BÓKA LÁSZLÓ (1910–1964) (RÓNAY LÁSZLÓ)
BÓKA LÁSZLÓ (1910–1964)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Bóka László (1910–1964) az Apolló körének vezető lírikusa volt. Már ekkor látszott azonban, hogy a versírás pedagógus-énjének csak egyik megnyilatkozási formája volt, s talán némi túlzással is írta az 1944-ben megjelent Jégvilág című kötete jellemzéséül – egész költészetét méltatni szándékozva – Sőtér István: "… ez a világ nem a jég játékait, hanem inkább komor tisztaságát, értelmi, geometriai bűvöletét tárta elénk – és soha ily tiszta, ily függönyzetlen ablak nem nyílt költészetünkben egy idegen és mégis csábító táj felé." Korai költészetében lázas, izgatott kérdéseket tett fel, de ezekben inkább a tudós kíváncsisága, figyelmes tekintete rejlett, semmint a lírikus alkat nyugtalan lobogása. Költői magatartásának alapvonása az észlelés képessége, s ezt rendszerint a logikai rendezés igénye követi a versben. Megcsillan némelyikben lényének egyik legjellemzőbb tulajdonsága: kedvessége és humora (bár e vonásairól regényei és esszéi – melyekről következő kötetünkben szólunk – többet elárulnak), többnyire azonban inkább szkeptikus, kétségeivel vívódik és csak egy-egy felfakadó vallomásban fogalmazza meg igazi elhitető erővel bizonytalanságát:
Látom, hogy bomlik ki hatalmasan
az új világ és nem látom magam.
Vetítő s nem vetülő. A való
kiszűri árnyam. Nem oda való.
az új világ és nem látom magam.
Vetítő s nem vetülő. A való
kiszűri árnyam. Nem oda való.
(B. L. versei)
"Tudom, mit érek, mihez értek / se szerény nem vagyok, se ostoba" – írja egy másik versében. Tény azonban, hogy költészetét nagyon is komolyan vette, ezt bizonyítja gazdag verstermése (Harag nélkül, 1964; Magyar urbanista, 1969) s a hagyatékában talált ugyancsak sok kiadatlan költemény. Igazán csak élete végén, a kikerülhetetlen halállal szembenézve, azzal perelve forrósodott föl hangja. Ekkor egy-egy látványból, egy-egy villanásnyi képből is ki tudta bontani az elmúlás hatalmas freskóját, mint egyik legszebb, szinte egész kései költészetének minden jellemző jegyét tartalmazó versében, a Színészotthonban:
Én ennyi csipkegallért sose láttam,
mint az öreg színészek otthonában.
Szmokingok, selymek, legyezők, lornyettek,
s fűzött gyöngyök feketén remegtek,
ki bottal csoszogott a pódiumra,
412fürgén hajlongott a tapstól kigyúlva,
mert hang nélkül énekeltek, szavaltak,
szájuk tátogott néha, mint a halnak,
"arany a torkod", "szép volt, édesem!"
suttogták halkan és negédesen,
"Váradon voltam, az micsoda taps volt!"
Oly szépek voltak, a halál is tapsolt,
üres szemgödrében meggyűlt a könny,
s ló-foga közt csikorgott egy göröngy…
mint az öreg színészek otthonában.
Szmokingok, selymek, legyezők, lornyettek,
s fűzött gyöngyök feketén remegtek,
ki bottal csoszogott a pódiumra,
412fürgén hajlongott a tapstól kigyúlva,
mert hang nélkül énekeltek, szavaltak,
szájuk tátogott néha, mint a halnak,
"arany a torkod", "szép volt, édesem!"
suttogták halkan és negédesen,
"Váradon voltam, az micsoda taps volt!"
Oly szépek voltak, a halál is tapsolt,
üres szemgödrében meggyűlt a könny,
s ló-foga közt csikorgott egy göröngy…
A halállal találkozó költő képes volt egy ironikus fintor kíséretében csúfot űzni a végső elmúlásból is, hiszen ez a vers – mint ahogy utolsó költeményei általában – a vég szívet szorító, mégis mosolyt fakasztó látomása. Nem a kifejezés pontossága, nem a képek finom kiszámítottsága, nem a rímek tökéletes összecsengetése a lényege ennek a költészetnek, hanem a mondandó igénye. Amit nem tudott elmondani a tudós, amire nem volt elég ereje a regényírónak, azt elmondta a költő, a prózai szó koppanó egyszerűségével, s – kivált az utolsó években – hitelével. "Ordas briganti lettem én, ki csak lestem mogorván, / mikor bontja megint ki a fattyú szél vitorlám" – írta, s hihetünk neki, hogy ezekben a valóban sok szenvedést tartogató években ez a hallatlan kultúrájú, a kifejezés minden árnyalatát ismerő tudós-nevelő megtalálta az emberi, a költői szó legtisztább árnyalatait is, talán éppen a kései felismerés pillanatában:
Most már késő, túl korán elbotoltam
abban a tényben, hogy ember is voltam,
elölről életem nem kezdhetem,
öreg vagyok, beteg és meztelen.
De valamit még, valami kevés
művet ígér a végső szenvedés,
igazról érlelvén még igazibbra,
ahogy szívem megkövül, mint a szikla.
abban a tényben, hogy ember is voltam,
elölről életem nem kezdhetem,
öreg vagyok, beteg és meztelen.
De valamit még, valami kevés
művet ígér a végső szenvedés,
igazról érlelvén még igazibbra,
ahogy szívem megkövül, mint a szikla.
(Számvetés)
Egy rejtőzködő, sokszor Eliot nyomán idézetek mögé búvó költő és ember találta meg az önkifejezés legszebb formáját, s ha nem sikerült is jelentős költészetet teremtenie, vallomásai mindig hozzásegíthetnek az életmű rejtelmeinek megfejtéséhez.
