Az önképzőkörtől a "Tűz-tánc"-ig
Az önképzőkörtől a "Tűz-tánc"-ig
Első verseskönyve, a Zsúfolt napok (1956) bevezető szonettjében Garai Gábor rezignált, védekező öniróniával beszél arról, hogy "nem egy táj küldte és nem egy szakma szülötte". Budapesten született, de nem a külváros, hanem egy patinás budai polgárnegyed emlékei tünedeznek fel verseiben: nem a felemelkedő, hanem az elsüllyedő osztályokhoz tartozik; apai nagyapja, a gazdag dunántúli földbirtokos egy 19. századi arisztokrata gőgjével tagadja ki az örökségből fiát, mert nemtelen polgárlánnyal merészelt házasságra lépni. A származás azonban számára egyáltalán nem jelent homogén osztályélményt és szociális jólétet, mert szülei hároméves korában elváltak, ettől kezdve anyagi gondokkal bajlódó anyja, a szavalóművész Garay Etelka nevelte.
A környezet adta lehetőségekkel ellentétben Garai Gábor tizenhét éves koráig egyáltalán nem olvas verset. Inkább a festészet és a próza iránt vonzódik, mígnem anyja Ady olvasására veszi rá.
Az Új versek utánzásra késztető hatása alatt 1946-ban a gimnáziumi önképzőkörben jelentkezik először formabontó kísérletekkel. De mindjárt hangot vált, s első megjelent verse egy biztos zártságú szonett a Fodor József szerkesztette Új Idők 1948. februári számában. A Hajnali fények közlésével ugyanez év májusában Kassák Lajos Kortársa is költővé avatta. Választott mesterei azonban nem ők voltak, életrajza szerint az Ady-utánzás idején "Szabó Lőrinc tanácsa intette fegyelemre", s tőle kezdettől gondolati pontosságot és intellektuális fegyelmet tanult.
De hiába az ígéretes indulás, az ötvenes évek elején – bár a MINSZ "Felszabadulás"-pályázatán egy díjazott novellával ismét hallat magáról – már nincs jelen az irodalmi életben. Nemzedéktársaitól elszakad, magánéletét megpróbáltatások súlyosbítják. Közgazdasági tanulmányokba kezd az egyetemen, de "alig ismert rokonai bűneitől befeketítve" egy év után távoznia kell; nyolc éven át MÁV-tisztviselő, két évig munkaszolgálatos katona; 1955-től levelező hallgató a bölcsészeti karon; kisfia megbénul – "élete eszméje" azonban már tizennyolc éves kora táján a szocializmus. Kivetettség és elkötelezettség e szorongató dilemmájáról a pályakezdő költői periódusban alig vagy csak áttételesen esik szó, s ez az "inkognitóban vállalt elkötelezettség" is magyarázza, hogy a harsány színek, a féktelen elragadtatottság helyett már kezdetben harmonikusabban talál saját költői hangjára egy objektív, tárgyilagosan tényszerű, allegorizálásra hajlamos látásmódban.
Első fejlődési szakasza közel egy évtizedet fog át. Az Ének gyógyulásért (1958) ugyanis – mintegy igazi bemutatkozásul – újra közli a megkésett Zsúfolt napok (1956) legjavát, sőt az onnan kimaradt korai versekből is válogat. Garai Gábor már az indulás pillanatában magas szintű költői technikát birtokol, de tartalmai még 882jórészt konvencionálisak, világa idilli nyugalmat áraszt, s ebben kevés a valós életanyag. Egy hangulat pontos rajza, valamely gyermekkori élmény vagy szociális színezetű emlékkép éles felidézése azonban már igazi költőt ígér (Eső, Gellérthegy, Gombaszedés, A kispolgár szól). A versek képanyaga jellegzetesen művészies (Jegenyék, Inota, Olvasztárok), s a művészi vértezettség és a tartózkodó hangnem egyfelől természetesen a sematizmussal szembeni védekezés. Ez azonban nem zárja ki, hogy ne tudjon felszabadultabban is hangot adni az új világ látványának (Tavaszi hírmondó, Új perlő zsoltár, Zsúfolt napok). E némileg stilizált nyugalmú valóságlátást csak a később publikált ekkori versek teszik teljessé: egyszerre hordoznak szorongást és bizalmat, illetve a jó ügy és a jó eszközök egymásra utaltságának igazát és tragikumát is megjelenítik (Nyugtalan óra, Novemberi éjszaka, Messzi verőfény, Tankréd, 1951–1955). Dialektikus szemléletmód és allegorizáló hajlam – Garai költészetének állandó jellemzői – már ezekben a versekben kikristályosodnak. A Messzi verőfény például a modern lírában Dante óta eleven Ulysses-motívumra épül, s Ulysses alakjával Garainak nemcsak a mítosz általános emberi érvényéből merítve sikerül példáznia a bolyongás és megérkezés egymást követő biztos tudatát, de legalább ennyire azzal is, hogy Ulysses sorsába teljesen behelyettesítheti a magáét. (Általában elmondhatjuk róla, hogy tudatosan éli bele magát allegorikus élethelyzetekbe, s jó kötetszerkesztőként verseskönyveit egy-egy központi gondolat vagy érzelemkör köré építi.)
Az Ének gyógyulásért a Zsúfolt napokhoz képest határozottabb kontúrokkal, a személyesség hitelével rajzolja elénk mind az emlékeket, mind pedig a korhoz kötött mondanivalót. Megsokasodnak az ifjúság emlékeit és színtereit idéző versek (Gyermekkori halászat, Alkonyi sereglet, Téli rapszódia, A Rácz-fürdőben, Legénybúcsú), s feltűnnek Garai Gábor jellegzetesen tudatos, mindjárt intellektuális reakciót kiváltó valóságszemléletének jegyei. A Klóretil – időben is majdnem közvetlenül – Váci Mihály Kések között című versének párdarabja, s jól szemlélteti a kettejük költői alkata közötti különbségeket. Váci Mihály odaszánja magát a késnek, és a halálos fájdalommal azonosultan kitárja "szíve retteneteit", Garai Gábor éber figyelme a műtőasztalon sem lankad, nem sodortatja magát érzelmeivel, hanem a teljes elmerültségig értelmét működteti; belülről és kívülről egyszerre látja és láttatja magát: a lírai szituáció teljes, minden oldalú értelmi ábrázolására törekszik. Később az Otthon a világban (1964) programszerűen is rávilágít ennek az összetett intellektuális látásmódnak és objektív versépítési technikának jellemzőire: "akármit élek át, egyszerre élem / kívülről is, belülről is…" A távolról Szabó Lőrinc Elveszett vigaszával rokon Játszani volna jó… (1962) is jellegzetes példával szolgál, s látomásai majd érett korszakában is fegyelmezettek, szinte "szabályozottak"; "Úgy tetszett, kigyújthatom vagy elolthatom a látomást kedvem szerint" (Álmomban: csillagok, 1968). Az objektív attitűd az Ének gyógyulásért című kötet verseinek még csak egy szűkebb rétegét karakterizálja. A gondolati megismerés igénye, a racionális vizsgáló hajlandóság viszont már ekkor természetes programja. Az elmén egyszer átnyilalló "ösztönöst, e tűnő akaratlant / próbáld a tudat csapdájába csalni" – fogalmazza meg jellemzően 883ars poeticáját (Költő-virtus). A kötet történelem, politika, közélet és személyes sors összefüggő alakulásának is érzékeny tükre. Az 1956–57 fordulója körüli versek szorongás és bizalom, magány és közösségi elkötelezettség érzeteit váltakoztatják. A Legénybúcsú befejező strófájában Garai szinte a Tápai lagzi nyomasztó látomását éli újjá, az Alkonyi sereglet szürrealisztikusan összefogott emlékmotívumait 1956 őszének kietlen sivársága keretezi, az Életem sűrűjében… "a feloldozó egyedüllét perceit" szomjazza, s a költő rejtezik a szonettfüzérrel megidézett tragikus magányú Balassi Bálint alakjában is. A kortárs költészet néhány Balassi-értelmezésétől eltérően Garai Gábor egyrészt modern jelképpé fokozza Balassi kivetettségét, ugyanakkor kiváló történeti érzékkel a reneszánsz ellentétes vágyakat átélő bonyolult egyéniségét is felmutatja benne. A definitív történeti pontossággal és lírai azonosulással megragadott élmény később tovább gazdagodik: Balassi Bálint – "filoszok lerágott csontja" – néhány év múltán filmforgatókönyvben is feltámad, amelyet a Kortárs 1965-ös évfolyamában közölt.
Az ellenforradalom utáni politikai konszolidáció időszaka megérleli Garai Gábor végleges emberi-közéleti magáratalálását. Örök mítosz és korhoz kötött látásmód kifejezésformái most is a mondanivalótól függően váltakozva vetítik elénk a lélek konszolidációját. Az Odysseus és Kirké, a Milarépa halála művészet és emberi teljesség értelmes, cselekvő tartalmának vállalásával mutat előre. Ulysses 1952-ben még hajótöröttként áll előttünk, 1957-ben végleg eloldja magát Kirké bűvölő szigetétől, s új emberi küzdelmekre készen elindul hazafelé. A magáért való művészi varázslat elutasítását csak látszólag ellenpontozza a varázserőről lemondani képtelen Milarépa, mert amikor a halál mellett dönt, egyszerre emberré lényegül ő is. A Tűz-tánc és az Új kor nyitánya e két vers általános emberi érvényű választását korszerű, aktív közéletiséggel munkálja tovább. Mindkettő 1956-ra felel, de Váci Mihály hasonló felfogásával rokoníthatóan nem a puszta politikum jegyében vagy az eseményekre koncentrált kényelmes tárgyiassággal. A Tűz-tánc kavargó víziói világméretű közöny és pusztulás képeit villantják fel, s Garai Gábor önnön kínzó kétségei fölé kerekedve kiált expresszív hangon, szürrealisztikus és szimbolikus stíluselemek egybeolvasztásával "Egyetlen Rendért". A felszabadulást idéző Új kor nyitánya szorosan a Tűz-tánchoz illeszkedik, de ugyanaz a mondanivaló – "Gerinced: Közös Rend erkölcse segítsen / emberül megállni" – itt is az egyetemes összefoglaló szándék nemzeti történelmünket faggató aspektusából jelenik meg.
A Tűz-tánc szintézise lezárja az első pályaszakaszt. Szocialista költészetünk új hulláma programként írja zászlajára a verset, s a Tűz-tánc-antológiát követő verseskönyvekkel Garai Gábor végleg beérkezik.
