azután tüzőrség és más, a különböző telepeken állomásozó legénység, mely az alsó Dunahidon át a Duna jobb partján fog elvonulni. Közvetlenül a helyőrségi csapatok elvonulása után az ó és uj várat, valamint a Duna-szigetet megszállják a cs. kir. csapatok, és ugy a glacisen, mint a hidaknál őrök állíttatnak fel azon utasítással, hogy senkit se bocsássanak át menlevél nélkül.

Harmadik nap.

Október 4-ikén a Vágvonal, Nádorvonal védmüvei az Apália-sziget és a városban levő kincstári épületek átadása fog megtörténni, minden fegyverkészlettel, ágyúkkal, lőszerrel, felszereléssel, élelmiszerekkel és katonai telepekkel együtt. A fentnevezett védműnek őrsége, mely áll: 7 zászlóalj gyalogságból, 6 század lovasságból, egy 6 fontos és egy 3 fontos gyalogütegből fogattal együtt, a czigány-mezőn ugyanazon módozatok mellett fogja a fegyvert letenni, mint a milyenek az első napra megállapíttattak, azután a pozsonyi kapun át részben a Csallóközön keresztül, részben a keszegfalvi hidon át, részben pedig a Czonczon levő hidon keresztül hazájokba vonulnak. – Ugyanaz nap a szállító házban levő legénység is fölállíttatik a czigánymezőn és a többiekkel együtt elbocsáttatik. A főkórházban, nádorvonalon, benedekrendi zárdában és a ref. collegiumban fekvő betegek consignatioval átvétetnek és kezelésük végett egyelőre az ott levő orvosi személyzet visszamarad. A beteg és sebesült tisztekről a térparancsnokság által haladéktalanul névsor állítandó össze, mely Bayersfeld cs. kir. hadbiztosnak kézbesítendő, hogy fölgyógyulásuk után ugyanolyan elbánás alá essenek, mint a várőrség többi tisztjei.

Végül abban történt megállapodás, hogy mindazon tisztek és hivatalnokok, kiknél elszámolás kötelezettségei mellett bármi néven nevezendő kincstári tárgy és készlet van, mindaddig itt maradnak, mig a teljes átadás meg nem történt. Jelen egyezmény két példányban aláirva, 24 óra alatt hitelesítendő és kölcsönösen kicserélendő.

Komárom, 1849. okt. 1-én.

Szillányi alezredes, a komáromi vár vezérkari főnöke.

Jungbauer alezredes, az ostromlósereg vezérkari főnöke.

Helybenhagyatik:

Gróf Nobili cs. kir. altábornagy.

Klapka tábornok.

S mig igyen foly az alku, a város egyre komorabb. Az emberek lecsüggesztett fővel járnak-kelnek. Szorongó bánat majd mindegyik arczon. A hatalmas erősség, annyi pezsgő élet s babérfakasztó harczikedv tanyája, csöndes mint egy sirbolt.

„Szomorúság mindenfelé, – irja Hamary Dániel naplójegyzeteiben. – A megyeház termében gyűlés volt; azok, kik kivándorolni akarnak, értekeztek egymás közt. Ausztrália, Észak-Amerika, Svájcz – a hová menni szeretnének … A tüzéraltisztek elkeseredésükben ágyuikat sütögetik … Többekkel találkozva lesujtó érzelmek közt beszélgetünk. „Nem sokára!” volt reményünk szava egymáshoz; hittük, hogy nem sokára ismét lesz „föltámadás.” A kávéházakban katonaőrök, kettős felvigyázat. Az osztrák bizottmányi tisztek négylovas kocsikon járnak ki-be; a nép átka kiséri nyomaikat, elnyomott keserü sóhajok röppennek utánok.”

A „Komáromi Lapok”, amely mindekkoráig oly derekasan kitartott, szintén elcsügged, s szept. 29-ikén, a pákozdi csata évfordulóján bús lemondással a következőképen ir:

Imádkozzatok a halottakért!

Ma nagy, véres emlékezetű napot ülünk.

Évnapját a Pákozd alatt vívott első csatának, mely a habsburgi dynastia iránt háromszáz éven át páratlan hűséggel viseltetett magyar nemzet és a császári seregek közt folyt le.

Istenem! mit nem képes a felbőszített kedély tenni, ha csak szenvedély árja boritja el. Mily gyorsan üté ki helyéből a legszentebb pietást az iszonyatos bosszú.

Ezóta egy év, egy sulyos, véres év gördült az enyészet ölébe. S a kölönbség az 1849-iki és 1848-iki szept. 29-ike között? Iszonyu.

Most egy éve felriasztva csendes nyugalmából e nemzet megragadta a véres zászlót, vívni kész hazájáért életre-halálra.

Ma, megmosta véres kezét, megragadja az átnyujtott fehér zászlót, mint a kötendő béke jelképét, s seregének utolsó maradéka átadja Komáromot, a legnagyobb kincset, mint jegygyürüjét az uralkodóházzal kötendő folytatólagos házasságnak, melyet a nem kedvező sors, s a kölcsönös félreértések már-már szét akartak tépni.

Isten áldása legyen e frigyen!

Uj jövőnek kapuját tárják fel előttünk.

Isten legyen velünk, midőn a küszöböt átlépjük.

Imádkozzatok az elvérzett hősökért!

Október 1-jén este visszaérkezik Barla Károly és Sebő Antal. Tudósításuk leverő; a hír igaz: Pétervárad csakugyan meghódolt. Széles e hazában nincs tehát egyetlen honvédfegyver, amelytől segedelmet várhatnának. Rombadőlt körülöttük minden. Hiába, a balsors csapása előtt immár ők sem térhetnek ki.

S a kötött szerződés értelmében október 2-ikán d. e. 10 órakor megkezdődik a honvédcsapatok lefegyverzése, s a vár átadása. Annyi férfiköny talán még sohasem hullott Komárom ódon falai közt, mint ezekben a gyászos napokban.

Október 3-ikán az ó- és ujvár, valamint a Dunasziget átadására kerül a sor. Itt táboroz a Würtenberg-huszárok hat százada, köztük az a bajnok-csapat, amely Fiáth Pompejus és Lenkey János vezetése alatt, ezer veszély közt, az égbenyuló Kárpátok úttalan utjain, messzi Galicziából hazaszökött.

No, ezeknek a lefegyverzését érdemes lesz megnézni, – gondolják az osztrák sereg aranygalléros vezetői. S mind odagyül: Colloredo herczeg, Nobili gróf, Burich, Barko tábornokok, s egy csomó főtiszt.

A huszárezred, mintha tudná, hogy közfigyelem tárgya, a lehető legnagyobb díszszel rukkol ki.

– Hadd lássa a német, – mondogatják egymást közt, – hogy a háború nem viselt meg bennünket.

S nem is látszik rajtuk a fáradságnak, a kimerülésnek semmi nyoma. Széles melleiken megfeszül a dolmány, barnapiros arczaikról az életerő sugárzik.

Mikor Klapka megérkezik, tisztelegnek, miközben az ezred czigány-zenekara rázenditi:

Föl, föl vitézek a csatára,
A szent szabadság oltalmára!
Édes hazánkért hősi vérünk
Ontjuk, hullatjuk nagy bátran, mig élünk.

Föl, föl! Látjátok lobogómat?
Indulj! Utánam robogó had!
Zeng-dörg az ágyú, csillog a kard,
Ez lelkesíti csatában a magyart.

Hisz ez a Klapka-induló, szeretett vezérök csatárahivó dala. Halk mozgás fut végig soraikon. Arczuk kipirul, szemeikben harczitűz csillog. Még a ló is hegyezi a fülét, s nyugtalankodni kezd. A huszár felemelkedik nyergében, s körülnéz: „Merre az a Szűzmáriás lobogó? Rajta, rajta! Induljunk!” Csak inteni kellene, s keresztültörnének még a poklokon is.

A zenekar elhallgat. Csönd lesz. Klapka végigmegyen soraik előtt, aztán rövid szóval elbucsuzik tőlük.

Nobili gróf gyönyörködve legelteti szemeit a vitéz daliákon, majd Klapkához fordul:

– Kérem tábornok úr, intézze a huszárokhoz azt a kérdést: nem volna-e kedvük a mi szolgálatunkba lépni?

Klapka eleget tesz Nobili óhajtásának. De bizony egyetlen egy huszár sem mozdul.

– Nos, hát senki sem vállalkozik? – kérdi ujolag Klapka.

Erre csak szint kell vallani. S megszólal egy vén huszárőrmester:

– Tábornok úr! Mi a németekhez nem lépünk át, de ha édes hazánknak ismét szüksége lesz reánk, isten úgy segéljen, mindnyájunkra számíthat.

Nobili gróf, kinek Klapka lefordítja a huszár feleletét, elcsodálkozik.

– Különös, igazán különös. Vajjon mivel tudtak az urak ezekbe az egyszerü, míveletlen emberekbe annyi hűséget, annyi kitartást önteni?

Klapka reánéz, s csak ennyit válaszol:

– Mivel? Megmondom. A hazaszeretettel.

Ezután megtörténik a lefegyverzés. Szívfacsaró látvány volt ez. „Fájdalomtól megtörve borultak a huszárok lovaik nyakára, – irja egy szemtanu, Szinnyei József, – s a lovak mintha éreznék gazdáik fájdalmát, búsan horgasztották le fejüket. Az egyik sebektől borított vén huszár „Sárga” lovának, mely őt oly sok csatában hordozá, erényeit magasztalta; a másik gyorslábu „Csillag”-át dicsérte, mely az imént ragadta őt ki az üldöző ellenség karmai közül; egy harmadik kardját törte ketté, s keserü fájdalommal dobta el magától; mások fenyegetőzve emelték fel ökleiket és káromkodtak, amint csak egy huszártól kitelik. Őszbecsavarodott huszárok mint gyermekek sirtak, nem tudván paripáiktól megválni. Végre az osztrák lovasság előre nyargalt és átvette a huszárok lovait, kik még egy utolsó tekintetet vetve azokra, elhagyták a szomoru helyet és a reájok várakozó uszályhajókra mentek. Ott állott Klapka a parton, még egy utolsó bucsuszót mondva nekik” …

Ugyanekkor, okt. 3-ikán vesz Klapka búcsút áz egész őrségtől. Napiparancsa, az utolsó, ekkép hangzik:

Napiparancs.

Komárom, okt. 3-ikán, 1849.

Bajtársak!

Keblem elfogul, mert utóljára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm és szenvedés, annyi honfivéren nyert dicsőség, s akikhez egy szent kötelesség közös érzete fűzött elválaszthatlanul. Egy szép, de küzdelemteljes pályára léptünk nem rég. A legmagasztosabb feláldozásával törtünk a kitűzött czél felé.

Megtettük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk isten és a világ szine elé. Ám a sors könyvében máskép volt megírva.

És most lelépünk a pályáról, melyre oly sok szép reményeket hintett a közérzelem s melyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Lelépünk a térről, mert a haza kivánja, melynek tovább is szüksége leend hű fiakra; lelépünk, mert szent tartozásaink vannak azon haza iránt, mely ugy lehet, fennmaradásunkban leli a jövő minden vigaszát.

Maradjatok hát továbbra is támoszlopai. A feladatot, mely előttetek állt, férfiasan s mindvégig következetesen teljesítétek. Meghajoltatok, mert kellett; – az események törhetlen hatalma előtt hajoltatok meg. Ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak.

Vegyétek egyszersmind szives végbucsumat.

Isten veletek!

Klapka György, tábornok.

Október 4-ikén befejeződik az átadás. Nagymennyiségü élelem,

különféle hadiszer, s 519 ágyú kerül az osztrákok birtokába. A lefegyverzett őrség: mintegy 32.000 ember. Mire beköszönt az alkony, a legtöbb honvéd immár hazafelé bandukol. Menlevelük ilyen vala:

Kisérő-levél.

… részére, ki innen akadálytalanul visszatérhet szülőföldjére … s mint a komáromi helyőrséghez tartozó, személye és vagyona biztonságát illetőleg, az annak nyujtott kedvezményekben részesül.

Komárom, 1849. október …

Bayersfeld, cs. kir. tábori hadbiztos.

Rögtönös búcsulakomán Klapka még egyszer összegyüjti maga köré az őrség főbb tisztjeit. „Csakhogy – beszéli emlékirataiban, – szomoru lakoma volt ez. Hisz azt sem tudtuk: látjuk-e még valaha egymást az életben? A lakoma végén egy ív járt köztünk kézről-kézre, amelyre kiki felirta nevét. Ez iven kölcsönösen azt az ünnepélyes igéretet fogadtuk egymásnak, hogy híven és rendületlenül kitartunk ügyünk mellett, s az első hivásra ujolag készen leszünk érte vért és vagyont, mindenünket koczkára tenni.”

Még egy bucsúpohár, még egy ölelés, s aztán szétoszlanak ők is. Klapka Pozsonyba megy, a honnan nyolcz napi tartózkodás után a brittek szabad földjére utazik.

Másnap, okt. 5-ikén Komárom utczaszögletein a következő fölhivás jelent meg:

Hirdetmény.

A tett egyezkedés folytán az eddigi várőrség még a mai napon mind a várat, mind a várost elhagyni köteleztetvén, mindazon egyének, kik ez egyesség ellenére a városban 24 órán túl tartózkodnak, befogatnak, s minden tekintet nélkül előbbi katonai rangjukra, mint közlegények a cs. kir. sorkatonaság közé fognak besoroztatni.

Kivételek: a betegek, a kebelbeliek, s azok, kik külhonba szóló utleveleikre várakoznak, s kik e végett magukat a cs. kir. térparancsnokságnál nyerendő tartózkodási-jegyért bejelenteni kötelesek.

Komárom, okt. 5. 1849.

Gróf Nobili,
cs. kir. tábornagy s ideiglenes várparancsnok.

S ezzel beköszönt a fojtogató rémuralom. De nemcsak Komáromban; mindenfelé, a hol csak magyar lakik. Az egész ország csupa merő fekete gyász, olyan mint egy óriási ravatalos-szoba. Köröskörül bánat, siralom, a középen pedig ott fekszik mozdulatlanul, mereven a mi nagy halottunk, a mi édes anyánk: a haza.

De még nem is gyászolhatunk háborítás nélkül. Zokogásunkat túlzengi a győzők diadalkiáltása. Örömtort ülnek. Zsoldos csapataik közé marékszámra hull a csillogó érdemrend, s a köszönő elismerés.

Ferencz József, az ifjú osztrák uralkodó mindjárt Világos után, aug. 23-ikán ezt a hadiparancsot intézi seregeihez:

Hadiparancs.

Vitéz seregem új és örök érdemeket szerzett Házam és a birodalom körül.

Le vannak győzve azon veszélyek, melyekkel a pártütés és árulás a birodalom lételét fenyegették, s vitéz tetteiteknek s hősi kitartástoknak fogja a birodalom köszönhetni, hogy kebelében a béke s egység visszatér, künn pedig hatalma megerősödik.

A birodalom minden népfajának gyermekei azon testvéri köteléket, mely őket egymáshoz füzi, dicső seregem soraiban vérökkel ujra megerősítették, s nemes vetélkedésben, Ausztria régi hadidicsőségét kül- és belellenséggel szemben fényesen fentartották.

Vitézek! Császártok köszönetet mond nektek a haza nevében; Ti változatlanok fogtok maradni mindenha: rendületlen istápjai a trónnak és a társadalmi rendnek.

Schönbrunn, augusztus 23-ikán 1849.

Ferencz József.

Hasonlókép cselekszik az orosz czár is. Öröme oly nagy, hogy Varsóig siet hazatérő csapatai elé. S innen Varsóból, aug. 22-ikén gyorsfutár által ilyen köszönő iratot küld hadainak:

Gyermekeim!

Isten megáldotta bátorságtokat, önfeláldozástokat, rettenthetlenségteket. Megtettétek kötelességteket. A fölkelés el van nyomva. Ahol az ellenség rátok mert támadni, legyőztétek; és nyomról-nyomra követve, ritka látványnak voltatok szemtanui: láttatok egy ellenséges hadsereget, amely feltétlenül lerakta előttetek fegyvereit.

Két hónap alatt átszolgáltattunk jogos tulajdonosának százötven zászlót, négyszáz ágyút. Több mint nyolczvanezer fölkelő tette le a fegyvert.

Dicsőség nektek! Dicsőség derék vezéreteknek!

Méltóknak mutatkoztatok a győzhetlen orosz hadsereg hirnevére. Köszönöm nektek együtt és külön-külön, meg vagyok elégedve és büszke vagyok reátok.

Varsó, augusztus 10–22. 1849.

Miklós.

De a fényes sikerről, egy szabadságszerető ország letiprásáról értesíteni kell a birodalom népeit is. Hadd lássák, minő messzi ér a czár atyus keze. S néhány nap mulva a „Journal de Petersbourg” hasábjain ez a szózat jelenik meg:

Alattvalóimhoz!

„Isten kegyelméből, mi, I. Miklós, minden oroszok czárja, stb. stb. tudtul adjuk:

Oroszország teljesíteni fogja hivatását! Ezt mondtuk kedvelt alattvalóinknak, mikor kijelentettük előttük, hogy engedve szövetségesünk, Ausztria császárja óhajtásának, hadainkat a magyarországi háboru elfojtására és ott a jogrend visszaállítására rendeljük.

Isten segítségével czélt értünk. Két hónap alatt, több fényes győzelem után Erdélyben és Debreczen környékén, derék hadaink Galicziától Pestig, Pesttől Aradig, Bukovinától és Moldvától a Bánságig hatoltak előre. Végre a felkelő sereg, minden oldalról szorítva, általunk északról s keletről, az osztrák hadak által nyugatról s délről körülfogva, az orosz hadsereg előtt letette a fegyvert s hozzánk folyamodott, hogy kegyelmet eszközöljünk számukra jogos uralkodójuktól. Miután mi szentül megtartottuk igéretünket, visszaszólítottuk hadainkat a birodalom határára.

Hálával eltelve az iránt, akitől minden jó származik, kiáltunk: Vobiscum Deus! Audite populi et vincenni, quia vobiscum Deus!

Kelt Varsóban, 1849. aug. 17–29-ik napján, uralkodásunk 24-ik évében.

Miklós.

Eközben az orosz sereg, mint a jóllakott szibériai medve, lassu czammogással hazafelé igyekszik. A legelső Paskiewitsch, aki már augusztus 30-ikán útrakel. Diadalmi jelül 65-70 magyar lobogót is viszen magával. Ezek a hadizászlók ma is megvannak: a moszkvai Kremlben őrzik őket.

Ámde Paskiewitsch önmagáról sem feledkezik meg. Mert szép a diadalmi zászló, hanem mégis csak szebb az aranyszinű tokaji bor. S valami ötven-hatvan átalaggal harácsol össze, még pedig a javából, s szállít Oroszországba.

Lüders szeptember közepe táján takarodik ki Erdélyből. Legtovább marad itt Grabbe, aki csak Komárom hódolása után, október 2-ikán indul el.

Az oroszok vesztesége a hivatalos kimutatás szerint a következő:

Elesett 543 ember; megsebesült 1760, ezekből sebeiben meghalt 343 harczos; kolerában megbetegedett 20,200 ember, meghalt 7819; egyéb okból beteg lőn 8735, s meghalt 3209 ember. Az orosz csapatok állományából tehát az egész háború alatt összesen 13,554 pusztult el. Igy a hivatalos munka. Csakhogy ez, mint egyáltalán valamennyi orosz hadijelentés, meg nem bizható. Sokkal valószinűbb, amit Kossuth mond, hogy legalább 25-30,000 orosz aluszsza síri álmát magyar földön.

Az osztrák hadsereg a maga veszteségeit körülbelül 20,000 emberre teszi. Bizonyára ezeké is több.

És a mi veszteségünk? Ki tudná azt pontosan? Hisz láttuk, a honvéd nem kimélte életét: belérohant a legirtózatosabb csatatűz közé, s mosolyogva halt meg. Hát még azok száma, akik a felbujtogatott oláh, szerb, tót stb. vérszomjazó kegyetlenségének, szörnyü boszujának estek áldozatául! Alig találtatott olyan magyar család, amelynek siratnivaló kedves halottja ne lett volna.

S bámulatraméltó, hogy népünk, ez a hű magyar nép, annyi csapás közepette, a legutolsó perczig kész az áldozatra. Már omlik össze minden: s a nép gyermekeiből folyton-folyvást akad, aki a honvédzászlók alá siet. Komárom falai közt még szeptemberben is alakul néhány uj zászlóalj: a 201-ik, a 202-ik, 203-ik és a 204-ik. Az utolsók.

A horvát pártütéskor tíz honvédzászlóalj alakul, s im, ez a gyakorlatlan ujonczhad másfél év alatt kétszázezer főnyi hatalmas sereggé izmosodik.

Mekkora önfeláldozó lelkesedés kellett ehhez!

De még bámulatosabb, hogy a magyar nemzet képes volt ennek a nagy arányu háborúnak a költségeit fedezni.

Kormányunk rendelkezésére.a hiteles pénzügyi kimutatások szerint a következő értékek állottak:

1848. junius végeig befolyt

3.000,000 frt.

1848. deczember végeig befolyt

10.000,000 frt.

Az 1 és 2 frtos bankjegyek

4.000,000 frt.

1848-ban igénybe vett hitel

20.000,000 frt.

1849-iki pénzforgalom

47.000,000 frt.

Összesen:

84.000,000 frt.

Ennyibe került szabadságharczunk. S ezt a rengeteg összeget, a külföldi pénzpiacz támogatása nélkül, a küzdő magyarság teremté ki.

Mennyi, mennyi áldozat! Patakokban omlott a vérünk, koldusokká szegényedtünk, s mindhiába. Letiportak, lánczra vertek.

S ez nem elég. Előlép bitófáival a hóhér, börtönkulcsaival a porkoláb: Üldözött vad lészen a magyar a saját honában.

Isten, szabadságszerető népek Istene, miért fordultál el tőlünk?! …

Honvéd-foglyok szállítása.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem