Kettős vonzásban
Kettős vonzásban
Utassy József szintézisigénye versformáinak a változatosságában is kifejezésre jut. Élve a disszonanciakeltés modern effektusaival is, ihletői inkább a magyaros ritmusok, rímekkel és kivált betűrímekkel, szemléletének alapformája pedig a gondosan kimunkált költői kép. Törekvéséhez sok tekintetben hasonlónak látszik Veress Miklós (1942) versmodellje, legalábbis ami a közös tradíciót és a felszíni jegyeket illeti. Pedig különbözésük a véltnél jóval nagyobb, mindenekelőtt azért, 995mert Veress Miklós önértelmezése a költőszerep áldozatminőségét, a művész kiválasztottságának messianisztikus-romantikus felfogását állítja előtérbe, amely Utassy József plebejus erkölcsiségétől idegen. Veress Miklós nem építkező, hanem eredendően passzív alkat, legnagyobb lírai lehetősége is ez: az élmény elszenvedése, a szenvedés kitartása. A "fölkínzott önmagam" stilizált helyzetéből számára éppen individualitása a mérvadó, első könyvében többnyire még közvetlen pátosszal (Erdő a vadaknak, 1972), később ezt a személyességét mindinkább egy sajátos szereplíra archaizáló vagy groteszk áttételességébe rejtve (Bádogkirály, 1975). "Sziszeg az isten körme ég / alatta vagyok törmelék / Csipet por szálka néz e szem / elnézi még hogy létezem." De ritkán marad meg e bensőséges hangnál, önigazoláskísérletei, retorikája egyaránt jelzik önismerete olykori kihagyásait. Amint programszerű történelemidézései is néha külsőségesek, a sikerületleneknek több közük van az eszményítő allegóriákhoz (a jó és a rossz antropomorf küzdelmére egyszerűsítvén a meghatározottságokat), mint a realitás vagy a költő tényleges gondjaihoz. Bár eddigi teljesítménye értékingadozásokat mutat; szerelemről, halálról, művészmagányról azonban József Attilára emlékeztető, megkapóan szép vallomásokra képes.
Az a beállítottság, amely a lírai ént végletes és tartalmilag egymásnak ellentmondó – önfelfokozó és önmegsemmisítő – gesztusokkal ruházza fel: nem ritka jelenség a kortárs magyar lírában, s nyomatékosan a költői egzisztencia átmenetiségére, ennek a bizonytalanságnak a domináns élménnyé vállalására utal. Valójában a poézis esztétikus és erkölcsi értelmezésének lehetséges élménytartalmai keverednek egymással ilyenkor; olykor eklektikusan, olykor megrendítő feszültséggel, de egymástól olyan tartásban, stílusban távoleső művekben is, mint – mondjuk – Juhász Ferencé, Tóth Bálinté, Marsall Lászlóé vagy éppen Döbrentei Kornélnak a barbárt a krisztusival egyensúlyozó modern képzuhatagaiban.
Döbrentei Kornél (1946) merész képzettársításaiban, szürrealisztikus szabadverslátomásaiban jól megfér egymással az etikus kiállás és a sarkított individualitás. Vállalkozása figyelemre méltó, képeiben valódi erő feszül, nyelve élettel telített; veszélye inkább az, hogy nem tud ellentállni a bőség csábításainak (A skorpió jegyében, 1972; Szökőév, 1979). Vele szemben Dobai Péter (1944) intellektuálisabb, modorosságra is könnyebben hajló. Nem érzelmeivel, hanem eszével, sőt teóriáival közelíti a világot, nyelve így nem annyira a morális-esztéta eszmények, mint inkább az objektivitás és valamiféle birtokolni vágyó indulat kettősségében kovácsolódott hatásossá, ritkábban súlyossá is (Kilovaglás egy őszi erdőből, 1973; Egy arc módosulásai, 1976). Kis erőszakkal többféle különböző tájékozódást is idesorolhatnánk, jobbára fölöttébb egyenetlen teljesítményeket: Gutai Magda, Makay Ida, Mezey Katalin, Pass Lajos, Papp Márió, Szepesi Attila, Pardi Anna könyveit.
Annyi bizonyos: e törekvés a nyelv fokozott expresszivitását követeli, hitelességét is a nyelvi erő dönti el s nem a költők nyilatkozatai. Különlegesen egyéni változata mindennek: Bari Károly (1952) költészete. "Ilyen mélyről talán még senki sem érkezett soha a magyar költészetbe, s ilyen fiatalon is alig…" – írta róla 996Domokos Mátyás, s valóban a 19 évesen országos figyelmet kiváltó költő népiessége még a Sinka Istvánénál is archaikusabb, verseiben egy évezredes szóbeliségben létező hagyomány – a cigányságé – fogalmazza meg önmagát magyarul, s európaian. Teljesítményét így nemcsak egzotikuma minősíti, hanem éppen ez a nagy ívű érzelmi feszültség: élmény és forma evidencia és elidegenítés között. A lírai én Bari Károly verseiben ketté hasad s a szépség érzéki életöröme és a szellemi reflexió erkölcsi fegyelme belső küzdelmének teremt homogén versközeget. Két könyvében – Holtak arca fölé (1970) és Elfelejtett tüzek (1974) – elemi indulatok szolgáltatják a lírai témát: kitaszítottság, megalázottság és düh, szegénység és szépség, halál és szerelem. Jellemző rájuk a felfokozott életakarat Walt Whitman-szerűen mámoros kiélése, amelyet itt vadság színez: ősi cigány rítusok, nomád nosztalgiák, mesés elemek keverednek benne a romantikus természetélménnyel. S jellemző mindennek az ellentéte is, ami ezt a piros lobogást feketévé fojtja. Mert a költő nem vállalhatja már e létezés e felhőtlen ösztönösségét, hangütése inkább keserű és keserves, minden második szava vád és panasz, költészete egészében a létezés méltatlanságától kapja felhajtó erejét. Voltaképpen csak egyetlen tónus van; de ezt a disszonanciaérzést szinte téveszthetetlenül egyéni hangon képviseli, amely megemeli a képek naturalizmusát és áradó, kimunkált, túlérett, mert túldíszített látomásos versbeszéddé stilizálja. Szertelen fantáziáját így végül is szigorú belső ritmus és sajátosan avantgarde utáni tárgyias szemlélet fegyelmezi, verseiben "lezárt szemhéjak alól füst gomolyog", "felhők homlokát csikorgatják lélegzésükkel a fák", "csönddé-sújtott igazságok égetik nyelvemet" – vallja. Bár értéktudata pontos, legfőbb veszélynek az ő lírájában is az egyenes közlést érezzük, mert karaktere alig is viseli el az önmitológiát s kivált nem: alárendelését a közvetlen társadalmi programoknak, a cigányság emancipációs törekvéseinek. Ilyenkor – úgy teszik – költőként sem eredeti, a tragikus Nagy Lászlót halljuk mögötte: "menni kell nekem késeken is, / nagy üzenetet viszek…".
