A hetvenes évek

Teljes szövegű keresés

A hetvenes évek
Az állami megbecsülést jelezte, hogy 1970-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, s ugyanabban az évben látott napvilágot a pályáját felölelő Egybegyűjtött írások két kötete. (Az összeállításban és szöveggondozásban Bata Imre volt segítségére.) A gyűjtemény bővebb és teljesebb a megjelent versesköteteinek összességénél, sok azokban nem szereplő verset ad közre, és tartalmazza prózai és drámai munkáinak java részét is, tanulmányai közül pedig A vers születése című doktori értekezését közli. A versek elrendezésében sokat változtatott az eredeti kötetekhez képest, új tematikus ciklusok alakultak ki, korábbiak kibővültek, különböző időkben és különféle alkalomból készült többrészes, egységes sugallatú költeményekké álltak össze, s ez maga után vonta, hogy sok versnek megváltozott a címe. A tartalommutató kellő felvilágosítást ad e változásokról, s a régi és új címeket egyaránt feltünteti. (Az 1975-ben már három kötetben megjelenő és újra bővülő kiadásban csökkentették a tartalomjegyzék információs szerepét, és az eredeti címek alapján már nem mindig lehet megtalálni a verseket.)
Az összeolvasztások és egybevonások nagy része zenei kompozíciók címén ment végbe. A harmincas évektől kezdve foglalkoztatta a zenei formák költői parafrázisának kérdése, s korábbi verseinek címeiben is gyakran előfordultak zenei formákra és szerkezetekre utaló szavak, suite, canzone, fughetta, bagatell, contraposto, 356symphonie concertante, rumba, rock and roll stb., de ezek szerepe most jelentősen megnövekedett. Az új csoportosításban és elrendezésben tíz szimfónia alakult ki, a Háromrészes ének például a Harmadik szimfónia nevet kapta, a Tűzkútban szereplő Requiemből a Tizedik szimfónia lett stb., s ezeknek a száma a hetvenes években írott új verseivel még tovább gyarapodott. Nem kis mértékben ez a ciklusalakító mód és a zenei formák előtérbe állítása terelte az irodalomtörténeti elemzés figyelmét a versek egy részének szétszedhetőségére és új rendben történő összecsavarozhatóságára, s ezen különös märklinszerűségén keresztül arra a jellegzetes alkotómódra, amit Tamás Attila "zenei-iparművészeti" nyelvi alkotástípusnak nevezett el. Monográfiájában ennek körébe sorolta a ritmusjátékoktól kezdve a Fughettán és a Tapéta és árnyékig Weöres Sándor verseinek egy egész széles osztályát, mondván, hogy "a nyelvi alkotás itt érzékelhetően, mondhatni tárgyszerűen van, rendezett egészként, s a közvetlen és a szavak értelme által közvetített belső látvány maga bontakoztat ki befogadójában bizonyos jelentést".
A kötet nemcsak az akkor már több mint négy évtizedes pálya termését fogta egybe, hanem közreadta a Merülő Saturnus összeállítása óta született verseket is. Ezek az újabb versek a játék és a humor új lendületéről, valamint a dalforma előretöréséről tanúskodtak és azt bizonyították, hogy nagyfokú egyszerűsödés ment végbe a verskészítés műhelyében mind a kifejezés nyelvi eszközeit, mind pedig a kifejezett gondolatokat illetően. Ez az egyszerűsödés azonban egyelőre nem járt avval, hogy elkeskenyedve, szűk partok közé szorítva folytatódott volna tovább, amit a korábbi évtizedekben elkezdett. A versek még őrizték a megteremtett sokféleséget. A Kisfiúk témáira nagyszerű verses szatíra sorozat, a Más paradicsom – alcíme szerint "Elmegyógyintézeti ápoltak versei" – keserű groteszk, a Téma és variációk a Négy korál II. típusú versek technikájának mestermunkája, egyszersmind mulatságos, kedves humorral történő leleplezése, kitűnő stílusparódia. A Füst Milán emlékére viszont a legjobb stílusparafrázisai közé tartozik, tökéletesen építi be az emléket állító nyelvi szerkezetbe Füst Milán költői nyelvének sajátszerűségeit. Az új versek gyakran időznek a költészet és a versírás témájánál. A Vázlat az új líráról tételesen fogalmazza meg, amit az előbbi sugalmaz: "A jó vers élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva visszanéz, / mást mond az éhesnek s a jóllakottnak / és más a fán, a tálon és a szájban, / végső tartalma vagy formája nincs is, / csak él és éltet." Ez a reflexív fogalmazás jellemzi a Merülő Saturnus utáni versek egy mindegyre növekvő részét: "Átbóbiskoltam teljes életem. / A látványok, mint álmomban, forogtak, / semmit se tettem, csak történt velem…" – írja az önelemzés hagyományos módján Az élet végén című versben.
E versek bensősége és tárgyi-érzéki közvetlensége legtöbbször nem olyan szuggesztív és sugárzó, mint a korábbi nagy verseké, s csak ritkán érik el a szépség korábban meghódított magaslatait. Ezek közé tartozik a Toccata. Ez a reflexív kifejezésen belül is képes megőrizni Weöres Sándor költészetének vívmányait, sőt, oly remeke a dalformának, amire kevés példa van a modern lírában. Eszményét híven őrzi és összefoglalja mindazt, amit az ember nagyságáról és mégis roppant 357esendőségéről s a mindenséggel való kapcsolatáról évtizedeken át, költői kalandozásában, szellemi vándorútján elmondott:
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
 
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.
 
Az Egybegyűjtött írások első kiadása után egy műfaji összefoglalás és egy tematikus válogatás adott keresztmetszeti képet költészetéről. 1973-ban a Tizenegy szimfónia című kötet a nagy zenei szerkezetté gyúrt költeményeit ölelte fel, alappilléreit jelölve ki lírai kísérletezésének és mondanivalójának, a következő évben pedig a 111 vers című válogatás nyújtott át kóstoló kísérleteinek ízeiből és színeiből, a műfajok sokaságában legyezőszerűen terítve ki azt, amit az előbbi könyv összefoglalt. Az Egybegyűjtött írások 1973-ban változatlan utánnyomásban jelent meg újra, majd 1975-ben már három kötetbe kötve, bővített anyaggal került olvasói elé. A harmadik kötet végén közölte az első kiadás után írott verseit. Ezek között egyetlen nagyobb kompozíció volt, a Tizenkettedik szimfónia, mely a nyelvtanilag mondattá össze nem kapcsolódó szavak lebegésével, váltakozásával (például, "alma álma / elme álma alma / álmodj / mozdulatlan lengedezve / hűs szélben árnyban / napsugárban") próbálta a szimfónia zenei formáját és a zene hatását nyelvileg utánozni. Az In memoriam Devecseri Gábor újra az objektív automatikus írást követte, ezúttal Albert Gábor novellái adták a nyersanyagot, az Összekevert újságcikkek pedig ugyanúgy ennek az eljárásnak a humoros paródiáját mutatta be, mint a Téma és variációk a tautológ nyelvrácsnak. A Rongyszőnyeg II. ciklus a Medúzában elkezdett rövid elegyes versek folytatásával a változatos dalforma iránt nem szűnő, sőt erősödő érdeklődéséről tanúskodott.
Ez fokozódott tovább és vált csaknem teljesen uralkodóvá az évtized során írott újabb és újabb verseiben, melyeket az Áthallások (1976), a Harmincöt vers (1978), az Ének a határtalanról (1980,) majd a nyolcvanas évek első felébe átnyúlva a Kézírásos könyv (1981) és a Posta messziről (1984) mutatott be. Lebontva, még tovább egyszerűsödve foglalta össze ezekben költészetének derűs életszemléletét és romantikus-esztéta eszményének mondanivalóját. Jó néhány magávalragadó vers olvasható ezekben a kötetekben, így például, az Áthallásokban a Kodály biciniáira emlékezve vagy a remek fordításparódia, a Schiller: Der Handschuh, a Harmincöt 358vers között az In memoriam, az Ének a határtalanról című kötetben a Hárman-négyen, Faiskola, Dal három alakban, Az alkimista, Renaissance, Zaj a homályban, Infinitivus stb. A Medúzától és az Elysiumtól a Tűzkútig terjedő nagy periódus csúcsait azonban nem érik el még a legjobbak sem.
A változatlan és föl nem adott szemléletmód irodalmi, irodalomtörténeti összefüggései öltöttek testet a Psyché után közrebocsátott legérdekesebb könyvében, a Három veréb hat szemmel (1977) című szöveggyűjteményében, mely pogánykori töredékektől Szentessy Gyuláig mutatja be a magyar költészet szerinte jellemző és érdeklődésre érdemes vonásait. Az évszázadokat átívelő antológiának több filológiai felfedezésszámba menő fegyverténye is van, mint az ismeretlen nevű, középkori "Tíz-sorosok mesterének" rekonstrukciója, a 18. század eleji II. Apafi Mihályné Bethlen Kata vagy a múlt századi Karay Ilona alakjának és műveinek kibontása a homályból és feledésből. Weöres Sándor a szöveggyűjtemény összeállításakor végig szakemberekkel tanácskozott, különösen Bata Imre és Kovács Sándor Iván volt segítségére, akik egy-egy tanulmányt is írtak a kötethez. Weöres Sándor éppen ezért "konzorcionális" vállalkozásnak nevezte könyvét, ami a filológiai érdemeit és hitelét illetően igaz is, de a kötet jelentősége nem korlátozódik ezekre. A válogatásból és a válogatásban szereplő költőkről írott kis értékelő esszéiből egy olyan magyar költészettörténet körvonalai bontakoznak ki, mely az ő eszméinek és értékrendjének jegyeit viseli magán. Ennek értelmében a nyelvet, a stílust és a formát tekintve a "szövevényes egyszerűség" és a nehezen érthető, de mégis légiesen lebegő írásmód két szélsősége nyeri el leginkább tetszését, s válogató szempontja is eszerint működik. A költészetnek másfajta munkát szán, mint az erkölcsi tanítás és a politikai mozgósítás, eszmeileg legfőbb értékválasztó szempontja mégis egyfajta humanista demokratizmus, és élesen megró mindenféle arisztokratikus szellemi elzárkózást. Ezért kerülnek a válogatás fő áramába azok a "mesterkedőknek" nevezett költők, akik a 17. századtól a 19. századig úgy látták el az irodalmi szórakoztatás feladatát, hogy közben ébren tartották és élesztették a közönség fogékonyságát a nyelv és a formák iránt.
Weöres Sándor dinamikus, organikus és elementáris irodalmat kér számon, olyan erős, mozgalmas, szervesen növekvő, lélekből kiszakadó irodalmat, amibe minden mentegetőzés és magyarázkodás nélkül természetesen beletartozik a szertelen kísérletezés és az önfeledt játék is, s amihez méltatlan mindenfajta fellengzős gondolat és dagályos beszéd. A kötetből kiolvasható elvek szerint a költészet nemzeti tulajdonságai mindenekelőtt abban nyilvánulnak meg, hogy az emberi lélek többé-kevésbé közös jellemvonásai hogyan öltenek alakot magyar nyelven kifejezve, és hogy a nyelv hogyan veszi birtokba e jellemvonásokat. A költészetnek eszerint az a legfőbb nemzeti feladata, hogy szüntelen erőpróbával eddze és fejlessze az érzelmeket és tárgyakat nevükön nevező és humanizáló anyanyelv képességeit. Ez a mélyen nemzeti feladat nem ütközik más népek érdekeibe, mert mások háborítása nélkül, csak a mi körünkben végezhető el. A költészet tehát lehet funkcionálisan nemzeti, tartalmában, témájában mégis nemzetközi és általános érvényű.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT