Kibédi Varga Áron (1930–)
Kibédi Varga Áron (1930–)
A nyugat-európai magyar költészet ismert képviselője, Kibédi Varga Áron költői pályája az emigráns költészet első időszakának lírikusaival (Bikich Gáborral, Csokits Jánossal, Major-Zala Lajossal) együtt indult, személyes kapcsolatai és művészi törekvései ennek ellenére a második szakaszban jelölik ki helyét. Szegeden született, a második világháború végén családjával együtt került Nyugatra (édesapja Kibédi Varga Sándor, a szegedi, majd müncheni egyetem tanára), német és francia egyetemeken végezte tanulmányait. Hollandiában él, az amszterdami egyetemen francia irodalomtörténetet ad elő. Irodalomelmélettel, illetve a francia irodalom történetével foglalkozik. Rhétorique et litérature (Paris 1970) című munkája az irodalmi szöveg retorikai megalapozását vizsgálta, Les Constantes du Poème (Paris 1977) című műve pedig a francia költemény hagyományos formai és tartalmi tulajdonságait írta le. A magyar irodalommal foglalkozó írásai az Új Látóhatárban, a Magyar Műhelyben, a 425hollandiai Mikes Kelemen Kör kiadványaiban, továbbá hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Ezekben a tanulmányokban Krúdy Gyula munkásságával, a magyar avantgarde irodalommal, illetve a nyugati magyar irodalommal foglalkozott.
Egyik szervezője és vezetője a Mikes Kelemen Kör évente megrendezésre kerülő tanulmányi napjainak. 1963-ban jelent meg Kint és bent, 1973-ban (valójában 1976-ban) – Weöres Sándor ajánlásával – Téged című verseskötete, mindkettőt a washingtoni Occidental Press adta ki.
Német és francia költőkön nevelkedett, a régi magyar irodalom: Balassi Bálint és Pázmány Péter nyelvi erejével ismerkedve kezdett magyar verseket írni, költői mesterét Weöres Sándorban találta meg. Nem gyermekkorának hazai emlékei, hanem a magyar költészet tudatos tanulmányozása ihlették. Korai verseiben az ötvenes évek nyugat-európai közhangulatát fejezte ki: a transzcendentális hit és a biztos eszmei tájékozódás nélkül maradt ember ontológiai hiányérzete alakította ki költői szemléletét. Az üres mindenségben elhagyatottnak érezte magát (Magány), valódi haza nélkül egy szűk baráti körben kereste otthonát (Barátaimnak). Nem próbálta magyarázni a létet, csupán szemlélődni akart: "Nézek és forgok, de itt maradok. Csak a szemem ég. / Menni, törni, zuhanni nekem nem szabad. / Csak nézni a tengernyi fekete szenvedélyt" (Ars poetica?). Sajátos "ellenköltészetet" hozott létre, groteszk szójátékokban, képtelen költői képekben, hűvös és kimért nyelvi elvonatkoztatásokban fejezte ki agnoszticizmusát.
Az emberi lét céltalanságán merengő költői szemlélet későbbi verseiben erősebb gondolati karaktert kapott. A költő feladatát és lehetőségét ma is a félrevonuló szemlélődésben látja, a hiány kifejezése helyett azonban időtlenségre és tisztaságra törekszik. "Én az idő nyomát már nem járom, / a félelem vizét csendesen kimertem; / én határ vagyok – / örök perccé fagyva tér és álom között / kietlen tisztaság" – olvasható Nincsen határ kezdetű versében. A tapasztalati létet már többnek tekinti, mint puszta hiányok összegének, a valóság valami rejtett lényegre, a mindenség a teljességre utal. A költőnek, az amszterdami poéta meggyőződése szerint, ezt a teljességet kell megtalálnia: "belépni a tér mögötti térbe / felhangolni a szótlan szavakat / valóra váltani a vakságot / rejtélyek kulcstalan nyitányát" – írja A nap éjszakát rejteget kezdetű költeményében. A költői személyiség a létezés titokzatos lényegének "médiuma" lesz, "sötét ház", miként Pázmány mondotta volt, amelyben nagyobb hatalmasságok világítanak. "A szó, a fény nem tőlem származik: / én csak fal vagyok, helyet nem adok – / én csak száj vagyok, szót nem fogadok / fogyó fény / szűnő szó vagyok" – Kibédi Varga Áron filozófiája ekként ölt alakot Sötét ház vagyok kezdetű versének soraiban.
