V. A haza nevében.

Teljes szövegű keresés

V. A haza nevében.
A magyar nemzet készül az élethalálharczra. – Kossuth felrázó szózatai. – Seregszervezés. – Önkénytes csapatok. – Sánczásás Budán. – Kossuth toborzó körutra indul. – Kossuth Czegléden. – A Kossuth-nóta keletkezése. – Lamberg Magyarország kir. biztosául neveztetik ki. – Az országgyülés tiltakozása. – Lamberg Budapesten. Megöletése a lánczhidon. – Az országgyülés feloszlatása. – Batthyány gróf leköszön. – A honvédelmi bizottmány. – Harcz Jellasics ellen. – Ottinger helyét Móga foglalja el. – A Muraköz hazafias népe. Gasparich Márk. – A pákozdi ütközet. – Jellasics futása. – Görgei fölakasztatja Zichy grófot. – Ujabb csatározások. – A székesfehérvári polgárság hősies támadása. – Perczel Mór Ozoránál lefegyverzi Róth és Philippovics tartalékseregét. – Jellasics Magyarország főhadparancsnokául neveztetik ki. – Récsey Ádám, magyar miniszterelnök. – Az osztrák haderő mozgósitása. – A bécsi okt. 6-iki forradalom. – Latour osztrák hadügyminisztert lámpára akasztja a háborgó bécsi nép. – Torlasz-harczok. – Az uralkodó-család menekülése Olmützbe. – A horvátok kiüzése az országból. – Kossuth ujabb toborzó körutja. – Kossuth Szegeden. – A felvidéki pánszláv mozgalom megtörése. Hurbán kudarcza.
A koczka elvettetett. István főherczeg-nádor ijedt menekülésével összetört a legutolsó kapcsolat is, mely az uralkodó-házat a nemzethez kötötte. A kamarilla teljes diadalt aratott: a magyar nép, mint a halálraitélt, átadatott a bakónak.
Ámde, a reakcziónak e gyilkos elhatározása immár csaknem hatástalanul siklott át a magyar nép kedélyvilágán. Tavasz óta a váltakozó érzelmek annyi vihara zajlott át keblén, hogy az ujabb csalódások iránt közönyösebb lett. A nádor távozása kétségtelenül fájdalmasan érinté, de csakhamar napirendre tért fölötte. Az untalan csapások megedzették. Háborgó lelkében a kevély harag, a vakmerő dacz vert fészket.
– Csak azért sem tágitunk, – mondta Ujházy László, Sárosmegye agg főispánja a nádor távozásakor, – szétdöntjük börtönünk falát és megfojtjuk hóhérainkat.
Igy gondolkozott csekély kivétellel az egész magyarság. És e zordon elhatározás fölött, mint egy ragyogó csillag, ott tündökölt a honszeretet, ez az égi fény, mely keresztülvezette a nemzetet a vértengeren.
Aki népünk jellemét egész mélységében akarja ismerni: az forduljon a szabadságharcz krónikáihoz. Csodás dolgokat fog találni e lapokon. Egy-egy kiszakitott részt a tündérregékből. A hazaszeretet oly fönséges nyilvánulását, amely páratlanul áll a világtörténelemben. Az a tudatlan, egyszerü földmivelő, a kinek keze még sajgott a jobbágyság szolgalánczának szoritásától, mint a gyermek, ha anyja hivja, repeső örömmel sietett a haza védelmére. Előbb vagyonát adta oda néki, aztán életét áldozta föl érte.
Kossuthé az érdem, hogy a nemzet tünő önbizalma épp a legválságosabb pillanatokban visszatért. Kossuth volt az, ki a magyar áldozatkészség csodaforrásait, mint egy ujkori Mózes megnyitotta; ő volt az, akinek hivására, mintha varázslat alatt lett volna, sürü tömegekben megindult az egész magyar nép – a halálba.
Noha Kossuth és Batthyány között meglazult a régi jóviszony, most midőn a nádor távozott, a szabadságharcz ez a két kimagasló alakja mégis mintegy kiegészité egymást. Mig Batthyány a béke olajágával türtőztette elleneinket az erőkifejtéstől: azalatt Kossuth mindent elkövetett, hogy a nemzet mentől előbb harczraképes legyen.
Mialatt Batthyány alkudozott: Kossuth, mint a vigyázó toronyőr egyszerre csak megkongatta a harangokat. Lapja élén, az érzelemkeltés szemkápráztató változataiban, minden nap ujabb, meg ujabb csatárahivó szózat jelent meg. Csak forradalmi idők méhe szülhet ilyen czikkelyeket. Izzó hangjuk még most is, e sivár tunya korban a lelkesedés pirját festi arczunkra. Egyik ily czikke, – talán legszebb valamennyi közt, – amelyet néhány nappal Jellasics betörése után tett közzé, a következőleg szól:
Jóslatot mondok hazám fiai, szegény elárvult magyarok!
Hét év óta sok jóslatot mondék és szinte borzadok, látván, hogy minden, de minden oly borzasztóan hamar teljesedett. Minden, de minden szavam teljesedett, még az is, hogy egy férfiúnak (Széchenyi grófnak) irtózatos betegségét megjósolám, kinek emlékezetéhez sok érdem csatlakozik, s akinek szellemi halála mély fájdalommal illeti az ember-kebelt.
Amit a birodalomról, a mit a magyar arisztokrácziáról, amit Horvátországról jósolék, minden, de minden teljesedett; s az is teljesítendő félben van, amit a dinasztiáról jósolék.
Szinte megborzadok magamtól. Ugy vagyok, mintha nyitva volna szemem előtt a fatum könyve, s hiába hunyom be előtte szemeimet, a világosság átczikáz lelkemen, mint a villám a sötétségen.
És én a kényszerűség ösztönének hódolva, ismét jóslatot mondok.
Hallgassatok meg, hazámfiai!
Az örökké való Isten nem egyes csodákban, hanem általános törvényekben nyilatkozik.
Isten örök törvénye, hogy a ki magát elhagyja, az Istentől is elhagyatik.
Örök törvény, hogy a ki magán segít, azt az Isten is megsegíti.
Isten törvénye, hogy a hitszegés végeredményben maga magát bünteti meg.
Isten törvénye, hogy a ki a hitszegésnek, az igazságtalanságnak szolgál, az igazságnak diadalmát késziti elő akaratlanul.
A mindenség ezen örök törvényeire támaszkodva esküszöm, hogy jóslatom teljesedni fog. És jóslatom ez:
Jellasich beütéséből Magyaroszág szabadsága fog következni.
Szegény, hitszegően elárult magyar hazánk szent nevére kérlek, higyjetek a jóslatnak; ha hisztek, teljesülni fog.
Miből áll ennek a Jellasichnak hatalma?
Egy kis anyagi erő 50–60–70 ezer ember, pillanatnyilag hatalmasnak látszó, mert a határőrvidéki szerkezetnél fogva mintegy 30 ezer kész fegyverest talált.
De mi van a háta megett? mire támaszkodhatik? hol van a nemzet, mely az igazság lelkesedésével támogassa őt? mely kipótolja seregének csak azon hiányát is, melyet nem is a szive mélyében megsértett magyar engesztelhetlen karja, hanem maga az út fáradalma s a mohón hörpölt magyar bor kidönt?

Lamberg megöletése a pesti hajóhidon 1848. szeptember 28-án.
(Egykoru rajz. Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
Nincs sehol-sehol.
Egy ilyen sereg csak pusztítani képes, hóditani, vagy épen hóditását megtartani nem.
Batu kán százezrekkel szállta meg hazánkat. Pusztitott és kiment.
Az ilyen Jellasich-féle expeditió legfölebb sáskajárás. A sáskasereg mindig előre nyomul, de mindig fogy, s végtére kivesz.
Minél belebb nyomuland Jellasich az országba, annál bizonyosabb, hogy egy embere sem látja többé a Száva vizét.
Mi magyarok, csak akarnunk kell, elegen vagyunk, hogy csak kővel is agyonverjük.
Hogy aztán mi történik? arról majd akkor szólunk. A magyar nem érdemelné meg, hogy Isten napvilága reá süssön, ha reggel első, este utolsó gondolata nem volna az ocsmány hitszegésnek, a rút árulásnak eleven emlékezete, melylyel a magyarnak az élők sorából való kiirtására oly példátlan alávalósággal összeesküdtek.
A magyarnak most csak tehát két teendője van. Egyik: fölállani tömegben a haza földét megszállott ellenség agyonnyomására. A másik: „emlékezni.”
Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor oly gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ historiájában ugyanazonossá lesz a szégyen s gyalázat névvel; akkor a magyar oly gyáva nyomorult nép, mely megfertőztette ősei szent emlékét, melyre majd az örökkévaló Isten azt fogja mondani: „Bánom, hogy teremtettem,” akkor a magyar oly Istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei alatt a televény buzaföld sivatag homokká fog változni, melynek közelitésekor kiaszik a szomjat enyhitő forrás, ki hontalanul bujdosandik a föld hátán, ki hiában kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz kenyerét, kit alamizsna helyett arczul csapand az idegen faj, mely őt saját hazájában vándor koldussá teendi; kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember; olyanná lesz, mint a bélpoklos, kit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebeket uszitják. Hiában forduland a vallás malasztjához, neki nem adand az vigasztalást. Isten, kinek teremtési művét gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelendi, seprüvel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot, neje utálattal köpend gyáva szeme közé s gyermekének első szava lesz, hogy apját megátkozza.
Borzasztó! borzasztó! de igy lesz. Az átok kérlelhetlen esküjével esküszöm a szabadság Istenére, e hont vérrel szerzett őseink meggyalázott emlékezetére esküszöm, hogy igy leszen, ha a magyar faj oly gyáva, hogy tömegestül föl nem kel Jellasich szolga poroszlóit s a szerb rablókat és minden árulót, ki a magyar ellen kardját emelni meri, összezúzni, mint zúzza a fergeteg az utjába vetett kötetlen szalmakévét; s ha oly gyáva lesz a magyar faj, hogy szétzúzván ellenségeit, meg tudna bocsátani, vagy egy perczig is elfelejteni az árulókat és az árulást.
Nem, nem! Ezt a magyar nem teheti! És legyen átkozott, ha megteszi.
Azért mondom én, hogy Jellasich beütéséből Magyarország szabadsága fog következni.
Először győzni, aztán leszámolni. Ez a feladat.
Fegyverre tehát, aki férfiú!
Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, melybe vagy a magyar nevet, magyar becsületet, a magyar nemzetet, – vagy ellenségeinket eltemessük; s amelyen vagy a magyar név szégyen-oszlopa álland ily felirással: „Igy bünteti Isten a gyávaságot,” vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból: „A hely, melyen állasz szent, igy jutalmazom a bátorságot: szabadság, dicsőség, jólét és boldogság a magyarnak!”
Fegyverre tehát magyar! Életedért, becsületedért, hazádért, ősi tűzhelyedért; a földért, mely táplál, melyet véres verejtékeddel műveltél, s melyet most a hitszegők, szabadságod megdöntésével béreül akarnak a szerbeknek és illireknek a kezére játszani, s téged saját hazádban földönfutóvá tenni, mint teszik már a temerini szegény magyarokat.

Pállfy János.
Madarász László. Kossuth Lajos. Patay István.
Sembery Imre. Nyáry Pál.
A honvédelmi bizotmány.
Fel, fel, fegyverre magyar! – Aki a törvénynek nem engedelmeskedik, melyre a király is megesküdött: az áruló; a ki pedig áruló, azt kell fogni és a törvénynek a kezébe szolgáltatni.
Hazánk mindenünk! E hazát megmenteni első kötelesség! A hazát mentve magunkat mentjük.
A kinek egy faluban, akinek egy megyében legkisebb hatása van: ragadjon zászlót! Ne halljunk más zenét Magyarhon térein, mint Rákoczinak búskomor indulóját. Gyüjtsön maga körül tíz, húsz, ötven, száz, ezer embert, ki mennyit tud és vigye Veszprém felé. Veszprém táján gyüljön össze az egész magyar nép, mint összegyülend itélet napjakor a feltámadott emberiség, – és rajta az ellenségre!
Énekeljétek ama szent éneket, melyet ismertek:
Tartsd meg Isten országunkat,
Mi magyar hazánkat;
Rontsd meg mi ellenségünket,
Kik üldöznek bennünket!
Fel, fel fegyverre! Velünk van az Isten és az igazság! Fel, fel magyar nép!
Egy másik czikkében a magyar katonasághoz emeli szavát. A lelkesedés vérforraló hangja vonul keresztül ezen a szózatán is. Mintha csak a dobok pergését, a trombiták riadóját hallanók. Azokat, akik már itthon vannak, a nemzet iránti hűségre hivja fel:
… Az ország kormánya – igy szól a többi közt – a haza szent nevében azt rendelé, hogy induljatok a pártütő ellenség ellen, mely apáitokat, testvéreiteket zsarolva, rabolva nyomul előre szegény elárult hazánk földjén. A ki tehát benneteket az útból visszatérit: az hűtlen, gaz, áruló, az szintúgy elárulja hazáját, mintha az ellenség elől szöktetne meg benneteket; szintúgy megcsalja a hazát, mert elrabolja tőletek a ti vitéz karjaitok oltalmát.
Ne tűrjétek azt tehát, vitéz magyar katonák! Az árulókon Isten átka fekszik. Bánjatok velök úgy, mint árulókkal bánni kell. Ti ismeritek tisztjeiteket; tudjátok, kik azok köztük, akik a hazának hű fiai. Azokat kövessétek. És előre, előre! A szegény magyar hazát a hitszegőktől, pártütőktől, rablóktól megtisztitani!…
Majd a külföldön fekvő magyar ezredekhez fordult. Meginditó hangon ecseteli előttük a veszélyben forgó nemzet sorsát; aztán felvilágositja őket, hogy a király hazarendelő parancsa rég kiadatott már, de eltitkolják azt előttük. Siessenek tehát haza, önkényt, saját elhatározásukból, nem várva az engedélyre, nem törődvén a tilalommal.
Fel, fel vitéz magyarok! – igy végzi szózatát. – Előttetek eltitkolták a király parancsát, – ime, én tudósítlak róla. Eltitkolták a nemzet óhajtását, – ime, én tudtotokra adom.

Kossuth fegyverre szólítja Czegléd népét.
(Szemlér rajza.)
A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket.
A hazának vitéz karjaitokra szüksége van. A haza élet-halálveszélyben van.
Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.
A Lenkey kapitány százada a Würtemberg-huszárokból megmutatta az utat, megmutatta, miként kell a hű magyarnak cselekedni.… Igy cselekedjetek ti is. Átok reá, ki a magyar nemzetet elárulá! Átok reák, aki nem védelmezi.
Haza! Haza és fegyverre – a kinek magyar lelke van! Győzni és aztán számolni!…
Kossuth vészkiáltása túlharsogta a kardok csattogását, az ágyuk bömbölését.
– Fegyverre! Fegyverre! Velünk az Isten, velünk az igazság! Fegyverre, akinek karja van, aki magyar! – mennydörögte utána az egész nemzet.
És óriási táborrá változott az egész ország. Szerte a hazában ismét megzendült a toborzók csalogató muzsikája. Az anya fiát, a hitves férjét, a menyasszony vőlegényét küldte a honvédzászlók alá.
Csak most fejtette ki igazán szunnyadó erejét a magyar, midőn egészen magára lőn hagyatva. Mint mikor a sivatag oroszlánja, az apró fenevadak bosszantó üvöltésén talpra ugrik és erejének tudatában büszke merészséggel mordul a csendzavarókra, – ilyen volt e napokban a magyar nemzet.
Maga a főváros is a lelkesedés tüzében égett. Mintha csak visszatért volna a márcziusi szép napok lángoló tettvágya. Nem félt már a közönség Jellasics martalóczaitól, hanem erélyesen készült annak visszaverésére.
Batthyány gróf, hogy a fővárost a meglepetések ellen biztositsa, a jobbparton, Jellasics utjának irányában, földsánczok emelését rendelte el. A földsáncz, párhuzamos kettős vonalban, a Gellérthegy háta mögött, a Kelenföldön, a Dunától a Sashegyig vala emelendő.
A miniszterelnök műszaki csapatokat rendelt ki. De nem kellett ide katona. A főváros közönsége ragadott kezébe ásót-kapát és páratlan buzgalommal fogott a sánczvetéshez. A Gellért-alja csak ugy nyüzsgött az embersokaságtól. Az előkelő urinő egy sorban hányta az agyagos földet az egyszerü polgárasszonynyal, a finnyás gavallér és a kérgeskezü napszámos versenyre keltek a targonczázásban. Nem is volt ez munka, hanem kedvderitő mulatság. Még a czigányzene sem hiányzott. A csákányok tompa koppanásába, a talyigák éles nyikorgásba belévegyült a Rákóczi-induló szivdobbantó zenéje. Kinézték a társaságból, aki legalább egy-két kapavágást nem tett a Kelenföldön. Divat lett a hazáért verejtékezni.

A sukorói ütközet. 1848. szept. 29.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)
„A főváros utczáin, – irja egy szemtanu – öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, urihölgyek, kisasszonyok, földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint ahogy járnak-kelnek máskor sétabottal, napernyővel a dunaparti korzóra, vagy valami hires zongorász déli hangversenyére. Ott is nagy zongoraverseny volt, amire akkor siettünk. Egyes akkordjait már hallottuk is – távoli ágyudördülésben. És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanuló ifjak és ősz princzipálisok, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, jobb és balpárti követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel telt kosarat.”
Három nap alatt készen volt a hosszu földsáncz, úgy lehet temetője az előnyomuló kevély ellenségnek.
Eközben megujuló hévvel folyt a toborzás is. Alakulóban volt a Szalay-féle Hunyadi-csapat, amelynek törzsét a Turszky-ezred egyik zászlóalja képezte. A kormány mint tudjuk, fölhivta a sorkatonaságot, hogy lépjen át a honvédséghez. E fölszólitás nem maradt hatás nélkül. A Turszky-zászlóalj, mely itt a fővárosban feküdt helyőrségen, csaknem egészen ügyünkhöz pártolt. A legénység, – letépvén ruhájáról a sárgafekete zsinórzatot, – tisztjeinek minden erőlködése daczára, odahagyta ezredét és bátor elszántsággal sietett a Hunyadi-csapat háromszinü lobogója alá.
Még a fővárosban lakó idegeneket is magával sodorta a lelkesedés árja. A lengyelek Zaboleczky Péter vezetése mellett alakitottak kis önkénytes-csapatot; egy Lafite nevü nyelvtanár pedig franczia honfitársai körében látott a toborzáshoz. A főváros példáját követte a vidék. Perczel Mór, testvéreinek támogatásával, Tolnában és Baranyában a Zrinyi-csapatot toborzotta össze; a felvidéken Ujházy László sárosmegyei főispán fogott egy másik szabadcsapat alakitásához. Erdély bérczei közt Berzenczey László ragadta kezébe a toborzó-zászlót, s rövid idő alatt csatakészen állott a Kossuth-dandár. Lo’Presti báró lovas-csapatja és Woronieczky herczeg önkénytes vadász-zászlóalja már ott küzdött-vérzett a szerb csatatéren.
De a lelkesedés lángja túlcsapott még az ország határain is. Elhatott Galicziába, Csehországba, Morvába, sőt Olaszhon virányaira is; mindenüvé, ahol csak magyar ezredek tanyáztak. Gondoskodás történt, hogy Kossuth szózata, amelyet a katonasághoz intézett, a messze idegenbe is eljusson. Sőt akadtak bátorlelkü honfiak, akik személyesen keresték föl az aggódó magyar fiukat, hogy felvilágositsák őket hazájok szörnyü állapotáról.
A Würtemberg-huszárok példáját csakhamar követte a Nádor-huszárezred, amely kilenczszer tört utat magának Magyarország határai felé. Aztán, mint szélvihar, Szontágh és Zsarmay vezetése mellett, hazarobogott a Vilmos-huszárezred. A Koburg-huszárokból, – Sulyok, Skolimoyszky, majd Poplovszky kalauzolásával, – halálos veszedelmek között, vérezve-csatázva három század térhetett csak vissza.
A magyar gyalogezredek helyzete sokkal nehezebb volt. De azért ezek is megkisérlették a lehetetlent. Apróbb csapatokban, tizével-huszával szökdöstek haza. Vesszőfutás, börtön, tizedelés napirenden volt. A Máriássy-ezrednek egy egész százada került a josefstadti vár penészes kazamátáiba. Mind nem használt. A honszeretet tündérfénye, onnan a messze távolból: az édes szülőföldről behatolt még a börtönablakon is. Megkisérlették ujra, meg ujra a hazatérést. Még Radeczky táborából: Majlandból is útra kelt Sándor Ferencz altiszt vezetése alatt egy tizenkét főnyi csapat. Mérhetlen szenvedések között, étlen-szomjan, bujdokolva mint az üldözött vadak, több mint kétszázhúsz mérföldet gyalogoltak ezek a hős fiuk, mig a Muráig eljuthattak.

Hentzi Henrik osztrák tábornok, Budavár védője.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)
Ámde, még a királyi magyar nemes testőrség sem maradt illetetlen. Pedig ez a kiváltságos testület, pazar pompa és gondtalan jólét között ott élt az udvar bóditó légkörében. Otthagyták mégis az aranyos egyenruhát. Az egész testőrség, két horvát kivételével, Budapestre sietett, hogy aczélos karját fölajánlja a magyar hazának.
Egyáltalán a régi osztrák hadsereg bomlásnak indult. Keretei, a vasfegyelem daczára, mindinkább lazultak. Az ósdi rendszerből, mint salakból az arany, lassanként kezdett kiválni az önálló magyar hadsereg. A szétválasztás vegyfolyama, a forradalmi láz hevében, feltartózhatlan erővel haladt előre. Tisztikar és legénység odament, a hová születésénél és nyelvénél fogva tartozott: a magyarok a honvédzászlók alá, az idegen származásuak az osztrák lobogókhoz. Ami idegenajku közlegénység a sorhadtól bennrekedt az országban, az később egészen a honvédseregbe olvasztatott.
Természetes, hogy maga a kormány is minden lehetőt megtett csapataink harcziképességének az emelésére. Azon volt, hogy a magyar hadsereg mint szerves egész léphessen az ellenség elé. Több czélirányos intézkedést tett erre nézve. Mindenekelőtt a honvédzászlóaljak ujabb szaporitását rendelte el. Majd fölállitá a mozgó-nemzetőrséget, amely nyolcz-nyolcezer csapattestekre osztva az ország négy kerültében, u. m. Dunnáninnen és Dunántúl, Tiszáninnen és Tiszántúl egyszerre szerveztetett. E mozgó-nemzetőrség, a honvédzászlóaljak támogatásául, rendes és állandó hadiszolgálatra volt kötelezve. Parancsnokságával: Görgei Artur, Ivánka Imre, Kosztolányi Mór és Máriássy János őrnagyok bizattak meg.
Nagy baj volt a műszaki-csapatok hiánya. Ezek pótlására is megtette a kezdeményező lépéseket a hadügyi-kormányzat. De gondoskodott a tüzérség szaporitásáról is. Sőt, a Duna és Tisza védelmére, még két kisebb magyar hadihajó is épült. Az egyik monitor: „Mészáros”, a másik pedig: a „Perczel” nevet kapta.
A hadszervezés körül elévülhetlen érdemeket szerzett magának Baldacci Manó (szül. 1807. † 1852.) a nemzetőrségi tanács elnöke, s a későbbi dandárparancsnok, aki lelkes odaadással, ritka erélylyel és nagy szakértelemmel vezette az ügyeket.
Harczos csapataink száma lassanként idegen jóbarátokkal is kezdett szaporodni. A magyar nemzet igazságos küzdelme részvétet keltett mindenfelé, s megdobbantá a szabadságszerető népek szivét. Innen is, onnan is segélyünkre siettek hát, nem ugyan a rideg és önző hatalmasságok, hanem a nép bátor fiai. Szept. 15-én már Budapesten volt a bécsi légió első csapata, – mintegy négyszáz ember, – amelyet Szerédy, a bécsi egyetem egyik magyar születésü hallgatója toborzott össze. Szeptember 19-én pedig Breszlern-Sternau Ernő lovag és Mathey Gusztáv vezetése alatt 1100 legionárius érkezett. Később, október elején a bécsi forradalom leveretése után Giron Péter még ötszáz önkénytest hozott. Ez volt a halál-légió; egyenruhája talpig fekete, fövegén: ezüst halálfő, keresztbetett karcsontokkal. A főváros közönsége, mindahárom csapatot nagy ünnepségekkel fogadta. A légió, mely ilykép kétezer főre szaporodott, mindvégig buzgón résztvett szabadságharczunkban. Egyrésze a ráczok ellen küzdött, a másik nagyobb rész pedig Erdélybe ment, ahol Bem hadseregének a diszét képezte. A derék önkénteseknek több mint fele ott pusztult el a csaták vihara közt. Maga Mathey is elesett; Breszlern Ernő és Giron Péter pedig a bosszuálló önkény vértanuja lőn. Majd jöttek a lengyelek, akik Wisoczky József (szül. 1809. † 1874.) a későbbi vitéz honvédtábornok köré csoportosultak. A lengyel légio szintén végig küzdötte harczunkat, s több csatában, de különösen Arad ostrománál halálmegvető hősiességével igen kitüntette magát.

Párbaj a csatatéren.
(A tápió-bicskei csata alatt Sebő honvéd-huszárezredes párviadalban levágja Riedesel bárót.)
Szől Frigyes nevű osztrák főhadnagy a tiroliak közt toborzott össze egy vadászcsapatot. Szől osztrák fogságba kerülvén, kivégeztetett. A harcz további folyamán egy külön olasz légió is alakult. De soraink közt harczolt néhány telivér angol is, akik a ködös Albionból egyenesen azért jöttek hazánkba, hogy a zsarnokság ellen küzdjenek.
Serényen, fokozódó buzgalommal folyt tehát a fegyverkezés. S bámulatos, hogy e süketitő fegyverzaj közepette a képviselőház még magánjogi kérdések elintézésére is időt tudott magának szakitani. Hozzáfogott a dézsmaváltságról és az urbériség kármentesitéséről szóló törvényjavaslatok letárgyalásához. „Bármi következzék is, – mondotta Kossuth – hadd legyen legalább a nép fölszabaditása teljes.”
Ámde a vezérlő hazafiak tevékenységére mégis rendkivül zsibbasztólag hatott a hosszu kormányválság. Mert Batthyány miniszterelnök még mindig egyedül, társak nélkül állott. A fölterjesztett miniszteri névsor jóváhagyása egyre késett, s számos jel azt mutatta, hogy a király nem is fogja azt megerősiteni. Batthyány immár alig birta a vállaira nehezülő töméntelen munka sulyát. Tudta ezt a törvényhozás minden tagja, de tudta főleg Kossuth. Azt inditványozta tehát, hogy a képviselőház küldjön ki kebeléből egy bizottságot, amely a honvédelem ügyében, az uj kormány kinvezéseig, segédkezzék a miniszterelnöknek.
Batthyány gróf azt hivén, hogy Kossuth inditványa bizalmatlanságból ered, kezdetben ellenezte a bizottság kiküldését, de csakhamar maga is belátta, hogy a nemzetgyülés voltakép az ő terhein akar könnyiteni. A bizottság tehát a képviselőház szeptember 22-iki zárt ülésén megválasztatott. Tagjai lettek: Kossuth Lajos, Nyáry Pál, Sembery Imre, Madarász László, Pálffy János és Patay István. Igy keletkezett a „honvédelmi bizottmány”, amelyre később oly nagy föladat hárult.
A kamarilla azt hitte, hogy a nemzet ellentálló képessége, mint szirten a hullám, végkép megtörik Jellasics támadására. S ime a magyarság nem ijed meg; sőt gyürkőzni kezd, hogy birokra keljen támadóival. Bécsben erre nem számitottak. A reakczió tehát ujra mozgásba hozott mindent, hogy erőink kifejtését megbénitsa.

Vitézségi érdemjel.
(Csináltatta Perczel Mór Szent-Tamás bevétele után.)
A „Wiener Zeitung” szept. 23-iki számában az uralkodó egy haragos kiáltványa jelent meg, amely immár egyenesen a magyar nemzetet vádolja a béke megzavarásával; Kossuth és elvbarátjai pedig a „lázitó” elnevezést kapják.
Majd keményhangu felszólitás megy az országgyüléshez, hogy a bécsi kormány ismert emlékiratára haladéktalanul adja meg az érdemleges választ.
A képviselőház, nehogy hallgatása beleegyezésnek magyaráztassék, ujabb eszmecsere után, a következő határozati javaslatban tömörité a visszautasitó feleletet:
A magyar képviselőház, – egyrészről a birodalom és a Magyarország között létezhető érdekellentétek kiegyenlitése fölött sikeresen mindaddig nem tanácskozhatik, mig őfelsége a hazában levő ellenséget el nem távolitván, a tanácskozás teljes szabadságát helyre nem állitja; másrészről pedig a leendő miniszterium oda utasíttassék, hogy valamint minden, ugy a jelen tárgy körüli eljárásban is Magyarország területi épségének, független önállóságának, polgári szabadságának s alkotmányának az őfelsége által szentesitett 1848-iki törvényeknek, – melyekhez a képviselőház mindenkor és mindenben szorosan ragaszkodik, – értelmében leendő szigoru megóvását és fenntartását elmulaszthatlanul szeme előtt tartsa, attól egy hajszálnyit se távozzék el.
Jellasics, a nádor durva megsértése után nemhogy feddésben részesült volna, de sőt megdicsérték. Külön udvari-futár – Mensdorf gróf – kereste föl pénzzel és kiáltványokkal. A Hardegg-vértesezred egészen, a Kress- és a János-dragonyosezredeknek pedig egy-egy osztálya, felsőbb rendeletre, a bán haderejéhez csatlakozott. A szerb lázadók egy ujabb ágyu-üteget, az erdélyrészi oláhok pedig lőszert kaptak az osztrák hadügyminisztertől ajándékba. Szóval, ásták a sirt buzgón a magyar részére.
A kamarilla ez ujabb fondorlatainak hirére Kossuth nagyfontosságu lépésre határozta el magát. A szept. 24-iki ülésen bejelenté a képviselőháznak, hogy ő, mint a kormány küldöttje, nyomban utra indul, s személyesen hivja föl a népet a fegyverkezésre.
Lelkemben fel vagyon indulva – ugymond – azon gondolattól, hogy az ármánynak, árulásnak nevetséges satyrája, egy nemzet feletti győzelme csaknem sikerül; hogy 40–50 ezer potom ember bejő az országba, s ugyszólván kardvágás nélkül foglalja el a hazát.
Én nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt türjem; egy fél óra mulva mint a miniszterelnök által kiküldött biztos, de ha nem volnék kiküldve, azon megbizásnál fogva, melyet saját érzetem s a haza veszélye nyújt, megyek vasuton s megkezdem Czeglédnél felhivni a népet, hogy tömegestül fegyverbe szálljon; és igy megyek tovább faluról-falura és vagy nem látnak önök többé, vagy látnak, mint utócsapatát oly seregnek, mely maga is képes lesz semmivé tenni azon gyalázatos rablócsordát.
Félóra mulva zászló van kezemben s indulok; hogy hol kezdem, megmondottam, merre fogok menni, nem tudom, de megyek arra, merre a körülmények, a nép hangulata s lelkesedése fogja adni az irányt.
Első kérésem tehát, mit önökhöz akarok intézni, az, hogy ha van önök közt valaki, ki testvéri kezet akar nyutani: Isten hozza!

Zichy Ödön gróf kivégzése Lórén 1848. szept. 30.
(Egykoru rajz. Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
– Megyünk! Megyünk! – kiáltja számos képviselő.
Másodszor pedig azt gondolom, hogy valamint nekem Isten és jó barátaim s a nép hangulata segitségével talán sikerülend támasztani egy kis ellentállást az ellenség ellenében: ugy önök közt is vannak sokan, kik más vidéken hasonló, vagy talán nagyobb sikerrel is működhetnek; vélekedésem tehát az volna, méltóztatnának azt most első teendőjüknek ismerni, miszerint irja fel mindenki, melyik vidékre kiván menni. Én e részben a miniszterelnököt már fölszólitottam, s ő csak azt várja, hogy mindenki kijelentse, hová akar menni.
S ha aztán, amint remélem, annyian akadnánk, hogy nehány napig nem lehetne ülést tartani: ám jó, ne legyen ülés; hanem emeljük fel karjainkat s teremtsünk népet, melylyel a hazát megvédhessük.
Ez a második, a mit mondani akartam. A harmadik az, miként csak most is, mig szegény lakomból idáig jöttem s szétnéztem, láttam, mennyi tömérdek ember van itt Pesten, s ha magát csak a karzatot nézem is, meg vagyok győződve, hogy ha mindenki nem mást, mint követ vesz kezébe s fölteszi magában és megesküszik az örökkévaló Isten előtt, hogy nem nyugszik addig, mig egy rablót meg nem öl, az maga semmivé teheti azon rablócsordát…
– Megteszszük! – hangzik válaszkép a karzatról.
Mindenki a közbekiáltó felé tekint. Egy galambősz öreg ember áll az első sorban; barázdás arcza mintha tulvilági fénytől tündökölne. Rajongó lelkesedéssel függeszti szemeit Kossuthra, aztán, jobbját mintegy esküre emelve, ihletteljesen kiáltja:
– Megteszszük! Isten minket ugy segéljen!
Mintha delejes áram érintette volna a karzat közönségét. Egyszerre felugrik mindenki, s a lelkesedés tuláradó hevével száz, meg száz ajk ismétlé:
– Megteszszük! Megteszszük! Isten minket ugy segéljen!
Kossuth maga is megilletődve nézi e megkapó jelenetet.
Éljenek! – szólt a zaj lecsillapultával. – A hol a lelkesedés oly hő lánggal ég a szivekben: ott nem lehet félteni a hazát. Még csak néhány szót, – folytatá aztán a tárgyhoz térve. – Felszólitottam a városi hatóságot is, hogy tartson népgyülést s szólitson fel mindenkit a haza védelmére, s önök uraim, kik itt vannak, legyenek ott jelen s biztassák a népet, hogy menjenek a Duna balpartjára – mert meglehet, hogy az ellenség e részről fog betörni, s fogadják az ellenséget, mint igaz hazafiaktól a haza méltán megvárja.
S erre nézve azon vélekedésben vagyok, hogy a város lakossága nagyobb részben iparüző lévén, ha e tekintetben a keresetmód némi féltékenysége foroghatna fenn, s azt mondaná az egyik becsületes hazafi, ki munkájával keresi kenyerét: jó, én elmegyek, de szomszédom kinyitja addig a boltját s távollétemben minden keresetet felhasznál, tehát e részben is lehet intézkedni s bezáratni a boltokat annyival inkább, mert hiszen a két városban egy fél nap alatt tizenöt és több ezer embert lehet előteremteni, s ha egyéb fegyvere nincs, van karja, van foga, van kő, van kasza, maga a miniszterelnöknél harmincznyolczezer kasza van, ha tehát valakinek egyéb fegyvere nincs, vegyen kaszát kezébe s tegye meg a haza védelmére azt, mi tőle kitelik.
Most a kinek tetszik, jőjjön velem. Aki pedig itt marad: iparkodjék itt is mindent elkövetni, a haza védelmére. Az Isten önöket áldja meg!
És ugy tett, miként mondá. Még aznap délben Czeglédre utazott. Érkezésének hire lázba hozta az egész várost. A nép sürü tömegekben tódult eléje, s egetverő éljen-rivalgás közt kisérte a nagypiaczra. Egy asztalt hoztak, Kossuth erre állott fel. Kezének egy intésére lecsöndesült a morajló néptenger. Leemelte tollas kerek kalapját, aztán megeredt ajkáról a bűbájos beszéd. Elmondá, hogy minő szörnyü veszedelemben forog a haza, hogy összeesküdtek ellene, hogy nemzetünket ki akarják törülni az élők sorából. Az irtóháboru már megkezdődött. A Bánátban, a Mura partjain magyar falvak állanak lángban, s legyilkolt magyarok holttestén rágódik a dúvad.

Puchner Antal báró, erdélyi főhadparancsnok.
– Védelmezd hát magadat, szegény, elárult magyar nép! – kiált fel ezután. – Védelmezd magadat, tüzhelyedet, gyermekeidet, feleségedet: elszántan, rettenthetlenül, mint a hogy védelmeznéd magadat, midőn utonálló rablók támadnak meg. Ha véded magad, nincs mitől félned, mert veled az Isten és az igazság. De ha magadat nem védelmezed: az Isten maga sem védelmez meg. Fel hát fegyverre, Czegléd népe. Kaszára, kapára, kinek mije van. Keljen fel tömegben a magyar nép és megmenti magát és megmenti az árva hazát…
Itt egy pillanatra megállt. Tekintetét az égre emelte, mintha tanuul hivná.
… – De ha fel nem kel, – folytatá tovább és hangja ugy zengett mint a menydörgés, – ha saját életét, vagyonát, hazáját gyáván feladja: úgy én, ki a népért küzdöttem egész életemben, mielőtt szivem hazám elvesztése felett megszakadna, egy átkot mondok, egy retteneteset, melynek minden szava teljesedni fog.
A magyarnak neve e földön annyit fog tenni, mint szégyen és gyalázat neve; a magyar nép megfertőzteti ősei szent emlékét és isten büntetésül azt fogja rá mondani: „pusztulj el, – bánom, hogy teremtettelek.” Az Isten el fogja a népet átkozni, hogy a levegő méreggé változzék mikor beszivja; hogy kezei közt a termőföld ne teremjen mást mint hitvány kórót; hogy a forrásviz büzhödjék meg mikor ajkához viszi, hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérje az alamizsna száraz kenyerét. Megfogja őt az Isten átkozni és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és leszen saját hazájában egy vándor koldus, kit mint a gazdátlan ebet büntetlenül verhet agyon bármely gazember. Az ebeket fogják reá uszitani, s olyanná leszen mint a bélpoklos, kit minden ember kikerül. Hiába imádkozik Istenhez, neki a vallás nem ad vigasztalást. Isten, kinek teremtését gyávasága által meggyalázta, nem bocsátja meg büneit sem ezen a világon, sem a másikon. A leány, kihez szemeit fölemeli, seprővel hajtja el a küszöbről, mint a rühes állatot, felesége utálattal köp gyáva szemei közé; gyermekének első szava az lesz, hogy atyját megátkozza. És holtteste temetetlenül hever, mig a vadállatok, vagy az ég madarai megemésztik. A könyörület Istene háritsa el ez átkot mirólunk. De nem fogja máskép elháritani, mint ugy, ha bátor karokkal védelmezitek a szegény elárult magyar hazát…
E rettenetes átok már ismeretes volt; Kossuth több szózatában használta. De igy élőszóval, Kossuth által elmondva, megdöbbentő hatást tett a tömegre. Az emberek hátán borzongás futott végig. Az aszszony közelebb szoritá ziháló kebléhez gyermekét, a férfi barnapiros arcza haloványra torzult. Néhány másodperczig tartott ez a néma megdöbbenés. Aztán egyszerre, mintegy fölszabadulva a büvölet alól, tizezer torokból zúgott föl a kiáltás:

Kiáltvány 1848-ból.
(Eredetije az orsz. ereklye-muezumban.)
– Elmegyünk! Mindnyájan elmegyünk!
Nyomban hozzáfogtak a csapat-szervezéshez. A férfinép a toborzóhelyre tódult; s boldog volt, aki előbb irathatta föl magát. Kossuth egyetlen beszédének hatása alatt egész Czegléd fegyverbe állott.
Kossuth még este továbbment. Czeglédről Nagykőrösre, innen Kecskemétre, majd Abonyra és Szolnokra. S a merre csak megfordult, rajongó lelkesedéssel fogadták mindenütt. Puszta megjelenése, néhány gyujtó szava csodákat müvelt. A nép ereiben megpezsdült a vér, szivét megdobbantá a haza szent szerelme. A férfiak tömegesen keltek fel, s a nők virágokat hintettek Kossuth utjára, midőn fegyverre hivta férjeiket.
Jókai Mór, – aki ez alkalommal szintén Kossuth Lajossal járt, – 1868-ban, a „Kossuth Album” lapjain igy emlékezik meg e történelmi nevezetességü utról:
Kossuth szeptember 24-iki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Ugy hiszem, tizen voltunk, kik őt e felhivásra követtük; mindannyi nevére már nem emlékezem: azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony, Lopreti Árpád, a saját toborzásu huszárezred egyenruhájában. Puska és kard volt fegyverzetünk.
Délután indultunk meg a vasuton. A czeglédi állomáson véletlenül találkoztunk a Földváry-féle önkénytes csapat utóhadával, melynek szolgálati ideje lejárván, hazafelé-térőben volt. Az aldunai harcztérről jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek.
Kossuthnak egy perczbe került megforditani a hazatérő csapat irányát. Ily időben pihenni ki merne? A derék hadfiak elfeledték fáradalmaikat s a még fárasztóbb keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert és követték a szónokot, akit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.
A hir villáma járt mindenütt előtte.
Czegléd vásárterén már egy felzúgó tenger várt reá, férfi-fők tengere, melyet hullámossá paskoltak fel szavai, mint a hol játszik a zivatar a tengerrel.
Kereke fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal; viselete egyszerü volt, mint mindig. Hanem mikor szólt, – óh akkor bibor és arany volt rajta minden. Ugy árasztani maga körül a fényt, soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát ugy szónokolni nem hallottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, amit ítt, vagy amott mondott: mindig mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak az oroszlánok.
De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak.

Gáspár András a képviselőházban bemutatja lefegyverzett horvát sereg zászlóit.
(Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
„Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?”
És az átok, mit végül mondott azon népre, mely hazáját elhagyná veszni… Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásra fölhangzani, mint annak, hogy „mindnyájan el fogunk menni?”
Egy óra mulva Czeglédnek minden férfi lakója talpra lett állitva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap este ment Kossuth tovább. Nagy-Kőrösön megujult ugyanazon jelenet, lámpák világa, csillagok fénye mellett.
Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifő tengerrel, amelylyel a vihar játszik. Kecskeméten éppen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s ami vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.
Onnan még aznap délután mentünk szekéren tovább Csongrádra. Csongrádhoz közeledve nagyon rossz utak fogadtak bennünket. Ha repülni lehetett volna! Utóbb Kossuth azt inditványozta, hogy szálljunk le szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen, s magunk vágjunk neki erdőn-toronyirányban…
Egyszerre távoli dübörgés hallatszott.
– Ha czirkáló vasasok lennének? – jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.
– Közzéjük lőnénk! – felelte rá Kossuth és helyben maradt.
Az erdőből azonban egyre több lovasság vágtatott elő és egyenesen felénk: egy teljes zászlóalj volt az.
Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfelkelés lovasai voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előreküldtek. Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már azalatt.
Kossuth azt viszonozta az üdvözlésre, hogy „kétezer ilyen lovassal a poklokon is keresztül mennék.”
Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel, hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé…
Kossuth ezen körutja alkalmával született a csatárahivó nóta:
Kossuth Lajos azt izente:
Hiányos a regimentje,
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a haza!
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Éljen a haza!
A szabadságharcz költészetében egy dal sincs, mely megkapóbb módon fejezné ki a magyar nép rajongó szeretetét Kossuth iránt. Ki volt e dal szerzője? – ma már nem tudható. Káldy Gyula, a kiváló zenetudós azt mondja, hogy motivumai még a kurucz időkből származnak. Lehet. De a nóta szövege bizonyára a nép ajkán fakadt, s a lelkesedés szülte. A dal ma is él. Népünk, midőn szive megtelik hazaszeretettel, midőn visszaemlékezik Kossuth legendaszerü alakjára: most is ez édesbús dalba önti ki szive túláradó érzelmeit.

Latour osztrák hadügyminiszter holttestét lámpára húzza a bécsi nép 1848. okt. 6-án.
(Bécsben készült egykoru kép.)
A lelkesedés mámora alatt Kossuth csakhamar 12–15 ezernyi sereget inditott a Duna felé. Egész hadtestet néhány napon belül.
A nemzetgyülés ezalatt, mint valami vészbizottság, csaknem szakadatlan munkában volt. A Redout (a képviselőház tanácskozóhelye) valóságos főhadiszálláshoz hasonlitott. Futárok jöttek-mentek. Ez hireket hozott a csatatérről, amaz rendeletekkel sietett a táborba. Eközben egyik ülés a másikat követte: folyt a tanácskozás a haza nehéz sorsa fölött. A közönség pedig éjjel-nappal a Dunaparton tolongott, s mohó érdeklődéssel olvasta a Redout kapujára függesztett legújabb harcztéri-tudósitásokat.
A képviselőház szeptember 27-iki ülésén mutatta be az elnök Jellasics elfogott tábori-postáját, amely, mint tudjuk, néhány vakmerő somogyi kanász révén került a magyar kormány birtokába. A csomag mintegy háromszáz különféle levelet tartalmazott; legnagyobbrészt a horvát hadsereg tisztjei által irva, akik bizalmas őszinteséggel mondták el hozzátartozóiknak hadi élményeiket. De volt a levelek közt néhány, amiket maga Jellasics intézett bécsi pártfogóihoz. Az egyiket Latour hadügyminiszterhez, akitől serege számára zsoldot kér; két másikat pedig Kulmer báróhoz, aki előtt siralmasan panaszkodik, hogy az udvari-párt nem segiti úgy, mint kellene.
Jellasics leveleinek fölolvasása roppant megütközést keltett. A kamarilla most már egészen le volt álczázva. Ime, kézenfekvő irott bizonyságok is megerősitik, hogy a bán az udvar anyagi támogatásával háborúskodik ellenünk.
De ez csak a bevezetés volt. A kamarilla immár föltartóztatás nélkül halad a maga törvénytipró útján. Batthyány grófhoz, több, a nemzet további sorsára döntő hatással biró kir. kézirat érkezett Bécsből. Ezek közül az első István főherczegnek a nádori méltóságról történt lemondását tudatja az országgyüléssel. A második kir. kéziratban kijelenti a fölség, hogy a Batthyány gróf által fölterjesztett miniszteriumot nem erősitheti meg, s Vay Miklós bárót bizza meg az új kormány alakitásával. Egy harmadik kir. kézirat pedig azt adja hirül, hogy az ország összes haderejének főparancsnokául gróf Lamberg Ferenc altábornagy neveztetik ki. Ez az utóbbi kir. kézirat, amely oly megrázó tragédiának lőn az okozója, következőleg hangzik:
 
Kedves gróf Batthyány!
A belbéke megzavarásának mind nagyobbodó veszélye, s azon szükség következtében, hogy a vérontás lehetőleg meggátoltassék: indittatva érzem magamat, hogy a Magyarországon levő összes haderő főparancsokságát Lamberg Ferencz gróf altábornagyra ruházzam. Mellékleve közlöm önnel erre vonatkozó rendeletemet és kiáltványomat, mely nevemben kibocsájtandó.
Bizom, hogy jószándéku rendelkezéseimet minden erejéből gyámolitani fogja.
Kelt Schönbrunnban, 1848. szeptember 26-án.
Ferdinánd, s. k.
 
A kir. leiratokhoz két szózat volt mellékelve; az egyik a katonasághoz, másik a néphez. A katonaságot arra inti az uralkodó, hogy viseltessék hüséggel a császári lobogó iránt, a nép pedig Lamberg kinevezéséről értesittetik. Ez a fölhivás igy szól:
 
Magyarországi Népeimhez!
Kevés napokkal ezelőtt magyarországi hű népeimnek tudtára adtam, hogy mennyire szivemen fekszik az ország békéjének és a törvényes rendnek helyreállitása. Fájdalom, hogy most már a helyzet rosszabbodott, s a polgárháború minden részen terjed.
Ezen veszélyes helyzetben és azon buzgó óhajtásom mellett, hogy a vérontást meggátoljam, és a féktelenségek iszonyait megszüntessem: elhatároztam, hogy tábornagyomat: gróf Lamberg Ferenczet, Magyarországon levő összes seregeim, s bármely nevezetü fegyveres csapatok főparancsnokságával fölruházzam; s legott megbiztam őt, hogy a fővezérséget Nevemben mindjárt át is vegye.
Első feladatául azt szabtam eléje, hogy mindenütt fegyverszünetet eszközöljön. Bizom tehát úgy a katonai, mint a polgári hatóságok buzgalmában, hogy küldöttemnek gyorsan és teljesen engedelmeskedni fognak, s e mellett mindenben segélyére lesznek.
Magyarország népeitől pedig királyi Biztosomnak annál odaadóbb istápolását várom, mert a szükséges lépések is megtétettek már, hogy a belső viszály kiegyenlittessék, s birodalmam magyar és egyéb országai között állittassék vissza mielőbb azon teljes egyetértés, mely századok óta fennállott és a pragmatica sanctió által biztosittatott.
Kelt fő- és székvárosomban Bécsben, szeptember 25. 1848.
Ferdinánd, s. k.
 
Batthyány gróf, noha az uralkodó bizalma immáron tőle is elfordult, még most sem csüggedt el. Honszerelme erősebb vala érzékenységénél. A kormány gyeplője, Vay megérkezéseig, még kezében hagyatott; azon volt tehát, hogy ezt a néhány rövid napot nemzete javára használja fel. Erős, bizó lelke a király szózatában ismét a reménység egy halvány sugarát fedezte fel. S mint az éj vándora az előbukkanó pásztortüz felé, oly örömmel indult a csalóka fény után. Azt hitte, hogy Lamberg, egy szavával megállásra kényszeriti a bánt; a fegyverszünet ideje alatt aztán ujolag hozzáfoghat a viszály békés elintézéséhez. A kir. kéziratokat nyomban elküldte a ház elnökének, hogy terjeszsze azokat a nemzetgyülés elé; maga pedig a táborba, onnan pedig Bécsbe sietett. Találkozni akart mielőbb Lamberggel, hogy a teendőket megbeszélje vele.
Lamberg kinevezésének hire szeptember 27-én délután terjedt el a fővárosban, s mindenütt a legnagyobb megbotránkozással fogadtatott. A népszenvedély, mint a vihar által fölkorbácsolt tenger, háborogni kezdett.
Pázmándy, harmincz képviselő kivánságára, azonnal ülést hirdetett. Este tiz óra volt, midőn a nemzetgyülés tagjai összegyültek. Az ülésterem csillárának szétáradó fénye még zordonabbá föstötte a haragtól kipirult arczokat.
Kossuth, ki körutjáról épp hazatérőben volt, már Abonyban értesült a kir. leiratok tartalmáról. A pályaházból egyenesen a nemzetgyülésre ment. Még Kossuth megérkezése előtt inditványozta a ház helyeslése közt Madarász László, hogy a miniszteri ellenjegyzés nélkül kibocsájtott kir. iratok érvényteleneknek nyilvánittassanak. Madarász beszédje alatt lépett az ülésterembe Kossuth, azon porosan, útiköpenyben, karddal az oldalán. Rögtön a szószékre lépett:
Fegyveresen jelenek meg, nem azért, mert meggyőződésem szerint e hazának megmentése végett, mindnyájunknak karjára és fegyverére szüksége van, hanem azért, mert bejelentésem szerint odavoltam a népfelkelés rendezésére. Három nap alatt néhány népesebb városokat: Czeglédet, Kőröst, Kecskemétet, Abonyt és Szolnokot személyesen megjártam; s mondhatom, hogy a magyar népet a hon megtartására és az alkotmányos szabadság biztositására elannyira késznek találtam, hogy csak ez öt helyről is már részint kiindult, részint rendeltetése helyére ért, részint útban van körülbelül tizenkétezer ember. Hanem kötelességemnek véltem, mielőtt a reám bizott munkálkodásban tovább eljárnék, tájékozni a körülmények iránt magamat. És azért ma visszajöttem pár órára, s mély megütközéssel értesültem a történtekről.
… Egyszerűen szólok, mert nincs idő dikcziózni. S röviden csak azt mondom, hogy gr. Lamberg Ferencznek miniszteri ellenjegyzés nélkül Magyarország hadseregének és fegyveres csapatjainak főparancsnokává történt kinevezése annyi, mint a magyar alkotmány eltörlése… És igen ügyes fogás arra, hogy a hadsereg, mely át van hatva a haza és a törvényesség iránti hűség érzetétől, a győzelem perczében állittassék meg, s kezére játszassék egy parancsnoknak, kit miniszteri ellenjegyzés nélkül, az alkotmány felforgatására neveztek ki. Ez a taktika. És mit akarnak vele elérni? A felolvasott irományokban megvan: Magyarország és az osztrák tartományok egységét. Hát hol van megirva, hogy Magyarország valaha az ausztriai birodalomhoz tartozott? A czél tehát: Magyarországot kitörölni az élő nemzetek sorából…
Kossuth beszédje további folyamán kijelenti, hogy csatlakozik Madarász inditványához; egyúttal pedig tiltakozó javaslatot olvas fel, amelyet, – mint mondá, – útközben vetett papirra.

Részlet a bécsi 1848. októberi forradalomból.
Windisgrätz és Jellasics egyesült csapatai ostromolják Bécset
(Egykoru kép.)
„A nemzet képviselői, – igy szól a többi közt e tiltakozás, – megütközéssel tapasztalták, hogy ő Felségének nevében Bécsből szept. 25-ikéről miniszteri ellenjegyzés nélkül kelt nyomtatott nyilatkozványok adattak ki, melyek szerint: minden Magyarországon levő hadiseregek és akármily nemű felfegyverkezett csapatok gróf Lamberg Ferencz tábornagy főparancsnoksága alá rendeltetnek.
„És mivel ezen állitólagos rendelet, Budapesten székelő magyar felelős miniszter által aláirva nincs: az tehát az 1848 : 3-ik sarkalatos törvényczikk szerint érvénytelen. Mivel ő Felsége a király szavával szentesitett ugyanazon 1848 : 3-dik t.-cz. szerint a végrehajtó hatalmat nem máskép, mint csak a törvények értelmében, független magyar miniszterium által gyakorolhatja. Mivel, ha miniszteri ellenjegyzés nélkül kiadott rendeletek által kormányoztatnék az ország, s nem a felelős miniszterium utján kinevezett főparancsnok kezébe adatnék az országbani hadsereg: ez annyit tenne, mint Magyarország önálló felelős kormányzatát megsemmisiteni, az ország alkotmányát felforgatni és a nemzet szabadságát elnyomni.”
„Annálfogva a nemzet képviselői, azon kötelességnél fogva, melylyel az ország alkotmányának megőrzésére kötelesek, ezennel a fenntebb érintett s miniszteri ellenjegyzés nélkül kelt állitólagos kir. rendeleteket, ha azok nem koholt irományok is, törvénytelennek, érvényteleneknek és semmitérőknek nyilatkoztatják.”
„Gróf Lamberg Ferenczet a Magyarországban létező hadseregek és akármily nemü fegyveres csapatok főparancsnokságáról ezennel a törvény és az alkotmány nevében eltiltják.”
„Az országban levő minden hadseregnek s akármily nemü fegyveres csapatoknak, tábornokoknak, hadi és várparancsnokoknak, tiszteknek és fegyveres vitézeknek a törvény nevében megparancsolják, hogy gróf Lamberg Ferenczet főparancsnoknak elfogadni, őt annak nézni és tekinteni, s neki mint ilyennek engedelmeskedni ne merészeljenek, hanem az ország törvényéhez és alkotmányához esküvel fogadott kötelességek szerint hivek maradjanak.”
„A nemzet képviselői, – a törvényre s azt szentesitő kir. esküre támaszkodva, kinyilatkoztatják, hogy gróf Lamberg Ferencz, ha az országban létező hadsereg, s akármelynemü fegyveres-csapatok főparancsnokságát elfoglalni merészlené, s az országbani hadsereg és fegyveres csapatok összesen és egyenként, ha őt főparancsnoknak elfogadni, s neki mint ilyennek engedelmeskedni merészelnének, az alkotmány és a nemzeti szabadság fölforgatásának bünébe esnek.”
„A nemzet képviselői kinyilatkoztatják, hogy mindazon akár polgári, akár katonai hatóság, avagy hivatalnok, ki a fenntérintett érvénytelen, s alkotmányfelforgató állitólagos kir. rendelet sikeresitéséhez, vagy annak terjesztéséhez segédkezet nyujtana, magát az ország törvényes alkotmánya fölforgatásának bünében részesitené.”
„A nemzet képviselői kinyilatkoztatják, hogy valamint magukat az ország alkotmányának sértését hallgatólag el nem türni köteleseknek érzik, úgy az ország alkotmányának csonkitatlan megőrzését az egész nemzet törvényszerüségétől elvárják”…

A schwecháti csata 1848. okt. 30-án.
(Eredetije a bécsi csász. muzeumban.)
Kossuth ezen tiltakozása még éjjel sajtó alá került, s kinyomatván, a „legsebesebb úton” azonnal megküldetett az összes hatóságoknak. A táborokba, a katonasággal leendő közlés végett, maguk az egyes képviselők, mint kormánybiztosok vitték el.
A főváros közönsége külön falragaszok útján értesült a nemzetgyülés határozatáról. Az utczaszögleteken, a kiáltványok előtt, már kora reggel gyülekezni kezdett a nép, s hangos szóval olvasta: „aki Lambergnek engedelmeskedni merészkedik, az a nemzeti szabadság és alkotmány fölforgatásának bünébe esik”…
A közönség Lamberg küldetéséhez a legkalandosabb magyarázatokat füzte. E találgatások hatása alatt aztán csakhamar mindenféle rémhirek keltek szárnyra. Egyik csoportban azt beszélték, hogy Lamberg katonasággal akarja szétkergetni az országgyülést, másutt meg azt ujságolták, hogy a koronának titokzatos módon nyoma veszett. A vitázó, ingerült csoportok észrevétlen egy nagy egészszé olvadtak össze; s az egyre szaporodó tömeg, mint az áradat, kevés idő alatt elözönlötte az egész belvárost.
Eközben Lamberg (szept. 28-án) Ó-Buda felől zárt-kocsiban a várba érkezett. Csaknem észrevétlen jött, s ideiglenesen a Fortuna-vendéglőbe szállt meg. Hrabovszky főhadparancsnoknál akart legelőször is tisztelegni. Sietett hát az átöltözködéssel. Polgáriruhát vett magára, nyilván azért, hogy békés szándokának külsőleg is jelét adja. A fogadó egyik szemfüles szolgája mihelyest megtudta, hogy milyen nevezetes vendégök érkezett, azonnal átfutott Pestre, s mindenkinek, aki csak útjába került, kedveskedett a friss újsággal. A hir, szájról-szájra adva, villámgyorsan terjedt szét az egész városban.
A tömeg, szilaj haraggal, a viharzó szenvedély zabolázatlan kitörései közt tódult a Dunapartra. Látszott a heves mozdulatokon, a tekintetek villogásán, az arczok elszánt kifejezésén, hogy a nép véres megtorlásra készül. Csaknem minden második ember valami fegyverfélét szorongatott kezében. Az egyik puskát, a másik kardot; aki hirtelenében egyebet nem kerithetett: fütykössel látta el magát. Közbe-közbe megvillant az egyenesre pántolt kasza, a köznép e félelmetes fegyvere. A lánczhid, amelyen ép az utolsó munkálatokat végezték, még nem adatott át a forgalomnak. A közlekedés Pest és Buda között, a régi szokás szerint, még mindig a hajóhidon történt. Ide tódult a tömeg, hogy megakadályozza a tábornagy átkelését.
Lamberg, ki ezekről mitsem tudott, egész gyanútlanul kopogtatott be Hrabovszkyhoz. A főhadparancsnok vendégét, – mint Gelich irja, – mindjárt a kölcsönös üdvözlés után a legnyomatékosabban figyelmeztette az izgalomra, amely személye ellen irányul.
– Én nem félek, – válaszolta Lamberg. – Hiszen azért jöttem, hogy helyreállitsam az ország békéjét. Mindenekelőtt Batthyány gróffal szeretnék beszélni.
– Ha igy áll a dolog, – jegyezte meg e nyilatkozatra Hrabovszky – úgy csak siessen, amig a nép el nem zárja az útat.

Báró Mednyánszky László.
(A vértanu 1848-iki arczképe.)
Egyúttal meghagyta egyik hadsegédjének, hogy kisérje át a grófot Pestre. De a hadsegéd, aki, úgy látszik, sejdité a fenyegető veszedelmet, valami kicsinyes ürügy alatt elmaradt. Lamberg tehát bérkocsiba ülve, egyedül jött át; még pedig ezúttal szerencsésen. – A tömeg a fakó fiakker egyszerű utasában nem ösmerte fel a bosszúval várt teljhatalmu császári biztost. Lamberg egyenesen Batthyány grófhoz hajtatott, azonban nem találta otthon, mert a miniszterelnök, mint tudjuk, azon reményben, hogy a tábornagygyal találkozhatik, még előző nap Bécsbe utazott. Lamberg tehát Majláth György országbirót kereste fel, akinél hosszasabban elidőzött. Délután, úgy 2–3 óra között visszaindult a várba. Már csaknem a budai hidfőnél volt, midőn egy Bakó nevezetü szakaszvezető, aki már régebbről ismerte a grófot, harsányan elkiáltotta magát:
– Nini! Itt megy Lamberg!
A tömeg, mely a hajóhidat egészen ellepte, egy pillanat alatt a kocsi körül tömörült.
– Lépre került hát az áruló! Ki kell húzni a fiakkerből! – orditották mindenfelől.
Nem kellett ide biztatás. A tábornagy a másik pillanatban már a hajóhid szilánkos dobogóján hevert.
– Bocsássatok el, – könyörgött a szerencsétlen ember. – A képviselőházba akarok menni, hogy Kossuth Lajossal beszéljek.
Gúnyos hahota felelt esdő szavaira.
– Tudjuk, mit akar. Az országgyülést szeretné feloszlatni!
Néhány nemzetőr mégis segélyére sietett. Erős küzdelemmel kiszabaditották a tömeg kezei közül és az őrszobába vezették. A feldühödt nép azt hivén, hogy Lamberg kisiklik kezei közül, most a nemzetőrök ellen fordul, s ostrom alá veszi az őrházat.
Stern nemzetőr-századosnak, – a derék ember könyvkötő volt a várban, – mentő ötlete támad.
Az őrház ajtajába áll és érczes hangon kiáltja:
– Egy szót, uraim! Lamberg úgy sem szabadulhat már meg. Ettől ne féljünk. Ámde, nekünk nincs jogunk őt bántalmazni. Kisérjük a foglyot a nemzetőrség fedezete alatt Pestre, adjuk át az országgyülésnek, amely aztán itéljen fölötte.
A vakmerő föllépés használ. A nép tomboló haragja egy perczre lecsillapodik. Zúgolódva bár, de elfogadja Stern inditványát és felhágy az őrház ostromával. A menet megindul. Lamberget nemzetőrök fogják közre. A gróf valóban szánandó állapotba került. Kalapja hiányzik, arcza az ökölcsapásoktól kékes daganatokkal telve, ruhája csupa sár, merő foszlány. Már a hajóhid közepén voltak, midőn Kolossy György bölcsészhallgató és Bayersfeld bécsi aulista vezetése alatt egy újabb fölfegyverzett csoport jött velük szembe. A pesti oldalon ugyanis az a hir terjedt el, hogy Hrabovszky, értesülvén Lamberg elfogatásáról, a fővárost bombáztatni akarja. Kolossy ennek a megakadályozására törtetett a fegyveres tömeggel Budára.
Lamberg váratlan látása rettenetes dühre gyulasztja az amúgy is túlizgatott Kolossyt. Keresztültör a tömegen, odarohan Lamberghez, s kardjával szörnyü vágást mér fejére. A tábornagy egy jajkiáltással összerogyik. A tömeg vad szenvedélye most már nem ismer korlátokat. Mintha csak ezen a vérbeborult boldogtalan emberen akarta volna összes sérelmeit megbosszulni, rettenetes dühvel rohan rá. Ruháját letépi, testét megrugdossa, üti-veri, szúrja.
A gróf elhaló hangon esd irgalom után. Egy sorezredbeli katonához emeli megtört tekintetét.
– Az isten nevére kérlek, – nyöszörgi, – védelmezz meg… hisz katona vagy…
– Igen, én is a királyt szolgálom, de nem vagyok hazaáruló, mint az úr, – válaszol a vitéz és daczos arczczal fordul el tőle.

Abencourt Károly huszárszázados.
(A vértanu 1848-iki arczképe.)
Lamberg néhány percz mulva megszünik élni. De a nép tomboló haragja ezzel sincs még kiengesztelve. Néhány suhancz lábainál fogva megragadja a holttetemet, s a tömeg diadalorditása közt czipeli azt a Károlykaszárnya elé, hogy lámpavasra függessze. A fej odaverődik az utcza kövezetéhez, s véres sáv marad nyomán.
A szörnyü népitélet hirére valóságos rémület szállja meg a közönséget. A kereskedők ijedten csukják be üzleteiket. Az egész nemzetőrség fegyverbe áll, a Károlykaszárnya udvarára ágyukat vonnak. A zavar, lárma, izgatottság leirhatatlan.
A képviselőház éppen ülésezik. Kolossy, néhány társával a merénylet szinhelyéről egyenesen az ülésterembe ront. A huszonnégyéves fiatal ember csaknem önkivületi állapotban van. Szöghaja kuszált, arcza sápadt, szürke, nagy szemei lázas fényben lobognak. Egész az elnöki emelvényig tör, s kardját, melynek hegyéről még csöpög a vér, magasra emelve, rekedt, tompa hangon kiáltja:
– A Lamberg vére!
Ezzel sarkon fordul, s kirohan a teremből. A ház tagjai szinte megkövülten tekintenek a rajongó ifju után. Ugy tetszik, mintha talán nem is élő ember, hanem a bosszuállás démona jelent volna meg előttük.
A nemzetőrség, roppant erőfeszitéssel, megmentette Lamberget a végső meggyalázástól. Holtteteme a kórházba szállittatott, ahonnan másnap egész csöndben eltakaritották. Később, 1849. febr. 1-én Windischgrätz felásatta a holttestet, s ujra nagy gyászpompával temettette el.
A hivatalos „Közlöny” szeptember 29-iki számában a lap élén ezekkel a szavakkal emlékezik meg a szörnyű esetről:
Pest, szept. 28-án.
Borzasztó eseményről vagyunk kénytelenek a közönséget értesiteni.
Ma délelőtt már mindennemü hirek tarták legnagyobb feszültségben a kedélyeket, s nevelék az izgalmat, melyre a legujabb politikai események hangolák a budapesti népet.
Tegnap óta mindenki ajkán csak gr. Lamberg altábornagy neve lebegett, s ma déltájban villám gyanánt futá végig a fővárost a hir, hogy a törvény- s alkotmányellenesen kinevezett kir. biztos és főparancsnok Budapest falai közt létez. Ezzel a legrémitőbb hirek hozatának kapcsolatba, s egy percz alatt Budapest utczáin dobok peregtek, nagyszámu nemzetőrség fegyvert ragadott; számosan kaszával fegyverkezének fel.
A rendőrség és több képviselőtagok Budára siettek a dolog mibenlétét megtudni, s a várkapukat nemzetőrök állották el. Eközben az üzőbe vett altábornagyot balcsillagzata a hidra vezeté, hol bérkocsija megállittatván, kikérdeztetett s miután magát gr. Lamberg altábornagynak vallá, a felbőszült sokaság által kaszákkal és egyéb fegyverekkel megtámadtatott, s kocsijából kiszökvén, az utána és elébe rohanó tömeg által irtózatosan legyilkoltatott s a Károly-kaszárnyáig végighurczoltatott. Ennyit a részletekről.
A tett iszonyu és a nemzet, – mely igazsága érzetében magának magasb álláspontot választott – e politikai gyilkosságot nem fogja magáénak ismerni.
De mit mondjunk azokról, kik a kedélyeket annyira fel tudták ingerelni, annyira végletekre hajtani a nemzetet, miszerint a szelidségéről annyira ismeretes pesti nép keblében sokan akadtak, kik e politikai gyilkosságnak magukat részeseivé tevék!
Gróf Lamberg nem a becsület mezején esett el, hanem elesett ugy, mint a legelveteműltebb ármány által felzaklatott népbosszu áldozatja.
Irtózunk, ha a véres jelenetnek főleg erkölcsi és politikai következményeire gondolunk.
Őszintén fájlaljuk azon férfiu gyászos végét, ki szolgálati készségében urának és honának talán becses szolgálatot vélt tenni, midőn oly missziót vállalt el, melyet a hazafi sem törvényesnek, sem természetesnek nem ismerhet.

A zalatnai vérfürdő 1848. okt. 23-án.
(Egykoru rajz. Eredetije az orsz. ereklyemuzeumban.)
Egyébiránt ugy hiszszük, a constituált hatalmak kötelességöknek ismerendik e véres catastropha iránti törvényes lépések által az igazságnak és emberiségnek megadni azon elégtételt, melyet a törvények igényelnek.
Ez a hivatalos jelentés talán leghívebben fejezi ki a nemzet akkori értelmiségének fölfogását a kegyetlenséggel szemben. Elitélte azt csaknem minden nemesebb érzésű ember. De midőn iszonyodva fordult el a bünténytől, viszont belátta, hogy Lamberg erőszakos halálának értelmi szerzői voltaképen mégis azok valának, kik törvénysértéseikkel a nép türelmét a végsőig feszitették.
Lehet, sőt valószinü, hogy nem Lamberg Ferencz gróf, aki mint indigéna ismeretségben volt a magyar főuri-körökkel, a békéltetés szándokával jött Budapestre; de másrészt kétségbevonhatatlan tény, hogy az udvari-párt alkományellenes czélok keresztülvitelére akarta őt fölhasználni. Csattanósan igazolja ezt a zsebében talált levél, amelyet a király Batthyány grófhoz intézett, s amely levél ekként szól:
 
Kedves gróf Batthyány!
Idekapcsolva küldök önnek egy, Majláth György országbiróhoz intézett rendeletet, mely által ő a királyi helytartói tiszt ideiglenes viselésével megbizatik, továbbá egy leiratot az országgyüléshez, mely által ez deczember 1-ső napjáig elhalasztatik. Meghagyom Önnek, hogy mindakét rendeletet ellenjegyezze s azoknak végrehajtására a szükséges lépéseket megtegye, s engem azoknak eredményéről minden esetre haladék nélkül tudósitson.
Az ország jelen állapota bizonyosan önt is meggyőzendi annak szükségéről, miszerint az országgyülést el kell halasztani. És midőn önnek azon biztosítást adom, hogy Magyarországomnak épségét és törvényes szabadságát fenntartani erősen el vagyok tökélve, számolok önre, hogy minden arra vezető rendszabályaimat gyámolitandja.
Kelt Schönbrunnban, 1848. szept. 26.
Ferdinand, s. k.
 
A levélhez két irat volt mellékelve. Az egyikban a király Majláth György országbirót a leköszönő István főherczeg helyére kir. helytartónak nevezi ki; a másikkal pedig az országgyülést deczember 1-éig elnapolja. Mindkét intézkedés alkotmányellenes. Eféle kir. helytartót törvényeink nem ismernek, az országgyülés pedig az állami költségvetés letárgyalása előtt fel nem oszlatható. S a király mégis e két irat ellenjegyzésére hivja fel a miniszterelnököt. Kérdés, mi történik, ha Batthyány gróf, – ami alkományos érzületénél fogva csaknem bizonyos, – az ellenjegyzést megtagadja? Több mint valószinü, hogy Lamberg szabad kezet nyer, s szükség esetén erőhatalommal lép fel a nemzetgyülés ellen. Küldetése tehát mindenképen további bonyodalmak csiráját hordozta magában.
A képviselőház másnap: szeptember 29-én, midőn az izgalom kissé lecsillapult, foglalkozott érdemlegesen a véres ügygyel. Többen szólaltak fel, s valamennyien elitélőleg. Csupán Irinyi volt más nézeten.
„A tegnapi eseményt, – ugymond, – én sem helyeselhetem, hanem a dologban csak formahibát látok. Lamberg megérdemelte a halált, de ilyesmit nem az utczán kellett volna elkövetni, hanem forma szerint elitélni.”

A szamosujvári ütközet 1848. november 13-án.
(Eredetije a bécsi csász. udvari könyvtárban.)
A ház, Kossuth inditványához képest azt határozta, hogy a büntény ügyében a legszigorubb vizsgálat indíttassék; egyuttal pedig egy külön nyilatkozattal fölhivta Batthyány grófot, ki éppen Bécsben időzött, hogy a király előtt fejezze ki az országgyülés mély sajnálkozását a merénylet fölött. Ez a nyilatkozat, illetőleg fölszólitás igy hangzott:
A nemzet képviselői mély megilletődéssel értették, hogy gróf Lamberg Ferencz tábornok a fellázadt nép dühének esett áldozatul.
A képviselőház felszólitja a miniszterelnököt, adja tudtára ő felségének a nemzet képviselői ezen mély megilletődését s őszinte sajnálkozását és figyelmeztesse ő felségét, mily borzasztó következményekre vezet az, ha a királyi szóval szentesitett törvények uralma felett kétségbeesés támad, s ennek következtében a polgári társaság kötelékei bomlásnak indulhatnak, hogy a törvényes rendnek s közbátorságnak fenntartása minden konstituált hatóságok szives közremunkálásának sem sikerülhet. S azért kérje meg miniszterelnök úr a képviselőház nevében is ő felségét, hogy hazánk sarkalatos törvényeinek királyi nevét felhasználtatni ne engedje; s ekként vallásos törvényszerüséggel környezett királyi tekintélyével segitse a konstituált törvényes hatóságokat azon rendnek, közbátorságnak s törvényszerü állapotnak helyreállitásában s fenntartásában, mely a tegnapi szomoru esemény által oly borzasztóan megháborittatott.
A képviselőház teljes bizalommal van, hogy a miniszterelnök alkotmányos hivatalát mindaddig folytatandván, mig más törvényszerü miniszterium nem alakul: meg van győződve, hogy ezáltal a fővárosbani közrend és bátorság, mely az ország sorsára nézve legnagyobb fontossággal bir, szintugy fenn fog tartatni, mint a legsulyosabb körülmények között is egészen a tegnapi napig fenntartatott.
A képviselőház biztositja a miniszterelnököt, hogy e részbeni közremunkálására bizton számithat.
S a képviselőház megvárja a két testvérfőváros hatóságaitól, nemzetőreitől, s minden jó polgáraitól, hogy a miniszterelnököt ezen törekvésében gyámolitandják, Pest város hatóságának pedig kötelességévé teszi, hogy gróf Lamberg Ferencz meggyilkolása iránt a kellő vizsgálatot megtevén, a törvény értelmében járjon el.
A képviselőház, mint mindig, ugy most is azon meggyőződését fejezi ki, hogy a hazának megmentését semmi sem kompromittálja nagyobban, mint a törvényes rend kötelékeinek felbomlása, amely, mint a tegnapi szomoru eseményből is látható, a testvér két főváros lakossága igen hamar féktelen dühre fajul, s véres jelenetekben tör ki, s ezáltal a személyes bátorlét aggodalomba ejtett honpolgárokban a hon megmentése iránti hitet megcsökkentvén, a közremunkálási lelkesedést is könnyen lehangolhatja.
Aki a hazát szereti, az ne háboritsa a közbátorságot, s ne nehezitse ezáltal a főváros felé közelgő ellenség visszaverését.
A képviselőháznak ez a határozata, a Lambergnél talált iratokkal együtt, még aznap elküldetett Batthyány grófnak; Hajnik Pál, „az országos rendőri hivatal igazgatója” pedig nagy erélylyel inditotta meg a merénylet ügyében a nyomozást. Ámde, csekély eredményre tudott jutni; az egyre növekedő harczi izgalom közepette az egész vizsgálat végkép elposványosodott. Maga a főtettes: Kolossy szőlőföldjére, Erdélybe illant, ahol honvédnek csapott fel. A rajongó ifju, mintha csak a harczmezőn akarta volna levezekleni meggondolatlan szilaj tettét: Bem hadseregének egyik legvakmerőbb harczosa lett, s a szabadságharcz végén már mint százados küzdött a nemzet ügyéért. Ámde, még sem kerülhette el az önkény bosszuálló kezét. Világos után, bujdoklása közben elfogták, s 1850. január 23-án Pesten, az Ujépületben kivégezték.

Schlick bevonulása Kassára a ludaméri ütközet után 1848. decz. 11-én.
(Egykoru festmény után.)
Batthyány gróf épp utban volt hazafelé, midőn Lamberg szörnyü haláláról értesült. A legnagyobb megdöbbenéssel fogadta a sötét hirt. Azonnal változtatott útitervén. Pest helyett Székesfejérvárra: a horvát táborba ment, hogy még egyszer lelkére beszéljen a bánnak. Találkozott is vele. A Lambergnél talált kir. kéziratokkal próbálta őt meggyőzni, hogy a király még most sem tett le a viszálynak békés uton való kiegyenlitéséről. Arra kéri tehát, hogy az uralkodó ujabb rendeletéig szüntesse be az ellenségeskedéseket. Jellasich azonban durva gőggel ütött kardjára:
– Majd beszélünk Pesten!
Batthyány innen megint Bécsbe tért vissza. Azt hitte, hogy talán sikerül kiengesztelnie az udvart. De ez a nemes törekvése is hiábavalónak bizonyult. A mindenható kamarilla többé hallani sem akart engedékenységről. Bosszuért lihegve, készült a döntő csapásra.
Most már Batthyány sem remélt többé. Hitének horgonya összetört az események tomboló viharában. Csüggedés szállta meg, s október 1-jén leköszönt miniszterelnöki állásáról, sőt képviselői mandatumát is letette.
 
A magyar képviselőháznak.
Épen most vettem hirét a képviselők utolsó határozatát nyomban követő gonoszságnak: Lamberg gr. meggyilkoltatásának. E tény minden, a haza javára tett fáradozásaim sikerét különben is meghiusitá, ugy hogy csaknem fölöslegesnek látszik, midőn ezennel tudtul adom, hogy rögtön letettem hivatalomat, melynek törvényes hatáskörét a képviselőház ugyis megnyirbálta. Azonban nyiltan ki kell jelentenem, hogy ámbár e pillanatban visszalépek, benső hitem szerint jogom van elvárni, hogy ezen lépésemet senki se tulajdonitsa sem a haza szent ügye iránti közönyösségnek, sem semmiféle önző aggályoskodásnak, hanem joggal megvárt bizalom hiányának, mely hiány a házat oly útra vezette, hová a törvényesség iránti tiszteletből, melyhez hivatalos állásomat és cselekedeteimet mindég füzöm, nem követhetem és nem is fogom követni.
Bécs, 1848. október 1.
Gróf Batthyány Lajos.
 
A csalódás keserü hangja szólal meg leveléből. Batthyány az ő fennkölt gondolkozásával azt hitte, hogy abban az esetben, ha Lamberg nem esik a népharag áldozatául: még minden jóra fordulhatott volna. Dőre ábránd! – A kamarilla, mint a végzet, föltartóztatás nélkül, ridegen és kegyetlenül haladt a maga kitüzött utján. Lamberg halála talán siettette a további eseményeket, de nem okozta. Az élethalálharcznak a nemzet és az uralkodócsalád köz igy is, ugyis be kellett következnie.

A TÖMÖSI SZOROS LEONIDÁSA.
Kiss Sándor honvédezredes Lüders tulnyomó orosz hadcsapatai ellen végleheletig védi a tömösi szorost. Midőn megsebesül; székre ülteti magát és ugy vezényli tovább a honvédeket.
(Egykoru rajz után festette: Bellony L.)
Csakhamar átlátta ezt maga Batthyány is. Legalább ennek tulajdonitható, hogy nehány heti visszavonulás után ujra mandátumot vállalt, s decz. elején ismét megjelent a képviselőházban. Sokkal nagyobb szeretettel csüggött hazáján, hogysem tétlenül nézhette volna a küzdelmet.
Battyhány gróf lemondásával a zavar tetőpontra hágott. Most már csakugyan egészen kormány nélkül állott az ország. Vay Miklós báró még csak kisérletet sem tett a miniszterium megalakitására. Megbukott, mielőtt kormányelnök lehetett volna. De még Majláth György, az országbiró sem merte elvállalni a felajánlott helytartói állást.

Csata Aradnál 1848. decz. 14-én.
Ily nehéz és válságos viszonyok közt a képviselőház a kormányhatalmat, – addig is, mig az ország ügyei rendes mederbe kerülnek, – egészen a honvédelmi bizottmányra ruházta. A főrendek szintén hozzájárultak a képviselőház ezen intézkedéséhez, s kebelökből Perényi Zsigmond bárót, id. Eszterházy Mihály grófot, Somsich Pongráczot, Jósika Miklós bárót és idősebb Pázmándy Dénest küldték ki. A honvédelmi bizottmány, amelynek Szemere Bertalan és Mészáros Lázár szintén tagjai lettek, ekként kormányhatalommal ruháztatván fel, forma szerint is megalakult. Elnöke Kossuth Lajos lett.
Megvallom – igy szólt Kossuth a választás után – óhajtottam volna, miszerint azon bizottmány elnökségére nézve a tisztelt képviselőház mást, nálam érdemesebbet méltóztatott volna kijelölni. Azonban a nemzet parancsával találkozván; minden honpolgár részéről nincs egyéb tenni való, mint engedelmeskedni. Én engedelmeskedem; azon egyre kérve mind a tisztelt házat összesen, mint minden polgárát a hazának, hogy akármely perczben ügyetlennek találnak, csapjanak el; ha pedig makacsságból, vagy akármiből veszélyesnek találnak a hazára: üssék le fejemet.
A kormányzás roppant súlya most már egészen Kossuth vállaira nehezedett.
A Lamberg elleni merénylet országos feltünést keltett ugyan, de azért a közönség lázas tekintete egy pillanatra sem fordult el a harcztérről. A nemzet életbevágó nagy érdekei mellett egészen eltörpült a pesti hajóhid véres eseménye. Az ágyuk mennydörgése elnyelt minden egyéb zajt; elnyelte a szerencsétlen Lamberg halálhörgését is.
Az országgyülés már előzőleg minden lehetőt elkövetett, hogy Jellasics állittassék meg diadalutjában. Az összes nélkülözhető haderő a balatonvidéki magyar táborba indittatott. Az egész tiszáninneni és a dunántúli mozgó-nemzetőrség hadilábra állt. Az előbbi, amelynek Görgei Arthur volt a parancsnoka, a Csepelszigeten helyezkedett el, hogy Budapestet az esetleges meglepetések ellen oltalmazza; a dunántúli nemzetőrség pedig, – körülbelül 4500 ember, – Ivánka Imre vezetése alatt, egyenesen a harcztérre ment. Táborba szállt a Perczel-féle Zrinyi-csapat is. Ilykép seregünk, mely Keszthelynél alig számlált öt-hatezer embert, csakhamar tizenhatezer főre szaporodott. Volt immár elég jól szervezett tüzérsége is. A sereg vezérletét, mint tudjuk, Teleki árulása után Móga altábornagy vette át. Móga János (szül. 1785. † 1861.) bátor, szolgálatismerő, pontos katona volt, de alig egyéb. Nemzetünk ügye iránt soha sem tudott felmelegedni.
Intézkedés történt, hogy a komáromi vár, az országnak ez a leghatalmasabb erőssége ne kerüljön valamikép az ellenség birtokába. – A kormány, Kosztolányi Mór őrnagy parancsnoksága alatt, már szeptemberben nemzetőrséget szállásoltatott a várba. Ámde, ott volt Mertz tábornok is, aki, felsőbb utasitás folytán, minden áron az osztrák hadügyminiszterium kezére akarta játszani Komáromot. Kisérletet is tett ez irányban. Éjjel, lopvást egy gyalog-zászlóaljat akart becsempészni; de terve, Kosztolányi ébersége miatt, dugába dőlt. Ugyanekkor a város is felgyujtatott; a közhit szerint azért, hogy a tervezett árulásról a lakosság figyelme eltereltessék. Mertz szégyenkezve hagyta el a várat, melynek parancsnokául aztán Majthényi István honvédezredes neveztetett ki.
Ezeknek az erélyes intézkedéseknek a láttára maga a köznép is lassanként visszanyerte bátorságát. Csahamar rájött, hogy Jellasics hadseregének zöme nem olyan félelmetes, midőn első pillanatban látszik. Rabol, pusztit, sőt gyilkol is; de gyáván meghátrál, ha komoly ellentállásra lel. Még a bakonyi futóbetyárok vakmerősége sincs meg benne. A nép tehát nemzetőrcsapatokká tömörülve, rendszeres hadat kezdett viselni a szerte barangoló rablócsordák ellen. Itt is, ott is rájok ütött, lefegyverzé őket, sőt ha éppen kellett, bizony életüket sem kimélte. Igy, Nagy-Kanizsán szept. 18-án, a kaszára kapott nép száz harácsoló szerezsánt vert agyon. Oroszlón pedig – szept. 28-án – a baranyamegyei nemzetőrség, Perczel Antal őrnagy vezetése alatt, Róth tábornok egész lőszer-szállítmányát elfogta. Közel kétszázezer töltés esett a nemzetőrség zsákámányául.

A mosonyi ütközet 1848. decz. 18.
(Egykoru kép.)
Az egész Dunántúl csaknem a Dráváig mozgó táborhoz hasonlitott. De még a Muraköz horvátajku népe is ügyünkért buzgott. Jellasics egyik önkényes rendeletével Muraközt Horvátországhoz csatolta ugyan, de a lakosság ügyet sem vetett rá. Csáktornyai gyülésükön, – az összehivó Suminics tábornok minden rábeszélése daczára – egyértelemmel kimondották, hogy ők „a királynak és a magyar miniszteriumnak engedelmeskednek, s Horvátországhoz tartozni nem akarnak.”
Egy igénytelen ferenczrendi szerzetes: Gasparich Márk érdeme, hogy a muraközi nép a megpróbáltatás e szörnyü napjaiban hü maradt a hazához. A lelkes fiatal pap (született 1810. Dráva-Egyházán) bejárta az egész Muraközt, s mellére tüzött kereszttel, kivont karddal hivta fel a horvátokat a magyar szabadság védelmére. „Ki a hazát szereti: Istent szereti; ki hazáját elárulja: azt megveti az Isten!” – igy prédikált. És a becsületes nép szive megtelt hazaszeretettel, s rajongva követte a fiatal szerzetest a csatamezőre. Gasparich csakhamar őrnagy lett, s Perczel oldalánál végigküzdötte az egész szabadságharczot. Szomorú sorsa ismeretes. Vértanuja lőn a szent ügynek, melyet oly lángoló lelkesedéssel szolgált. 1853. szeptember 3-án Pozsonyban kivégezték. „Éljen… és örökké élni fog a haza!” – ezek valának utolsó szavai.
Midőn Jellasics szept. 26-án seregével Székesfejérvárt megszállotta, a magyar hadak Sukoró vidékén táboroztak. A bán Budapest felé igyekezett, s minden áron hatalmába akarta keriteni a fővárosunkat. Persze, ez nem ment olyan könnyen, mint eleintén hitte. A szembenálló magyar sereg erős gátat emelt dicsszomja elé. Bár a vitézség nem tartozott Jellasics erényei közé: bizva tulerejében, mégis elhatározta, hogy most az egyszer fegyverrel tör magának utat. Előzőleg azonban tájékozódni akart haderőnk állásáról. Fligelli nevezetü őrnagyát bizta meg a föladattal. A kémkedés azonban ezuttal rosszul sikerült. Fligelli Martonvásáron elfogatott. Ebből aztán a mieink is megtudták, hogy a bán támadásra készül.
Móga, a magyar sereg vezére, látván, hogy a támadást immár alig kerülheti el, kedvezőbb hely után nézett. Hadait már el is inditotta Martonvásár felé, midőn Ludwigh János és Repeczky János orsz. képviselők a főhadiszállásra érkeztek. A nemzetgyülés megbizásából jöttek, hogy a hátráló vezért ütközet elfogadására birják. A kormánybiztosok azonnal haditanácsot hivtak össze, a mely egyéb hely hiányában a sukorói templomban tartatott meg. Az értekezleten résztvett Perczel Mór, sőt maga Batthyány gróf is, aki a táboron keresztül éppen Bécsbe igyekezett. Lamberg meggyilkolásának hire ekkor még nem jutott ide. Móga tehát minden körülmények közt be akarta várni az uj országos főhadparancsnok intézkedéseit. E fölött aztán heves vita támadt, mely csaknem Móga lemondásával végződött.
A visszavonásnak, egész akaratlanul maga a bán vetett véget, másnap: szeptember 29-én megtámadván seregeinket.
A horvát haderő 26,000 emberből állott, 58 ágyuval. A magyar csapatok létszáma pedig, mint tudjuk, alig ütötte meg a tizenhatezret. Három ágyu-ütegük volt még ezenkivül.
Jellasics délelőtt tiz órakor Pákozd felől kezdte meg a támadást, nagy erővel, de csekély bátorsággal. A mi csapatjaink derekasan állták a tüzet, de itt sem lángolt valami magasan a harczikedv. A legsajátságosabb ütközetek egyike volt ez. Azt lehet mondani, hogy ugyanazon hadsereg csapatjai viaskodtak egymással. Az 5-ik tüzérezred egy osztálya például nálunk volt, a másik osztály pedig Jellasics táborában szolgált. Éppen igy volt a gyalogezredekkel, sőt a lovassággal is. Emberek, kik néhány hét előtt még egy parancsszó alatt állottak, most egymást ölték. Móga a király nevében védekezett, Jellasics pedig a császár nevében támadott.

A nagyszombati csata 1848. decz. 16-án.
(Egykoru rajz.)
De azért megindult a harcz. Dörögtek az ágyuk, süvitett a puskagolyó. Az őszi nap derüjét eltakarta a szétterülő füstgomoly. A maroknyi magyar sereg egyik rohamot a másik után verte vissza. Délután két órakor már csönd borult a sukorói völgyre. Jellasics, többszöri sikertelen kisérlet után, fölhagyott a támadással, s Fejérvár felé hátrált.
Móga, a kormányhoz intézett jelentésében, ekként számol be a pákozdi, helyesebben a sukorói ütközet lefolyásáról:
A mint már jelentettem, parancsnokságom alatt levő táborommal Velencze melletti Sukoró helységnél vettem állomást, hol is az ellenséget vártam, egyszersmind Falka helységét egy lovas-osztálylyal és Seregélyes tájékát a tartalék dandárság által tartottam figyelemben. Az ellenség ma, szeptember 29-én reggel féltiz órakor jobb szárnyamat öt zászlóaljjal és egy ágyu-üteggel élénken megtámadta; én ellenébe a tolnai nemzetőrséget, Vasa- és Erneszt-ezredbeli zászlóaljat, egy részét Ivánka őrnagy önkényteseinek s a Miklós-huszárokból egy huszárt állitottam. Az ütközet három óra folyásán túl tartott és az ellenség mindenütt visszaveretett. A csata alatt déli 12 órakor a csapatnak bal szárnya az ellenség közepét több ágyukkal és egy röppentyü-üteggel élénken lövöldözte.
Az ellenség lovassága s a gyalogságnak számos rohamcsapatja készült állásunk megtámadására. Egy nagyon jól czélzott tüzelése három ágyutelepünknek felelt az ellenség ágyuzásának. A tüz két óráig tartott, mi alatt a jobb szárny az ellenséget az ütközetben harcziasan visszaverte; ágyuink pedig az ellenség derekának ágyu-tüzelését hallgatásra kényteték. Ezután az ellenség több sorai készültek az előre küldött csatározók által a támadást seregünk derekára, azonban ellene küldettek gróf Lázár 1-ső honvédzászlóalj őrnagyának térkutatói (tirailleurs), kik tüzelésök által az ellenséget győztesen visszanyomták, minek következtében a felállitott sorok a tüzérségnek igen czélirányos tüzelése folytán visszavonultak.
Ezen ütközetben alkalmuk volt magukat kitüntetni: Perczel őrnagy vezérlete alatt álló tolnai nemzetőrségnek, egyszersmind a Vasa-ezrednek és Ivánka őrnagy serege egy részének. A derékban az 1-ső honvéd-zászlóalj és a borsodi önkénytesek, ugyszintén tüzéreink dicséretes elismerést érdemelnek.
Seregünk azon része is, mely az ütközetben nem vett részt, a legjobb akaratot és a legnagyobb bátorságot tanusitá, s az ellenség ágyutüzelései daczára, mely a második sort is érte, tántorithatatlanul és félelem nélkül állott.
El nem hallgathatom erélyes és tevékeny müködését a sorparancsnoknak, névszerint Holsche vezérőrnagynak és Milboch a Vasa-ezred ezredesének; továbbá Kissnek a hannoverai-huszárok ezredesének, ki a legnagyobb ágyutüz alkalmával szüntelen oldalam mellett volt és a jobb szárny bátorságát nagyban élénkité.
Táborkarom vezére: Kolmann 52-ik ezredbeli százados előrelátó és felette czélszerü intézkedései, továbbá karsegédem Anakker őrnagy fáradalmaik által magokat szintén kitüntették.
A pesti nemzetőrség részéről mint sebes lovasok mellém rendelt urak közül: báró Luzsinszky Ottó, gr. Andrássy Gyula, gr. Almássy és többen parancsaimnak köröztetése által az ütközet alatt a dicséretre magokat érdemesekké tették; ugy gr. Szapáry Antal is magát szorgalma által czélszerüen használtatta.
Az ellenség veszteségét bizonyosan meg nem határozhatom, de mégis legalább 100-ra mehet a halottak és sebesültek száma; részünkről a mostanáig vett beadványok szerint 7 halott, 37 sebesült egyén és 5 agyonlőtt ló van.
Ámbár seregünk teljes győzelmet vivott ki, minthogy magát első állásában megtartotta, mégis katonai szempontból ezen ütközetnek eredménye csekély; ellenben annál nagyobb erkölcsi hatást tett az uj csapatra, amennyiben helyét az első megütközés alkalmával diadalmasan meg tudta tartani.
Javában folyt még a harcz, midőn Kempen tábornok egy tisztet küldött Ivánka Imre őrnagyhoz, azzal az üzenettel, hogy kölcsönösen állitsák be a tüzelést, mert ő nem akar a magyarok ellen harczolni. Azt hitte, – igy szólt az üzenet, – hogy egy pártos töredék garázdálkodásait kell csak megfékezniök, s most látja csak, hogy az egész nemzet áll velök szemközt; sőt még a császári csapatok is ellenök küzdenek. Ivánka azt felelte, hogy a tábornok óhajtását közölni fogja Mógával. Ez csakugyan megtörtént. De a mig Ivánka egész gyanutlanul a válaszra várt: szerezsánok törtek rá és foglyul ejtették. Másnap azonban Jellasics szabadon bocsájtotta, s egy levelet adott át neki, megkérve őt, hogy kézbesitse azt Mógának. A bán e levelében rövid tartamu fegyverszünetet kér a magyar fővezértől. Móga kapott az alkalmon, s a tárgyalás azonnal megkezdődvén, a fegyverszünet három napra tényleg megköttetett. Az erre vonatkozó megállapodás igy hangzott:

Windischgrätz herczeg bevonulása Pozsonyba 1848. decz. 19-én.
(Egykoru rajz.)
Alólirottak Jellasics báró altábornagy Horvátország bánja és Móga altábornagy által fölhatalmazva az alábbi föltételek alatt fegyverszünetet kötöttek:
A) A fegyverszünet a megerősités órájától kezdve csak háromszor 24 óráig tart.
B) A magyar királyi csapatok határvonala: Csákvár, Sukoró, Dinnyés, Seregélyes és Szolga-Egyháza; a cs. kir. horvát csapataké pedig: Csák-Berény, Zámoly, Puszta-Kála, Pákozd és Sárkeresztur.
C) E határvonalon túl a fegyverszünet ideje alatt semmiféle hadmüvelet nem történhetik és a már előretolt csapattestek ágyulövésnyi távolságra vonandók vissza.
D) Ha a fegyverszünet alatt felsőbb helyről békéltetés kezdetnék meg, a fegyverszünet a körülményekhez képest meghosszabbittatik.
E) A csapatok élelmezésénél minden erőszak lehetőleg kerülendő; igy tehát a polgári hatóságok igénybevétele érvénytelen.
A bán ő exellencziája főhadiszállásán Pákozdon, szeptember 30-án, délután 6 órakor.
Kiss ezredes, s. k.
Szapáry Antal gr., s. k.
Milpöch ezredes, s.k.
Zeisberg vezérőrnagy, s. k.
a cs. kir. horvát hadsereg táborkari főnöke.
A fegyverszünet, mint láttuk, kölcsönös megegyezéssel három napra köttetett. A hadviselés legelemibb követelménye, hogy ily esetben mindakét fél becsületesen váltsa be adott szavát. Vonuljon a záróvonal mögé, s maradjon mindaddig állásában, a mig a szerződés ideje le nem telik.
A magyar sereg, mely a kijelölt záróvonal mögé egész Martonvásárig vonult, ugy is cselekedett. Táborba szállt és erőinek a gyarapitására forditotta a három napos szünetet.
Jellasics azonban túltette magát a katonai becsületnek ezen a követelményén is. Szavát szegve, másnap pittymallatkor egész seregével gyáván megszökött. Mire a fegyverszünet ideje letelt, a magyar sereg csak hült helyét látta a gyorslábu bánnak, aki okt. 3-án már Győrött volt, harmadnapra pedig Óvárnál átlépte az osztrák határt.
Jellasics vállalkozása tehát szégyenletes kudarczczal végződött. A vitéz bán, ki oly hányaveti kardcsörtetés közt indult hazánk leigázására, a legelső komoly ellentállás után hátat fordit a lenézett magyar csapatoknak és futvást menekül az országból. De még azzal sem törődik, hogy tartalék-hada, mely Róth és Philipovics tábornok vezetése alatt áll, egészen fedezet nélkül marad, s az ellenfél prédájául esik. Hát biz ez még osztrák hadi szempontból sem valami dicsőséges tett.
Maga Jellasics is érezte ezt, mert Dahlen tábornagyhoz intézett egyik levelében igy mentegetődzik:
…„Működési vonalam az ellenséges befolyások által veszélyeztetve kezdett lenni. Budát bevenni fölszereléseivel lehetetlen volt, minthogy a magyar csapatok vakbuzgósággal küzdenek az enyéim ellen. Én tehát az ellenféllel kötött három napi fegyverszünetet arra használtam fel, hogy Győr felé egy oldalmozdulatot (Flankenbewegung!) tegyek, hogy igy biztosabb tért nyerhessek, s segitséget vonjak magamhoz”…

A soproni csata 1848. decz. 16.
Az 1848-iki „Armee-Bulletin” által kiadott egykoru kép.
Ez a vitéz „oldalmozdulat” még ma is gúny tárgya a hadi-irók előtt.
A sukorói győzelem hirét hangos örömmel fogadta a főváros. A diadalnak főkép erkölcsi hatása volt nagy. A magyar csapatok önérzete visszatért, bátorsága megnövekedett. Igy fogta fel a kérdést maga a képviselőház is, midőn október 1-én tartott ülésén a következő határozatban állapodott meg:
A képviselők háza örömmel és megelégedéssel értesült azon diadalról, melylyel seregeink szept. 29-én Jellasics ellenséges táborát visszaverték.
Örömmel értesült azon vitéz magatartásról, mely általában az egész tábort lelkesitette, s hálát mondanak a haza nevében is azoknak, kiket a fővezér különös kitüntetésre méltónak tartott, milyenek az egyes hadcsapatok közül az első honvéd-zászlóalj, a borsodi, a tolnai ökénytesek Perczel Miklós őrnagy vezérlete alatt, a Vasa-ezrednek és Ivánka őrnagy csapatjának egy része és összes tüzéreink.
Egyesek közül: Holtsche vezérőrnagy, Mühlböck és Kiss ezredesek, Anakker őrnagy s táborkari segéd, gróf Lázár őrnagy és Makk tüzérfőhadnagy; továbbá b. Luzsinszky Ottó, gr. Andrássy Gyula, gr. Almássy Dénes, gr. Szapáry Antal, kik mindnyájan vezérlék és buzgón élénkiték a hadnak bátorságát.
S határozza egyszersmind a képviselők háza különös köszönetét Kohlmann táborkari vezérnek, ki előrelátó és kiszámitott intézkedései által mind itt, mind a bánáti hadviselésben jeles érdemeket szerzett magának, s minthogy áttétele nem járt anyagi áldozathozatal nélkül, annak némi pótlásul részére 500 darab arany kifizettetni rendeltetik.
Elhatározza a képviselők háza végre és főképen köszönetét Móga altábornagy és fővezérnek, s amint egyrészről mind ügyességében, mind hazafiui akaratában bizalmát fejezi ki, hogy a hazát s a nemzetet ez igazságtalan és nemtelen háborutól megmenti, czélszerüen alkalmazván azon hazafiui erőt, melyet a haza rendelkezésére bocsájtott; ugy másrészről várja és óhajtja az alkalmat, hogy a nevezett altábornagynak és fővezérnek kivivandó diadalát akképen jutalmazhassa meg, hogy neki az kedves és a nemzethez méltó legyen, mely azt el fogja határozni.
Büszke a képviselők háza az összes katonaság elhatározott vitézségére. És megvárja a nemzet nevében, hogy vezérei és tisztjei iránt bizalommal és szoros engedelmességgel fog viseltetni. A katonának hazaszeretet, bátorság és a fegyelem fenntartása legszorosabb kötelessége…
Jellasics futásáról persze ekkor még a fővárosban mit sem tudtak. A közönség örült ugyan a győzelemnek, de azt hitte, hogy a sukorói ütközet csak előjátéka a további komoly harcznak. A bán, kiköszörülendő a kardján esett csorbát, minden lehetőt el fog követni, hogy kevély hadai élén mielőbb Budapestre vonulhasson.
Épp ezért az egész főváros lázasan készült az ellenség visszaverésére. Szünetelt minden egyéb munka. Az üzletek, boltok zárva maradtak. Még a nemzetgyülés is felfüggeszté tanácskozásait, s a képviselők külön vadász-zászlóaljjá szervezkedtek.
Harczizaj töltötte be a főváros utczáit. Egyik csapat a másik után vonult a csatatérre. Jött a bécsi légió, a tiroli vadász-zászlóalj, majd a franczia önkénytesek százada.
Aztán, mint egy félelmes óriáskigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszáktól fénylik, megindult az Alföld honszerető népe. Czeglédről háromezer ember, Kecskemétről kétezer izmos férfi, Kőrösről ezerhatszáz válogatott legény. Délczeg büszkeséggel vonultak át. Barnapiros arczukon elszántság, ajkukon dal:

A moóri ütközet 1848. deczember 30-án.
(Egykoru kép.)

Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a haza!
De még az ország éjszaki részéből: a távoli Szepes, Sáros, Zemplén, Gömörből is érkeztek önkénytesek. Szép, lélekemelő látvány volt ez, a magyar hazaszeretet fönséges nyilvánulása.
A sukorói diadal örömmámorában uszott még a közönség, midőn okt. 2-án a következő falragasz vonta magára a járókelők figyelmét:
A feltünéstkeltő értesités igazat mondott. Zichy Jenő grófot (s nem Ödönt, mint a falragasz tévesen közli) Görgei Artur őrnagy, a Csepelsziget parancsnoka, hazaárulás miatt, Lórén tényleg fölakasztatta.
Görgei Artur, mint emlitettük, a főváros védelméül a Csepelszigetet tartotta megszállva. A kormány mindjárt Jellasics betörése után: szeptember vége felé rendelte ide Szolnokról. Eleintén csak mintegy 700 tiszavidéki mozgó nemzetőr állott a rendelkezésére, de aztán parancsnoksága alá került a Hunyadi-csapat is; ugy, hogy dandára körülbelül 2000 főre emelkedett. Seregének ilyetén megszaporitásával egy uj feladatot is biztak reá. Arra kellett vigyáznia, hogy Róth tartalékhada, mely Kálozd vidékén vesztegelt, ne csatlakozhassék Jellasics székesfejérvári táborához. Görgei tehát átkelt a Dunán, s Adony és Soponya közt kettős őrvonalat húzott.
Adonynál, hol a Hunyadi-huszárok végezték a szolgálatot, szeptember 28-án egy urihintó surrant át az őrvonalon. Néhány szemfüles huszárnak feltünt a dolog, a kocsi után iramodott, s föltartóztatta azt. A hintóban nagy meglepetésükre Zichy Jenő grófot találták, aki Székesfehérvárról: Jellasics főhadiszállásáról jött, s erre, kerülő uton kálozdi birtokára igyekezett. A gróf, mint Fejérmegye egykori vaskezü adminisztrátora, ismeretes volt ezen a vidéken, s a nép titokzatos müködését a szabadságharcz kezdete óta mindig gyanus szemmel kisérte. A huszárok tehát igazolás végett a hadiszállásra kisérték. Itt megmotoztatván, egy csomó kiáltvány és a következő levél találtatott nála:

A zentai halottfej-koszoru.
(Egykoru rajzok után.)
Róth cs. kir. tábornoknak.
Tábornok úr!
Gróf Zichy Jenő úr kérelmére rendelem, hogy a gróf úrnak szabad menlevelet adjon, s általán véve kellő oltalomban részesitse.
Székesfejérvár, 1848. szept. 27.
Jellasics, s. k.
 
altábornagy.
Ily háborus időben maga ez a levél elég alapul szolgált arra, hogy a gróf felelősségre vonassék. Ugy is történt. Görgei átkisértette őt a Csepelszigetre s Lórén haditörvényszék elé állitá.
Zichy igyekezett védekezni. Azt mondta, hogy testvére: a veszprémi püspök látogatására indult. A menlevélre tehát szüksége volt, mert Róth hadteste kálozdi birtokát érinti. A kiáltványokra nézve pedig azt hozta fel, hogy azokat a nála elszállásolt tisztek hagyták, s inasa tévedésből csomagolta utiböröndjébe.
Karacsay Károly, a hadbiróság vezetője, a megejtett vizsgálat után, a következő irásos véleményt adta:
„Zichy Ödön gróf saját vallomása szerint hosszabb ideig maradt az ellenséges táborban és szabadon járt-kelt ott. Az 1. alatt mellékelt okirat (Jellasics levele) azonban kétségtelenné teszi, hogy az ellenség előzékenyen fogadta, sőt kitüntetésekkel fogadta, mert Jellasichtól szabad menlevelet kapott. A 2. alatt csatolt kiáltványból (Magyarországon elszállásolt katonaságomhoz. Kelt Schönbrunnban, 1848. szept. 22-én) 31 darabot vitt magával, a 3. alattiból pedig (Kiáltvány Magyarország népeihez, hasonlókép Schönbrunnban 1848. szept. 22-én kelt) 11 darabot, a melyek a király nevében támadják meg a törvényes rendet és vádlott maga is jól ismerte ezeknek törvénytelenségét, miután hiányzott rajtok egy magyar miniszter ellenjegyzése. Végre a fogoly saját vallomásából és a körülmények összehasonlitásából világosan látható, hogy ámbár a fogoly az ellenséges Róth tábornok előnyomulásáról már szept. 27-én tudott, mégis egész szept. 29-éig nem adta azt a magyar tábornak tudtára, hanem a kiáltványokkal Róth táborába remélt jutni.
Mindezek alapján a hadbiróság Zichy Jenő grófot az ellenséggel való összejátszásban bünösnek találja, s miután a törvénytelen kiáltványok terjesztésén rajtakapatott, mint honáruló statárium utján kivégzendő.”
A haditörvényszék, melynek maga Görgei Artur volt az elnöke, ezen vélemény alapján, kötél általi halálra itélte Zichy Jenő (Eugen) grófot.
A halálos itélet Lórén, szeptember 30-án reggel a szerencsétlen grófon csakugyan végrehajtatott.
A kivégzés nagy feltünést keltett. Görgei Arthur neve egyszerre népszerüvé lett. A közönségnek megtetszett a vaskezü honvédőrnagy, aki annyi ármány közepette, elég bátorsággal birt a honárulás ily kemény megbüntetésére. Görgei népszerüségét még növelte, hogy egy hatalmas főuri-nemzetség sarja fölött mert ekképen itélkezni.
De maga a honvédelmi bizottmány is hallgatólagos jóváhagyással siklott át Görgei e könyörtelen biráskodása felett. Legalább erre vall az a körülmény, hogy a kormány a kivégzett gróf javait zár alá helyezte. A lefoglalt nagyértékü aranynemüek közül néhány darab eltünt, amiből 1849. tavaszán óriási botrány kerekedett.

A debreczeni ref. nagytemplom.
(Kiss Ferencz fénykép-felvétele után.)
Görgei tehát, Zichy gróf megkékült hideg holttestén keresztül egész váratlanul az események szinterére lépett. Mintha csak a haragvó sors dobta volna fel, hogy a szabadságharcz drámájának egyik szomoru hőse legyen.
Lamberg halála, a sukorói győzelem, aztán Zichy kivégzése, – mind oly dolgok, amelyek nagy hatással voltak a lázas kedélyekre. Itt a bosszuálló megtorlás, amott a fényes diadal. A honárulók egy része immár meglakolt, a pártos bán pedig fut, hogy lába sem éri a földet. Ugy tetszett, mintha a komor égbolt egy pillanatra kiderült volna, s a kibontakozás reményének napfénye ragyogná be az ország vértől pirosló földjét. A szorongatott nemzet bizóbb hittel tekintett a rejtelmes jövő felé.
A honvédelmi bizottmány a viszonyok ezt a kedvező változását igyekezett kihasználni. Móga fővezérnek meghagyta, hogy seregének zömével haladéktalanul vegye üldözőbe a menekülő bánt, a maradék fegyveres-erő pedig, – amely Perczel Mór ezredes parancsnoksága alá helyeztetett, – a Róth-féle tartalék-hadosztály megsemmisitésére törekedjék.
Ámde, Jellasics oly hanyatthomlok rohant kifelé, hogy a fontoskodó és nehézkes Móga nem volt képes őt többé utólérni. A honvédelmi bizottmány tehát németnyelvü kiáltványokkal árasztotta el a Lajtha vidékét. Ezek a kiáltványok leplezetlen valóságban állitották az osztrák nép elé a bánt. Elsorolják martalócz seregének rablásait; elmondják, hogy Jellasics, amint elfogott leveleiből is kiviláglik, – titkos összeköttetésben áll a reakczióval, s nem egyéb a kamarilla gonosz eszközénél. A szabadságszerető osztrák nép fogadja tehát érdeme szerint a bán gyülevész hadát, amely bizonyára ott is csak rabolni fog. A kiáltványok, megelőzvén Jellasicsot, élénk hatást tettek az osztrák lakosságra.
A mig Móga a bán üldözésével volt elfoglalva: azalatt Perczel Mór a horvátok tartalékhada ellen kezdett csatározni. Mert az ország csak részben szabadult meg az inváziótól. Róth és Philippovics tábornokok vezetése alatt, mint tudjuk, körülbelől 10–12 ezer horvát táborozott még Fejérmegyében. Seregeink föladatát azonban tetemesen megkönnyité a lelkes magyar nép, amely most már minden félelem nélkül szállt szembe a rablócsordákkal.
Maga Székesfejérvár járt elől a jópéldával. A várost szeptember 26-án szállotta meg Jellasics. A megszállásról s a horvát csapatok székesfejérvári táborozásáról érdekes feljegyzést találunk a „P. H.”-ban:
Mult hó 26-án, – irja az ismeretlen levelező, – minden ellentállás nélkül fülhasitó zsivió és ugatásszerü danolás közt rohantak székvárosunkba a horvátok…
Jellasics népe áll: mintegy 9–10 ezer rendes katonából, 400 hűtelen vasas németből, 30–40 nyomorék huszárból, 25 ezer legrongyosabb bocskoros, ködmenes, mezitlábos, veres sipkás gyatyás, fejszével, puskával, kaszával fegyverzett búgerből és mintegy 2–300 szerezsánból.
Hogy az olvasónak fogalma legyen a szerezsánról, egyet megkisérlek lerajzolni, ha ugyan ily ocsmányt lehet lerajzolni, mint a szerezsán.
Képzeljen az olvasó egy apróra nyirt haju veres sapkás czigányt, melynek rongyházi testét veres festett szűr fedi, nagy ületü gatyában, melynek szára bocskorba fűzve, veres mellénynyel, pőre üngösen, hosszu csövü puskával, tüszőjében két pisztoly és hosszu késsel. – Ez a szerezsán.
Ezen népet csak külseje teszi ijesztővé; különben gyáva, poltron s csak a védtelen ember irányában hős.
Bizony, bizony, vas a feje Jellasicsnak, hogy ilyen hitvány néppel Magyarországba mert jönni, s nagyon ostobának kell lenni azon tanácsosoknak, kik hinni tudták, miként a magyar nemzetet ezen baromcsorda képes osztrák járomba fogni…
A horvát rablóknak naponként 300 mázsa hust, 18 mázsa sót, 900 akó bort, 100 öl fát, 60,000 kenyeret kellett kiszolgáltatnunk. Keserves kötelesség, de mit tehetünk, midőn a kedves bán azzal kegyeskedett ijesztgetni, hogy népét rablásra ereszti, s ekkor jaj nekünk. A horvát csorda felhizott nálunk, s mondhatja, hogy életében egyszer karácsonya is volt, ha ugyan uj esztendőt csak egy is érend közőlük…

A debreczeni ref. nagytemplom belseje.
Öt napig sinylette a város Jellasics durva kényuralmát. De megpróbáltatása a bán távozásával sem ért egészen véget. A városban maradt még mintegy 1500 határőr, a kiket a menekülő bán az élelmiszerek és betegeinek az őrizetére hagyott hátra. Mielőtt azonban megkezdte volna hires visszavonulását, odaüzent Róth tábornoknak, hogy siessen ezek biztositására. A határőrök tehát, – kik közül 500 a raktárakat őrizte, a többi pedig a városon kivül tanyázott, – biztonságban hitték magokat. Sőt, abban a reményben, hogy Róth segélyhada ugyis közel van már, ujra harácsolni kezdtek. A polgárság egy ideig türte a zsarolást, de végre ie elfogyott a türelme.
Október 2-án este Izmay János tekintélyes polgár értekezletre hivta megbizhatóbb ismerőseit. Többen jelentek meg, igy Sallern jómódu szappanos, Joanovics Péter posztókereskedő, Szász Ferencz a nemzetőrség parancsnoka, Peterdi százados, Ullmann kávés stb.
– Azt hiszem, – vette fel a szót Izmay – eleget szenvedtünk már, hogy a további rablást hallgatag ne türjük. Tenni kell valamit, ha azt akarjuk, hogy végleg megszabaduljunk ettől a zsebrák hadtól. De mit? A nemzetőrség kevés, a nép pedig minden védelmi eszköz nélkül áll. Hisz Jellasics, mint tudjuk, még a vadászpuskákat is beszedette.
– Egy kis csellel talán sikert arathatnánk, – jegyezte meg Szász. – A városban jelenleg körülbelül 400 horvát katona lehet. Ezek is szét vannak szórva. Egy része a különböző raktáraknál végzi a szolgálatot, a másik kisebb rész pedig a kaszárnyában lebzsel. Fegyverezzük le őket. Nem kell egyéb hozzá, csak egy kis elszántság. Hisz tapasztalhattuk, hogy milyen gyáva és hitvány nép ez. Ha tervünk sikerül, mindjárt lesz puska bőven. Akkor aztán az egész város talpra áll és egyesült erővel támadunk a kint táborozó horvátokra. Csaknem biztosra veszem, hogy kapitulálnak, ha látni fogják elszántságunkat.
– Helyes a terv, pártolom! – vágott közbe lelkes hévvel Sallern, a pirospozsgás arczu, vastag szappanos. – De kell is nekünk puska! Van vasvillánk, van fejszénk, ez is elég ennek a csürhének. Én még ma eljárok házról-házra, s csatlakozásra hivom fel a közönséget.
Megállapodtak. A titkos hiradás még azon este szétröppent az egész városban. És előkerültek a rejtekben tartott fegyverek, uj erős nyelet kapott a vasvilla, köszörükőn pendült a fejsze.
Másnap, október 3-án – keddi nap volt – mindjárt reggel hozzáláttak a kieszelt hadicsel keresztülviteléhez. Peterdi százados valami harminczöt-negyven nemzetőrrel kivonult a vámsorompóhoz, hogy a künn táborozó határőrök figyelmét lekösse. Ezalatt a városban megindult a vakmerő munka. Nyolcz-tiz emberből álló kicsiny csoportok verődtek össze a raktáraknál, a tábori kórház előtt; szóval, azokon a helyeken, a hol horvát katonák voltak őrálláson. Hallgatag, csöndesen, alig váltva egy-két szót, egy ideig csak álldogáltak. Ugy tettek, mintha bámészkodnának. De egy néma intés, s a subák alól elővillantak a fejszék. Aztán villámgyorsan, mint a párducz, kiszemelt áldozatukra törnek és foglyul ejtik. Szempillantás müve az egész.
Eközben Joanovics, ki horvátul is beszél, a postáról hazatérő kaszárnya-parancsnokra úgy ráijeszt, hogy a tiszt egész legénységével együtt önként lerakja a fegyvert. Nem telik bele egy óra, s a város a belső ellenségtől meg van tisztítva. Most megkondul a székesegyház öreg harangja. Jeladás a gyülekezésre. Az egész város talpra ugrik. A nép kaszával, fejszével, vasvillával, – kinek mije volt, – rohan a városház-térre. A szivekben kigyúl a harczivágy. A kiállott szenvedés még a gyöngéket is bátrakká teszi.

Ütközet Szikszónál 1848. decz. 28.
– Az isten megsegitett, – kiáltotta harsányan Sallern. – Most már az ő szent nevével gyerünk a külső ellenség legyőzésére.
És megindul a tömeg a külső sorompó felé; de most már vidám zajjal: dobpergés és trombitaharsogás közt. Elől Sallern, a bátor szappanfőző, mellette: Joanovics, Szász és Izmay.
Mire azonban kiértek, Peterdi már javában alkudozott a horvátokkal. Csellel élt ő is. Megbizottat küldött táborukba, s megadásra hivta fel őket. Ha önkényt leteszik a fegyvert, – igy hangzott Peterdi üzenete, – kegyelmet kapnak, ellenesetben a nemzetőrség, mely már sorakozik, irgalom nélkül kardélre hányja mindnyájokat. A határőrök eleintén hánykolódni kezdtek. De midőn értésükre jutott, minő sors érte társaikat, megszeppenvén, mégis csak mást gondoltak. Rövid tanakodás után visszaüzenték: jól van, kapitulálnak, ámde a város hatósága vállaljon kezességet, hogy személyeiknek bántódása nem leszen. Kérelmük azonnal teljesittetett.
Ekkor aztán az egész polgárhad kivonult a táborhelyre, s átvette a horvátok gúlába rakott fegyvereit.
A foglyokat – több mint ezer embert, – az ujjongó nép nagy diadallal kisérte a városba, a honnan másnap, nemzetőrség fedezete alatt, az egész csapat Budapestre kisértetett. „Egy sebesült honvéd”, aki ugy látszik nemcsak szemtanuja, de részese is volt a lefegyverzésnek, a „Közlöny”-ben ekként irja le a fejérvári polgárság hősies tettét:
Fejérvár, október 4.
Tegnap Fejérvárnak nevezetes napja volt. Ön tudni fogja, hogy a várost Jellasics megszállva csordájával négy napig rémitgeté, az utczákon és piaczon bennt lágerozott, tüzeket rakatott, s igy feküdt fennkáromolva a gyáva magyart, hogy egy puskaszó nélkül ereszti Budapestig. 26-án délelőtt 10 órakor tomboló muzsika-lárma közt huzódott Pest felé és 3–4 órakor már sürü ágyuzást hallottunk, mi még inkább tüzesen folyt a következő nap, mely nap eredményét mindenki ismeri.
Jellasics az ütközet utáni nap egész erejével ismét Fejérváron huzódott keresztül a legmélyebb csöndben, dobszó nélkül; s meg sem állva, Moórnak vette utját, csak mintegy 1500 főnyi fedezetet hagyva hátra Fejérvárott.
Azon temérdek méltatlan és alávaló rablástól elkeseredve a polgárság, melylyel lakosainkat, – daczára annak, hogy minden megkivántatókkal pontosan el volt e vad csorda látva, – rémitgeté; mondom mélyen elkeseredve, annak hirére, hogy Jellasics tovább huzódik főerejével, tegnap fegyvertelenül feltámadt (mert tudni kell, hogy fegyvereinket részint az őrnagy azon taktikából, hogy az ellenség tőlünk el ne szedhesse, a vész perczében beszedesse, – részint Jellasics akasztófa ijesztgetéssel hordassa be még azokat is, melyek az első beszedésnél kimaradtak); azon csellel élt, hogy először a szolgálatban álló horvátokat apránként fegyverezteté le, s igy szerezve mintegy kétszáz fegyvert, szállingózott a sorompó felé, hol a horvátok tanyáztak.
A legelső lépések igy történtek: Bizonyos Peterdi kapitány a sorompóhoz állitgata őröket, összesen mintegy harminczat. Midőn őrei a tanyázó csoportot meg akarták rohanni, mit nem engedvén, – egy fehér kendővel improvizált zászlóval azon üzenettel küldött a táborozó horvátokhoz követséget, hogy ha a fegyvert lerakják, minden bántalomtól mentesek, különben borzasztó mészárlást fognak véghez vinni a fejérvári nemzetőrök. Mig a követség odajárt, az időt használva, gyüjtött mintegy 60 embert. – Eközben a követség visszatért azon hirrel, hogy a horvátok a fegyvert addig le nem rakják, mig a városi-hatósággal nem értekeznek; ami meg is történt. Ekkor, a nemzetőrök, vasvillás és dorongos egyénekkel mindegyre szaporodván és erősödvén, a hadmenet bizonyos Szász kapitány vezetése mellett az ellenséghez mind közelebb vonul a két kolonban. A látvány oly nagyszerü vala, hogy midőn a horvát táborhoz értek, a szerezsánok fegyvereiket szépen lerakták, s magokat hadifoglyokul adták. Hadi diadallal előbb a városba, és ma reggel szintén Szász százados vezetése alatt négyszáz főnyi nemzetőrök kiséretében 1158 horvát foglyot kisértek a főváros felé.

Schlick táborából.
(A bécsi csász. udv. muzeumban őrzött kép után.)
Főérdemet az összes jelenlevő testületen kivül Szász és Peterdi századosok tettek és egy lovas nemzetőr.
Örömüket még növelte az óriási hadizsákmány. Ezerötszáz szuronyos puska, egész halom pisztoly és handzsár, kétszázötven mázsa liszt, hatszáz mérő zab, s közel hatvanezer töltény jutott a fejérváriak birtokába. Ám, ha csak egy-két napig késlekednek, hősies vállalkozásukból misem lesz. Dugába dől, mielőtt keresztülvihették volna. Mert Róth tábornok ugyancsak sietett. Másnap: október 4-én egész haderejével, mely kilenczezer emberből és tizenkét ágyuból állott, már a közeli Abán ütött tábort. Az volt a szándéka, hogy innen másnap egyenesen Fejérvárra vonul.
„Az ujabb horvát hadak érkezésének hire – irja egy szemtanu, – nagy rémületbe ejté a lakosságot. Az ide húzódott huszárok, székely gyalogosok, honvédtüzérek és nemzetőrök bátor kis tábora a városon kivül reggeltől délután három óráig várta a horvátokat, de eddig nem érkezvén, e napra nyugvás határoztatott. Holnap azonban a kipihent erő bátor lélekkel éhomra fogja bevárni a csatát…”
Erre azonban nem került a dolog. Róth tábornok, kinek serege a harczképtelenségig el volt csigázva, nem mert támadni, hanem Táczra huzódott. De itt sem volt nyugta. A magyar csapatok, Perczel Mór vezetése alatt, mindenütt a sarkában jártak.
Róth egyszer csak azt tapasztalja, hogy áttörhetlen vasgyürü képződik körülötte. Állapota hasonlatos a hajtóvadászat sodrába került vad helyzetéhez. Bár merre fordul: lövésre kész fegyverek szegeződnek mellének. Sehol semmi rés.
Táczon pihenni akart. Alig fog azonban az elszállásoláshoz: Görgei, mint a gyorsröptü héja, huszárjaival reácsap és kiveri a faluból.
A horvátokat rémület fogja el. Katonáik már verekedni sem akarnak. Bárándnál Róth egész előhada, – 1500 ember, – a legcsekélyebb ellentállás nélkül leteszi a fegyvert. Örülnek a nyomorultak, hogy bőrüket épségben vihetik haza.
Róth maga is fölhagy minden reménynyel és fegyverszünetért eseng. De Perczel visszautasitólag felel az ajánlatra, s föltétlen megadást követel.
Róth végső kétségbeesésében még egy elhatározó lépésre szánja el magát. Azt hiszi, hogy talán mégis keresztültörhet csapataink harczvonalán; s ha sikerül átkelnie a Sión, bántatlanul iramodhatik Zágráb felé. Október 5-én, a ködös éj sötét leple alatt, egész haderejével Dégre, majd tovább: a tolnamegyei Ozorára vonul tehát. De hiábavaló erőlködés. A vasöv mind kisebbre szorul körülötte. A Sión nem mehet át, mert a hidakat Csapó Vilmos, a tolnai nemzetőrség őrnagya idejekorán fölszedette. Túlnan pedig, a folyó másik partját ezerenyi ezer ember, a föld harczvágyó kaszás népe állja el, hogy az átkelést meghiusitsa.
Végre Róth maga is belátja, hogy a föltétlen megadásnál nincs egyéb menekvése. És október 7-én Ozorán az egész hadtest Perczel Mór előtt lerakja a fegyvert. Két tábornok (Róth és Phillipovics), hatvan tiszt és 7500 határőr esik a mieink fogságába.
A dicső fegyvertényről maga a diadalmas vezér: Perczel Mór ekként számolt be a nemzetgyülésnek:
 
Ozora, okt. 7-én 1848.
Folyó hó 5-én az ellenség magát meg nem adván, alkonyodás felé Csősznek kezdett vonulni, de a magyar tábor által sietve megelőztetvén, s Csősz általunk elfoglaltatván, még az este elosont Kálozd felé.

A bábolnai csata 1848. decz. 28-án.
6-án át Kálozdon s Dégen, a huszárság bámulatosan gyors üldözése és a gyalogság derekas előtörtetése mellett, az ellenség Ozoráig szorittatott, hol is a Csapó Vilmos őrnagy vezérlete alatt általam e vidékre rendelt tolnai nemzetőrség által, a Sió vizén való átkelése, részint a hidak felszedése, részint szembeállás által megakadályoztatott.
7-én, hajnalban Dégről seregeim egy részét Görgei őrnagy parancsa alatt, Szilason át az ellenség jobb oldala megtámadására küldvén, magam egyenest az ozorai erdőn keresztül vonulva, arczban kezdém támadás alá venni.
Mindenekelőtt mégis, nehogy hasztalan vér ontassék, miután az ellenség, kitikkadtan és éhesen, védelemre már ekkor semmi készületet nem tőn, őt fegyverletételre és megadásra szólitám.
Mi minden tétovázás és alku nélkül egy pár szó parancsra megtörténvén, két generalis: Róth és Phillippovich, 3 stabilis tiszt és mintegy 50 tiszt, továbbá 12 ágyu a töltés-szekerekkel és 5 zászló, végre 7500 közkatona és altiszt a mai napon elfoglaltatott és fogolylyá tétetett.
A két generálist, mint a magyar nemzet és ország vétkes megtámadtatásának főrészeseit és inditóit fegyverletétel mellett, a többi tiszteket pedig fegyver-megtarthatás mellett, hadi és országos foglyoknak nyilvánitván, őket a Zrinyi-csapat első századának őrizete alatt, a nemzetgyülés további rendelkezésének szabadon tartásával Pestre szállittatni rendelém.
Az ágyukat, további intézkedésig táborunk többi ágyuihoz csatoltatám. A fegyvereket, melyekből a minden erőlködés daczára is közbetolongott népség némely részt kezeibe kerite, nagyobb részben összeszedetém és őrizet alatt tartatom.
Kötelességem dicsérőleg megemliteni Gáspár huszárkapitány urat és általában a vitéz és az ellenséget rettegtető összes huszár-osztályt derék tisztjeivel egyetemben. Továbbá az ellenségnek Ozorán áttörését meggátoló Csapó Vilmos őrnagy urat, a Hunyadi-csapat őrnagyait: Tranquit és Meszlényit; valamint a szabolcsi derék önkénytesek parancsnokát: Patay őrnagy urat; végre gróf Eszterházy László urat, ki felhivásomra a Sárosdra és Abára rendelt kőrösi és fejérmegyei nemzetőrök vezérletét elvállalni és az ellenség szorongattatásában buzgón résztvenni hazafiui kötelességének ismeré.
Perczel Móricz.
 
A foglyok közül a betegek tüzhelyeikhez térhettek, a többieket azonban itt fogták az országban, nehogy Jellasics ismét fegyverbe állitsa őket ellenünk. A tisztikar Budapestre szállittatott. Róth és Phillipovics, mint felbujtók, honárulás miatt vád alá kerültek, az ellenük folyamatba tett bünügyi eljárást azonban később maga a kormány függesztette fel. S a két tábornok kiméletes őrizet alatt, a legemberiesebb bánásmódban részesülve, egész Windischgrätz betöréseig a fővárosban maradt.
A képviselőház, az ozorai győzelem hirére a következő határozatot hozta:
A képviselőház hazafiui örömmel vette Perczel Mór ezredesnek azon kedves jelentését, melyből a nemzetnek tudtára adatik, hogy vitéz Perczel Mór ezredesünk vezérlete alatt diadalmaskodó hadseregünk vitézsége, segittetve a felkelő népnek lelkes közremunkálásától, alig egy pár ezernyi rendes erővel a pártütő Jellasicsnak, – Róth és Phillipovics alatti, – majd három annyi zsoldosait legügyesebb tapintattal, a magyar nemzet fiaihoz méltó elszántsággal egy csapással és egyszerre megsemmisitette és mind a főnököket, mind az egész sereget részünkről majd semmi veszteséggel az ország foglyaivá tette.
Büszke a nemzet ily hadseregre, mely a történelemben ritka diadala által a magyar vitézség régi hirét és a magyar lobogók európai becsületét fegyelmi kitüntetésével is irta a történet lapjaira s a nemzetnek hálás emlékezetébe.
És a nemzet képviselői, mint a megnevezett vitézeknek, ugy az egész hadsereg minden egyes tagjának is méltányos megismerésöket nyilvánitják és a felkelő népnek lelkes közremunkálását az egész hazával tudatják; egyszersmind felhivják a diadalmas vezért, hogy mindazon egyes vitézeknek neveit körülményes jelentésében minél előbb tudassa a honvédelmi bizottmánynyal, kik magokat személyesen is kitüntették, hogy azokat addig is, mig a törvényhozásnak vitéz hadseregünkre már meghatározott hálája tettlegesen foganatosithatóvá lesz, méltó figyelmének érdemesitésével kitüntethesse.
Pálfy János.
alelnök.
Záborszky Alajos
jegyző.
285. old.
Részlet a bábolnai csatából.
(Eredetije a bécsi csász. udv. múzeumban.)
A képviselőháznak ezen az ülésén, mint látogató, persze csak a karzaton, jelen volt az ozorai diadal egyik hőse: Gáspár András huszárkapitány is, ki a horvátoktól elszedett hadilobogókat hozta fel. Éppen Kossuth beszélt, midőn Gáspár daliás alakja feltünt a karzaton.
– Amint látom, – szólt beszéde folyamán Kossuth a karzatra tekintve, – itt van Gáspár huszárszázados ur, az ozorai dicső fegyvertény egyik részese. Éljen!…
Erre a figyelmeztetésre az egész ház fölkelt és élénk, harsány éljenzéssel üdvözölte a röstelkedő századost.
A nemzetgyülés által kilátásba helyezett jutalmazások nem is maradtak el. Számos előléptetés történt. A fényes diadal három legérdemesebb vitézét pedig, u. m. Csapó Vilmos és Görgei Artur őrnagyokat, valamint Gáspár András huszárszázadost „a király és a haza nevében” ezredesekké nevezte ki a honvédelmi bizottmány. Sőt Csapónak „vitézsége és erélyessége jutalmául” az is megengedtetett, hogy a zsákmányul ejtett lóállomány közül magának egy paripát választhasson.
Jellasics rablókalandja az ozorai fegyverletétellel csufos véget ért. Az illirismus dőre ábrándja rombadőlt, semmivé lett. Nem maradt belőle egyéb, csak keserüség és csalódás. Igaz, Jellasics még tovább is küzdött ellenünk, de immár nem önállóan, hanem mint az osztrák hadsereg egyik tábornoka.
A Dunántúl benső része, mely csaknem egy egész hónapon át oly mérhetlen szenvedéseknek volt kitéve, megszabadult a martalóczoktól. A hideg tüzhelyeken ismét megcsillant a melengető parázs, a nép hajlokába visszaszállt az óhajtott béke. Sajnos, csak rövid időre; de annyi szörnyü megpróbáltatás után édes volt ez a kis pihenő is.
Az ország ezen részén csönd állott be; fegyveres erőre, legalább egy ideig, nem volt szükség. A honvédelmi bizottmány akként intézkedett tehát, hogy Görgei a maga dandárával Ausztria határszélére a fősereg után menjen, s csatlakozzék Mógához; Perczel Mór pedig tisztitsa meg a Muraközt az ott csatangoló határőrvidéki bandáktól.
Persze, Bécsben mindezekről még mitsem tudtak. Az udvarnál egész biztosra vették, hogy Jellasics vállalkozása a legfényesebb eredménynyel fog végződni. A bán ugyanis, még a sukorói ütközet előtt, sikereiről Latour hadügyminiszternek kimeritő jelentést küldött, a melyben fennhéjázó hangon a többi közt ezeket irja:
„… Seregeim a legcsekélyebb ellentállás nélkül diadallal vonulnak előre. Néhány nap mulva Pesten leszek. S innen, a lázadás fészkéből aztán majd mi diktáljuk a megadás föltételeit…”
A Burgban nagy megelégedéssel fogadták ezt a hirt. A daczos magyar tehát végre mégis csak lánczra kerül. Lamberg meglesz bosszulva. A forradalmi törekvések erejüket vesztik, s az összbirodalom eszméje uj életet nyer.
És a reakczió boszorkányüstje megint forrni kezdett. Jellasics pesti bevonulásához akartak mindenekelőtt valami csattanós meglepetéssel járulni. Csakhamar kifőzték a bosszutervet. Ruháztassék fel Jellasics korlátlan hatalommal. Vonuljon úgy Pestre, mint a császár helyettese. Aztán kergesse szét az országgyülést, ragadja magához az uralmat, s üljön szigorú törvényt a felbujtók ellen.
V. Ferdinánd, ki testben-lélekben napról-napra gyöngült, immár alig számitott. Koronás báb volt és semmi egyéb. Az együgyüség közönyével beleegyezett mindenbe, aláirt mindent. Nem emelt kifogást a kamarilla ezen legujabb terve ellen sem.
A kinevezésről szóló kir. irat legott elkészült. Most már csak a külső formáját kellett megadni. Mert azt akarták, hogy a dolognak alkotmányos szinezete legyen; a dekrétumon rajta legyen a miniszteri ellenjegyzés is. Ne mondhassák a magyarok, hogy törvénytelen a kinevezés.
Igen ám, csakhogy nem volt miniszter. Batthyány gróf, mint tudjuk, leköszönt; Vay báró pedig nem fogadta el az uj kormány alakitására vonatkozó megbizatást.
Az udvari-párt eleinte az aulikus főurak közt tapogatózott. Kéz alatt többeknek tett ajánlatot; de senki sem akart ily megalázó, hitvány szerepre vállalkozni.
Végre azonban mégis csak rábukkantak emberükre. Lakott Bécsben egy 73 éves rokkant tábornok; Récsey Ádám báró, ki magyar származásu volt ugyan, de már gyermek-korában, mint az idegen talajba ültetett növény, végleg elszakadt hazájától. Atyja, még mint serdülő ifjút a katonai-pályára adta, hol gyorsan haladt előre. A napoleoni háborukban már mint ezredes vett részt; 1820-ban vezérőrnagy, 1831-ben altábornagy, 1839-ben pedig Galiczia főhadparancsnoka lett. Innen aztán, mivel e fontos állás betöltésére képtelennek bizonyult, 1846-ban Bécsbe helyezték át, s hosszu szolgálata jutalmául a bárói czimet kapta, egyuttal pedig táborszernagygyá neveztetett ki. Hogy mégis valami könnyü foglalatossága is legyen: szolgálattételre alkapitányi ranggal a magyar kir. testőrséghez osztották be.
Récsey teljes életében könnyüvérü ember volt. Szerette a nagyúri, pazar és vidám életet. Aféle élvhajszoló gavallér, ki még öreg korában is nagy kedvteléssel legyeskedett a kaczér asszonyok körül. Ez az életmód adósságokba keverte. Az udvarnál igen jól ismerték a hiuskodó vén generális untalan pénzzavarát. Erről a gyönge oldaláról közelitette meg őt a kamarilla. Könnyen ment az alku. Vállalkoztak az adósságainak a rendezésére, ha annak rendje és módja szerint, mint magyar miniszterelnök, ellenjegyzi a felség kibocsájtandó rendeleteit. És Récsey, potom tizenhatezer forintért, – mert ennyit tett akkoron az adóssága, – a reakczió eszközéül dobta magát!

Részlet a Szőregnél vívott csatából 1849. aug. 5-én.
(I. Ferencz József király ő Felsége tulajdonát képező olajfestmény után.)
Október 3-án, az alkotmányos tényezők durva mellőzésével, egyenesen kivezényelték magyar miniszterelnökké. S még aznap, úgyszólván olvasatlanul, mindjárt alá is irta ezt a szörnyüséges kir. leiratot:
„Mi első Ferdinánd stb. stb. Magyarország, Erdély nagyfejedelemség, ugy minden melléktartományok zászlósainak, egyházi és polgári főrendeinek, országnagyainak s képviselőinek, kik az általunk Pest városába összehivott országgyülésre egybegyültek, üdvözletünket s jóakaratunkat.
Mély fájdalmunk s megindulásunkra, a képviselőház Kossuth Lajos s követői által nagy törvénytelenségekre vezettette magát; sőt királyi akaratunk ellenére több törvénytelen határozatait végre is hajtatta, és ujabban az általunk a béke helyreállitásával megbizott kir. biztos gróf Lamberg Ferencz altábornagyunk küldetése ellen, még mielőtt ez felhatalmazásunkat előmutathatta volna, szeptember 27-én oly határozatot hozott, minek következtében ezen kir. biztosunk egy vad csoport által nyilvános utczán, dühösen megtámadtatott és legirtózatosabb módon megöletett. Ezen körülmények közt, királyi kötelességünknél fogva, a bátorság és törvény fentartása végett, kénytelenek vagyunk következő rendeleteket adni, s ezeknek végrehajtását megparancsolni.
1. Ezennel feloszlatjuk az országgyűlést olyképen, hogy az jelen legfelsőbb leiratunk kihirdetése után üléseit azonnal bezárandja.
2. A jelen országgyülésnek minden, általunk nem szentesitett határozatait és rendeleteit törvénytelenek- s erőtleneknek nyilatkoztatjuk.
3. Alárendeljük ezennel horvát-, tót- és dalmátországi bánunk s altábornagyunk b. Jellasich József főparancsnokságának, Magyarországban s melléktartományaiban, ugy Erdélyben levő összes seregeinket s bárminemü fegyveres testületeket, akár nemzetőrökből, akár önkéntesekből álljanak.
4. Addig, mig a feldúlt béke és rend az országban helyreállittatnék: Magyarország hadi törvények alá vettetik; s ez okból az illető hatóságoknál, vármegye, városi, vagy kerületi gyülések tartása ideiglenesen felfüggesztetik.
5. Horvát-, tót- és dalmátországi bánunkat, b. Jellasich Józsefet ezennel mint királyi felségünk teljhatalmu biztosát küldjük ki, egész erőt és hatalmat adván neki, hogy a végrehajtó hatalom körében azon feljogositásokkal éljen, melyekkel a jelen rendkivüli körülményekben, mint királyi felségünk képviselője felruházva van. Ezen legmagasabb felhatalmazásunk folytán kinyilatkoztatjuk, hogy mind az, amit a horvátországi bán rendelni, intézni, határozni és parancsolni fog: legfelsőbb királyi hatalmunkkal rendeltnek, határozottnak s parancsoltnak tekintendő. Miért is minden egyházi, polgári és katonai hatóságoknak, tisztviselőknek és Magyar-, Erdély s minden mellékországok bármi rendű és rangú lakosainak ezennel legkegyelmesebben meghagyjuk, hogy ők báró Jellasicsnak, mint teljhatalmu kir. biztosuknak aláirásával jegyzett parancsait szintugy teljesitsék s azoknak engedelmeskedjenek, valamint kir. felségünknek engedelmeskedni kötelesek.
6. Királyi biztosunknak különösen meghagyjuk, hogy az iránt őrködjék, mikép gróf Lamberg Ferencz megtámadói s gyilkosai, úgy ezen kebellázitó merénynek inditói s részvevői ellen a törvények teljes szigora alkalmaztassék.
7. A közigazgatásnak egyéb folyó ügyeit ideiglenesen a miniszteriumhoz külön kirendelt tisztviselők a törvények értelme szerint viendik.
Mi módon legyenek továbbá az összes birodalom közérdekei egységének biztositása és vezetése maradandólag létesitendők, minden nemzetiségek egyenjogusága mindenkorra biztositandó, és ez alapon a koronánk alatt egyesült országok és népek kölcsönös viszonyai rendezendők; – az iránt a kellő intézkedés minden részek képviselőinek közremunkálásával fog tárgyaltatni és törvényes uton megállapittatni.
Kelt Schönbrunnban, október 3-kán 1848.
Récsey Ádám, s. k.
miniszterelnök.
Ferdinánd, s. k.

Részlet a moóri csatából 1848. deczember 30-án.
Jellasics legyen az ország kényura! Az a Jellasics, aki pártot ütött a nemzet törvényes kormánya ellen; az a Jellasics, aki, ha az udvar nem pártfogolja, ma már megérdemlett helyén: a börtönben ül. Olyan ez, mintha a bünös arra kapna engedélyt, hogy ő itélkezhessék birája felett. Ennél mélyebben csakugyan nem lehetett volna megalázni a magyart.
A kir. leirat, persze, nyomban útnak indittatott, hogy a képviselőház elnöke még a bán bevonulása előtt kézhez kapja azt. Hadd legyen a hatás minél rémületesebb. Jellasicsot is értesitették; külön udvari futár vitte meg neki a kinevezéséről szóló okmányt.
A futárnak azonban nem kellett valami messze fáradnia. Jellasics, szétzüllő seregével akkor már a határszélhez közel: Magyar-Óváron volt. Átvette az irományokat és szaladt tovább.
Az udvarnál csak a kir. kéziratok kibocsájtása után értesültek Jellasics kudarczáról. A bán tehát, kiről azt hitték, hogy győzelmes hadai élén Budapest alatt áll, ime, Bécs felé fut. Előnyomulás helyett menekvés, diadal helyett vereség. A kamarilla oszlopos emberei közt az első pillanatban roppant zavar támadt. Egész vállalkozásuk, melynek sikeréért annyit ármánykodának, közel volt a bukáshoz. Igazságérzet ha vezeti őket: a nemzet és az uralkodóház között duló viszály talán még most is eligazitható lett volna. De nem; az udvari-párt a bosszú engesztelhetetlen szavára hallgatott.
– Nem szabad meghátrálnunk! – mondotta Latour, az önkénynek ez a ravasz és tevékeny cselszövője.
És ugy lőn. Elhatározták, hogy nem tágitanak. Elhatározták, hogy a magyar nemzet nyakára ültetik Jellasicsot, ha az egész ország romhalmazzá lesz is. S ezzel a sötét elhatározással az udvar eddigi politikájában uj fordulat állott be. Most már egész nyiltan proklamálták Magyarország ellen a háborút. A birodalom összes hadereje mozgósittatott. A hazánkban székelő főhadparancsnokokhoz kemény rendelet ment, hogy a magyar kormánynyal tüstént szakitsák meg az érintkezést és fegyveresen lépjenek az ellentállás terére.
Kilencz oldalról egyszerre akartak reánk törni, hogy megfojtsanak, mielőtt még kellő önvédelmünkről gondoskodhatnánk.
A haditerv a következő volt: Az osztrák fősereg Jellasics vezetése alatt a Duna mentén haladjon Budapest felé; ezalatt Suminics tábornok egy hadtesttel Morvából törjön az országba, s az Alsó-Vágvölgyön előrenyomulva Nagy-Szombaton keresztül nyujtson segitőkezet a főseregnek; Götz tábornok pedig egy másik hadtesttel a bányavárosokat keritse hatalmába. Ugyanekkor Schlick Galicziából, Nougent Horvátország felől, Puchner Erdélyből inditsa meg hadait. Utiránya mindegyiknek Pest legyen. Azon kell lenni, hogy a „felkelés” egyre szükebb és szükebb térre szorittassék. Ekkor aztán az egyesült hadak megszállják a „lázadás fészkét”, a fővárost.
Hogy ez volt a haditerv, világosan igazolja Latour hadügyminiszter levele, melyet október elején Puchner erdélyi főhadparancsnokhoz intézett. Ez az érdekes levél főbb részleteiben igy szól:

A kassai ütközet 1849. jan. 4-én.
(Eredetije a bécsi cs. udv. levéltárban.)
Excellenciádnak, – ugymond, – bizonyára már tudomása van róla, hogy Magyarországon az uralkodó-párt a törvényes tért egészen elhagyta… Most tehát nincs egyéb hátra, mint a törvényes rendet, az összbirodalom épségének fenntartása végett fegyverrel s oly gyorsan amint csak lehet, helyreállitani.
Midőn e czél elérésére minden Magyarországgal határos katonai parancsnokságokból a rendelkezésemre álló sereget mozgósitom: Exellenciád ezennel azt a megbizást kapja, hogy az oláh határőri ezredekből haladéktalanul három zászlóaljat s egy ezred osztrák lovasságot inditson Nagyvárad felé.
Az események gyors változása nem engedi a pontot, amely ellen ez a dandár müködni fog, már most kijelölni. Nagyváradot csakis azért érintettem, nehogy az ottani vár a magyar felkelők kezébe essék, s a forradalmi kormány esetleg ide tegye át székhelyét. Excellenciádnak tehát teljesen szabad kezet hagyok, hogy egyetértőleg a szerbekkel és az aradi parancsnokkal a körülményekhez képest saját belátása szerint cselekedjék.
Egyébként valamennyi seregparancsnok már utasittatott, hogy az összeköttetést a horvát bánnal kisértse meg, s magát parancsa alá helyezze…
A reakcziónak ez a nyilt zászlóbontása nemcsak nálunk keltette a legnagyobb megdöbbenést, hanem odaát Ausztriában is. Különösen a bécsi nép tekintett mindnagyobb aggodalommal az események komor alakulása elé. Tudták, érezték, hogy azon esetre, ha Magyarország alkotmánya megdől, reájok is az önkény sötét éjszakája borul. A márcziusi vivmányoknak egyszerre végük lesz. A szabadság zsenge plántáját, mely kiontott vérük talaján fogant, a kamarilla, mintha valami mérges gaz lenne, könyörtelenül kitépi és tüzre dobja.
„Bécs, – kiált fel a „Constitution” czimü lap, – állj szilárdul, s tekints Magyarországra; ha ez diadalmaskodik: te is győztél, ha Magyarország bukik: a te végórád is ütött.”
A nép rajta volt, hogy szilárd maradjon. Szokatlan élénkség, lázas izgalom vala tapasztalható mindenfelé. Ugy tetszett, mintha Bécs utczáin ismét a kikelet forradalmi szellője surranna végig. S ez az üde légáramlat, mint valami édes, mámoritó ital, megittasitá még a katonákat is.
Latour hadügyminiszter október 5-én a gumpendorfi kaszárnya gránátosaihoz rendeletet intézett, hogy készüljenek útra, mert másnap reggel a magyarországi csatatérre fognak indulni.
A parancs nagy visszatetszést szült a németszületésü gránátosok közt. Tehát a szabadság letiprására viszik őket! Magyarország után bizonyára majd Ausztriára kerül sor, s ők kénytelenek lesznek saját véreikre is fegyvert emelni.
Nem, ezt nem teszik. Legott elhatározták, hogy Magyarország ellen, most, midőn az szabadságáért küzd, nem harczolnak, bármi történjék is velük. Az ügyeletes tiszt rémülten futott a hirrel a Burgba.
Ferencz-Károly főherczeg azonnal magához hivatta Latour grófot.
– Hát már a rendes sorkatonaság is forradalmi eszmékkel van megmételyezve! – kiáltott fel ingerülten. – Ezt nem szabad tűrnünk.
És menten kiadatott a legfelsőbb hadiparancs, hogy az engedetlen öt gránátos zászlóalj vértesek és dragonyosok fedezete alatt indittassék útnak. S ha ezután is vonakodnának: meg kell tizedelni őket.

Lipótvár ostroma.
(Egykoru kép.)
A gránátosok vakmerő elhatározása, úgyszintén az elszállitásukra kiadott rendelet csakhamar köztudomásu lett. Este már az egész Bécs erről beszélt. És a hová csak eljutott a hir: mindenütt a legnagyobb ingerültséggel fogadtatott. Magasztalólag szóltak a gránátosok hazafias magatartásáról, s a legerősebb szidalmakkal illették a szabadságtipró kamarillát.
A külvárosok vendéglői, kávéházai megteltek közönséggel, amely szenvedélyes hangon tárgyalta a dolgot. Általános volt az a nézet, hogy a gránátosok tovaszállitását minden áron meg kell akadályozni.
A forrongás perczről-perczre nőtt. Az utczákon még késő éjszaka is nagy népcsoportok hullámzottak. A forradalmi szellő viharrá kezdett izmosulni.
Másnap, október 6-án, már hajnali szürkületkor megmozdult valamennyi külváros. A gumpendorfi kaszárnyától a vasuti pályaházhoz vezető hosszu utvonal csakugy feketéllett a roppant embersokaságtól. Várták, mi lesz hát a gránátosokkal. Öt órakor aztán hire fut, hogy a lovasezredek már felvonultak a kaszárnyához. A felindulás, a harag moraja zúg végig az egész utvonalon. A tömeg háborogni kezd, mint a viharos tenger. Mindenfelé ellentállásra készülnek.
Egy szemtanu naplószerü feljegyzései szerint a vihar óráról-órára aztán igy nőtt:
Reggel 4 óra: A német gránátosok nem akarnak indulni. A kaszárnyában zúznak-törnek mindent, ami kezük ügyébe akad.
5 óra: A gandendorfi, gumpendorfi és a wiedeni nemzetőrök riadót vernek, s gyorsan gyülekeznek.
5 1/2 óra: Vértesek és gránátosok állják körül a gránátosok gumpendorfi kaszárnyáját. A vértesek közrefogják a gránátosokat és megindulnak. A nemzetőrök elállják a gránátosok útját, akik parancsszóra szuronyszegezve kénytelenek ellenök nyomulni. Két nemzetőr és egy császári tiszt megsebesül.
6 óra: A gránátosok a Glacisra vonulnak. Menetelük rendetlen, nemzetőrök nyomulnak soraik közzé. A katonák hangosan tiltakoznak az ellen, hogy őket Magyarországba vigyék. A nemzetőrök rohamlépésben sietnek a vasuthoz és a Tábor-hid környékére. Megszállják mindkettőt. A vasuti sineket felszaggatják, a táviró-oszlopokat fölszedik.
7 óra: A német gránátosok a polgárok és a diákok közzé kezdenek elegyedni. Folyik a barátkozás. E közben a hidat felbontják, s karfáiból torlaszokat épitenek. Azok a gránátosok, akik a hidon már átmentek, ismét visszatérnek. A nép hangos örömkiáltásokkal fogadja őket.
8 óra: Dobpergés zaja tölti be az utczákat. Roppant izgalom az egész városban.
9 óra: Az Aula is megmozdult. Az egyetemi legió hat szakasza rohamlépésben a Duna-hidakhoz rohan. Az összes boltok be vannak zárva. A nemzetőrség nagy csapatokban siet a gránátosok segélyére, akiket a vértesek hiába szoritanak a tovább indulásra. A tüzérek ágyukkal jönnek.
10 óra: A nemzetőrség és az egyetemi légió megszállja a vasuti töltést. Alól áll a Nassau-ezred, egy utász-század és a vértesek. Ágyuik is vannak. Az utászok a hidat helyreállitani akarják, de a nemzetőrök, polgárok, diákok, munkások és a kaszás nép nem engedik.
11 óra: A tüzérek a népre irányozzák ágyuikat; a nemzetőrség azonban rohamot intéz ellenök, az ágyukat és a lőporos kocsikat elszedi és a vasuti töltésre czipeli azokat. Eközben a német gránátosok az egyetemi legióhoz csatlakoznak. Breda gróf tüzet vezényel. A Nassau-ezredbeliek lőnek, amit a nép viszonoz. A vezénylő tiszt: Breda holtan rogyik össze. Erre a katonák szuronyszegezve törnek előre, de a nép visszaveri őket.
11 1/2 óra: A fegyvertelen nép a városba rohan, s a templom-harangokat félreveri. Vészes kongás. Az egyetemi ifjuság a sebesült nemzetőröket kocsira helyezi, s ugy hordozza őket körül a városban, tüzelve a lakosságot a csatlakozásra.
Déli 12 óra: Egy század vértes a városba akar nyomulni. Már a Ferdinánd-hid közelében vannak. Itt a nemzetőrök utjokat állják, mire visszavonulnak. Most a nemzetőrök megszállják a város falait, a kapukat bezárják.
Délután 1 óra: Az István-téren két városnegyed nemzetőrei a nép ellen fordulnak. Testvérharczra kerül a sor; de a nép végre mégis győz.
2 óra: Az ellenséges katonaság megszállotta a Grabent. A nemzetőrök, diákok és a munkások azonban halálmegvetéssel rohannak a katonaságra, s szörnyü harcz fejlődik. Kartácscsal tizedelik a népet. Számos nemzetőr elesik. De a katonaság mégis kénytelen visszavonulni.
3 óra: A „Hoff” felől utász-csapatok támadnak a népre, amely azonban visszaszoritja őket. A tömeg a hadügyminiszteri-palotát rohanja meg, az őrszobát hatalmába keriti, ugyszintén az ágyukat is; mire a gránátosok és az utászok lerakják a fegyvert.
4 óra: A tömeg átkutatja a hadügyminiszteri-palotát, hogy Latour grófot a nép itélőszéke elé állitsa. A padláson találják meg. Lehozzák az udvarra. A nemzetőrök védeni akarják, – de hasztalan! – A felingerült nép minden áron végre akarja hajtani kegyetlen itéletét.
5 óra: A katonaság kivonul a városból. A torlaszokat folyton épitik.
Este 6 óra: A város falait egész szabályszerüen erősitik. Szolgálatban levő és obsitos katonák vegyest dolgoznak; a védelmi munkálatokat egy bizottság vezeti, a mely a nemzetőrségből alakult.
7 óra: A nép a fegyvertárnál gyülekezik, s a fegyverek kiadatását követeli. Belőlről lövés történik. A nép szétriad. Egy tiszt katonákkal elzárja az utczát. Erre a nemzetőrök előtörnek s visszaüzik a csapatot az Arzenálba. A nép szemközt a fegyvertár kapujával, a sürü kartácsolás daczára, torlaszt emel.
8 óra: A harcz szünetel…
A szünetelés, melyet a naplóiró följegyez, azonban csak pillanatnyi. Olyan, mint mikor a viaskodó ember lélegzetet vesz. Az egész vonalon csakhamar ismét megindul a rémes harcz.
S mig a Szent-István templománál, a Tábor-hidja körül, az Arzenál mellett ujabb meg ujabb heves összeütközésre kerül a dolog: ezalatt a tömeg egyrésze még mindig Latour hadügyminiszter fölött itélkezik. Valóságos örjöngéssel támad reá. Száz ökölcsapás éri. A szerencsétlen ember vérbefagyva rogyik össze.
– Akasztófára a gazemberrel! – rikácsolja egy kivörösödött ábrázatu, elhizott vastag némber; a Wieden egyik ismeretes árusnője.
– Ugyvan! Kötelet neki! – orditják utána a körülállók.
A palota előtt, mely homlokzatával az „Am Hof” piacztérre néz, egy kétágu kandelaber szórja halovány fényét. Ide vonszolja a tömeg a halállal vivódó grófot.
– De ki köti fel? – kérdi egy nemzetőr.
A nép visszahőköl. Mindenki irtózik a hóhér lealázó szerepétől.

A tarczali ütközet 1849. jan. 22.
(Egykoru kép.)
– Ha senki sem akarja, majd felkötöm én. Hisz a szabadságért teszem, – válaszol egy erős csengő hang; s erre a tömegből egy villogó szemü, elszánt arczu fiatal ember válik ki. Rausch Vilmos egyetemi hallgató.
Még egy pillanat és Baillet de Latour Tivadar gróf, az udvar kegyeltje, a nagyhatalmu hadügyminiszter, eltorzult fakó arczczal, már ott himbálózik a kandeláber karvasán.
Eközben a képviselőház ülésre jön össze. Azonnal küldöttséget választ s azt a császárhoz küldi. A Burg kapui azonban zárvák. A hosszu ablaksor elejétől végig sötét. Mintha valami elátkozott kastély volna, ugy föst mostan ez a komor épület-tömeg.
A küldöttség nagy nehezen mégis csak bejut. Az egyik udvaron, a főkapunál ágyu-üteg van, mellette tüzérek égő kanóczczal. Tovább egy zászlóalj gyalogos, majd lovas-csapat. Az egész őrség némán, hallgatagon áll: várván a jeladást a védelemre, avagy a támadásra.
Az uralkodó-család Ferencz Károly főherczeg benső termeibe huzódott. Elhalványult arczczal, szivszorongva várják a rettenetes vihar elvonulását. Zsófia főherczegasszony sirva borul férje nyakába.
– Istenem, istenem, mi lesz velünk? – zokogja kétségbeesetten.
S mintegy válaszképen az utczáról behangzik a nép velőtrázó csataorditása.
A küldöttség csak itt tudta meg, hogy a császár Schönbrunnban tartózkodik, ahová még kora reggel elmenekült.
Noha már este volt, utána mentek. Ferdinánd, aki, mint beszélik, a nagy ijdedség miatt ideg-görcsökbe esett, alig akarta őket fogadni.
– Még itt sem hagynak békén, – szólt szemrehányóan a küldötteknek.
– Felség, a komoly szükség parancsolja, hogy legmagasabb szine elé járuljunk, – válaszolta a küldöttség vezetője. – Bécs bérben uszik, a nép és a katonaság gyilkolja egymást.
– De hát mit tegyek… mit tegyek? – kérdezte a császár töprengve.
– Ha a dekretum, mely Jellasicsot Magyarország kir. biztosául nevezi ki, visszavonatik, és ha Ausztria egy másik népszerü miniszteriumot kap: a háborgó kedélyek gyorsan le fognak csillapodni.
– Az utóbbi kérelem talán teljesithető lesz, – felelé a császár, – de ami a magyar dolgokat illeti, abba ne avatkozzanak. Hiszen Kossuth trónom ellen tör, – tette hozzá élénkebben.
De csakhamar erőt vesz rajta a gyöngeség. Ugy tetszik, mintha bágyadt, fénytelen szemében köny csillana meg; egy pillanatig hallgat, aztán szinte akaratlanul sóhajtja:
– Milyen nehéz az uralkodás…
Mire a küldöttség visszatért: a miniszterium már be is jelenté lemondását. Az egybegyült képviselők épp a további teendők felett tanácskoztak, midőn az ülésterem szárnyas ajtaja hirtelen feltárul, s a küszöbön Wessenberg miniszterelnök alakja jelenik meg. Arcza dúlt, melle zihál. Alig tud a roppant felindulástól szóhoz jutni. Végre elmondja, hogy a nép üldözése elől, mely már-már elfogta, menekült ide. Ő nem akar – ugymond – Latour sorsára jutni, inkább leköszön állásáról. S Wessenberg, ki Dobelhoff utódja volt, ott nyomban le is tette tárczáját.

A bécsi nép örvend Latour halálának.
(Bécsben készült egykoru kép.)
Néhány bátrabb képviselő vállalkozik, hogy a lemondás hirét közölni fogja a néppel. Csakhogy a tömeg nem hallgat immár a csillapitó szóra. Zárt oszlopsorokban, pokoli zaj közt, vonul az Arzenál felé, hol a felkelők és a katonaság között már esti hét órától folyik a rettenetes küzdelem.
Az egyik képviselő mégis beszélni próbál. De alig ejt nehány szót, midőn fegyver dörren és az ifju szónok halva rogyik össze. Talán készakarva ölték meg, vagy tán csak egy eltévedt golyó furódott mellébe, – ki vizsgálná azt most? A nép nem törődik vele, átgázol véres tetemén és rohan tovább.
– Az Arzenálhoz! Az Arzenálhoz! – orditja ezer meg ezer rekedt torok.
Az ódon, de erős épület, – raktára tömérdek lőszernek, – heves ostrom alatt áll. A katonaság eleintén puskatüzzel igyekszik visszaszoritani a felkelőket; mikor azonban ez sem használ; kartácshoz nyúl. És megkezdődik a szörnyü vérengzés. A tüzérek odaczéloznak, ahol a csoportosulás a legsürübb. Csaknem mindegyik lövés talál. Sisteregve, fénykigyókat rajzolva, mint a tüzeső, hull a szétrobbant kartácsok golyózápora a tömeg közé. Aztán itt is, ott is rémes, szivetfacsaró jajkiáltás hallatszik: a sebesültek és a haldoklók kínorditása.
De az ostromló nép még sem hátrál; sőt, a makacs ellentállás még nagyobb dühre ingerli. A nemzetőrség sietősen négy ágyut szerez, s ezekkel felel a kartácsolásra. Már virradni kezd, de az ádáz küzdelem még egyre tart. Az épület hátsó részén azonban egyszerre csak láng csap fel. Néhány pillanat és az egész tető tűztengerben van. Az októberi szürke égbolton pirosas fény támad. A nép szilaj gyönyörrel nézi az elemek pusztitását; egyetlen kar nem mozdul a mentésre. Az ágyuk elnémulnak; a katonaság, mint a kifüstölt ürge, kelepczébe kerül. Mire egészen kivilágosodik: az Arzenálból a szakadozott, kormos falaknál nem marad egyéb. Most a győzelemittas tömeg megszállja az épületet, s örömujjongva fog a zsákmányoláshoz. Hatvanezer puska és nagymennyiségü töltés jut birtokába.
A nemzetőrség a fegyvereket nyomban szétosztja a nép közt, amely – Messenhauser, Blum Róbert, Aigner, Kudlich stb. vezetése alatt, – most még daczosabb elszántsággal készül a további védelemre. A fölkelők önbizalmát még növeli, hogy csaknem az egész katonaság kiszorittatott Bécs belterületéről.
A Burgban csak most rémülnek meg igazán. Az uralkodócsalád az annyira dédelgetett „birodalmi fő- és székvárosból” szégyenszemre futni kénytelen; Ferdinánd, hatezer emberből álló hadosztály és egy ágyu-üteg fedezete alatt, még aznap – október 7-én – egész udvarával Olmützbe menekül. Távozása előtt azonban egy haragos szózatban kijelenti, hogy jogát a bitor nép ellenében minden rendelkezésére álló eszközzel védelmezni fogja; Auersperg herczeg tábornokot menten meg is bizza a rend helyreállitásával.

A bécsi halálfejes légió tagja. Lengyel legionárius. Tiroli vadász.
A külföldi szabad-csapatok.
(Egykoru vázlatok után.)
Bécs azonban nem sokat törődik a fenyegetéssel, hanem lázong tovább. Most már a polgárság a helyzet ura. A várost hatalmas védőmüvekkel látja el, a veszélyeztetett pontokon pedig torlaszokat emel. Auersperg tábornok, ki a Marchfelden tartja hadiszállását, csakhamar hozzálát az ostromhoz. És megujul az elkeseredett viadal, amely váltakozó szerencsével egész a hó végeig tart.
A város védelmében különösen egy lengyel emigráns tünik ki. Egyszerü, igénytelen ember, komoly és hallgatag; de mindenütt ott van: ahol legnagyobb a veszély. Csodás nyugalommal áll a legszörnyübb harcz közepette. Mintha büvös talizmánja volna: a golyó nem fogja. Ez a hős lengyel: Bem József, a későbbi magyar honvédtábornok.
A bécsi forradalomnak talán senki sem örült jobban, mint Jellasics. Legalább most már volt valami elfogadható ürügye, hogy osztrák területre meneküljön.
– Sajnálom, hogy vissza nem fordulhatok, – igy hivalkodék tisztikara előtt, – de Bécsben nagyobb a veszély, sietnünk kell a trón megmentésére.
És hátrált tovább; ügyelve, hogy a magyar sereg valahogy nyomába ne érjen.
Túl a Lajthán roppant ellenszenvet keltett a bán jöttének a hire. Az osztrák nép, a honvédelmi bizottmány kiáltványai nyomán, értesülve volt immár Jellasics viselt dolgairól. Az „Allgemeine Oesterreichische Zeitung” közvetlen Latour gyászos elpusztulása előtt, a többi közt igy ir: „A felfogott levelekből kétségtelen, hogy Latour hadügyminiszter Jellasicscsal egyetértett, s őt osztrák pénzzel segitette; következőleg Magyarországnak ténylegesen hadat üzent. A horvát háború az osztrák udvari-párt által előidézett reakczió háborúja, nem egyedül a magyarok, hanem a szabadság ellen. A bán a reakczió kezében csak eszköz volt…”
Jellasics, hogy Ausztriában mégis valamivel barátságosabb fogadtatásra találjon, seregének salakját: a népfelkelőket hazaküldte, ő maga pedig csak rendes határőr-ezredekkel vonult tovább. A gyülevész had – körülbelül tizenötezer ember – Theodorovics tábornok vezetése alatt, utnak is indult, s Vas- és Zalamegye szélén igyekezett Horvátországba jutni. Ámde, ez a zabolázatlan hegyi nép vad természetét ezúttal sem vetkőzte le: rabolni, pusztitani kezdett. Mintha sáskák lepték volna meg azt a vidéket, amerre átvonult: kietlen pusztaság maradt nyomán.
A sopronmegyei Horpácsnál azonban – október 12-én – Karger alezredes mintegy kétezer nemzetőrrel útját állta a rabló-csordának. Heves harcz fejlődött ki, amely délelőtt tizenegytől egész délután négy óráig tartott. Csapataink vitézül hadakoztak, s eleintén vissza is szoritották a horvátokat; de később a túlnyomó erő elől mégis hátrálni voltak kénytelenek. De a legválságosabb perczben előbukkan Vidos nemzetőrkapitány három uj zászlóaljjal; s erre megfordul a hadiszerencse. Theodorovics a peresznyei erdőbe húzódik, s innen másnap Kőszegen keresztül Ausztriába menekül. Ha Kőszeg város közönsége kissé nagyobb erélyt fejt ki, Theodorovics úgy jár, mint Róth Ozoránál: egész hadosztálya fogságba esik.
Vidos, Theodorovics kiüzéséről a következő jelentést tette a honvédelmi bizottmánynak:
Theodorovics táborát Karger alezredes, gróf Zichy Manó és gróf Zichy Ottó, úgy Kovács Zsigmond őrnagy urak mintegy 1800 emberrel f. hó 12-én példás bátorsággal sopronmegyei Horpács és Salamonfa helységek közt megtámadván, sok ember veszteséggel hátravonulni kényszeriték; később az ellen észrevevén seregünk csekély számát, négy háromfontos ágyuval és fegyvertüzzel felelt vissza; s bár Hegyfaluból a sürü ágyudörgésre rögtön meginditott két Miklós-huszárszázad, Berzsenyi Lénárd és Gosztonyi századosok vezérlete alatt oldalt bevágott és ötvennél több rablót felkonczolt, mégis a legalább 12,000 emberből álló rablócsoport elől délután ozsonna-tájban kénytelen volt visszavonulni.

Branyiszkó.
Vidos főparancsnok e perczben érkezett Kanizsáról egy sasi és két soproni zászlóaljjal, s ámbár fáradtak voltak emberei, mégis csatarendbe álltak. Csepregh mezőváros feletti majornál azonban esti félhétkor tudomást vevén, hogy a horvát csapatok a horpácsi erdő alatt táborba szálltak, Vidos nevezett majorhoz közel akként állitá seregét, hogy az ellenség sem a Sopronból vezető országuton, sem Csepreghből Kőszegnek, vagy Tömösd felé Szombathelynek vezető mellékuton el ne illanhasson. Mindamellett az ellenség, mihelyt seregeinknek az országuton Bük felé vonulását észrevette, tüstént sebes lépésekkel Peresznye helység felé, az erdős hegyeken keresztül nem is annyira visszavonulni, mint futni kezdett; úgy, hogy reggeli szürkületkor az ellenségnek, mely az éji sötétben megszökött, csak hült helyét találtuk, s mivel Theodorovics Kőszegnél ellenállásra nem talált, alig képzelhető erőfeszitéssel Lékán, Pörgölinen keresztül osztrák földre menekült. Vidos főparancsnok erre Kőszegen táborba szállott s az ellenség mozdulatainak figyelemmel kisérésére lovas és gyalog csapatokat küldött a határszélre, hol a fölkelt bátor németajku lakosság Vimmer lelkész úrnak bátor és lelkes vezérlete alatt csapatainknak hasznos szolgálatokat tett.
Különös dicséretet érdemelnek lelkes lovas- és gyalogsorkatonáink, hazafiui érzésü fő- és altisztjeikkel együtt, valamint a jeles tüzérség Adorján László tisztjével együtt. Ezen fél ágyutelep 1 embert és 4 lovat vesztett; többi veszteségük áll 4 agyonlőtt és 4 sebesült derék huszárból. Ellenben az ellenség számlál kétszáz halottat s igen sok sebesültet. Foglyokul estek egy kapitány és egy hadnagy, kiket Vecsey nevezetü Miklós-huszár fogott el szekerestől-lovastól, s 35 közember a határőrökből; többnyire nyomorult földnépe. Ezen csata óta különben majd minden nap fogatnak el illyrek.
A barbár ellenség Zsira helységét felgyujtotta, Salamonfát kirabolta, erőszakos nőfertőzéseket követett el, miért a népet alig lehet visszatartani, hogy a fegyvertelen foglyokon véres bosszut ne vegyen.
Mint a pacsirta, midőn viharos éjszaka után vidám csattogással köszönti a ragyogó hajnalt: olyan volt a főváros mostan. Csupa öröm, csupa megelégedés. A sukorói győzelem hirére ünnepies „Te Deum” tartatott a ferencziek templomában. Minden szem könynyel telt meg, a legbensőbb hála könyével, midőn az agg prior ajkain elrebbent a fohász:
– Az ezer sebtől vérező magyar haza nevében mondok neked hálát, én Uram, én Teremtőm, hogy megaláztad kevély ellenségeinket, akik a te leghübb néped szabadságára törtek. Esdve kérünk, áldd meg továbbra is fegyvereinket, ápold sziveinkben az egyetértést; adj nekünk erőt és kitartást, hogy győzedelmünk teljes legyen…
Ami hónapok óta nem történt: a társas élet ismét fellendült. A szinházak, mulatóhelyek közönséggel teltek meg. Az arczokra visszatért a mosoly, a szivekbe a bizalom. A derüs hangulatot még növelték a minden oldalról érkező ujabb, meg ujabb diadalmi hirek.
De azért egy perczre sem szünetelt a hadikészülődés. Különösen Kossuth fejtett ki széleskörü tevékenységet. Azt akarta, hogy fegyverre keljen az egész magyar nép; s ne legyen addig pihenésünk, mig ellenség áll a haza földjén. Október elején ismét toborzó-körutra indult. Ezúttal a Tiszavidéket kereste fel. Szeged volt az első megállóhelye, ahová október 4-én érkezett. Komor, hideg őszi idő volt, egész nap szitált az eső. De mit törődött ezzel a nép, midőn Kossuhot üdvözölhette körében. Már bevonulása diadalmenethez hasonlitott. Hát még a mikor megeredt ajkairól e szivetrázó, igézetes szó:

Kossuth a szegedi nép közt.
(Szemlér Mihály rajza.)
Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted.
Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, mint hogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.
Midőn én, mint az ország teljhatalmu biztosa s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébreszszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.
És én mondhatatlan örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitüek a fővárosban azt mondák, hogy a magyar nemzet napjai megszámitvák. De én azt mondám: ez nem igaz!
Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasicscsal, ama gaz árulóval, kit az ármány pokoli czéljainak kivitelére, arra, hogy csak nem rég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket kezeinkből ujra kicsikarja s a népet ujra a szolgaság jármába hajtsa, eszközül szemelt ki. De én azt mondám, hogy mielőtt a nemzet annyi erővel és küzdelemmel kivivott szabadságából csak hajszálnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet.
És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megirni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megirhatom-e ezt?
Mintha templomi szentbeszéd lenne, oly áhitatosan hallgatja az egybesereglett nép Kossuth szónoklatát. Egy darabig csak nézi, nézi néma bámulattal; aztán, mintha delejes áram járná át testét, kezd nekimelegedni. Arcza kipirul, tekintete megvillan, jobbja ökölre szorul. Még néhány szó, s ez a tizezer ember, úgy amint van, kész a poklok kapuit is megostromolni, ha Kossuth úgy akarja.
– Megirhatja! Megirhatja! – zúgja a tömeg Kossuth kérdésére.
… Igenis megirom, – folytatja tovább, – hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdúlt keblemben a hit, hogy a haza, lépjen bár a pokollal szövetségre az ármány, mentve lesz…
Ezután elmondja, hogy éppen most, midőn ő itt beszél, seregeink Jellasics utóhada ellen ujabb döntő csatára készülnek.
– Tehát e fontos órában kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára a városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna?
– Nem találkozik! – kiáltja ezernyi ezer hang.
– Megesküsztök erre?
– Meg! – dörgi felmagasztosulva a nép.
– Tehát esküdjetek!
Kossuth leveszi kalapját és széttekint a sokaságon. A másik pillanatban a tizezer ember már ott áll hajadonfő, s jobbját magasra emelve, ünnepélyes áhitattal, lelkes hangon mondja Kossuth után:

Csata Nyárasdnál 1849. jan. 13.
A mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszünk: hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp vérünkig elraboltatni nem engedünk. Esküszünk: hogy hazánkat védeni fogjuk, mig lesz közülünk egy, ki karját fölemelheti. A magyarok Istene ugy segéljen és áldjon meg bennünket!
Eközben ismét megeredt az eső. Hulltak, egyre hulltak a fényes esőcsöppek az emberek födetlen fejére, kipirult arczára; s úgy tetszett, mintha az ég könye összevegyülne a nép örömkönyeivel…
Meghatóan fenséges szép jelenet volt ez. Kossuth maga is annyira megilletődött, hogy alig tudta beszédjét folytatni.
Szegediek! Hajdan – igy szólt aztán remegő hangon – midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül a hazában s ennek láttára mint sasok repültek harczmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza jelen veszedelmét, zászlót ragadtam kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet nyugalomra nem hajtom, mig az elárult haza fiait szabadságának megmentésére, annak árulói ellen zászlóm alá nem gyüjtöm. De most, miután Szeged népének lelkesedését látom, bizvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bizom a magyarok istenében, bizom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő mulva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbbé mosolygna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom az ármány által a fővárosból kiszorittatnék, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenthetni hiszem…
A beszéd hatása leirhatatlan. „Látni ezek után, – irja a „Közlöny” szegedi levelezője, – hogy népünk a jelen nagyszerüségét nemcsak felfogta, de meg is értette; megértvén, ünnepélyes esküvel pecsételte, hogy kivivott szabadságunkból, utolsó csepp vérig egy hajszálnyit sem enged lealkudni, minek folytán 500 lovas kiállitását, – Korda János térparancsnok vezérlete alatt, – oly kijelentés mellett rendelt el, hogy az, az első parancsszóra kész szembeszállani az árulás, ármány, hüségtelenség ronda csordájával. Az általános népfelkelés hasonértelemben rendeztetvén el, parancsnokul Csuha alezredes jelöltetett ki; mig a városban hátramaradandók vezéréül lelkes polgármesterünk Vadász Manó lépend fel. És most jöjjön az a kamarilla pokoli müvének összes legiójával, csak az utolsó meghalt magyarnak kezeiből csikarhatja ki szabadságának dicső zászlaját.”
Kossuth pedig ment tovább: Hódmezővásárhelyre, Csongrádra, Szentesre stb. S mostan is, mint az első körutja alkalmával, puszta megjelenése csodákat müvelt. Nyomában seregek támadtak. Néhány buzditó beszédjére az egész Tiszavidék fegyverbe állt.
Kossuth kedvrederülten, duzzadó tettvágygyal tért vissza Budapestre. Látván a magyar faj legendaszerü áldozatkészségét, még ha eleddig kételkedett volna is, most már bizton hitte, hogy a nemzet csakhamar győzedelmeskedni fog az ármány felett. Mint Antaeus, ő is a földből, a föld népének hazaszeretetéből meritett friss erőt a további küzdelemre.
Nálunk a bécsi legujabb eseményekről ekkor természetesen még mitsem tudtak. Jellasics kinevezésének hire is csak október 7-én terjedt el a fővárosban. A bán ugyanis, mielőtt tovább ment volna, Magyar-Óvárról néhány határszéli hatóságnak nyomtatásban megküldte a kinevező kir. leiratot. Ha már Magyarországból futnia kellett, legalább reánk akart ijeszteni. Ugy tett, mint a dühödt eb, amely menekülése közben is visszaharap.
A kir. leiratnak egy ilyen nyomtatott példánya került Pázmándy kezébe, aki azt nyomban: még a délelőtti ülésen bemutatta a képviselőháznak. De a dolog nem okozott valami nagy hatást. Hiszen tudták, hogy a futamló Jellasicstól legalább ezuttal nincs mit tartaniok. Midőn az elnök fölemlité, hogy a kir. irat „Récsey Ádám miniszterelnök” ellenjegyzésével van ellátva, általános kaczagás támadt. Mintha valaki egy jó tréfát mondott volna el, olyan derüs hangulat fogta el az egész házat.

A nagyszebeni első csata 1849. jan. 21.
(Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
– Ki az a Récsey? Még a nevét sem hallottuk! – kiáltották minden oldalról.
– Azt beszélik, hogy valami rokkant generális! – felel gúnyolódva Kazinczy Gábor.
– Talán nem is létezik – jegyzi meg Kállay Ödön. – Bizonyosan Jellasics gondolta ki a nevet, s az egész leirat falsifikálva van.
– Persze, hogy falsifikáció!… Persze, hogy hamisitás! – hagyják helyben egyszerre huszan is.
És ujolag fölhangzik a gúnyos hahota, hogy a falak szinte rengenek bele. Az elnök alig tudja a csöndet helyreállitani:
Csak Kossuth maradt komoly. Sokkal jobban ismerte a bécsi intéző-köröket, hogysem kételkedett volna az irat valódiságában. Semmi kétség, hogy a kamarilla mühelyéből került az ki. Csakis a reakczió lovagjainak agyában támadhatott az a sátáni gondolat, hogy Magyarország Jellasics uralma alá vetessék. Aggódó lelke megtelt keserüséggel. A haragtól csaknem reszketve lépett a szószékre.
… Ennyire degradálni a királyság eszméjét! – kiáltott fel. – S ily szándékosan irtani ki minden kegyeletet a nép szivéből e szó iránt „király!”
Nem tettem ez iránt szót sem, hanem tapasztaltam, hogy ugy van! az ép, egészséges sziv a hitszegővel már egy vonalra állitja e szót – „király!”
Azt gondolom tehát – igy folytatja tovább – mondja ki a ház, miszerint fölteszi, hogy a documentum csak egy alávaló cselszövény Jellasicstól; de ha az nem volna is, az alkotmány felforgatását foglalja magában, s azért semmi érőnek nyilatkoztatja, s minden embert, ki ennek értelmében lépést tett, vagy Jellasicsnak engedelmeskedni s az ő eljárásában közremunkálni merne, mint honáruló kivánnék tekintetni. Récseit pedig, kinek ugyan miniszterségéről semmit sem tudunk; de aki vagy arrogálja magának ezt a nevet a ház hire és tudta nélkül, vagy pedig valósággal megpróbálta őt valaki kinevezni, hogy felhasználhassa; ismétlem, Récseit a törvény értelmében, mint nemzet elleni bünöst perbe kell fogatni…
… Valóban, ha valaha, most teljesedik az, miként annak, kit isten el akar vesziteni, eszét veszi el; mert ha volt valami, hogy a birkatürelmű, utolsó gyáva magyart is felrázza a sziv mélyében megsértett becsület, emberiség és nem tudom, mi minden érzésnek legmgasabb fokára, csak ilyen dokumentumokra volt szükség…
Én azt hiszem, hogy az igaz ügyben az igaz Isten velünk van.
Alig voltam kilencz községben s ötvenezer ember áll készen; amennyiben e pillanatban nem volt rájok szükség, otthon maradtak s egy szavára a képviselőháznak talpon lesznek.
A szomszéd vidékeken szinte nehezteltek, miért nem szólittattak fel, hogy küldenének ők vagy ötvenezer embert.
Méltóztassanak elhinni, hogy nem termett annyi illyr, szerb, vagy akár micsoda csudafajbeli áruló e világon, mely a magyar nép összes lelkesedése által támogatott oly magyar várost, mint Szeged, megdöntené, hol önkénytesen, felhivás nélkül, a nép esküdött, miként elmegy a harczra mind s még a gyermek sem marad otthon.
Addig tehát Magyarország elveszve nem lesz, és ha más nem, megtartja azon vidék, mely a dunai lelkes lakosságnak ez időben kimutatott közremunkálásának is nem kis támasza volt.
Tehát hidegvérrel kimondhatjuk, hogy ezen iromány koholt, s ha nem is volna az, a legocsmányabb árulás.
Ez okoknál fogva ilyen komédiára a ház eloszlani nem fog, s a nemzetet nem hagyja el, hanem kötelességének ismeri kimondani, hogy aki ezen iratnak legkevésbbé is engedelmeskedni mer, az hazaáruló s azzal minden ember ugy bánjék, mint hazaárulóval kell…

Részlet a szolnoki csatából 1849. jan. 22.
(Eredetije az 1848–49-iki ereklye-muzeumban.)
Végül kijelenti, hogy a kir. iratra adandó határozati javaslat szövegét a délutáni ülésen fogja előterjeszteni.
Kossuth rövid, indulatos beszédje felemelő hatást keltett. A szavaiból kisugárzó erős önbizalom szétáradt az egész házra, s a képviselők azzal a megszilárdult elhatározással oszlottak szét, hogy a nemzet törvényes jogaiból egy hajszálnyit sem engednek, bármi történjék is.
Alig ért véget azonban az ülés, midőn a király leirata megjött a rendes hivatalos uton is. Pázmándyt már otthon várta a kétfejüsasos bécsi levél. Most már tehát semmi kétség: Jellasics kinevezése komoly valóság, a nemzetgyülés föl van oszlatva; az ország a haditörvények vasvesszeje alá kerül.
A képviselőház délutáni ülése ennek folytán már komor képet öltött. Beszéd nem volt. Az elnök egyszerüen a tény konstatálására szoritkozott, aztán az egyik jegyző által fölolvastatta a kir. leiratot.
– Gyalázat! Szégyen! És ezt a koronás király nevében teszik! – kiáltották a képviselők a fölháborodás hangján.
Most Kossuth lépett a szószékre, s minden bevezetés nélkül fölolvasta határozati javaslatát, amely még mindig abból a föltevésből indul ki, hogy a leirat hamisitás, s hogy ilyképen rút visszaélés történt a király nevével.
„Ámbár a legközelebbi időben – igy szól a határozat ezen része, – a nemzet képviselői sokszorosan tapasztalták, miként hazánknak a királyt környező ellenségei, a beteg királynak nevével, Isten és ember igazságának, minden jognak, törvénynek s a királyi eskü szentségének lábbal tiprására szentségtelenül visszaélnek: mindazonáltal a felolvasott iratokban foglalt dolgok oly égrekiáltó jogsértést és törvénytiprást foglalnak magukban, hogy annak a király által történt valóságos aláirását még a közelmultaknak szomoru tapasztalásai után sem hihetnék el.
De nem hihetik még azért sem, mert bármennyire beteggé s önmagával tehetetlenné lett legyen is a király, még sem hihetik, hogy ő felsége öntudatos eszméletétől annyira megfosztva legyen, miszerint keze az igazságos Isten itéletétől vissza ne rettenjen egy oly iromány aláirásánál, melylyel hü Magyarországa népeinek nemzeti és alkotmányos létele ép azon rablónak s pártütőnek zsákmányul dobatnék oda irgalmatlanul, ki minden jognak, minden törvénynek s magának a királyi tekintélynek is lábbal tapodása mellett, fegyveres kézzel támadta meg az országot, öldökli, pusztitja, rablómódon zsarolja a magyar népet, s kit ő felsége törvényes formákban, miniszteri ellenjegyzés mellett, maga is pártütőnek nyilatkoztatott, s ki azóta pártütési büneit az országba tett fegyveres beütésével csak sokszorosan növelte.
Épp azért a nemzet képviselői csak a király iránt táplált tiszteletüknek adnak kifejezést, midőn a fölolvasott irományt koholtnak és hamisnak nyilatkoztatják ki, s nem látnak abban egyebet, mint egy alávaló cselt, melylyel a pártütő Jellasics vitéz hadseregünk igazságos bosszujától menekedni törekszik.”

A windschvecháti ütközet 1849. jan. 25.
(Egykori rajz.)
Azon nem várt esetre azonban, ha a sérelmes kir. leirat mégis valónak bizonyulna, a nemzet képviselői kimondják:
1. az 1848. III. törvényczikk 3. §-a értelmében a királynak bármely rendelete, parancsolata, határozata és kinevezése csak ugy érvényes, ha egy Budapesten székelő miniszter által is ellenjegyeztetik. Magának az uj miniszterelnöknek a kinevezése is csak hasonló aláirás mellett lehet érvényes. Récsey Ádám pedig nem Budapesten székelő miniszter s miniszterségéről az országgyülés általában semmit sem tud, következésképen a felhivott rendelet mindenesetre érvénytelen. Tekintetbe vévén:
2. hogy ugyancsak a mult országgyülésen alkotott IV. t.-czik 6. §-ának világos tartalma szerint az országgyülés az utolsó évről való számadása és következő évi költségvetés iránti határozatnak meghozatala előtt be nem rekesztethetik, sem az országgyülés fel nem oszlattathatik; s mivel ezen határozatok még meg nem hozattak, az országgyülést ő felsége még rendes miniszteri ellenjegyzés mellett sem oszlathatja el. És tekintetbe vévén:
3. hogy az országot az ellenségnek kezébe martalékul adni, az alkotmányt s minden alkotmányos biztositékokat eltörölni, s az országot oly hadi törvények alá rendelni, melyek szerint a senkit meg nem támadott s csak magát a törvényt és az ország lételét kötelessége szerint védelmező nemzet minden tagjainak élete, halála a fegyveres ellenség pártütő vezérének kezébe tétessék, a királynak joga semmi esetben nem lehet. És tekintetbe vévén:
4. hogy Magyarországnak saját törvényei szerinti kormányzatát eltörölni, azt ő felsége többi tartományainak birodalmába beolvasztani, s hazánk törvényhozó hatalmát más idegen nemzetek képviselőiből is alakitandó valamely testületre ruházni a király koronázási esküjével, s ugy az 1790 : 10-ik, mint a mult országgyülésen alkotott sarkalatos törvényekkel merőben ellenkezik:
Mindezeknél fogva a nemzet képviselői a nemzet halálát szentségtelen kezekkel alá nem irhatván, a felhivott állitólagos rendeletet, mind belső tartalmára, mind alakjára és külső formájára nézve törvénytelennek, érvénytelennek és semmit érőnek nyilatkoztatják. Törvényhozói kötelességüknek a törvény értelmében folytatását elhatározzák, s ezen határozatuk jogszerűségére nézve az örökkévaló Istenre, a nemzetre s az egész világ közvéleményére annál bátrabban, annál tisztább lélekkel hivatkoznak; mert lehetetlen hinniök, hogy egy derék, békés és hű nemzetnek ily hallatlanul irtózatos módon az élő nemzetek sorábóli kiirtását, s ez által saját lételünknek is erkölcsi bizonytalanságba tételét a világnak bármely művelt népei hallgatag elnézhetnék.
Mely határozatnak folytán a nemzet képviselői ugy Jellasics Józsefet magát, mint mindenkit, aki őt ez országban bármely hivatalos hatósággal birónak elismerné, neki önkéntesen engedelmeskednék, vagy éppen a nemzet alkotmányos szabadságának felforgatására intézett merényleteiben segédkezet nyujtani merészlene, hazaárulónak nyilatkoztatják; s a honnak minden becsületes polgárát, de különösen a vitéz magyar hadsereget s az országnak minden hatóságait és tisztviselőit a honárulásbani részvét sulyának terhe alatt arra kötelezik, hogy ezekkel akként bánjanak, mint a törvények a honárulókkal bánni rendelik.
Az ország minden hatóságainak pedig különösen is elengedhetlen kötelességükké teszik: hogy megyei, városi, vagy kerületi gyüléseiket rendesen folytassák, s a közigazgatás minden ágaiban törvényes kötelességük szerint folytonosan eljárjanak. A törvényes büntetés terhe alatt másként nem cselekedvén.
Végezetül, minthogy a nemzet képviselői az idézett, vagy koholt, vagy alkotmányt felforgató iraton Récsey Ádámnak, mint állitólagos miniszterelnöknek aláirását szemlélték; és tekintetbe véve azt, hogy ha magát ez irománynak miniszterelnökké törvényes formában lett kineveztetése nélkül irta alá, mint a miniszteri czimnek bitorlója, törvényes büntetés terhe alá esik; és tekintetbe vévén különösen, hogy a mult országgyülésen alkotott III. t.-cz. 32. §-sa még a törvényesen kinevezett minisztereket is minden oly tettért, vagy rendeletért, feleletre vonandóknak parancsolja, mely tett vagy rendelet az ország függetlenségét, az alkotmány biztositékait, a fennálló törvények rendeletét, s az egyéni szabadságot sérti.
Ugyanazért a képviselőház Récsey Ádámnak törvényes kereset alá vonatását, s e végett vád alá helyeztetését ezennel elhatározza.
Mindezen határozatainak részint hozzájárulás, részint pedig az 1848 : III. tcz. 34. §-a értelmében való eljárás végett a felsőházzal leendő közlésére, s egyszersmind az ország minden polgári és katonai hatóságaihoz, különösen pedig az ország vitéz hadseregéhez, – melynek hazafiui hűségétől és rettenthetlen vitézségétől várja nemzetünk az elárult árva hazának megmentését – elküldésére és általános közhirré tételére a ház elnökét utasitja.

Ihász Dániel ezredes.
(1879-iki arczképe.)
Pesten, a képviselőház 1848. évi október 7-én tartott üléséből.
Ludwig János,
jegyző.
Pázmándy Dénes
elnök.
Ünnepélyes csöndben hallgatta végig a ház a határozati javaslatot. Csak mikor Kossuth készen volt a fölolvasással, zúgott föl a helyeslés moraja:
– Elfogadjuk! Elfogadjuk!
El is fogadták teljes szövegében, egyhangulag. Egyuttal, hogy tiltakozásuknak annál nagyobb súlya legyen, harminczhat tagból álló bizottságot küldtek ki Récsey pörbe idézésére. A honvédelmi bizottmány pedig – alkotmányos kormány kinevezésére a történtek után nem lévén többé kilátás, – véglegesittetett.
A Récsey elleni pör meginditása azonban fölöslegessé vált. Az elvénhedt tábornok nem volt immár magyar miniszterelnök. Harmadnapra a sérelmes kir. irat ellenjegyzése után leköszönt. Az a tisztitó vihar, mely október 6-án Bécs utczáin végigtombolt, a reakczió többi szemetjével együtt, elsöpörte őt is. A bécsi Aula (egyetemi kör) előtt, mely elfogta, a következőkép próbált mentegetőzni:
– Október 3-án – úgymond, – az államkanczelláriában tartott minisztertanácsra hivtak meg. Itt tudtomra adatott, hogy ő felsége engem Magyarország miniszterelnökévé nevezett ki; de csak ideiglenes minőségben, addig mig Vay a kormányt megalakitja. Csupán néhány kir. iratot kell ellenjegyeznem. Nyomban ott kijelentettem, hogy én magamat ilyesmire nem engedem fölhasználtatni. Megmondtam, hogy a manifesztum aláirásával számüzetésemet irom alá. De a hosszas katonai szolgálat alatt az ember engedelmességhez szokik. Végre is kénytelen voltam engedni. A manifesztum aláirása után azonban rögtön beadtam lemondási kérvényemet; sőt ő felségét még a kir. leirat visszavonására is kértem.
Igy védekezett a miniszteri székbe vezényelt invalidus tábornok. Az Aula hitt szavainak, s néhány napi fogság után szabadon ereszté. Récsey ezzel végképp letünt a történet szinteréről; ámde rövid szereplése mégis súlyos következményeket vont maga után. Az a kir. irat, amit ellenjegyzett, s a képviselőháznak erre adott válasza, – még inkább elmérgesité a viszályt. Most már a király és a nemzet kerültek egymással szembe. Békés megegyezésről szó sem lehetett többé. Az udvari-párt, persze, kapva-kapott a kinálkozó alkalmon; pompás ürügy volt ez a nyilt beavatkozásra. A magyar képviselőház, – igy szóltak, – megtagadta az engedelmességet koronás királyának, s ezzel forradalmi térre lépett; itt az ideje tehát, hogy a lázongó ország, minden kimélet félretételével, fegyverrel igáztassék le. S ha közbe nem jön a bécsi forradalom: az osztrák tartományok összes hadereje nyomban ellenünk mozgósittatik. A népek sorsát intéző Gondviselés azonban néhány hétre, addig, amig legalább némikép fölfegyverkezhettünk, megoltalmazott a czélbavett támadástól.
A bécsi forradalom hire október 7-én este terjedt el a fővárosban. Az első értesitést Niczky Sándor, Sopronmegye kormánybiztosa küldte. Másnap, október 8-án már kövérbetűs falragaszokról olvasta a közönség, hogy „hazánk legnagyobb ellensége, gróf Latour osztrák hadügyminiszter fölakasztatott.”
A hir természetesen roppant hatással volt a közönségre, a mely Isten büntető kezét látta Latour szörnyű halálában. Aztán jöttek a többi izgalmas hirek: a gránátosok ellentállásáról, a véres torlaszharczokról, az uralkodócsalád meneküléséről. A dinasztikus magyar nép szivében, mint valami sejtelmes ködkép, most kezdett először bontakozni a köztársasági eszme. Petőfi, a szabadságharcz lánglelkü dalosa már hangot is ad ennek a fakadó eszmének. „Akaszszátok fel a királyokat!” – dörgi a népnek; s lantján, mint a végitélet harsonája, megzendül a forradalmi szózat:

Részlet a szolnoki csatából 1849. márcz. 5.
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán!
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akaszszátok fel a királyokat!
Kaszálhasd a fűt világ végeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik;
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával ujra kivirit;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akaszszátok fel a királyokat!
Vagy nem tanultad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj, veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger dagad! –
Akaszszátok fel a királyokat!
A nemzetgyülés tagjai közt a bécsi események hire természetesen szintén örömteljes meglepetést okozott. A kamarilla azt beszélte ugyan, hogy az október 6-iki forradalom magyar kezek műve; ez az állitás azonban nem egyéb rosszakaratu gyanusitásnál. Való igaz, hogy a bécsiek fölháborodásának az ügyünk iránti rokonszenv volt a közvetlen okozója, de a magyar vezérférfiak semmi előzetes tudomással sem birtak a dologról. Hisz az egész olyan hirtelen támadt, mint egy nyári zivatar.
Ámde, oktalanság lett volna a bécsi nép forradalmi hangulatát hazánk javára föl nem használni. És legott fölmerült az eszme, hogy a magyar nemzet nyujtson segitőkezet a küzdő bécsi népnek; s igy összefogván, együttes erővel üssünk a reakczióra. Kossuth, a képviselőház október 8-iki ülésén ez irányban inditványt is tett.
… Nagy kötelességnek ismerem, – mondotta Kossuth, – hogy midőn a bécsi nép érdekeinket oly nagy buzgalommal előmozditja, ha ők az irántunk mutatott rokonszenv miatt valamely bajba kerülnének, őket mi sem hagyjuk cserben. És én fölhivom a t. Házat, mondja ki határozatilag, hogy valamint a kamarillával, a reakczióval és a nép szabadságát elnyomni akaró tendencziákkal alkut ez életben nem ismer: ugy az ausztriai nép irányában a legszivesb barátságot érezve, a nemzet irányában kész a találkozó érdekeket, istennek örök igazsága szerint megnyugtatólag kielégiteni. És remélem azon néptől, amely megérté, hogy veszélyünk közös, remélem, hogy hinni fog a magyar nemzet szavának, mely azt soha meg nem szegte. Mi pedig be fogjuk azt váltani a győzelem első perczében…
A képviselőház tehát, Kossuth inditványához képest kimondá, hogy fegyveres segélyt küld a bécsi népnek. Nehogy azonban föllépésünk illetéktelen beavatkozásnak lássék, azt is elhatározta, hogy előbb kérdést intéz az osztrák birodalmi gyüléshez: elfogadja-e támogatásunkat; s nincs-e kifogása az ellen, ha csapatjaink osztrák területre lépnek? Az üzenettel Irinyi József országgyülési képviselő azonnal Bécsbe indult.

Részlet Komárom ostromából.
(Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
A segélyadás annál könnyebbnek látszék, mert hiszen a magyar sereg, mely a futamló Jellasicsot üldözte, már az osztrák határszélen volt; sőt abban a reményben, hogy támogatásunk úgyis elfogadtatik, előőrseit egész Bruckig tolta.
A bán oly gyorsan menekült, hogy seregeink csak Parendorfnál, s itt is csupán utóhadát érhették utól. Ivánka Imre ezredes, rövid, de heves összecsapás után, el is fogott közülök nehány százat.
Jellasics október 8-án már Schwecháton volt. Túl levén a veszélyen, ismét hánykolódni kezdett. Midőn a bécsi országgyülés küldöttje tiltakozott további előnyomulása ellen, lenéző gőggel imigyen válaszolt:
– Én csak a császártól fogadok el parancsot, s utamat az ágyuk dörgése jelzi.
S hogy még nagyobb biztonságban legyen: sietett csatlakozni az Auersperg hadseregéhez.
Az osztrák birodalmi gyülés, ahol, mint többször emlitettük, a szláv elem vala többségben, tartózkodólag fogadta Irinyit. Azt felelte, hogy a fölajánlott segély elfogadása nem tőle, hanem Bécs város hatóságától függ. A városi tanács viszont a birodalmi gyüléstől várta a kezdeményező lépést. E huzavona közben Csehországból és Morvából ujabb és ujabb csapatok érkeztek Auersperg ostromló hadainak az erősitésére; rövid idő alatt 25–30 ezer ember állott Bécs alatt.
Ekkor a honvédelmi bizottmány, nehogy seregünk czéltalan megtámadtatásnak legyen kitéve, utasitást küldött Mógának, hogy térjen vissza, s csakis határaink védelmére szoritkozzék.
S igy Kossuth jóakaratu szándéka dugába dőlt. Pedig ha ekkor kezet foghatunk a bécsi néppel: az események talán egészen más fordulatot vettek volna.
Móga tehát, aki különben sem érzett valami nagy kedvet a hadakozásra, ott vesztegelt a határszélen: a parendorfi táborban.
De annál mozgékonyabb volt a dunántúli seregünk ama része, amely a Muraköz megtisztitására küldetett.
Emlitettük, hogy a Muraközben Nugent tábornok vezetése alatt, még mindig csatangolt öt-hatezer határőr. Jellasics ezt a tartalék-sereget, hazaküldött népfelkelői pótlásául, magához akarta vonni. Odaüzent tehát Nugentnak, hogy Zalán és Vasmegyén keresztül, siessen Ausztria felé. A tábornok, a vett parancshoz képest nyomban utra is kelt.
Az ujabb horvát betörés hirére a két megye népe azonnal fegyverbe állt; Vidos, nemzetőrkapitány és Vasmegye nagyerélyü alispánja pedig, egy század huszárral, s 5–600 mozgó nemzetőrrel az ellenség elé sietett. Nugent ekkor már átlépte Zala határát, s Kanizsa érintésével akart tovább haladni. De a felkelő magyar nép, áradatként, mind jobban körülözönlé. A horvát tábornoknak úgy látszik, eszébe jutott Roth gyászos esete, mert a helyett hogy előretört volna, szép csöndesen meghuzódott Kanizsánál. De itt sem volt maradása.
Másnap egyszerre csak hire fut Kanizsán, hogy Nugent föl akarja gyujtani a várost. A polgárság sem röst, hanem fegyvert ragad, és bátor elszántsággal indul a horvátok tábora ellen. Nugent, abban a hiszemben, hogy nagyobb haderővel áll szemközt, hátrálót fuvat, s még azon éjjel hanyatthomlok rohan vissza a Muraközbe; megszállván a kottorai és letenyei Mura-hidakat.
Perczel Mór október 16-án érkezett dandárával Kanizsára, s a következő napon – október 17-én – mindjárt hozzáfogott az ellenség üldözéséhez. Seregét, mely 3000 emberből és tizenkét ágyuból állott, kétfelé osztotta. Az egyik részt, Gáspár András ezredes vezetése alatt, a kottori-i hid megostromlására küldötte; maga pedig dandárának másik felével Letenyére indult. A harcz mindkét helyen csakhamar elkezdődik. A határőrök makacsul tartják magukat, de nem birnak ellentállni csapatjaink vitézi rohamának. Perczel megfutamitja őket, Gáspár pedig beveszi sánczaikat. Nugent, látván, hogy hiábavaló minden erőfeszitése, leromboltatja a két hidat, s Csáktornya felé huzódik.
Másnap reggelre azonban már mindakét hid helyre van állitva. A magyar sereg átkel a Murán, s fürge gyorsasággal, nagy harczikedvvel veszi üzőbe az ellenséget. S mit a zöm az előnyomuló Perczel elől Varasd felé menekül: azalatt másik kisebb csapatjukat Gáspár András Domborunál utólérvén, mint a haragos fergeteg rájok tör és szétszórja őket.
A két napig tartó csatározás lefolyásáról Perczel Mór, a honvédelmi bizottmány előtt, a következő hadijelentéssel számol be:
Hadostán, okt. 18. reggeli 5 órakor 1848.
Tegnap, azaz október 17-én úgy Letenyénél, mint Kottorinál sikerült az ellenséget megszalasztani, s a két elfoglalva volt hidakon hadosztályunkat átszállitani.
Még aznap délután mindakét hadosztály nagyszerü eredményhez jutott. Jelesen az első hadosztályból az átszállitott Hunyady és zalaegerszegi népségből Tranguss őrnagy vezérlete alatt mintegy 3 század sietve üzőbe vevé a haladó ellenség egy részét; azt utólérte, megtámadá és hétszázat fogolylyá tett. Mind jó fegyverrel ellátott horvátok, rendes katonatisztek vezérlete alatt. Ezek mind, még az nap este útnak indittattak Kanizsára s onnét Veszprémbe.
A Gáspár ezredes úr parancsa alá adott második hadosztály hasonló vitéz és eredménydús tettekkel dicsekedhetik.
Éppen ma hajnalban vett jelentés szerint ő Domborunál az 1900 főből álló ottani illir-sereget megtámadván, megverte. Az ellenség sok halottat vesztett, 3 tisztje és 100 halottja elfogatott; mig ellenben mi csak két halottat és nehány sebesültet számitunk.
A sereg mindenütt általában derekasan viselte magát. Különös érdemet szerzett a Jánosy főhadnagy parancsa alatt álló jeles honvéd tüzérség. E bátor vitézek mitsem törődve, hogy köztük több elhullott, rettenthetlenül tüzelének, s avanciroztak parancsaimat pontosan teljesitve előre és üzék golyóikkal a Murán túli nagyszámu ellenséget.
Továbbá igen kitünteté magát Tranguss őrnagy, ki két Hunyady-századdal és a zalaegerszegiek egy századával a 700 illir elfogatásánál sikeresen közreműködött.

Murmann őrnagy. Ujfalussy Sándor nemzetőri őrnagy.
Mártonffy Károly ezredes. Huczódczy Dénes őrnagy.
A szabadságharcz nevezetesebb szereplői a honvédség köréből.
Mint Gáspár ezredes jelenté, – kit hadilag dicsérnem szinte felesleges, – a második hadosztálynál különösen derekasan viselte magát a Zrinyi-csapat öt százada, amely Szekulics kapitány, az általam helyettesített őrnagy vezérlete alatt áll.
Ha Istennek hálával tartozom, – igy végzi Perczel jelentését, – hogy vezérletemet ily nevezetes eredményekkel jutalmazá: ugy kötelességem a nemzetet figyelmeztetni arra a nagy veszélyre, melyben hadi tekintetben is a horvátsággal népesült Muraköznek az ellenség általi elfoglaltatásával és a szent-tamási mintára készületben levő megerősitésével döntetik. Ez hadilag igen nevezetes hely és ha idő engedtetik csak még 2–3 nap az ellen sem foglalandja el.
E vidéket Jellasics ellen, az akkor itt levő fegyveres néppel czélszerű intézkedés mellett meglehetett volna menteni.
Perczel Mór.
Nugent, tönkrevert hadosztályának a maradékával Stájerbe futott. S ezzel a Muraköz szerencsésen fölszabadult a horvátok kényuralma alól.
Előfordult ugyan még ezután is néhány összecsapás, igy: november 13-án Csepin mellett, november 15-én a verőczemegyei Szarvasnál, november 20-án Letenyénél; de ezek jelentéktelen ütközetek valának. Perczel Mór, diadalmas serege élén, most már nyugodtan mehetett a Bánátba; az egyes apróbb betörő bandákkal immár elbánt maga a Muraköz derék népe is.
Horvátország, a pártütés melegágya, ezek után megszünt számottevő s komoly ellenfelünk lenni. A szerencsétlen tartományban, – a melylyel sem Jellasics, sem az udvar nem gondolt többé, – bomlásnak indult minden törvényes rend. Az illir-eszme pedig szertefoszlott, mint egy mámor-kép; nem maradt utána egyéb: csak inség és csalódás. Maga Gáj Lajos, az illirizmus meginditója, Jellasicstól cserbenhagyva, elkeseredetten vonult félre.
Hasonló, sőt ennél még nagyobb kudarczczal végződött a panszláv-mozgalom.
Tudjuk, hogy a kamarilla a Felvidéken is felszította a lázadás tüzét. Csakhogy itt sokkal nehezebben ment a dolog, mint a horvátoknál, avagy a szerbeknél. Hurban, Stúr, Hodzsa a legféktelenebb bujtogatást fejtették ki ugyan, de vajmi csekély eredménynyel. A békeszerető, jámbor tót nép nem sokat adott izgatásaikra. Egy pohár rozspálinka bizony nagyobb becscsel birt előtte, mint az egész képzeletbeli Szlávbirodalom. Arra még szivesen vállalkozott, hogy földesura vagyonán osztozkodjék, de már háborúskodáshoz nem volt semmi hajlama.
Az udvari-párt valamelyik tagjának az az ötlete támadt, hogy talán jó volna a Felvidékre néhány száz cseh-önkénytest küldeni, akiknek csalogató példáján majd csak harczikedvre buzdul a csöndesvérü tótság is.
Hurbán Bécsbe idéztetett, ahol – felsőbb utasitásra, – azonnal hozzáfogott az önkénytes-csapat toborzásához. Sikerült is összeszednie mintegy ötszáz cseh kalandort, akiket aztán az osztrák hadügyminiszterium annak rendje szerint fölvegyverzett.
Az ekként összetoborzott csapat élén szinpadias zajjal vonult Hurban a panszláv-üzelmek anyafészkébe: a nyitramegyei Brezovára. Megérkezvén, nyomban megfujta a harczikürtöt. A környék falvai ilyetén szövegü felhivásokkal árazstattak el:

Parancs a szláv nemzethez.
Üdvözlet… község lakóinak.
Siessetek szabadságunk védelmére fegyvert ragadni. Gyorsan, amint csak lehet. A fölfegyverzett nép Brezovára
csoportosuljon.
A szláv nemzet tanácsából.
Hurbán, s.k. (Pecsét helye.) Jarosláv, s. k.
Hurbán aláirásánál, a nagyobb tekintély kedveért, ott diszlett a „szláv nemzeti tanács” pecsétje is: hármas halom, kettős kereszttel; köriratja pedig ez: „Narodna Rada Slovenska.”
De hiába ment szét a pöcsétes parancsolat, a tót nép sehogy sem akart gyülekezni a brezovai táborba. Nagy nehezen, mindenféle igéretekkel alig tudtak összeszedni 2500–3000 embert; ezek is legnagyobbrészben züllött csavargók, renyhe munkakerülők valának, akiket nem annyira a panszláv-eszme iránti buzgalom, mint inkább a szabad zsákmányolás ösztöne vezetett Hurbánhoz.
A honvédelmi bizottmány, báró Jeszenák János nyitramegyei főispánt bizta meg a csirázó zendülés elfojtásával. Jeszenák, támogatva Zmertich Károly orsz. képviselő által, élénk buzgalommal fogott a hazafias munkához. Mindenekelőtt azon volt, hogy a veszélyes mozgalom lehetőleg elszigeteltessék. A Felvidék ezen a részén tehát megszervezte a nemzetőrséget. S jellemző, hogy épp azok a községek, mint Ó-Tura, Szenicze, Lubina, Hradek, stb., amelyekre Hurbán leginkább számitott, a nemzetőrség lobogói alá vonultak. A becsületes tót nép az ő természetes eszejárásával ugy gondolkozott, hogy ha már katonáskodnia kell, inkább szolgál a magyar kormány alatt, mely felszabaditá őt a jobbágyság igája alól, mint Hurbán táborában, ahol csak igérnek, azonban mitsem adnak. De elhatározására az is nagy hatással volt, hogy a sorkatonaság, – legalább még ekkor: a mozgalom kezdetén, – segitőkezet nyujtott a magyar kormánynak a rend helyreállitásában.
Eleinte csak Nyitra-Szeniczén szállásolt némi haderő: két század Wallmoden-vasas, Vojnics Lajos őrnagy parancsnoksága alatt. Később aztán a Felvidékre rendeltetett Knöhr tábornok is, egy egész gyalogezreddel.

Messenhauser C. Venczel.
(A bécsi októberi forradalom vezetője.)
Hurbán ezek daczára támadáshoz látott. Nyilván meg akarta mutatni, hogy őt terveinek kivitelében legkevésbé sem zavarja a katonaság. Fölhasználva az éj sötétjét, ádáz dühhel, mint az éhes fenevad, legelőször is Jabloniczára tört; de sikertelenül, mert martalócz serege, mely csaknem kétezer emberből állott, egy század gyalogos elől, a legelső puskalövésekre gyáva módon megszaladt. Épp igy járt Szeniczénél is, ahol Vojnics őrnagy üzte el.
Hurbán, ezen ujabb veresége után futárt menesztett Bécsbe; valószinüleg azzal a kérelemmel, hogy a sorkatonaság tiltassék el az ellene való küzdelemtől.
Mit végzett a panszlávok küldöttje a császárvárosban, – nem tudjuk; de annyi tény, hogy Vojnicsot, aki bácskai származásu magyar ember volt, a parancsnoksága alá rendelt vasasokkal Morvába helyezték át; Knöhr tábornok pedig jóakaratulag kezdett viselkedni a hurbanisták iránt.
– Nem megmondtam, – kiáltott fel dicsekedve Hurbán a vasasok távozásakor, – hogy a katonaságnak nem szabad ellenem müködni, mert én a császár embere vagyok.
Azt hitte, hogy most már nyert ügye van, s legott udvarlására siet a Felvidék. És ujra kitört rajta a dicsvágy. Szeptember 26-án indult második hóditó útjára. Mindenekelőtt a vakmerő Szeniczét, ahol a minap puskatussal fogadták, szerette volna példásan megfenyiteni. Alig ért azonban a város alá, midőn néhány száz fürge nemzetőr eléje sietett és megint derekasan elpáholta. A nagy hadvezér Ó-Turára hátrált; s hogy nevéhez mégis füződjék valamelyes dicső haditett: a védtelen községet fölgyujtotta. Másnap, szeptember 28-án ugyanezt akarta tenni Kosztelna nevezetü faluval is, de ekkor már talpon volt az egész nemzetőrség, amely a védelemből a támadásba csapott át. Hurbán tanácsosabbnak vélte, ha megerősitett táborhelyére: Brezovára huzódik. A nemzetőrség azonban nem hagyta immár békén. A következő napon – szeptember 29-én – oly erőteljes rohamot intézett ellene, hogy néhány óráig tartó viadal után az egész hurbanista-fészek elpusztult. A hős ármádia rémülten menekült a miavai hegyek közzé. A cseh diákok futottak legjobban. Midőn Hurbán látta, hogy ezúttal sem termett számára babér, megszoritá apró rusznyák-lovát és úgy eltünt az erdők sürüjében, hogy napokig hire veszett.

Hurbán pecsétje.
A hires ütközetről egy szakolczai polgár igy emlékezik meg:
Szakolcza, okt. 3. Hurbán Szenicze alól szeptember 27-én Ó-Turának vezette táborát. A községet, miután ott seregünknek csak igen csekély része vala, felgyujtotta. Másnap szept. 28-án Kosztelna ellen vonult három ezernyi hadával. De itt, valamint másnap szeptember 29-én Brezova-Miava körül seregünk kompakt erővel támadta meg Hurbán táborát, s azt annyira szétveré, hogy vitéz ellenfeleinknek nyomára sem lehetett akadni.
Hurbán népe a lövöldözésben gyakorlatlan levén, amint megtámadtatva többeket soraiból leterittetni látott, be nem várva tökéletes körülfogásukat, neki rugaszkodnak a tenger erdőségnek, melyből nagyobb része Morvaország felé menekült.
Hurbán, Stúr, Hodzsa, Zsiska és Zach fővezérek lóháton kommandirozván embereiket, amint futásnak eredt népüket látták, ők is elugrottak.
A rablók fészkei: Brezova, Miava, Verbó üresek voltak, többnyire csak asszonyok találtatván hon. E helységek most embereink által foglaltattak el, az elfogottak felett – a rendelt statarialis biróság itél.
Vidékünkön tehát a szent béke malasztja virulni kezd… De ki fogja megtéríteni az ó-turaiak és kosztelnaiak roppant kárait, mely helységeket Hurbán rablócsordája porrá égetett és végig kirabolt?…
Valóban gyalázat, egy nemzettel ily játékot üzni! Mindenből kitünik, hogy egy eladósodott lutheránus predikátor, kinek rossz lelkénél és hitvány testénél egyebe sincs, ily szerepet maga erszényéből nem játszhatik. Különben is más becsületes magyar ember, ha Bécsbe, vagy onnan utazik, annyira megmotoztatik és ha legkisebb gyanuba találtatnék, annyira zaklattatik, hogy az embernek kedve mulik Bécsbe utazni. És Hurbán uram 400 cseh diákjával és menykő nagy ládába pakkolt 1500 darab cs. kir. gyárbeli puskával és municzióval minden motozás és harminczadolás nélkül szabadon járhat Ausztria-, Morva- és Magyarország határain ki és be. Hej uraim, ebben csak a vak nem látja az ármányt, melyben körülvétettünk!…
A panszláv-mozgalom a brezovai-miavai csatavesztéssel derékon tört. A bocskoros vitézek úgy szétrebbentek, hogy alig lehetett őket ismét összeterelni. A cseh önkéntesek zöme hazatért. Azt mondták, hogy a magyarországi tót nép éretlen még a szláv szabadságra, ők tehát a nemes cseh vért nem pazarolják érte. No, nem is pazarolták.
Hurbán viszont a cseh tanulókat szidta, akik csak a boros-asztaloknál hősök, de ha ellenség elé kell állni, mindjárt azt nézik, hogy merre tágasabb. Szóval, teljes volt a zürzavar.
A „tót nemzeti tanács” végső kétségbeesésében egyenest Knöhr tábornokhoz fordult, oltalomért esedezvén. A könyörgő levél, amely szintén egyik igen jellemző adaléka a bécsi reakczió akkori üzelmeinek, a következőleg hangzik:
 
Tábornok úr!
Van szerencsénk tudomására hozni, hogy mi ő felsége császárunk és királyunk, az uralkodóház és az osztrák birodalom épségben tartása mellett vagyunk. Épp ezért lépünk fel a magyar szakadárság ellen, amely a birodalom szétdarabolását, s a magyar koronához tartozó, de nem magyar ajku népek leigázását tüzte czéljául.
Mi tótok kötelességünknek tartjuk, százados elnyomatás után, jogainkkal és szabadságunkkal élni, amiket ő felsége minden nemzetiségnek egyforma mértékben legkegyelmesebben megadni méltóztatott. A nemzetiségek egyenlőségét kell követelnünk, hacsak nem akarunk megvetendő nép maradni.
Törekvésünket, érzelmeinket különben maga ő felsége is ismeri. Ezért volt lehetséges, hogy önkéntes-csapatunk, fegyverrel és lőszerrel bőven ellátva, külön vonaton katonai dijszabással indult f. hó 17-én Bécsből.
Mindezekből, ugy hisszük, tábornok úr meg fogja érteni, hogy mi ő felsége a császár és király iránt rendületlen hűséggel viseltetünk, a cs. kir. katonasággal pedig egyetértésben akarunk működni.
A nemzeti tanács biztosítja Önt tábornok úr, hogy a tót nemzet föltétlenül és föltétlenül csatlakozik Önhöz.
A legnagyobb örömmel maradtunk a tábornok úr alázatos szolgái.
1848. szept. 30.
A tót nemzeti tanács:
Hurbán M. József,Stúr Lajos,
Hodzsa M.,Zack F.,
Rossau Timót.
 
Knöhr tábornok épp visszatérőben volt pozsonyi állomáshelyére, midőn a „tót nemzeti tanács” könyörgését kézhez kapta. A rideg és büszke katona egyáltalán nem igen rokonszenvezett a hurbanistákkal. „Az egész csőcselék – mondotta egy izben megvetőleg, – nem ér egy lövésnyi puskaport.” Ha kéz alatt mégis támogatá őket, bizonyára csakis felsőbb utasitásból tette. A levelet tehát, mielőtt elutazott volna, felküldötte a magyar kormánynak. Hadd lássa, honnan fú a szél.
Kossuth amúgy is rég tisztában volt az egész mozgalom eredetével és czéljával. Tudta, hogy Hurbán Bécsből nyeri a támogatást; de nagyon jól tudta azt is, hogy a reakczió minden lehetőt el fog követni a lázadás ujabb felélesztésére. Hogy tehát lehetőleg megakasztassék a panszláv apostolok további üzelme, a következő hirdetményt bocsájtotta ki:
A reakczió erre a hirdetményre azzal válaszolt, hogy Hurbán részére az alezredesi rangot eszközölte ki. És ujra megindult a bujtogatás. A Kárpátok vidékét cseh, morva, orosz ügynökök barangolták be, akik semmiféle eszköztől sem riadtak vissza, hogy a zendülés hamvadó zsarátnoka ismét lángralobbantassék. De sikertelenül; a panszláv-eszme nem tudott gyujtani. Aztán a Felvidéken volt immár a vaskezü Beniczky Lajos is, akit a honvédelmi bizottmány Zólyom, Hont, Bars és Turócz megyék területére polgári és katonai kormánybiztosnak nevezett ki. Beniczky, Qurlonde őrnagy segédkezésével, jelentékeny haderőt gyüjtött össze, s kiméletes szigorral tüstént hozzálátott a forrongás lecsillapitásához.
Hurbán helyzete napról-napra válságosabb lett. Már-már összecsaptak feje fölött a hullámok, midőn hirét vette, hogy a jablonkai szoroson, Frischeisen ezredes vezetése alatt, osztrák katonaság tört hazánkba. Mint a vizbefúló, oly mohósággal kapott e mentőeszköz után, s futvást sietett a császári hadsreghez csatlakozni.
Frischeisen ezredest, aki ugyancsak kelletlenül fogadta, mégis sikerült valamikép rábirnia, hogy a trencsénmegyei Badutin mellett táborozó Beniczky dandárát együttes erővel támadják meg. Ámde, ez a kisérlete is dugába dőlt. Honvédjeink visszaverték. Hat órai csatározás után Hurbán Császa felé volt kénytelen futni, Frischeisen pedig egész Jablonkáig hátrált.
A pánszláv vezér nem mert többé kezdeményező lépést tenni. Örült, hogy szétzüllő csapatjával, – amely a „tót önkénytes zászlóalj” elnevezést kapta, – Frischeisen, majd később Götz tábornok védő szárnyai alá húzódhatik vissza. Maga Hurbán elveszté minden befolyását, zászlóalja pedig példátlan gyávasága miatt közmegvetés tárgya lőn. „A siralmas tót vitézeket – jegyzi meg egy osztrák katona-iró – valósággal őrizni kellett, hogy a honvédek kárt ne tegyenek bennök.” S számuk, mint tavaszi olvadáskor a hó, ez őrizet daczára, mégis egyre fogyott. Alig volt éjszaka, hogy egy-két tót önkénytes meg ne ugrott volna. A szökevények aztán bandákká verődtek össze, s a zavaros időket rablásra használták fel.
A pánszláv-eszme mint valami lidérczfény föl-fölbukkant még ezután is, de félelmessége elmult.
A haragvó magyar oroszlán tehát rövid időközben immár a második ellenséget tiporta össze. A küzdelemnek azonban, sajnos, ezzel nem lett vége. A legyőzöttek háta megett ott állott még a reakczió hydrája. Ezzel is le kellett számolni.
De a nemzet bizott erejében. És bizott Istenben, hogy igazságos ügyét el nem hagyja.
– Fiuk, a haza nevében előre! – kiáltá Beniczky a badutini ütközet napján honvédjeinek.
És a hős fiuk rohantak a halálba.
Igen, – „a haza nevében!” Ez volt az ige, mely fegyverbe állitotta a nemzetet; ez volt a jelszó, amely alatt az elárult magyar nép tovább küzdött.

Az agyagfalvi székely népgyülés.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT