Az 1956-os válság és a konszolidáció kezdetei

Teljes szövegű keresés

Az 1956-os válság és a konszolidáció kezdetei
Az 1956-os tragikus események líránk történetében – bár csak ideiglenesen – szépen formálódó fejlődési ívet szakítottak meg. A felszabadulás utáni költészet folytonosságát azonban e tragikus eseménysorozat sem tudta szétrombolni, de az 1945 óta fokozatosan érlelődő – kitérőkön és veszteglési fázisokon át érvényesülő – kiteljesedést egy időre megszakasztotta. Az 1956 őszét közvetlen megelőző rövid időben s az október utáni hónapokban a társadalmi konfliktusok, a politikai események, ideológiai zavarok hatására a költészet életében is válságos helyzetek alakultak ki, bizonytalanság és bénultságot okozó zavar keletkezett. A már néhány éve tartó erjedés, mely a különböző művekben rendkívül erősen drámai tartalmakat szült, ebben a periódusban nemhogy a tisztulás irányába haladhatott volna, hanem éppenséggel megakadt. A lehiggadás helyett az áramlások hirtelen fölkavarodtak, s a bizonytalan, fájdalmas történelmi helyzet jó néhány alkotónkat 93tartós válságba sodorta, sokkolta. Még 1957-ben is hiányzik az újra megszólalók soraiból az idősebb és fiatalabb nemzedék megannyi kiemelkedő képviselője. Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Csanádi Imre, Simon István igazában nincsenek jelen a líra nagyon megritkult mezőnyében; és hallgat Illyés Gyula, Kassák Lajos, miként még annyian mások is. Az újraszólaláshoz szükséges kedv hiányzott, de ha a szituáció bonyolultságát, az alkotást motiváló körülményeket nézzük, érthetjük és magyarázni tudjuk a bénultságot. Az átéltekre a költészet sem reagált azonnal és egységesen, a görcsök itt is nehezen oldódtak. Ugyanakkor a majdani gyógyulás jeleit, az oldódás és újrakezdés gesztusait is ez a műfaj reprezentálta mindenekelőtt.
Abban a vákuumban, mely 1957 elején jellemezte költészetünket, egy újonnan fellépő lírikusnemzedék szólalt meg először. Néhányan közülük már 1957 előtt elkezdték pályájukat, de nem alkottak zárt nemzedéki együttest; ami hasonló vagy közös pályakezdésükben, azt a körülmények hívták életre: a líra eligazító szava iránti általános igény és e költők küldetéstudata. Meglepően eredetit sem hoztak, szavuk sem bizonyult elég erősnek. Csupán arról beszéltek – szerényen megmaradva addigi határaik között –, amiről elsődleges és hiteles élményeket szerezhettek. Közülük talán Györe Imre (Fény, 1956), Garai Gábor (Zsúfolt napok, 1956) beszélt – későbbi pályaszakaszuk felől tekintve – legkevésbé a saját hangján, de Váci Mihály (Ereszalja, 1956) próbaútja sem volt több a szokott átlagnál, miként Szécsi Margité (Március, 1955) sem. A "csoportból" leghamarabb a már 1954-ben kötettel (Felröppen a madár) jelentkező Csoóri Sándor hívta fel magára a figyelmet. A körülöttük gyülekezők – szintén egészen kezdők módjára még – szinte egyöntetűen a paraszti életkörhöz fűző gyerekkori élményvilágról, a tájban s szülőföldön otthonos lélek egyszerű érzelmeiről, meghitt pillanatok varázsáról, rossz emlékekről, nyomasztó múltról meg a líra "örök" témáiról énekeltek, csöndesen, általában szemlélődő modorban (Takács Imre: Zsellérek unokája, 1955; Kalász Márton: Hajnali szekerek, 1955). Jelentkezésük pillanatában nem játszhattak még számottevő szerepet költészetünk akkori szerkezetének formálódásában. Ez a szerep viszont annál lényegesebbé vált 1956 után, amikor az egész líra az újrakezdés gondjával küszködött. Közülük többen – a hozzájuk társuló még fiatalabbakkal együtt – a konszolidáció periódusában úttörő feladatokat vállaltak magukra.
Az 1956-os tragédia után a költészet életében az első igazán jelentős, demonstratív esemény a 15 fiatal költő 105 verse című – 1957 tavaszán szerkesztett – antológia megjelenése volt. A fiatalok seregszemléje ez a kötet, azoké, akik közül többen (Csoóri Sándor, Garai Gábor, Szécsi Margit, Takács Imre) már az ötvenes évek elején jelentkeztek első verseikkel, s az ötvenes évek közepén már jórészt tehetséges lírikusok hírében állnak; de sem ők, sem az egy-két esztendővel mögöttük járók (Bede Anna, Demény Ottó, Csanády János, Hárs György) igazában nem tudták még kibontakoztatni tehetségüket a gyűjtemény megjelenéséig. Egyébként az együtt szereplők nem tekinthetők zárt nemzedéki csoportnak, alkatuk és művészi színvonaluk tekintetében is szembeötlő különbözések tapasztalhatók 94köztük. Annyiban mégis volt bizonyos érdekessége együttes fellépésüknek, hogy valamelyest hírt s választ adott arra, miként élte át a legifjabb évjárat a közelmúlt idők kataklizmáit, hogyan reagált a bonyolult történelmi helyzetre, milyen magatartást alakított ki. A kritika vegyes érzelmekkel fogadta ezt a demonstrációt, nem jutott egyezségre az antológia megítélésében. Némelyek a veszteglés, az elbizonytalanodás, a bezárkózás, a válságérzet jeleit olvasták ki a kötetből, a költői világ beszűkülésére figyeltek fel. Mások is észlelték a gondolatszegénység, az átélt események lecsapódásaként felfogható zavarodottság, s a rossz közérzet tüneteit, ugyanakkor a fiatalok még tétova gesztusaiban az "új nép, másfajta raj" készülődését érezték, a szocialista líra friss költőnemzedékének formálódását látták, bizakodva, szemben azokkal, akik úgy ítélték meg a csoport helyzetét, hogy előre nem lehet eldönteni, útjuk valóban a szocialista líra felé halad-e majd, avagy visszafelé, a "népi" és "polgári" epigonizmusba. Az antológia jellegzetesen átmeneti állapotot tükrözött. Szereplői elkerülték a sematizmus hatásait s következményeit. Újfajta líra igénye élt bennük, de szándékuk egyelőre csak féleredményeket hozott, maguk sem látták még a biztos irányt, nemigen tudták kialakítani saját líraviláguk alapjait. Az irodalmi élet konszolidációja csak a kezdeteknél tartott. A bizonytalansággal küszködő fiatalok nehezen igazodtak el az új helyzetben. Közéletiségük félszeg volt, hajlottak a visszahúzódásra, inkább a redukált bensőség övezeteiben próbáltak otthonosan berendezkedni.
A 15 fiatal költő 105 versét rövidesen követte a lényegesen nagyobb – és egyöntetűbb – visszhangot keltő új gyűjtemény, a Tűz-tánc (1958), mely a konszolidálódó irodalmi élet eseménye lett, az előző antológiánál sokkal erősebb figyelmet ébresztett. A szereplő fiatalok mezőnye lényegesen megváltozott, az amott is jelentkezők (Garai Gábor, Papp László, Kalász Márton, Hárs György) mellett új nevek bukkantak fel: Ladányi Mihályé, Váci Mihályé, Györe Imréé, Mezei Andrásé, Maróti Lajosé és másoké. A névsor változása egyben új tendenciákat is jelzett. Ez a válogatás sok tekintetben más hangú, új karakterű fiatal költészet bontakozását mutatta. Az előszó írója így fogalmazott: "Magától értetődő feladatunknak tekintettük, és legfőbb célunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemutassuk: létezik máris és létezett 1957-ben is olyan költői kórus hazánkban, amelyik egészséges-természetes alkatánál fogva nem riadt vissza a politikától, a nagy társadalmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült rezignált befeléfordulásba, mert hiszen nem illúziókra építette meggyőződését, hanem – a megrázkódtatásokat kibíró – lényegében szocialista világnézetre. Éppen ezért 1957-et sem tartotta a határozottabb kiállás alól mentesítő időszaknak, hanem éppen ellenkezőleg, a harcbaszállás kötelező időszakának." A Tűz-tánc kórusa valamivel vegyesebb volt annál, hogysem ezt a jellemrajzot és programot egyhangúlag bizonyíthatta volna. Egységesebben szerveződött ez az együttes az előzőnél, ha nem tekinthetjük is a szó szoros értelmében szervezett, mozgalomszerűen jelentkező generációnak, mélyben feltűnően rokon, közös vonások alakítanák ki a szigorú összetartozás alapját. "A kötet költői nem egy nemzedék zárt egységében lépnek elénk" (Bóka László). A 95színvonal sem egyenletes. A vitathatatlan tehetségek s ígéretek közt valóban voltak "rég megrekedt, kallódó költők és néhány-verses kezdők" is (Kiss Ferenc), s ez kétségtelen fokozta a könyv elegyességét, egységlazító tarkaságát, belső értékfeszültségeit. Ugyanakkor a kritika (például Szabolcsi Miklósé) joggal hívta fel a figyelmet némelyek indokolatlan mellőzésére, a válogatás fogyatékosságaira is. Nem lehet tehát a Tűz-tánc-ot tökéletesen kiérlelt költői teljesítmények homogén együttesének tekinteni. Szerepe – mindezek ellenére – irodalomtörténeti, s az 1956 után újraéledő költészet fejlődési folyamatában határkövet jelent. "Költői gyengeségek, a modernizmus körüli problémák s az egyenetlen színvonal ellenére a Tűz-tánc-nak le nem tagadható jelentősége van irodalmunk fejlődésében… eszmeileg szilárd, a mában élő, a szocializmus ügyéért lobogó korszerű líra megteremtésének kezdete" (Szabolcsi Miklós). A már ekkor legjelentősebbnek mutatkozó egyéniségek a politikus-közéleti költőmagatartás igényével léptek fel, a forradalmiság eszméjét s programját fogalmazták, a kombattáns költőiség példáit hozták. Megküzdöttek a "kizökkent idő" élményével, emlékeik közt ott kavarogtak a közelmúlt események, melyek az eszmei határozottság, a helytállás parancsát sugallták, a szocializmus ügyének védelmét állították előtérbe. A korszerűség követelménye is új életre támadt ars poeticájukban. Arról vallottak, hogy a művésznek át kell éreznie – s értenie kell – a kor mélységeit, bonyolultságát, ki kell fejeznie a kitágult világ élményét, szembenézve az emberiséget fenyegető veszedelmekkel is, harcolva a rendért, az értelem uralmáért, az összhangért. Egyértelműen hitet tettek a szocializmus mellett, szenvedéllyel szóltak 1956 drámájáról. A 15 fiatal költő 105 verséhez képest különösen szembetűnő volt a politikus szemléletmód erősödése, a szocialista költőszerep tétovaság nélküli vállalása, a történelmi-közösségi élmények versbe áramlása. Esztétikai értelemben nem hoztak versforradalmat, de az új tájékozódás szándékát bizonyítani tudták, elsősorban az avantgarde irányok bizonyos vívmányainak áthasonítása révén.
A Tűz-tánc egymagában nem állíthatta vissza a líra folytonosságát. Költészetünknek ezek a jobbára kezdő fiatalok csupán egyetlen részét alkothatták, s a teljes mezőny még 1957 után is hiányosnak mondható egy ideig. A "tűz-táncosok" kiállása, kórusban való jelentkezése jótékonyan és erőteljesen hatott, de nem helyettesíthette a még jórészt hallgatók külön számvetését; az előző nemzedékek visszahúzódásából adódó nagyon érzékeny hiányt nem tölthette be. A nagy dilemmákkal küszködő lírikusok viszont csak lassan tértek vissza az irodalmi életbe. 1957 táján már nem lehetett kétséges, hogy az oldódási folyamat megkezdődik, s a líra kilábal a válságból, ám a tényleges eredmények és demonstrációk még várattak magukra. Hosszan tartott a feszültségekkel terhes átmenetiség állapota, lassan ment végbe az újrarendeződés folyamata. Csak 1960–1962 körül beszélhetünk arról, hogy a líra színképe fokozatosan gazdagodik, amikor újra megszólal Illyés Gyula, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László; publikálni kezdenek mások is a bénultsággal küzdők közül. Először csupán elszórtan jelennek meg verseik (Benjámin László: Vérző zászlók alatt, Juhász Ferenc: Tűzliliom az éjszakában, Nagy László: Szépjelű május), az egyes kötetek 96lassabban érlelődnek. A jelzett időben egyelőre továbbra is a Juhász Ferencék utáni nemzedék fiataljai haladnak elől, ők azok, akik gyors egymásutánban adják ki versesköteteiket (Váci Mihály: Mindenütt otthon, 1961; Garai Gábor: Ének gyógyulásért, 1958, Emberi szertartás, 1960; Ladányi Mihály: Az út kezdete, 1959, Öklök és tenyerek, 1961; Fodor András: Józan reggel, 1958, Tengerek, dombok, 1961; Csoóri Sándor: Menekülés a magányból, 1962; Kalász Márton: Ünnep előtt, 1961; Györe Imre: Zuhogj csak, ár, 1958; Korbácsos ének, 1959). Érthető a fiatalok termékenysége, hiszen az ő helyzetük kedvezőbb, mint azoké, akik igen mélyen átélték az 1956 előtti bonyolult történelmi időszakot is. Számukra a konszolidációval, a bontakozó új távlatokkal való azonosulás, a múltból való továbblépés korántsem jelentett olyan küzdelmes vállalkozást, miként az előttük járóknak, akiket személyesen meggyötörtek a társadalmi konfliktusok. Benjáminéknak, Juhászéknak saját ars poeticájukkal, korábbi útjukkal kellett szembenézniük, s csak a korántsem egyszerű számvetés és önelemzés végeredményeként küzdhették ki a folytatás új szemléleti alapjait. A katarzist azonban nemsokára fontos eredmények tanúsítják.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages