A világháború mint a század botránya

Teljes szövegű keresés

A világháború mint a század botránya
Pilinszky Jánost 1944 őszén hívták be katonának, alakulata 1945 legelején lépte át az országhatárt, a háború végét Németországban érte meg. Látta a lebombázott városokat, látott moslékért könyörgő éhezőket és vázként tántorgó, csontsovány deportáltakat. A második világháború az ő számára személyesen átélt, megdöbbentő és szívszorító élményt jelentett, és olyan erkölcsi figyelmeztetéssel terhelte meg tudatát és idegrendszerét, amelynek mementója, szó szerint, egész életében elkísérte. Nem szorul különösképpen magyarázatra, hogy első kötete, a Trapéz és korlát, még nem foglalkozott a háború témájával. Ez a vékony versfüzet, tizennyolc verssel, 1946-ban jelent meg, nem sokkal azután, hogy hazatért a szövetségesek UNRRA táborából. 1943 és 1946 között nem publikált egyetlen verset sem, majd az Újhold, nagyobb számban a Magyarok és a Válasz közölte a verseit. A Harbach 1944 a Magyarok 1946. júniusi, a Francia fogoly – akkor még Csak azt feledném címen – a Válasz 1947. szeptemberi számában jelent meg. Ezután a háború képei mindegyre visszatértek verseiben, és ezenkívül, az ötvenes évek végétől – az Új Ember hasábjain közölt – cikkeiben, tárcáiban és ritkán emlegetett rövid lírai novelláiban is meglehetős gyakorisággal tűntek fel háborús emlékei (A tizedes, Háború után, Közjáték, Nem vétkezünk többé). Az Éhség című, 1960-ban publikált írása a Frankfurt című versének valóságos, élményi hátterét idézte fel, egy másik a lerombolt ország szörnyű látványát festette meg néhány vonással: "Se Bosch, se Breughel, se Greco képzelete nem látta ezt a tájat" (Nem vétkezünk többé). Pilinszkynek nemcsak az efféle tárgyú prózai írásai érdemelnek figyelmet, hanem azok az elmélkedések és kritikák, naplójegyzetek és önkommentárok is, melyeket Németh László "valóságos gyöngyszemeknek" nevezett, Radnóti Sándor pedig azt írta róluk, hogy ezek alapján Pilinszkyt saját költészete "éleselméjű teoretikusának" lehet tekinteni.
Személyes felelősséget és bűntudatot érzett a háborús vérontásért, világszemléletébe kitörölhetetlenül beleszövődött az emberiséget sújtó Katasztrófa figyelmeztetése. Rekviem (1964) című kötetében oratóriumot és filmnovellát szentelt ennek a számára oly mély erkölcsi megrázkódtatást jelentő témának. Ezek az írásai a szenvedő, meggyötört, kegyetlenül megkínzott, halálra ítélt emberek sorsát állítják elénk. A háború ily módon nem kiváltója, hanem felerősítője annak a sorsélménynek, amely az életet vesztőhelynek, az embert fegyencnek, elveszett kreatúrának érzékeli, és az élet egyik fő törvényét a hóhér képében jeleníti meg. Nem kiváltotta, hanem elmélyítette a szorongás, a senkiföldjére vetettség, az eliszonyodás mardosó félelmét. A háború újabb borzalmas ténye az életnek, minden szörnyűségével együtt csak igazolja a költő eredendő világérzékelésének szubjektív jogosultságát. 573Háborús témájú költeményei (Egy KZ-láger falára, Frankfurt) ugyanazt a tragikus életérzést szólaltatják meg, amely már a legkorábbi versei (Halak a hálóban, Magamhoz, Téli ég alatt) hangnemét is megszabta, ugyanúgy, mint ahogy a későbbiekét, a Szálkák utáni időszak költői termését is változatlanul ez a szemlélet határozta meg. A háború őszintén, a lelke mélyéig kavarta fel Pilinszkyt, ám a KZ-lágerek, táborok szörnyűségei nem készületlenül zúdultak rá. Ha szabad ezt mondani, kitárt lélekkel fogadta a borzalmakat, mert egész ártatlan lényében szenvedésre hangolt ember volt. Háborús tárgyú versei is a semmi örvényébe tekintenek, az öntudatlanságig megalázott ember teljes kiszolgáltatottságát festik, amint nem háborús témájú sorsversei is erről szólnak. A háború erkölcstelen sűrítettséggel éppúgy a képtelenség borzalmát idézi, mint a civil élet csöndes, vértelen drámája.
Ezt a világképet jeleníti meg a Rekviem (1964) című "lírai dokumentumfilm" – szerzője "20. századi passió-játéknak" nevezi – és a Sötét mennyország című oratórium. E két nagyobb lélegzetű mű a Harbach 1944, Francia fogoly, Frankfurt vezérgondolatához kapcsolódik; azt fejleszti tovább a modern passiójáték és oratórium moralitás-drámájában. Nem lépnek fel itt hősök, csak névtelen szereplők; a szereplőknek nincs egyéni arcuk, csak egysíkú sorsuk létezik. Az író vízióját igazolják, sorsuk eleve kijelölt pályán halad: a pusztítók vagy a pusztulók oldalán. A passiójátékban és az oratóriumban egyaránt az erkölcsi döbbenet és az emberi megalázottság az uralkodó érzület. Döbbenet azon, hogy a "20. század legegyetemesebb botrányának" következtében az ember a puszta tárgy, a személytelen szám színvonalára süllyedt, és léte minden önállóságát elvesztette. Ezek a szereplők csak a halálukat tudják már magukhoz szorítani: kiestek a világból, emlékeik elhagyták őket, a halál előtti végső magány állapotában agonizálnak. Különösen a Sötét mennyország emlékeztet a versek világára, stílusára. Vádol és tiltakozik ez a mű – és a Rekviem is – ugyanazon a hangon, mint a költemények tették. A Sötét mennyország egyik szereplője kérdezi:
Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
végül is megtörhetjük-e,
nem a magunkét, a másik magányát;
az áldozatét, aki fél,
a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
azét, ki már nem is mer tudni rólunk.
 
Pilinszky János számára nem kérdéses a fasizmus lényege, aminthogy az sem volt kérdéses és nem lehetett vita tárgya, vajon antifasiszta célzatú műnek nevezhető-e a Rekviem és a Sötét mennyország. Mindkettő a leghitelesebben az: sugárzik belőlük az erkölcsi felháborodás és a lélekből fakadó őszinte részvét a szenvedők iránt. Az erkölcs nevében elhangzó tiltakozás köti hozzá szervesen költészetéhez a filmnovellát és az oratóriumot. Verseiből is kiviláglik, hogy nem politikai összefüggéseiben észlelte a fasizmust; nem foglalkoztatták és nem érdekelték 574igazában az osztályerők, társadalmi rendszerek küzdelmei sem. A mészárlás erkölcsi következményeivel vetett számot, számára ez volt és maradt a perdöntő kérdés. S nem elvontan csupán, az etika általános érvényű igazságainak fényében, hanem a személyes morál legbensőbb köreiben. A háború személyes létében rázta meg, egyéni felelősséget érzett a történtekért. Számára az egyetlen út az lehetett, hogy újra át kellett élnie az ember és az emberiség szégyenét, mintegy kiszolgáltatnia magát, hogy lélekben együtt szenvedjen a szenvedőkkel. Híven a "mozdulatlan elkötelezettség" eszméjéhez.
A bűnösség állapota
Pilinszky János úgy érzékelte, hogy a háborúban a bűn teljes diadalt aratott, a Rossz szétterjedt az egész világon, és nem támad erő, mely az emberiséget ebből a modern bűnbeesésből kiszabadíthatná. A bűnnek ez a planetáris méretű elterjedése korai verseinek a víziójában megjelent:
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.
(Halak a hálóban)
Az ember alantas sorba süllyedt, a bűn pedig természet feletti hatalommá nőtt: az élet azonosult a bűnnel. A bűnt ugyan mások követték el, de emberek és kortársak voltak, ezért érez felelősséget a bűntelen költő az áldozatokért és az emberiség ama hányadáért is, amely a bűnöket elkövette. Állandó bűntudatban kell élnie, mert a szennyáradaton egyetlen halvány reménysugár tör át: a személyenkénti azonosulás a szenvedőkkel. Ezért érzi magához oly közel Simone Weil vezeklő lemondását, az elesettekkel együttérző részvétét. A ragyogó fölkészültségű Simone Weil kereste a megpróbáltatást, vállalt nehéz testi munkát, küzdött a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán, csak betegsége akadályozta meg, hogy részt vegyen a francia ellenállásban. Mindezt azért tette, mert hite szerint az emberiség a szeretet tökéletes odaadására szomjazik. Pilinszky János is a szeretet jegyében rótt ki önmagára erkölcsi vezeklést. Kereste a megváltást, a feloldozást abból a görcsből, amit az Egy KZ-láger falára utolsó sora fejezett ki: "Némán, némán is reánk vallasz."
De végül a vezekléstől sem remélt igazi megváltást. A bűn uralmát és a bűnösség állapotát végtelennek érezte, az ember megszakíthatatlan ontológiai helyzetének tekintette. Ez a bűnösségtudat nem azonos a vallás hirdette eredeti bűnnel; a 575társadalomba szervezett emberek kollektív cselekedeteiből fakadt. Társadalmi méretű bűnösség, az érzékeny erkölcsűek számára meghatározó egzisztenciális, metafizikai élménnyé növekszik. Az ember evilági sorsának ez a szörnyű velejárója egyetlen ponton ér össze a transzcendenciával. A Harmadnapon, az "agonia christiana" után, a feltámadás megnyugvásában csendül ki:
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
 
A bűnösség tudata mélyen gyökerezik lírájában. A Trapéz és korlát egyik fő témája volt, s a korai versek e szorongást kiváltó érzése áthúzódik egész életművén. Ez a szorongás nagyon hasonlít az egzisztencialisták leírta fogalom tartalmához. A semmi fejeződik ki benne, a rosszérzésben maga az alkotóelemeire szétbonthatatlan, dermesztő semmi jelenik meg, de az is megnyilatkozik benne, hogy az embert, aki mélységes felelősséget érez az emberiség iránt, nyomasztja ennek a felelősségnek a súlya. A föloldhatatlan magány a semmivel állítja szembe, a részvétetika a közösség gondjaival terheli. Ám nemcsak ebben az elvont körben szemlélhető Pilinszky szorongásélménye. Gyötrődik azért is, mert úgy érzékeli, hogy az ember ösztönvilága szintén a bűn forrása. A nem kívánt kívánása végletes kettősséget hordoz: "Kívánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet" (Miféle földalatti harc). Sokat elárul e költészet rejtettebb érzésrendszeréről, hogy verseiben a szerelem a halál, a pusztulás és a kegyetlen harc, az ölés képzeteivel társul, mintha a közhellyé kopott freudi tételt akarná igazolni a líra nyelvén. Igazolásról persze szó sincs, Pilinszky János ihletett költő, legbensőbb egyéni világát foglalja versbe. A Miféle földalatti harc érzelmi drámát festő sorai, szavai mindazt egybesűrítik, melyből egy-egy motívumot más versek (Bűn, Két szeretőre) jeleztek. A Miféle földalatti harc a gyilkolás, halál, csapda, alvilág, pokol képeit idézi, emlékeztetve József Attila sorára: "Akit szívedbe rejtesz, öld, vagy csókold meg azt." A legtisztább kapcsolat is kényszer és rabság, mert a szenvedély kegyetlen: "A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak" (Miféle földalatti harc). A testi odaadás szemében szintén bűn és gyötrelem, az erkölcsi paráznaság alakját ölti magára. A szeretett arc medúzafővé torzul. Még sötétebb örvénybe világít a Ne félj önkínzó és képtelen játéka: "A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?" Ez a vad lázálom jelzi talán legfájóbban, hogy a test szenvedélyeitől való viszolygás miféle gyötrelmekkel terhelte meg átélőjét. Mert ez is sorsszerű 576csapás a költőn, s a Két szeretőre visszatetsző hasonlatba rejti el, hogy mindez végül nemcsak szenvedést, hanem undort vált ki belőle: "Akár a kettészelt kukac / valahogy mégis egy, / szíved szívével esztelen / vesződve hempereg!" A szenvedés és az undor kivetül az egész világra, a mindenségre, kozmikus méreteket ölt. Pilinszky János nem férfimódra közeledett a nőhöz, a szerelméhez. Bűntudatos alkata eleve arra rendelte, hogy a férfi és nő viszonyában halálos sebet kapjon. Nem a nő volt elérhetetlen számára, ő maga volt az oka annak, hogy nem érte el a nőt, nem részesült a szerelemben, és öröm helyett csak bűntudatot, undort érzett.
Az ösztönvilág testi megalázásaitól eliszonyodva, a gyermekkor ártatlanságában keresett oltalmat. A gyermekkor a romlatlanság, a bűntelen jóság képében jelent meg előtte; ezért fordult többször az anyjához is. Bizakodni akart az anyai szeretet megtartó erejében, de tőle is el kellett szakadnia, mint ahogy a fiatalság iránti nosztalgia is csak ideig-óráig békíthette meg. A Távozó sereg elköszönt az ellobbant ifjúságtól és a társaktól is: a kör ezzel bezárult. A lét börtön, ezt az alapélményt – de mondhatnánk rá, létintuíciót – fölerősítette, hogy személyes életében is teljesen magára maradt. Pilinszky János ebből a helyzetéből mérte föl költői szerepét. A költősorssal együttjáró értéktudat, a kiszemeltség érzete a metafizikai jóvátétellel ellensúlyozott végzetes magányból táplálkozik nála: "tudom, több vagy mindannyiunknál / benned vakít a bánat" – írta Magamhoz című versében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT