A lét abszurditásának és a vallásosságnak az élményköre
A lét abszurditásának és a vallásosságnak az élményköre
A piarista gimnázium diákjának első két versét az érettségi vizsga előtt közölték a folyóiratok, az elsőt a Napkelet, 1938-ban (Kikötőben), a másodikat pár hónappal később, 1939 elején, a Vigilia (Üzenet az üvegvárból); utóbb egyiket sem vette fel kötetbe; okkal, mert egyik sem volt igazi Pilinszky-vers. 1938-ban közölt verseket abban az Élet című folyóiratban is, amelynek 1941-től 1944-ig segédszerkesztője volt. Majd csak az Ezüstkor és a Magyar Csillag avatta költővé 1943-ban a magyar–művészettörténet szakos egyetemistát, amidőn az előbbi négy, az utóbbi két versét adta közre, s ezek a versek már belekerültek a Trapéz és korlátba (1946), köztük volt az első kötet címadója is. Hadifogságból való hazatérése után kevés számú versével is felhívta magára a figyelmet, az Újhold-kör lírikusai sorából – Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Szabó Magda társaságában – jelentkezését elismerő szavakkal fogadta a kritika. Költői kibontakozásának ideje hosszúra nyúlt: következő kötete, a Harmadnapon, csak 1959-ben jelent meg, a két verseskönyv közé a hallgatás évei estek, 1949-től nem publikált, 1956-ban jelentkezhetett újból a Csillag hasábjain. Igaz, 1957-ben a Magvető Aranymadár címen kiadta verses meséit, Csanádi Imre szerkesztésében, ezt a könyvét azonban a kritika figyelmen kívül hagyta, föltehetőleg azért, mert nem találta meg benne a költő jellegzetes hangját. A tragikusan abszurd életérzés ama végletes hangját, amelyet a modern aszkézis morálja: a lemondással és az áldozattal egyenértékű szeretet ellensúlyozott verseiben. A költészetében feltáruló világkép és lelkiállapot elemzésekor semmikor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, amit a Modern aszkézis című rövid elmélkedésében közölt, 1962-ben az Új Ember hasábjain: "Az evangéliumi aszkézis tehát épp nem jelent pesszimisztikus kívülállást és lemondást. Ellenkezőleg: a valódi szeretet útjában álló akadályokat hárítja el, mikor lemondást követel. Istenhez, a felebaráthoz, a szeretethez és az alkotó munkához nyit szabad utat az önzés, az elzárkózás, a kényelem nyomasztó vonzásában élő ember számára."
Pilinszky János versei élet és halál közt közvetítenek, egyik versének címét kölcsönözve, a "senkiföldjé"-n élő ember gyötrődéséről számolnak be. Lírája a föloldhatatlan magány, az elkerülhetetlen pusztulás, a "tanúk nélkül dolgozó pokol" megszólaltatója. Verseiben eleinte szörnyű víziók is megjelennek, de később egyre tárgyilagosabb nyelven fejezik ki a megválthatatlanság érzését. Már első versei elárulták, hogy nem számít megváltásra, magányosságra kárhozott lélek, aki ártatlanul szenved. Akár Füst Milán, ő is úgy tudja: "változtatnod nem lehet." A magyar költészetben Füst Milán "kozmikus szomorúsága", örök emberi fájdalmakat kifejező lírája áll hozzá legközelebb. Közvetlen elődje pedig a betegség és magányosság pokoltornácán a "világhiány"-tól szenvedő József Attila. Az "engagement immobile" híve: "mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a 566vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realizálásához" (Ars poetica helyett).
Lírája az "elnémulást" fejezi ki, a költő tragikus alaphelyzetét: a szó, a vers pótléka helyett életének megváltását keresi; kegyelemért eseng, s mert ebben magától értetődő egyszerűséggel és természetességgel nem részesülhet, mégiscsak verset kell írnia, és az egyetlen fönnmaradó reményhez, az alkotáshoz kell föllebbeznie, hogy – ha csak átmeneti időre is – valamelyes enyhületet csikarjon ki magának. Versei kifejezik az idegenné vált világban élés reménytelenségét, a kegyelemnélküliség állapotát, de ugyanakkor azt is ígérik, hogy a költő a lényegig hatoló képzelet erejével mégis fölébe kerekedik mindannak, amitől szenved és amit tagadni kényszerül. Pilinszky János eltökélten hisz az irodalom katartikus erejében. Önmagát médiummá avatja, hogy átélje az embert fenyegető rosszat, és megnevezve, nemcsak magától, másoktól is elhárítsa azt. A megsértett világ fájdalma miatt szenved, de vállalja a szenvedést, mert ez az egyetlen út ahhoz, hogy egyszer megszabaduljon tőle, és evvel másokról is levegye a terhet. Idegen tőle a beletörődés, költői világa ezért nem pesszimista; vallásossága cselekvésre ösztönzi. A jóvátehetetlent igyekszik jóvátenni. Ezért állnak hozzá legközelebb az istenkeresők: Dosztojevszkij végleteket összekötő írói és emberi sorsa, Tolsztoj szeretetvallása, Simone Weil megtisztulás felé törekvő önfeláldozása. Vonzódik az egzisztencialistákhoz, Becketthez, műveikben a lét abszurditásának könyörtelen föltárását becsüli. Nemcsak kimondja, hanem egész életével vállalja is a lét abszurditását. Pilinszky János költészetének világképét két fő gondolatélmény határozza meg: a vallásosság és az ember magányosságának, halálraítéltségének, a lét örök tragikumának tudata.
A magány, a megkövült szorongás, a kozmikussá növelt hajléktalanság, egyszóval: a negatív univerzum költője. Verseiben mindegyre a hiány, a halál, a nemlét képeivel találkozunk. Örökre eljegyezte a reménytelen élettudat: cellában levőnek érzi magát; rabnak, aki nem törhet ki börtönéből. Idegennek, képtelennek látja a világot, reménytelennek az életet; nem volt még egyetlenegy költő a magyar lírában, akinek oly mélyen, egyértelműen határozták meg negatívumok a világképét, mint az övét, s aki annyira nem bízott az enyhületben, miként Pilinszky János.
A nagy sérülést a háború okozta lelkében. Ekkor kapott mély sebeket, melyeket nem tudott begyógyítani, de mondhatnánk úgy is: talán nem is akart begyógyítani. A magány volt az életeleme, annak minden egyéni és költői következményével; a "tanúk nélkül dolgozó pokol" pedig mindig ugyanazt az élményt közvetítette: az ember megválthatatlan. A paradox mindebben az, hogy Pilinszky János a keresztény etika és kegyelemtan alapján áll. Vallásos ember a szó legmélyebb értelmében; hivő, akiben a hit nem konvenció, hanem eleven élmény, akinek önmagában van temploma és istene. Hogyan lehet akkor, hogy nem talál vigaszt a hit oltalmában, hogyan lehet, hogy a keresztény morál nem oldja ki a magányból, a haláltudatból, a tragikum végzetéből? Hitetlen hivő lenne, vagy vitája lenne az egyházzal bölcseleti, hittudományi tételekben? Ennek nem találjuk a nyomát 567lírájában, sem cikkeiben, nyilatkozataiban. Nem kételkedő alkat, hite nem ingott meg a múltban, töretlen volt élete során. Mindazok ellenére hivő lélek, hogy életét reménytelennek, képtelennek látja, de a haláltudatot, az otthontalan egyedüllétet nem tudja magában legyőzni, az égi kegyelemmel ellensúlyozni. A világot, az életet idegennek érzi, egyetlen életajándéknak a halált tekinti, verseiből az világlik ki, hogy a teljes kegyelmi állapotot majd a végítélet hozza el számára.
Megrázkódtató élménye a háború volt, milliók értelmetlen halála, a lágerek üzemi gépezetek módján működő iszonyata. Ez az élmény belekövült tudatába, gondolatvilágába, olyannyira, hogy lírájának képrendszerét is meghatározta. Igaz, hogy a konkrét élménytől idő múltán eltávolodott, de ez nem azt jelentette, hogy a háborút kitörölte emlékezetéből, hanem azt, hogy morális következményét a világhelyzet jellegmeghatározójává tágította. A háború a bűnösség és a halál képében öltött alakot, amely az univerzumra borított árnyékot.
Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy ez a líra gyökeréig reménytelen, teljesen kiúttalan, ám nem így van. Mint utaltunk rá, Pilinszky János önmagát médiummá avatja, hogy átélje az embert bekerítő, megalázó negatívumokat, s azáltal, hogy megnevezi és kimondja azokat, egyúttal másokról elhárítsa. Kitárt lélekkel várja, alázattal vállalja a szenvedést, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy valamikor megszabaduljon tőle és így másokról is levegye a terhet. Ennek volt jele az, hogy régebben a hallgatást, a csöndet tekintette a világ botrányaira adható méltó válasznak. "Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék" – nyilatkozta akkor. Ha egy költő hallgat, vagy hallgatni akar, azzal tiltakozik, vétót emel. Pilinszky János átélt helyzeteket, mikor úgy gondolta, hogy a képtelen világgal, az élet borzadályaival nem lehet egyebet szembeállítani, csak a költő csöndjét, a tele nem írt papírlapot, a ki nem mondott gondolatot. Mert a szó, a vers tökéletlen és erőtlen; amit képvisel, nem áll arányban azzal, ami ellen irányul, alulmarad vele szemben.
Megejtő ez a logika, amely a hallgató író csöndjét védelmezi, magyarázza, de valójában remete-bölcselet: az írónak, mindenek ellenére alkotnia kell, újra meg újra hangot kell adnia arról, ami legmélyebben érinti. Pilinszky Jánosnál is csupán mint elméleti lehetőség nyílt meg az elnémuló irodalom, a hangok nélkül tiltakozó líra útja: mint az irodalom ontológiai állapotának egyik végső változata. Mert aztán neki is a beszédet, a kimondást kellett választania; magyarán: a cselekvés valamilyen fajtája mellett kellett szavaznia.
Lírájában igen nehéz pályaszakaszokat megkülönböztetni és művét periódusokra tagolni. Amikor Harmadnapon című kötete 1959-ben megjelent, költői világa kialakultan állt előttünk. Mint a kritika megállapította, műve ekkor vált ismertté és ez idő tájt épült be a magyar költészet és kritika tudatvilágába. Világképe mindig olyannyira zárt, öntörvényűen alakuló volt, hogy külső tényezők egyáltalán nem, vagy alig hatottak rá. A történeti idő nem érintette, mert nem érdekelte az időnek ez az oldala. Meg tudta tenni, hogy kívül maradjon a naptári időn: a maga külön ideje szerint élt. Így hozta létre azt a magába zárt líravilágot, melynek fontos vonása az, hogy 20. század közepi és az, hogy emberi. Lírájában az "emberi"-nek nem a 568társadalmi és végképp nem az etnikai, nemzeti, hanem a keresztény etika a meghatározó tartalma. Ezért van különleges helye irodalmunkban. A katolikus vallásosság eszmevilága, ötvözve a modern ember léttudatának, elidegenült érzületének motívumaival nála jelentkezett először a nagy költészet szintjén.
Föltehető a kérdés, hogy istenhivő vagy istenkereső költő-e Pilinszky János. A válasz az lehet, hogy istenhivő; egész életműve – ide illő szóval élve – bizonyságtétel emellett. Megkérdezhetnénk, hogy esetében a vallásosság érintkezik-e a misztikával, s erre szintén igennel válaszolhatunk. Misztikus költő abban az értelemben, hogy törekszik a misztikus élmény megszerzésére, keresi a misztikus elmélyedés alkalmát. Szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloquium, a lélek magányos beszélgetése Istennel. Azt fölösleges firtatnunk, hogy katolikus költő-e vagy sem. Nyilatkozta több ízben, hogy katolikus (ember) és költő, vagyis maga is kettéválasztotta a hittételekben rögzített vallásosságot, a katolicizmust, az egyházat és a költészetében kifejeződő világképet. De nem rekeszthetjük ki lírájából a versek anyagába beleivódott vallásos élményt, amely világképet meghatározó elem. Versei részint arról szólnak, hogy a költő átérzi gyarlóságát, Istent az emberek fölött álló erőnek és hatalomnak tekinti. Ennek a verseiben jelenlevő vallásosságnak kell megtalálnunk költészetében kifejeződő vonásait. A legszembetűnőbb az, hogy az isteni kegyelmet áhító hivő lélek éppúgy a lét abszurditásától szenved, mint azok, akik számára "Isten meghalt". Pilinszky költészetének ez a paradoxona: a föltétlen hitnek és a létbe kivetettség komor, tragikus tudatának az ütközése. Együtt a misztikus elragadtatottság és a sivárságig lecsupaszított létérzékelés. Mármost hogy ezek a látszólag vagy valóságosan egymásnak ellentmondó emberi és költői tartalmak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, miként alkotnak egységet, vagy mondanak ellent egymásnak, ez Pilinszky János költészete értelmezésének a nyitja.
A bűnösség tudata legszorongatóbb élménye. Alapeszméje, hogy az ember bűnösségén nem lehet változtatni. Benne van ebben Auschwitz, de az is, ami utána történt; a világ oda van vetve "egy koncentrációs univerzumnak", nyilatkozta egy alkalommal. "Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem" – írja Merénylet című versében. Úgy véli, jóvátehetetlen történt, a bűn és a bűnösség megmásíthatatlan, ennek az állapotnak a falait a cselekvő racionalizmus nem képes áttörni. Nyilvánvaló, hogy a bűnösségélmény kiformálódásában vallási indítékok és történeti tapasztalatok egyaránt közrejátszottak. S ezt a bűntudatot dermesztő következetességgel éli át és önti szavakba, azzal a szándékkal, hogy magára vegye a világ terheit, s ezáltal kifejezze nem oldódó döbbenetét. De a bűn végül mégsem lehet a világ utolsó szava, kell lennie valami kiútnak, megoldásnak s ezt Pilinszky a szeretetben találja meg. A bűnösség végzetszerűen nehezedik az emberre, nem lehet az életből kitörölni; ez az előbb említett mozdulatlanság egyik magyarázata. A szeretet viszont valamire irányul, a másik embert veszi célba, a mozdulatlansággal szemben dinamikus erő, a lelkiismeret és a remény táplálja. A szeretet motívumában lehetetlen nem látni a vallásos etika ösztönzését: az erkölcsi ítélet, a részvét és a transzcendencia 569egymáshoz kapcsoltságát. Ezek a motívumok lírájának legbensőbb köreiben tűnnek fel, belőlük származnak a versek poétikai sajátosságai; ide gyökerezik ennek a költészetnek lappangó feszültsége és rejtett drámaisága is.
Pilinszky János abban különbözik az átlagos vallásos íróktól, hogy a hitet, mely érzés és élmény, összeforrasztotta intellektuális világképével. Hitével nem akart tételeket igazolni és bizonyítani; meghagyta élménynek és érzésnek. Nem teremtett hite és tudata, érzése és értelme közt kényszerviszonyt: intellektusát nem rendelte alá hitének. Mindez igazán nem ösztönösen történt, világosan látta saját helyét, egyik rövid írásában ki is fejtette ide vágó gondolatait az Új Ember lapjain, 1962-ben: "Abban szinte minden modern katolikus író egyet ért, hogy egyetemes érvényű művekben kell bebizonyítania hite igazságait… Katolikusnak lenni nem annyit jelent, mint elkülönülni egy mennyei kivételezettségben, hanem vállalását mindennek és mindenkinek… a katolikus író… minél mélyebb a hite, annál kockázatosabb műveket fog alkotni. Szíve annál mélyebbre száll alá az idegenbe és az ismeretlenbe" (A közvetett út). A "belső szolgálatra" szánt szakrális irodalom helyett Pilinszky János a "külső szolgálatra" rendelt irodalmat választotta s legfőbb programjául előbb idézett cikkében azt vallotta: "jó és igaz műveket kell írni."
Nem boldogulni akart az életben, hanem üdvözülni, vagy legalább nyugalmat, békét lelni a transzcendens élményben. Vallásos érzése, istenélménye magától értetődő hiten alapult; neki nem volt problémája a megértés és az aposztázia. De amilyen magától értetődő volt a hite, ugyanolyan természetesen viselte tragikus élettudatát. Az egyház és a vallás szövetségének képviselői az isteni kijelentést mint törvényt és dogmát kényszerítik az emberre. Pilinszky Jánosnak az sikerült, ami keveseknek: az idő feletti vallást és az emberben lakozó vallásos érzést össze tudta kapcsolni, és egyúttal mentesítette ezt a korhoz szóló nyelvre áthangszerelt vallásélményt a dogmatikus kötöttségektől.
