Szitnyai Zoltán (1893–1978)
Szitnyai Zoltán (1893–1978)
Szitnyai Zoltán az ötvenes évek legelejétől Salzburgban élt, s attól kezdve haláláig majdnem húsz könyvet adott ki: regényeket, novellákat, verses misztériumdrámát, esszéket, visszaemlékezéseket. Regényei, novellái kevésbé érdekesek, e műfajokban itthon sem tűnt ki, kint töltött évei során sem alkotott nagyobb figyelmet érdemlő elbeszélő művet. Esszékötetei (Őrzők a vártán. Bruxelles – Hilversum – München 1957; Szellemi tájakon. Chicago 1971) számos adalékot örökítenek meg 20. századi írókról és kortársairól, találó képet rajzolnak Adyról, Tersánszkyról, Móriczról, Kosztolányiról, Karinthy Frigyesről, József Attiláról, emlékeket jegyeznek fel Szabó Lőrincről, Márai Sándorról, Németh Lászlóról, Illyés Gyuláról és irodalmi eseményekről – az első könyvnapról, az 1933-as lillafüredi írótalálkozóról – nyújtanak érdekes beszámolót. Az írások némelyikében jól kitapintható a tárgyilagosságra törekvés, de szembeötlőek az író elfogultságai is, a baloldalhoz tartozó irodalom nem egy képviselőjéről csak elítélő szavai vannak, ezzel szemben a konzervatív írók irodalomtörténeti újraértékelését sürgeti, nagyobb megbecsülést követelve Tormay Cecilnek, Herczeg Ferencnek, Csathó Kálmánnak.
Szitnyai Zoltán is átélte az anyanyelvtől elszakadt, visszhangtalan magányban dolgozó emigráns író állandóan sajgó hontalanságélményét. Őrzők 360a vártán című könyvének előszavát még 1953-ban vetette papírra, sorai az akkori idők korhangulatát őrizték meg: "Sírkertben bolyongok, amelynek hantjait nem jelölik kövek és feliratok. Ez a temető bennem van és nem a valóságban. Egyre inkább érzem, hogy magam sem vagyok már valóság. Gyökereimtől elszakító forgószél ragad, hemperget idegen talajon, szárítja életem nedveit, aztán betemet, átad az enyészetnek, idegen rögök alatt… Itt én nem vagyok én, csupán igazi énem látszata. Talaját vesztett hontalan magyar."
