A gondolati költészet poétikai típusai

Teljes szövegű keresés

A gondolati költészet poétikai típusai
Új pályaszakasza az ötvenes évek végétől számítható, az Új versek című kötetétől, mely néhány esztendős késéssel, 1961-ben jelent meg s közben csak egy fordításgyűjteménye, a Kínai szelence (1958) kapott nyilvánosságot. A hatvanas évek elejétől aztán egymás után hagyták el a sajtót verseskötetei (Dőlt vitorla, 1965; Az éden elvesztése, 1968; Fekete-fehér, 1968); esszéregényeinek (Ebéd a kastélyban, 1962; Kháron ladikján, 1969), tanulmányainak, útirajzainak (Petőfi Sándor, 1963; Ingyen lakoma, 1964; Szíves kalauz, 1966), parasztkomédiáinak (Bolhabál – Tűvétevők, 1966) és versfordításainak (Nyitott ajtó, 1973) társaságában. Ez az évtized volt Illyés Gyula pályájának egyik legtermékenyebb időszaka, bámulatra méltó bőséggel ontotta a műveket; sőt, alkotói lendülete élete hetedik évtizedét átlépve sem tört meg. A hetvenes éveknek mintegy a nyitányául jelent meg sokat vitatott tanulmánykötete, a Hajszálgyökerek (1971); a Szépirodalmi Kiadónál – Domokos Mátyás szerkesztésében – megindult életműsorozatának kiadása, s nem hallgatott, rendületlenül dolgozott tovább a költő is (Minden lehet, 1973; Különös testamentum, 1977; Közügy, 1981; Táviratok, 1982). Halála után Domokos Mátyás rendezte sajtó alá A semmi közelít címmel hátrahagyott verseit.
A változást az Új versek tépelődőbb, személyesebb vallomásai indították el; a kötetnek azok a darabjai, melyek az élet szűkebb köreit világítják át. A szerelem, az otthon és a táj jutott ekkor nagy szerephez, a kis külön világ témaköre és a magányosság hangulata. Ez a világtól elzárkózás nem kínált harmonikus védettséget, valójában fullasztó magány volt, kétellyel és gonddal van tele: "zord árvaság" és nem társadalmon kívüli békesség, bárha a néma tó, a sirályok röpte, 226egy hajóút nyújtott is átmenetileg megnyugtató enyhületet. Megrendült, viaskodással és feszültséggel terhes élet vallomásait foglalják magukba az ötvenes évek végén írt versek. Nagyon ritka az a fajta tiszta nyugalom, amit a Zápor után természeti képei idéznek. Visszavonulása az intimitásokba, kis témákba, táj szemléletbe épp azt jelzi, hogy ezeket a verseket a megrendülés, távlatvesztés szülte. Meglazult vagy veszni látszott a biztos, sokszálú kapcsolat, amely költészetét a tágabb közösség életével összefűzte. A személyes kedv és bizalom vallomásai csak a megújuló természet látványán (Tavaszelő, Jó május, Virágzik a kökény!, Dologidő, Napfény az íróasztalon), vagy az emberi munka értelmét és a régi tárgyakat idéző versekben élednek újjá (Az volt a hű dal, Szerszámnyelek, Hasznos akarat, Munkás a munkával, Anteusz). Az ifjúkorára emlékező versek szintén a feléledést ígérik lobogó hitükkel, romantikus álmaikkal (Ifjúság, Párizs, szerelem, Dárdavivő, Diákkor, Halott barátom fiai közt).
A levert hangulatot, mely néhány esztendeig tartotta hatalmában, részint az okozta, hogy a korabeli élettel s az irodalmi nyilvánossággal veszítette el az ösztönző kapcsolatot. Úgy látszott, hogy ő is a hallgató írók sorába állt, noha valójában egyfolytában dolgozott, ekkoriban bővítette az első kiadásnál egyharmadnál is nagyobbra Albert Camus-nek, a Gallimard kiadó lektorátusa vezetőjének felkérésére Petőfi-könyvét, falukutató írásaiból állított össze válogatást a Gondolat Kiadó számára, amely aztán nem jelent meg. Ez az időszak líráját nem gyarapította új poétikai elemekkel, de hangulatilag sötétebbre színezte és elindította azt a változást, amely aztán a hatvanas években teljesedett ki. A mély levertséget sugalló versek (-20-ban Pestről lesietve, Szigorú tél, Csitító, Daltalan táj, Háborúk után, Cinege) mellett egyre-másra föltűnnek az életszeretet, az értelmes cselekvést, a teremtő munkát dicsérő versek, melyekből biztatás, példamutatás, életkedvre serkentés árad, akkor sem véve tudomást arról a világköltészeti áramlatról – Rilke, Pound, Benn lírájából és a posztavantgarde irányról –, amely az effajta költői magatartást a romantikus hagyomány körébe utalta vissza. Színektől ragyogó vagy sivár látnivalókat festő természetképeiben az életszeretet ölt alakot (Madarak, Rózsák a rácson, Az őszi méhek aranykereke, Vadrécés ég alatt, A fákhoz, Kiköt az év, Tihanyban).
Az időrend fonalán haladva elérkeztünk oda, hogy most már megkülönböztethetjük Illyés Gyula költészetének világszemléleti sajátosságokban gyökerező három fő poétikai típusát. Első helyen az élményverseket kell említenünk: ezekben a közvetlen élménykifejezés, az életképszerű rajz, a tájfestés, az elbeszélés és a jelenetszerű megelevenítés szabja meg a versképzés módjait. Az élménykifejező jelleg egyszerű, természetes és világos képekben nyilvánul meg, s ami a legfontosabb, a tájleírás, életkép, emlékező hangulatvers vagy népies formájú költemény a költő és a világ közötti összhang megszólaltatója is. Költészetének ezt a rétegét, megkülönböztetve az elvont tárgyiasságtól, az érzékletes vagy konkrét tárgyiasság műkifejezéssel jelölhetjük. A tárgyiasság fogalma itt szó szerint először valami külsőt jelöl s azt jelenti, hogy a költő a külvilágra figyel, élményei kívülről érkező benyomások, látványok révén indulnak meg. Ez a fajta tárgyiasság mégsem 227azonosítható az objektív, személytelen vagy pusztán epikus leírással: ami a versben megszólal, az nemcsak a tárgyból sugárzik ki, vagyis nem állíthatjuk, hogy az élmény forrása pusztán egy külső jelenet, természeti kép volna, amelyet a költő szubjektuma mintegy magába fogad, s ilyenformán a szemlélt tárgy szinte uralkodik a szemlélőn. A tárgyiasság jelentéstartalma körül némi homály észlelhető, mert hol szűkebb, hol meg tágabb értelemben alkalmazzuk, egyszer a lírai költészet egyik típusát, elsősorban a tájköltészetet jelöljük vele, másszor meg poétikai alapfogalomként használjuk és filozófiai töltésű jelentést tulajdonítunk neki azáltal, hogy a szemlélet tárgyiasításával azonosítjuk. Illyés Gyula lírájának tárgyiasságán az előbbi értelmezés szerint olyan költői leírást értünk, amelyben az élménykifejezés egy-egy tárgy tárgyszerű bemutatása révén valósul meg.
A második típus a gondolati vers. Alapja, kiváltója az, hogy az életben, a társadalomban diszharmónia lett úrrá, amely kudarcokat, bukásokat és igazságtalanságokat szült, értékellenes erőket segített hatalomra, megzavarta, szétdúlta az egyén és a közösség viszonyát. Illyés Gyula gondolati lírájának a célja is gondolati, fogalmi és erkölcsi természetű: ráeszméltetni, megvilágítani akar ezekkel a verseivel, ezért folyamodik az érvelés során érték-polarizációhoz, az ellentétezés módszeréhez vagy az ismétlés, a halmozás felfokozó hatásához (Nem volt elég, A reformáció genfi emlékműve előtt, Egy mondat a zsarnokságról, Bartók, Koszorú). A helyes válasz keresése, a gondolati gyötrődés, mely heves érzelmi és indulati töltést áramoltat a versbe, nemcsak az intellektuális erőfeszítésről, hanem arról is tanúskodik, hogy maga a költő is mintegy a vers születése folyamán ébred rá az igazságra. Ez a fajta gondolati vers nem megnyugvást, hanem küzdelmet, a megvilágító szóért folyó birkózást avatja az olvasó élményévé. Az erkölcsi felelősség sarkallja a költőt és arra készteti, hogy nézzen szembe a gyötrő kérdésekkel és személyes, morális erőivel küzdjön meg velük, mert a gondolat fegyver is, mely ha győzelmet nem arat is, segít elviselni a bajt (Bartók). Van aztán a gondolati versnek másik válfaja is, a felismert igazságot, az önmagában biztos tudást, a kiforrott értékválasztás magatartását sugalló versváltozat, melyet a javítani akarás szándéka táplál. Ebben nem a küzdelem, az értelmi erőfeszítés uralkodik, hanem a gondolati tárgy többoldalú kibontása, általános érvényre törő bizonyítása. Mint például a munkáról szóló hosszabb verseiben, a költő gyakorlati célú életbölcseletét kifejtő darabokban (Mozgó világ, Az orsók ürügyén, Az éden elvesztése, Ditirambus a nőkhöz, Teremteni). Ezek a versek az élet fenntartását szervező munkát ünneplik, egyaránt ide sorolva az egyszerű javakat létrehozó testi munkavégzést ugyanúgy, mint a művészi tevékenységet.
A Mozgó világ az eleven, tevékeny, sürgölődő mai világ láttán föléledő reményt fogalmazza versbe. Ez a költemény a való élettől elszakadni nem tudó költőt állítja elénk, s a riport, amely az egykori pusztán nőtt új világ tényeit rajzolja, a járó-kelő, nézelődő, tapasztalatot gyűjtő költő alakját is belevetíti a képbe. Szinte szociográfiai pontosságú tudósítás ez a költemény; akárcsak az 1946-os keltezésű bulgáriai útinapló; versbe foglalt napló, költői jegyzet, előhang a Puszták népe folytatásához. Beszámoló arról, mi változott azon a helyen, ahol régen semmi nem mozdult; az 228elbeszélés fonalán haladva új meg új tények, villany, frissen rakott ház, rádió – ötlik a szemlélő elé. Illyés Gyula nem tér ki a valóság kihívása elől, hajlandó ilyen tényeket is versébe fogadni, ennyire földközelben maradni; nem állítva föl eleve rangsort "költői" és "költőietlen" tárgyak között, ars poeticáját szó szerint veszi: "Ha nincs pokol s mennyország, / csak ez – mi más? – lehet / gyehennád s édened, / ez a 'mocskos' valóság!" A falusi kútásó éppúgy értékteremtő, mint az író, a zenész és a festő, mindegyikükről külön vers szól, fennhangon hirdetvén Illyés Gyula életigenlő, cselekvéspárti meggyőződését (A Vízfakasztó ünneplése, Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez, Óda a törvényhozóhoz).
A hatvanas-hetvenes évek hozták el költészete poétikai átalakulását. A fordulat nem egy csapásra, egyik napról a másikra zajlott le, fokozatosan bontakozott ki, a ciklusosság szakaszain és körforgásain belül. Témák, motívumok, kifejezésformák vissza-visszatértek, ismétlődtek a versekben, ám ezen a pályamozgáson belül a poétikai hangsúlyok fokról fokra eltolódtak, áthelyeződtek egyik közérzetcsoportról, stílusváltozatról a másikra. Párhuzamosan azzal, ahogyan Illyés Gyula mind súlyosabban, szorongatóbban érzékelte költői szerepének sarkallását és felelősségét s az idő múlását és hatalmát. De azt is, hogy a megváltozott körülmények között szembe kell néznie a költészet némely alapvető kérdésével. Az idő múlása nemcsak mint téma foglalkoztatta egyfolytában, hanem belső ösztönzést adott arra is, hogy költői világa megszólaltatására új, korszerű formákat keressen, s a tárgyiasságot és a tudatosságot másfajta szereppel ruházza fel lírájában, mint korábban.
Az említett pályafordulat poétikailag abban jelentkezett, hogy az érzelemvilág, a külső valóság elemeinek minél pontosabb, tisztább, követhetőbb leírása helyébe az ugyanerről a tárgykörről alkotott szemlélet kifejezése lépett. Bajos persze az érzelmek, tárgyak közvetlen leírása és szemlélete között elválasztó vonalat húzni, hiszen nemegyszer a leírás egyúttal szemléletet is magába foglal, és a szemlélet sem nélkülözheti a leírás tárgyra utaló elemeit. De a Kézfogások majd minden darabjában elkülöníthető még az érzéskifejezés, tájfestés, életkép a gondolatközléstől, az élmény az élmény tudatosításától. Az Új versek utáni kötetekben az érzékelés összefonódik a gondolattal, a látvány az eszmével, s ebből az átmeneti formából fejlik ki az a versváltozat, amely nem a tárgyat, hanem a tárgy szemléletét, nem a reflexió lépcsőfokait, kibontakozását, hanem magát a reflexiót ábrázolja. Valójában ez is gondolati vers, ám annak ismét egy újabb változata; fő mozgatója nem a ráeszméltetés és a megvilágító szándék, hanem a belátás, az önmegfigyelés, az elmélkedés – ezt a harmadik verstípust nevezzük önmegfigyelő versnek. Illyés Gyula úgy érezte, gúzsba köti a régi formakészlet s ez a felismerés költői világa tágulását vonta magával: homályosabb, összetettebb érzésállapotokat úgy foglalta versbe, hogy nem tisztította meg őket s nem törekedett már arra, hogy a gondolkodás világos menete szerint rendezze el mondanivalóját. Kiterjesztette a képzelet és a gondolat határait, hogy minél hitelesebben azt fejezze ki, amit átélt. Átlépte az értelem határait, melyeket olvasóira figyelve, a Kézfogásokban még oly aggályos lelkiismeretességgel tiszteletben tartott. Mindamellett a tudat szabad 229működése közben sem mondott le az értelemről, újfajta versei is a mély gondolkodás jeleivel vannak telítve, érezzük bennük egy hatalmas elme ítélőerejét.
A gondolat a modern költészetben sincs egyáltalán hátrányos helyzetben, csupán a versbeli szerepe változott meg. A gondolati felismerés és erőkifejtés, az értelem elemző tevékenysége hathatósan járulhat hozzá a költőiség elmélyítéséhez. Az értelem a legváltozatosabb formában vehet részt a költészet alakításában, az érzelmek, lélekállapotok megvilágításában, csakúgy, mint az érzelmek gondolattá formálásában és fordítva. Mint már több ízben jeleztük, a gondolati elem Illyés Gyula költészetében igencsak fontos rendeltetést kapott; némelykor talán túlzó mértékben is. Szóvá tették a kritikák, hogy egy-egy verse a kopárságig dísztelen, akarata ellenére a prózaiság hatását kelti, s ha nem is mondták ki, ezzel azt sugallták, hogy olykor agyafúrtabb az értelme, mint amekkora versében a költői erő. Való igaz, hogy akadnak versei, melyekben a magyarázó, bizonyító, érvelő rámutatás oktatói színezetet kap s a didaktikus célzatosság az új költészet céljával ellentétben áll. Mindez azonban mellékes jelenség, több szót nem érdemes rá vesztegetni. Amidőn arról beszéltünk, hogy a leírás versképző helyére a szemlélet lépett, ezzel a gondolati elem szerepének átalakulását is érintettük. C. M. Bowra írja Az alkotó kísérlet (magyarul 1970) című tanulmányában, hogy a költői mű létrehozásában az értelem elemző tevékenysége kétféleképpen nyilvánul meg. A költők egy részénél "a fokozott gondolati tevékenységnek nagy szerepe van az alkotás folyamatában, de a versből magából a gondolat, mint olyan, kimarad. Ez elsősorban T. S. Eliotra érvényes"; másrészt viszont "vannak költők, akik számos gondolatot megtartanak a kész műben […], mert ezek az intellektuális elemek utalnak a gondolkodási folyamat feszültségeire […]. Más-más módon jelentkezik ez Paszternáknál és Rafael Albertinél." És Illyés Gyulánál, tehetjük hozzá, mert az ő lírájában is e második változattal találkozunk.
Ha ezeknek a verstípusoknak megpróbáljuk vázolni költői szemléletformáit és beszédfajtáit, elöljáróban a pátosz és az irónia költészettani szerepével kell foglalkoznunk. Mind a kettőt magatartásformának, de egyúttal filozófiai és poétikai kategóriának tekintjük, s mindkettőt a tudatos értékválasztás kifejezőjének tartjuk. A pátosz és az irónia is egyaránt a profetikus magatartásnak, a küzdésnek és a jövőre irányultságnak megjelenési módja: a küzdelem-helyzet hangsúlyozása, méghozzá végletes, szélsőséges formában. A pátosz összeforrt a tárgyiassággal és a gondolati vezérlésű versek poétikai sajátságaival, a szenvedélyesség ugyanis a fogalmi gondolkodást, az élményi tapasztalatot nem pusztán áthevítette a személyesség meggyőződésével, hanem egyúttal a profetikusságot, a jövőbe tekintést is személyessé formálta. A pátosz ilyenformán a költői személyesség és a történelmi folyamat között teremtett összeköttetést: a belső meggyőződés, a felindultság és a külső világ történéseit kapcsolta össze. Illyés Gyula saját költői egzisztenciáját mindig elválaszthatatlannak tartotta a közösségtől, a pátosz ezt az egybetartozást hangsúlyos formában, emelkedett stílusban fejezte ki. Szabó Lőrinc Tücsökzenéje mutatott példát arra, hogy az életrajz anekdotikus tényei, az esetlegességükkel tüntető emlékképek előhívják a költőből az egész élet befogadásának 230felemelő érzését; a költő szavával mondva azt a csodát, hogy a személyes életet szinte végtelenné tágítva egy-egy vers tartamára, az ember egybeforrhat a természeti világgal. Itt a személyesből az időtlenbe vezető útnak a bejárása kelti fel a megindultságot, mely hegeli értelemben a költő lelkét áthatja és kitölti. A pátosz mindig olyasmit jelöl, ami az emberben igaz és értékes, tehát nem minden szenvedély pátosz is egyúttal; Szabó Lőrinc a személyiség kitágításában talált rá a pátosz forrására és tartalmára. Illyés Gyula verseinek pátosza szintén a személyesből fakad, személyes átéltség alapozza meg, de a közösségi, nemzeti tennivalók versbe foglalásából, a tennivalókra és a gondokra irányuló figyelmeztetésből fakad nemes hevülete. Nála a pátosz eszmék alakját ölti fel, eszmékbe költözik és helytállásra, cselekvésre buzdít, ami a versekbe erkölcsi fölhívások, intelmek, értékválasztások formájában ömlik át.
Az iróniának az a szerep jutott lírájában, hogy a választott tárgy többoldalú szemléltetését s főként értelmi ellenőrzését, gondolati fölülbírálatát lássa el: az egyértelmű leírásba belevegyítve a kérdőjelek, kételyek, aggodalmak másfajta hangulatát, alkalomadtán gúnyosan visszájára fordítsa a jelentést. Ilyenformán került néha még a töretlenül vállalt és hirdetett költői hivatás is egy-egy versben ironikus megvilágításba. A gúny gyakran öngúny is volt, ami ugyan soha nem hatolt olyan mélyre, hogy akárcsak kérdésessé tehette volna költői magatartásának alapelveit; azt a közösségi-erkölcsi felelősségtudatot, mely az ő szókratészi belső hangjaként mindegyre megszólalt lelkiismeretében és írói munkájának irányát kijelölte előtte. Mindenesetre a kételyekből és a lélekállapot feldúltságából eredő távolságot iktathatta be a költő és tárgya vagy a költészet és az élet közé. Az irónia romantikaellenes szerepet vitt költészetében, a pátosz meg épp romantikus, morális érveket vegyített lírájába, a tárgyias leírást emelte föl a nemzet, az emberiség kikezdhetetlen eszményei fénykörébe. Ha a gúny a "nem" volt, az emelkedettség, az ódai pátosz az "igen"-t mondta ki, őszinte hittel.
A beszédfajták szerinti tagolás során is három verstípust különböztethetünk meg: a kijelentő, az érvelő és a kérdező jellegűt. A leíró vers elbeszél és megjelenít, életrajzi és környezeti elemeket vesz fel, az oksági fonalon haladó egyszerű motiváltság rendje szerint. A kijelentés, a közlés világosságához, átláthatóságához a motiváltság szoros megokoltsága tartozik: a sorok, mondatok, szakaszok egymásutánja a logikai előrehaladást fejezi ki. Ezek a versek gyakran dalszerűek, a dalhoz állnak közel, némelyiküket, némi joggal talán, bővített dalnak is nevezhetnénk. A közvetlenül észlelhető, képanyagban és szerkezetben egyaránt föllelhető okozatiság magyarázza, hogy a verskezdet tárgymegjelölő szerepet tölt be, a verslezárás pedig kifejlet, abban az értelemben, hogy egy esemény, élmény elmondásának összefoglalását jelenti. A második típust az érvelés, bizonyítás, eszmekifejtés, taglalás beszédfajtájáról ismerhetjük fel. Ha a kijelentő formájú verseket az egynemű közlés – élménykifejezés – különbözteti meg a többitől, az érvelő típusút az teszi felismerhetővé, hogy a vers a fogalmi gondolkodás körét is érinti és rendesen több oldalról közelít tárgyához. A költő megtalált, hirdetett igazáról akarja olvasóját meggyőzni, ezért ilyen fajtájú versei tele vannak 231oppozíciós, értelmező fordulattal, érvelő kifejtéssel. Az értelmezésre esik a hangsúly akkor is, ha a versben fölsorakoznak, vagy csak épp felvillannak azok a szemléleti, gondolati tételek, amelyekkel a költő a magáéit szembeszegezi, de akkor is, ha ezek kívül maradnak a vers szövegén, s az érvek állításaiból kell következtetnünk arra, amit a bizonyítás során tagad és elhárít magától. A harmadik változat, a kérdező beszédfajta a meditálás, töprengés lélekállapotát eleveníti meg, amelyben a szabad képzettársításos gondolathullámzás, érzelemkifejezés a költő egzisztenciálisan legfontosabb létkérdéseit hozza felszínre. Kérdeznek ezek a típusú versek, bár éppen nem mindig kérdőmondatok formájában. Az érvelő vers a biztos tudást, a leszűrt tapasztalatot közvetíti, a kérdező vers költője meditációra alkalmas tárgyat szemel ki magának s azt a töprengve gondolkodás vagy az elégikus borongás hangulatába ágyazva bontja ki.
Nemcsak a naptári évek szerint esik elég messze egymástól a Kézfogások és a Minden lehet, Különös testamentum; a távolságot igazában a versek módosult szemlélete és hangja fejezi ki. Megfigyelhetjük, hogy a tárgyias leírásból, logikusan kifejlő gondolati érvelésből, az epikusan motivált részletezés stílusából miként haladt az elvonatkoztató általánosítás és a mélyebb járatú személyesség körei felé lírája, s hogyan lett benne mind meghatározóbb a szürreális képrendszer, a kihagyásos szerkezet és az ellentétek folytonos ütköztetése. A világos tartalmú és szerkezetű költői közvetlenség helyébe összetett jelentésrétegeket egymásra építő közvetettség lépett. Illyés Gyula költészete ezzel úgy hajolt át új korszakába, hogy nem szakította meg teljesen kapcsolatát a Kézfogásokban tetőződő líra világával. A többszólamúság minden tekintetben költészetének meghatározó jellegzetessége lett. Indulat és kiengesztelődés, kétségbeesés és derű, rezignáció és bizakodás, depresszió és föloldódás, az emberi sors miatti aggodalom és a jövő biztatása – efféle ellentétpárok között húzható meg verseinek érzelmi, indulati íve. Öregség és halál, emlékek rajzása és a jelen képe, az egyén és a társadalmi ember gondjai, a nemzet és az emberiség létkérdései – ilyenformán körvonalazható a gondolatélményi kör. S mindezt modern dal, szonett, óda, ditirambus, hosszú költemény, oratórium, prózavers szólaltatja meg. A Dőlt vitorla és a Fekete-fehér, s főként a Minden lehet és a Különös testamentum az önboncolás, az önelemzés szenvedélyesebb kötetei, a földúltság, szorongás, magányosságérzés mélyeibe engednek bepillantást, s egyúttal az időszemlélet mélyreható változásáról tanúskodnak (A korosztály behajózása, Megtalált karaván-napló, Félreértés, hogy mégse essék, Hatalmas, nagy korszak… s a költők, A fecske és a falevél).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT