KÁLNOKY LÁSZLÓ (1912–1985) (RÓNAY LÁSZLÓ)

Teljes szövegű keresés

KÁLNOKY LÁSZLÓ (1912–1985)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Első ihletője a kisvárosi környezet volt, melynek üres felszíni csillogásával szemben mélyebb élményekre vágyott. Az árnyak kertje (1939) című, pályakezdő kötete alig-alig keltett feltűnést, mégis mindennél többet jelentett számára, hogy Weöres Sándor megértő és lényeglátó bírálatával a Nyugat befogadta. "Kötetének alaphangja a sóvárgás a teljesebb élet felé – írta a többi között Weöres Sándor. – Fő élménye az unalom, a kisvárosi tengés-lengés, de élete egyhangúságát sokféle változatban, mindig vonzóan tudja megénekelni. Rendkívül érdekes, komoly tehetségű poéta." Hamarosan Babits Mihály is felfigyelt költői tehetségére, és rendszeresen közölte verseit a Nyugatban. Kibontakozását és irodalmi pályafutását kettétörni látszott 1941-ben fellobbant tüdőbaja. Két évet töltött kórházban és szanatóriumban, s a szenvedések, a megpróbáltatások az új magyar líra egyik kivételes alkotását, a Szanatóriumi elégiát (1942) kényszerítették ki belőle. "Váratlan remeklés volt ez a műve – írta Sőtér István –: egy sajátos emberi helyzet és egy lelkiállapot elemzését vegyítette egy atmoszféra nem kevésbé tökéletes érzékeltetésével. A betegség különös erővel telítette Kálnoky kifejezéseit – valóban átjárt, szorongásokkal agyonzsúfolt, reményektől feszített lírája merész, irigylendő ívben szökkent az emberi testi nyomorúságok tájai fölé." Betegség és szenvedés, esendő, kiszolgáltatott emberség, ezek ekkor Kálnoky László költészetének alapélményei és meghatározói. Ám egy pillanatra sem zárult be körülötte a kör: a saját szenvedéseiről oly forró hitellel, az intellektualizmus olyan általánosító érvényével tudott szólani, hogy az mindvégig átlelkesítette költészetét, s a reménytelenségbe is belopta a remény, a szenvedésből kikovácsolt diadal érzését.
A háborús időkben már megmutatkozott jellemének szilárd eltökéltsége: teljes szolidaritást vállalt a fasizmus üldözötteivel. Alföldy Jenő, a költő monográfusa idézi könyvében Vas István Boccherini sírja című versét, melyben így örökítette meg Kálnoky Lászlóval való, szinte kísérteties találkozását:
De most itt a sötét templomban eszembe jutott,
És gondolatba térdet hajtok…
423… K-nak, a koszorútlanul kimagasló költőnek, akit
Titkos követségbe küldtem hozzád, és aki belépve
Összecsapta bokáját és "K. L. minisztériumi titkár",
Így mutatkozott be a zsidótlanító osztag
Állig fölfegyverkezett parancsnokának…
 
Költői munkásságát 1947-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták. Versei 1945 után a Magyarokban jelentek meg. 1949-től nemzedéktársainak többségéhez hasonlóan jórészt műfordításokat publikálhatott. Részben a kényszerű, hosszú hallgatással magyarázhatjuk, hogy hosszú ideig "egyversű költő"-nek hitték, s minden újabb jelentkezésekor fel kellett fedezni kivételes erejét, férfias keménységét, indulatát, mely szemléletének és lírájának is egyik meghatározója, s hol a reménytelenség variációiban, hol gunyoros leleplezések formájában nyert megfogalmazást.
1957-ben vékonyka kötetet jelentetett meg, a Lázas csillagont. Ez nemcsak új verseit tartalmazta, hanem egész addigi lírájából is válogatást adott. A gyűjtemény is azt igazolta, hogy a költő meg tudta őrizni a Szanatóriumi elégia rezignált s mégis forró vallomásosságát, s az intellektus kontrollját állította őrül a szenvedésekbe már-már belerokkanó emberi gyengékhez:
A szív is lassan ver. Szegény
ugyan miért sietne jobban?
Mi sejlik, ha a fürge fény,
az öntudat zöld lángja lobban?
Dúlt álmok törmeléke, vagy
emlékek romja, kusza halmaz?
Fölötte őr csupán az agy,
amely még ítél és fogalmaz.
(November)
Költőtársaihoz hasonlóan tétován tájékozódott a megújuló világban, s a pusztulás látványa, a jóvátehetetlennek látszó károk, romhalmazok csak erősítették lírájának romantikus alapvonásait. Kozmikus arányú víziói, hatalmas képei leginkább Vörösmarty kései lírájára emlékeztetnék olvasóját, ha ugyanakkor nem fogalmazna hallatlanul pontosan, a kifejezés minden lehelletnyi árnyalatára ügyelve. Ez a kettősség e korszakának szinte mindegyik versét jellemzi. Egyfelől a végtelenben tájékozódik, de egy banálisan egyszerű kifejezéssel valóságközelbe hozza a verset. A távolra és közelre való figyelem képessége rendkívül feszültté teszi műveit, amelyekből ugyanakkor sosem hiányzik a megejtő költőiség sem, melyet egy-egy szerencsésen megválasztott jelző, egy játszi rímpár megcsendesítése, vagy épp egy szokatlan helyen alkalmazott ritmusdöccentés képvisel. A felszabadulás után írt egyik első műve, az Időszerűtlen vallomás az egyik legjobb példája ennek a dialektikus versépítésnek. Idilli képeket – e nemzedék jellegzetes eszközeit – 424villant fel: "Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal / bevonva mintegy tompafényű lakkal / csillognak…/", aztán romantikus hangulatot árasztó, választékos szókincsből épült látomásokat: "… Elmosódott két orom / töri át távolabb a párafátyolt, / s fény ömlik el a zömök és rovátkolt / falú óbarokk palotasoron" – a vers hangulatát elsődlegesen mégsem ezek határozzák meg, hanem a nyitó kép, mely e gazdag költői fegyvertárat szimultán vonultatja fel:
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.
Megejtenek a délután aranyló
reflexei. A pasztellkék eget
szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem
védi cukrát a barnán töppedő szem,
melyet tolvaj madárhad csipeget.
 
Prométheuszi teremtő erő s baudelaire-i szenvedés, kárhozat jellemzi ekkori líráját. "Azt hittem… világomat magam teremthetem" – sóhajt fel Bűn című versében, de csalódnia kellett, mert magára maradt, érzelmei sem találtak viszonzásra, s "furcsa Ádámként, kit elhagyott az angyal", de tehetetlenül és mozdulatlanul várta, míg rászakad a végzet. Egy ideig visszaszállnak még emlékei, "melyek kecsesen kergetődznek / és elszaladnak, mint az őzek, / ha vadász közelít", de aztán szinte megbénítja a felismerés: "A szív bolond, az ész kegyetlen, / vadállat éhezik a testben… / Az ember szörnyeteg!" Ez mintha megint a kései Vörösmarty tépett vízióinak visszhangja volna, s megírja Jegyzetek a pokolban című hatalmas versét, a háromévi hallgatás feloldásaképp, s ebben mondja ki a súlyos felismerés szavait:
Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett,
Élek, s tudom: nem lenni volna jobb.
 
Költészete ezekben az években leginkább Verlaine világából – nem személyiségéből, hanem kifejezésmódjából – meríti ihletését. Kálnoky László esetében ugyan nehéz hatásról beszélni: teljesen magába olvasztja, a magáévá teszi az őt ért világirodalmi hatásokat, a maga szenvedésein átszűrve – s ez nála reális testi szenvedés is, nem a századvég hangulata – még koncentráltabban fogalmazza meg látomásait. Az ötvenes években, amikor eredendően meglevő pesszimizmusát, betegségéből eredő sötéten látását csak tovább erősítette a hallgatás kényszere, már egyetemessé tágította véghangulatát:
Hisz így is, úgy is pusztulás a vége,
s útján kihaltan fut tovább a föld.
 
Hátán egykor fajunk folytatta harcát,
de most, akár a puszta űr, hideg;
kihamvadt kráterektől foltos arcát
425kölcsönzött fény sem aranyozza meg,
ha elliptikus pályán tovább száll,
amig feltárul egy óriás száj
s elfújja végleg, mint egy porszemet.
(Jegyzetek a pokolban)
Ezt a félelmetes víziót még kérlelhetetlenebbé teszi a ritmus kalapácsütése, a rímek kérlelhetetlen egymásnak feszítése, mintha egyetlen, kapkodó lélegzettel mondana el mindent, utoljára, mielőtt kihűl a föld, s mindnyájan elpusztulunk. Verlaine-t idéztük, mint aki döntően hatott lírájára. De nála "édes" az űr, "nagyszerű" a lemondás, s "végtelen nyugalom érzése itt belül, / felséges frisseség gyermeki tisztasága" (Ó, ti búk, örömök. Kálnoky László fordítása). Kálnoky ezzel szemben a nihil apológiáját hirdeti:
Van-e szükségem szívre, észre,
ha oly törékeny, mint a csésze,
s ezer darabra hull a porban?
Söpörje el a SEMMI VOLTAM!
(Szavak)
"Undok mocsár a lét, / Szennylé a gondolat!" – kiált fel kétségbeesetten, s ódát intéz a reménytelenséghez, meghirdetve a filozófiai pesszimizmus gondolatát: "Bár élhetnék teljes közönyben", de megírja ennek ellenpárját is Ars poeticájában:
Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.
 
A műfordító halálában, keserű-pesszimista jóslatot mond, de van ereje, hogy felmérje magányát, s kialakítsa azt a tartást, amely az alkotás forrása lehet:
Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!
Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.
 
426Hogyan próbálja "benépesíteni" a maga magányát Kálnoky László? A Lázas csillagonban (1957) inkább csak jelzések, kezdeti kísérletek mutatnak ebbe az irányba. Ebben a kötetben kísérletezi ki azt a groteszk hangot, amelynek megvannak a világirodalmi párjai és előzményei, s megvannak a magyar irodalmi előképei is, de nála ebben a furcsa-villódzó varázslatba mindig belejátszik az éjszaka, a tragédia árnya, s benne feszül az élet és halál kozmikus ellentétpárja:
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.
(Az éjszaka cirkuszában)
Apollinaire Alkonyatában voltaképp hasonló kép villan fel, de nála következetesebben végigvitt a cirkusziasság hangoztatásából adódó konklúzió; Kálnoky itt is kozmikus arányokban gondolkodik, s általában a tragikum felé tágítja groteszk látomásait. Nála is meglendül "az alkony nagy körhintája" a Kamaszkorban, de "nem nyúl egy csillagért", s nem "emeli le", mint Apollinaire clownja, hanem így fejezi be a verset: "Hazarohanok szédült-boldogan / a kisvárosi utcán, tántorogva, / s boldogságomban felkötöm magam / pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva. / Két sarkam pajzán indulót dobol, / míg himbálódzom az ablakkilincsen, / s azt kívánom, bár jönne egy komoly / józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen."
A szókincs és a versforma különböző kísérletei is a "magány benépesítésének" különböző módjai. Néhol tudatosan archaizál, másutt, mint az Esti árnyak énekében a forma játszi lebegtetésével kísérletezik. A "végeredmény" azonban szinte mindig ugyanaz: a költő leveti kölcsönruháit, a groteszk látomás a végtelenbe tárul, a forma feszesre húzódik, s a kerti ünnepély fölött hirtelen megjelenik a halál árnya:
Én földre rogyva didergek
egy ház sötét fala mellett.
A reggelt meg nem érem,
sebemből csorog a vérem.
Lantornás ablakomban
gyertyák rőt lángja lobban.
A süvöltő szeleknek
harsány csatakürtjei zengnek.
 
Több mint tíz év telt el a Lázas csillagontól a Lángok árnyékában (1970) megjelenéséig. Ez a tízegynéhány esztendő költői kiteljesedését hozta: "… lángjainak 427árnyékában csak éles körvonalak vannak, nem pedig egybemosódott foltok – írta Vas István. – Itt nincs panasz és önsajnálkozás. És nincs tetszelgés vagy szenvelgés: férfias pesszimizmus ez, könyörtelen a világgal és önmagával." S nemcsak a kontúrok rezzenéstelen kézzel, rebbenés nélküli tekintettel való kihúzása teszi igazán jelentőssé ezt a korszakát, hanem az eszközeinek birtokában levő, azokkal szuverén biztonsággal dolgozó költő könnyedsége, ahogy a világirodalmi előképek nyomán megteremti a maga mitológiáját:
Mily révületben úszik
a boldogok naszádja
túl ama kikötőn, hol
emlékek horgonyoznak,
túl szivárványain
idegen csillagoknak!
 
Mily könyörületes szél
simul vonásaikhoz,
hogy mosolyogni lássa
a déli félhomályból
éjféli ragyogásba
költöző arcokat!
(Boldog vándor)
"Csak egy hajszálat adjatok, / abban is megkapaszkodom, / s le nem zuhanhatok!" – írja Együgyű könyörgésében. Valóban egy hajszálon lebegve, a semmi fölött egyensúlyozva, amikor "öregedőben a szív egyre várja, / hogy valami kimondhatatlan, / szem és homlok mögötti virradatban / kezdődjék ég és föld színeváltozása" – teljesen sajátjának mondható, nagyon is tudatos erkölcsi normákkal őrzött világrendet alakított ki magának. Az "elkerülhetetlen eltűrésének" alázata lesz e világ központi filozófiája:
Megáll szorongva, összerezzen,
mint aki sejti már a csapdát.
Ferde sugarak nyílvesszője éri,
feszélyező emlékek fojtogatják.
Tudja, bekerítették. Visszatérni
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,
s eltűri, ami elkerülhetetlen.
(Várakozás)
"Magától hajol a tagló alá", miközben "a nap mereven nézett vissza rá". Ebben a gesztusban, ebben a fáradt magamegadásban mégsincs alázat, elvek feladása. Inkább a megtisztulás és megigazulás – nem keresztény értelemben vett, hanem általánosan emberi – folyamatának vagyunk szemtanúi.
Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,
csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.
Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,
és bűneim kígyóbőrét levedlem én.
428Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,
a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,
az értelmetlen ösztönök darázsraját,
és visszanyert hazámba nélkülük megyek,
hol ismeretlen a boldogság a szenvedés…
(Megnyugvás)
Magányos királyfi vagy inkább magányos koldus birodalma ez, "magánya csordogál szürke arca árkaiban", de a megszemélyesítések s a váratlan látomások is azt sugallják: "robbanás előtti pillanatban" van ez az egész világ, a magányába dermedt ember időnként előmerészkedik, tapogatózva tájékozódik:
A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
a késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.
(Zsákutca)
Ennek az "előmerészkedésnek", tapogatódzó világfelmérésnek dokumentumai utolsó versei (Letépett álarcok című kötetének címadó aktusában) (1972), melyek a Szanatóriumi elégia tiszta, magaslati levegőjét idézik, de koncentráltabban, sűrűbb megfogalmazásban. "Nem veszhet el, ki újraszüli magát" – fogalmazza meg a nagy felismerést, s immár egy általánosabb hangvétellel, az egyén szenvedésein és szenvedélyein felülemelkedve, mások nevében is igyekszik megfogalmazni az emberi élet és lét tanítását:
Meglepődünk mindannyiszor,
ha arcot vált a megszokott jelenség,
vagy ha az emlékek madárrajában
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,
valami ismeretlen szellemet,
vagy ha unalmas zátonyunkról
távoli part felé sodor a hullám,
ahol üvegként átlátszók a sziklák,
a földnyelvek, mint pántlikák lobognak,
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet
a végtelen homokmezőben.
(Meglepetések)
429Itt, az "üvegként átlátszó sziklák" felé haladva megszűnik már az egyén fájdalma és keserve, s csak a messzeségben lobogó nagy lángok, a tisztaság vágyott birodalmának e távoli hírnökei maradnak.
Újabb költészetének egyik legjellemzőbb motívuma, mely a századvégi lírának is fontos eleme volt, a világszínház látványa: valamennyien az élet bábjátékosai vagyunk – írja. Megkülönböztetett szerepet kap műveiben a groteszk, mely egy egész ciklusának, a Kancsal világnak esztétikai alappillére. Ez ellensúlyozza szemléletmódjának meg-megvillanó reménytelenségét, álláspontjának kérlelhetetlen kietlenségét. Újabb nagy verseinek hősei egyre világosabban ismerik föl, hogy a világban és az emberi kapcsolatokban is romboló erők munkálkodnak, de – mint Alföldy Jenő írja – "az ember maga is az elrontott teremtés része és részese, a teremtés kudarcának előidézője és áldozata". A szemtanúban így jeleníti meg a Rossz princípiumát:
Arcán üszkös mosollyal
látott száguldani tüzes tekéket,
s keze hamuba fúló fény után nyúlt.
S látott vízáradást,
amely térképeket hatálytalanít.
 
Egy helyütt a "megváltó hányinger"-ről ír, olyan léthelyzet lehetőségét villantva fel, amelyben a költő új pozícióban idézheti fel a múltat, s azt ironikus távolságtartással arra a szintre fokozhatja, amilyennek most látja, s ahogyan egykor átélte. Ez a felszabadító és teljesen új költői szemléletet ígérő gesztus egyben lezárása költészete első, nagy szakaszának, s nyitánya egy újnak, amelyben ismét a "mindenséget ostromolni készen", de a múlt és az apró élettények iránt sokkal nagyobb figyelemmel és érzékenységgel valósítja meg a költészet egyik legnagyobb bravúrját, a belső tudathasadást, mely a külső számára egységes, új világot ígér. A háttérben című versében arról ír, hogy "valaki les, figyel a házból, – arcát az ablakhoz szorítja, – elmosódott vonásait – rovátkolják az eső szálai". Később ez a valaki lesz maga a költő, aki felülemelkedve időn és téren, egykori önmagát, hajdani közegét idézi újra, a megbocsátó irónia és a szenvedélyes igazságtevés kettős prizmáján törve meg és élesítve a lassan fakuló, sárguló képeket.
Életművének elválaszthatatlan része műfordítói tevékenysége. Egyike a legkitűnőbb műfordítóknak. Java tolmácsolásait két kötetben gyűjtötte össze (Szeszélyes szüret, 1958; Évgyűrűk, 1967). A Szeszélyes szüret végén egy shakespeare-i műfordítás-paródiát közöl, mely önvallomás is: a fordító munkájának játékos-ironikus leleplezése, de vallomás is, hiszen "a legelképesztőbb, hogy mindennek végül is értelme van; a halandzsa-szó hangzásával, hangulatával, s bármily groteszkül hangzik: szintaktikai összefüggéseivel mond valamit, s ugyanakkor nem karikatúra, nem karinthyáda, egyáltalán nem nevettető, hanem félelmes. Mintha a műfordító kötetnyi kitűnő teljesítmény után egyszerre lerántaná arcáról a maszkot, s végső lényegül ezt mutatná meg: a korlátlan fordítói 430lehetőségeknek ezt a tragikus nihiljét" (Rónay György). S valóban, mint A műfordító halálában is jelzi Kálnoky László, voltaképp "tragikus önpazarlással" fordít, mert "minden magamegtagadó alkalmazkodás és alázat ellenére – mint Lengyel Balázs írja – a fordítóban a saját költői egyénisége valahol mégiscsak a felszínre kívánkozik, vagy helyesebben, mégiscsak rejtve dolgozik, a felszín alatt". Kitűnő verskultúrával, a forma minden árnyalatának ismeretével fordít, s ott van igazán elemében, ahol az eredetiben is ugyanezek az eszmények érvényesülnek (Hugo); ahol a fordítandó szöveg teljesen puritán, ott – a saját elveinek megfelelően – kicsit "megemeli" a verset. Szürete valóban "szeszélyes", hiszen a műfordító nagyon ritkán fordíthat – mint Szabó Lőrinc – a maga vonzalmát, szívét követve, jórészt a kiadók igénye szerint kell dolgoznia. A Fausttal (1956) azonban legnagyobb feladatát oldotta meg nagyszerűen, s Verlaine-nel, kinek hatása saját költészetében is megmutatkozik, szinte tökéletesen azonosulva valóban "ész és szív dialektikájában" adja vissza az eredeti zengését, élményét. Költői ereje teljében érte a halál 1985-ben.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT