Szép Ernő (1884–1953) (RÓNAY LÁSZLÓ)
Szép Ernő (1884–1953)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Szép Ernő vékony verseskönyvvel érkezett 1902-ben Budapestre (Első csokor). Néhány évi nyomorúság után felfigyelt rá A Hét és a Nyugat köre, e két folyóiratban jelentek meg Babits Mihály találó kifejezésével élve "szívhez szóló" költeményei. Bár szerény, csendes, visszahúzódó ember volt, s költészetének témáit is a hétköznapok világából merítette, mégis hatást gyakorolt művészi rímelésével, verseinek plasztikus kifejezéseivel, s azzal a móddal, ahogy "irodalom alatti" szavakat magától értetődő természetességgel emelt be a magasabb költészetbe. E sajátságaival a megújuló magyar líra egyik fontos – bár sokáig nem eléggé méltányolt – személyiségévé vált; Ady és Babits is barátjának vallotta. Az első világháború megkeményítette költészetét, néhány kivételes erejű versben szállt szembe a céltalan öldökléssel. S bár a későbbi években ritkábban jelentkezett új versekkel, kétségtelenül hatást gyakorolt az Adyék utáni fiatal költőkre is, "egy húron játszik, de varázslatosan" – írta róla Illyés Gyula 1929-ben.
Prózájában is költészetének finom színei éledtek újjá. Regényei, elbeszélései a hétköznapok apró emberi érzéseit fejezik ki elomló lágysággal és könnyes részvéttel. Mintha egész életén végigkísérte volna az a szándékolt naivitás, gyermeki életérzés, melyet legismertebb versében, a Gyermekjátékban így fogalmazott meg:
Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép, mikor rohan –
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép, mikor rohan –
Szemléletmódja, szentimentalizmusba hajló formálása Heltai Jenő és Gábor Andor költészetével rokonítja. Szép Ernőből azonban hiányzott szarkazmusuk, kicsit életunt, s belekövesedett önmaga szerepébe, abba a "szépernős" magatartásba, melyet a szomorúság, a könny tett fátyolossá. Híres regényének, a Lila ákácnak főszereplője is telve van félszegséggel, a fölöslegesség érzésével, melyet olykor túlzott rámenősséggel ellensúlyoz.
1938-ban jelentek meg Összes költeményei, utána alig írt verset. A Ne hidd (1942) azonban bármelyik antifasiszta költői antológia díszére válnék. Ebben a nagyigényű versben a fasizmus ember- és értelemellenességének remek képét adta, de ezt ellenpontozva megszólaltatta legjellemzőbb érzéseit: az emberi szeretet és részvét eszményét. A valóság azonban rácáfolt legképtelenebb várakozásaira is: hatvan 163éves korában munkaszolgálatra vitték el; e szörnyű hónapok élményéből született Emberszag (1945) című írása, melyben változatlanul megbocsátó részvéte az uralkodó érzés, de épp a szörnyű események és e megbocsátás paradox kettőssége avatta a hasonló tárgyú művek egyik legérdekesebb darabjává. Az esendő gyermek rémületével adott számot a zsidóüldözésekről, kényszermunkáról, a csillagos házak borzalmas légköréről. Látszólag objektív helyzetrajz ez, de "befelé… a maguk súlyában érzi át az eseményeket – mint Pándi Pál mondja. – Bámulatos könnyedséggel rajzol kört maga körül, amelybe bevonja mindazokat, akik hozzásegítik őt humanista illúzióinak átmentéséhez: az Aréna úti emberséges rendőrt, az irodalombarát századost, megaláztatásukban is emelt fejjel járó zsidó intellektueleket… Érzelmi kapcsolatot csupán ezekkel tart fenn az író, bennük érzi át és megmentettnek az ő liberális világban gyökeredző, polgári bohémián táplálkozott életszeretetét. Makacsul vágyik mindenkiben felfedezni az emberiesség folytonosságát s akiben ezt meg is találja, gyermekes örömmel vonja magához."
A felszabadulást súlyos betegen érte meg, s az irodalom később sem kényeztette el túlságosan. Elbeszéléskötete (Czüpős Kis János, 1947) és válogatott novelláinak gyűjteménye (Vetkeztem, 1951) szinte visszhangtalanul maradt, s már halála előtt keserű öniróniával mondogatta: "Szép Ernő voltam." Így idézte vissza az élőhalott költőt Zelk Zoltán is: "Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. – Nem akarta tudni."
1957 után azonban megkezdődött Szép Ernő reneszánsza. Egyre-másra jelentek meg válogatott elbeszélései (Úriemberek vagyunk, 1957), versei (Add a kezed, 1958), majd gyermekversei és regényei. Felújították Patika című színművét, s a televízió is bemutatta a Lila ákác dramatizált változatát. A megjelenő művek nyomán felélénkülő érdeklődés és figyelem bizonyítja leginkább, hogy Szép Ernő élő és ható tagja maradt halála után is a magyar irodalomnak. Költészetének újraszületéséről vall az a tény is, hogy az utóbbi évek irodalomtudományi kutatásai fokozatosan módosítják a róla kialakított, már-már végérvényesnek vélt képet. Ma már világosabban látjuk, hogy lírájának bizonyos rétegeiben, elsősorban az úgynevezett "félhosszú versekben" túlemelkedett kora közhellyé koptatott motívumain, s mély hitellel, átéléssel fejezte ki az élet esendőségét és üres voltát. Az ember elidegenedettségének, a lét reménytelenségének keserű hangjait is megszólaltatta, s Tandori Dezső nagy beleéléssel "kafkai" motívumokat ismert fel költeményeiben. "Én majd hírt adnék a szenvedés felől, mint kengyelfutó" – írta, s költészete valóban így teljes: benne a század első évtizedeinek emberi keserűsége és magánya éppúgy kifejezést nyert, mint az ezt kendőző belenyugvás, majd védekezés, mely rémületére a tudatosan vállalt gyermekség álarcát vonta felejtésül és orvosságképpen.
