A beérkezés kötetei: az "Emberi szertartás", a "Mediterrán ősz" és az "Artisták"

Teljes szövegű keresés

A beérkezés kötetei: az "Emberi szertartás", a "Mediterrán ősz" és az "Artisták"
Az Emberi szertartás (1960) megjelenésének idejére már szakíthat a gazdasági munkakörrel. 1958-tól 1960-ig az Európa Könyvkiadó angol–német lektora, 884magyar szakos tanári diplomát szerez, 1960-tól pedig versrovatvezető az Élet és Irodalom szerkesztőségében.
A kötet – néhány artisztikus szonettet, a költői alkattal nem harmonizáló alakrajzot és retorikus alkalmi darabot kivéve – egyenletesen magas szintű, egységes hangoltságú versgyűjtemény. A korábbi szólamos ars poeticáktól s "a tegnapi remek" beteltségétől a tömör, klasszikusan zárt Ars poetica helyett határolja el a költőt. Szívében "kibomlani készül a perc"; a bujdosó, majd hazainduló Ulysses – ezúttal Kolumbusz alakjában – végre partközeibe ér. Garai Gábor azonban nem a földet érés előtti pillanat mámorát variálja Kolumbusz-szonettjében. Előbbre tekint: az új erkölcsért megvívandó harcokra érez rá, s magának is kiadja a jelszót: "egy világrész a tét… – Előre!". Az Újesztendőre vagy a Parainézis már a "közüdv önkéntesé"-ben testet öltő új erkölcsiséget rögzíti. A Magánügy sem menekülő kétségbeesés; a sivár, prózai panaszözönt úgy fogja a József Attila-i "művelhető csillagok" kozmikus keretébe ("Fejem fölött a lakható csillagok tündökölnek"), hogy azzal egyszerre éri el a szuggesztív kontraszthatást és érzékelteti a hétköznapi tragédiák közepette is érvényesülő világméretű fejlődést. Az Evés építőmunkásának alakjából a szertartás tiszta méltósága sugárzik. Szerelmi líráját is ez emeli a konvencionális fölé. Az élet és halál kérdéseivel vívódó Emberi szertartás "csontig vetkőzött", végtelen érvényű lényegi azonosulást óhajt, máshol az örök teljességet perli el a pillanattól (A perc kevés). Filozofikus, fogalmi frazeológia jellemzi e verseket, s a közéleti tartalmak inkább az ilyen típusú, semmint a hagyományos megközelítés eredményeként nyernek maradandóbb formát. A Fohász az időhöz az időt és a kort kérleli, hogy valóság és eszme harmóniában, a törvény érvényességével erősítsék egymást. A gondolatnak természetesen történelmi távlatossága is van, ezt bontja ki az Emberi szertartás nagy vállalkozása, a Jób könyve.
A terjedelmes bibliai mítosz-parafrázist a kortárs kritika jórészt félreértette. Babits Mihály Jónás könyvével hozták összefüggésbe anélkül, hogy kitetszett volna a nyilvánvaló tartalmi eltérés. Mert Jób pontosan ellenlábasa Jónásnak, nem "rühellé", ellenkezőleg: megtöretés árán is habozás nélkül vállalta a "prófétaságot". A Jónás könyvével csak egy ponton áll a rokonság: ahogy Babits zseniális érzékkel rátalált saját útjának maradéktalan mítoszi megfelelőjére, úgy emelte ki Garai Gábor is Jób alakját a Bibliából. Miként az eddigi mítosz-motívumok esetében, most is önnön tökéletes arcmására lel, hisz az épülő új világ egy időben "nem igényelte közreműködését", kiközösítés és személyes csapások jutottak osztályrészéül, de annak tudatában maradt hű választott hitéhez, "sejdíté meg a törvényt", hogy igaza kitetszik egyszer, a társadalom végül is "magához inti". A mítosz örök érvényességével párosulva ez a hitelesítő személyes jelleg erősíti fel a példázat történelmi súlyú jelentését, azt tudniillik, hogy saját kivallott szándéka szerint Garai Gábor a személyi kultusz idején meghurcolt kommunisták helytállásának következetességét kívánta kifejezni parafrázisával. A teremtőerővel felmutatott témát szerkezeti ökonómia és modern nyelvi fegyelemmel fénybe vont archaikus stilizálás fogja érett művészi rendbe. Jób bibliabéli dogmatikus 885agitátorainak hosszú beszédeit Garai Gábor feszesre húzza, de hűségesen átment minden költői fordulatot, illetve sűríti, vagy tovább bontja azokat.
Az Emberi szertartás erkölcsi problémákra hangolódó közéletisége, a Jób könyvével kifejezésre jutott elrendeződöttség a Mediterrán ősz (1962) és az Artisták (1964) fejlődéstörténetileg egybetartozó anyagában nyugalmas összképpé szélesül. Uralkodóvá lesz a lehiggadt formai fegyelem, megszaporodnak a közvetlen szemléleti elemekkel dúsított realista versek, jóllehet a filozofikus hangvétel és az allegorizálás sem szorul háttérbe. A Mediterrán ősz jelentősebb versei közül Az abaújkéri kastélyban és az Asztronauta a kiváltó élménytől s a tartalmi szándéktól függően váltakoztatott kétféle versépítési módszert tükröz. A csökkent értelmi képességű gyermekek és környezetük látványa leíró megjelenítéssel formálja a végső humanista gondolatot, az űrhajós-versből viszont elmarad a tárgyias körítés, mert Garai Gábor már eleve tudati vetületében, filozófiai aspektusból fogja meg a témát: miért nem a szárnyakat konstruáló tudós, miért a választott asztronauta a hős? Az Asztronauta párverse, a korábbi Tűzre-várók a "milliónyi tett", a konstruáló hősök sorsából idéz meg egy figurát, a Giordano Brunóét. Ahogy az abaújkéri kastély, úgy vezet a római Campo de' Fiori piacának élménye is tág hatósugarú gondolati asszociációkhoz. A reneszánsz nyüzsgés és bőség e megőrződött pittoreszk szigetén az "állati tetemek… s nyers húsok közt" felmagasló Bruno-szobor "a megsütöttek védőszentjeként" szól hozzánk az élők nevében, s azokért, "kik őt követték, akaratlan, máglyákon, kemencében": élve az alkunak ne engedjünk, "se nyersen a halálnak". Máglya és kemence: inkvizíció és fasiszta barbárság történelmi pólusai közé feszül a "világítani támadt" értelmes mártíromság, ha tetszik, forradalmi-közéleti felelősség hivatástudata. A Szántó Piroskának dedikált s a művész egyik rajzával egybevágó Tűzre-várók egy 1961 végi itáliai utazás inspirációjából született. Az urbánus lelkületű Garai Gábor, aki az ősi Tabán és a történelem rétegeit őrző pannon Veszprém tájélményén nevelkedett, Itália természeti és művészi csodái között hazatalál, otthon érzi magát. Az impressziók a Mediterrán ősz című gazdag ciklust csupa tiszta formájú, racionalista tónusú verssel töltik ki: az élmények és a tárgyak saját sugárzásukban tündökölnek. Vas István, Garai Gábor itáliai élményeinek egyidejű társa és tanúja, Garai Gábor ciklusára is érvényesen rögzíti Római ars poetica című versében: "Mert kevés itt a kép… Minek a többi? A barbár díszítés, az önáltató hitetés, káprázatokat káprázatra kötni, hogy a metaforák szüretét begyűjtsék…" A Mediterrán őszt Vas István Római rablása (1962) mellé utalja a tiszta formák rokonsága és az a gondolati hozadék, ami a Tűzre-várókat, a hazafiságról valló Várbörtönt, a reneszánsz "termés és tehetség"-bőségét egzaktul felvillantó Janus Pannoniust vagy a keresztény mítoszt emberiesítő-materializáló Pietát fölébe emeli a szokványos impresszió-lírának.
A Mediterrán ősz egyik verse, a Hazatérve, az Artistákhoz vezet át. Ami itt a néhány nap utáni hazatérés mindent megszépítő percének átéléséből felhangzik, naggyá növesztett gondolat ugyan, de intenzitását visszafogja a szituáció súlytalansága, a veszélytelen hétköznapi jelleg. A háló nélküli artistaprodukció az 886életet kockáztatja, a mutatvány szemléleti keretéből kifejtett eszme az Artistákban így mindazzal súlyosbul, amit amabból hiányolunk: "Ó, ha közös dolgok tevői, / így tartanák egymást…" "Az emberek feltétlen egymásrautaltságának igénye magánélet és közösség dolgaiban" – Garai Gábor maga adja e kulcsot verséhez, megvallván azt is, hogy a soká hordozott gondolat pontos megragadását miként segítette az artistapár látványa. Arról viszont nem beszél, hogy egy prózai hasonlattá is általánosított, teljesen egyező személyes élmény – éjszakai gerendaemelés, vékony falakon, három emelet magasságban – hogyan járulhatott hozzá a vers születéséhez. A visszatartottságot, amely a verset nem a hasonlatos egyéni emlékkép rétegéből bontja ki, az objektivizáló hajlam mellett az egyedin, az esetlegesen túlmutató igény, a példázat életnyi távra szabott, beidegzett voltát hangsúlyozó szándék követeli meg. Látvány és gondolat szigorú pontossága hívja a higgadt, feszes formát: az eszmei summázás nem a vers végére, hanem szinte a mértani középre rendeződik, s a végső strófa egyformán feloldja a produkció és a költemény extatikus feszítettségét. Tényszerűen szikár, statisztikusan precíz, majdnem prózai előszámlálás jellemzi viszont az Artisták című kötet másik nagy közéleti versét, az Éhséget, s joggal, mert indítéka egy tudományos kimutatás a világméretű éhezésről. Az intonáló hitelesítés itt sem hiányzik, az ellentétező, tárgyilagos kifejtés azonban most nem zárulhat feloldódással, a vers-poén egy súlyos metafora: megidézi "a jóllakató világforradalmat." A hatvanas évek közepe felé, amikor Garai Gábort felelős funkciókba emeli a társadalom, a kiválás és hűség – a pályatárs Váci Mihály lírájában is megjelenő – dilemmája tűnik fel verseiben (Tíz év távolából, Múlj el már tőlem, Majakovszkijhoz), s az elkötelezettség ars poeticáihoz kapcsolódva megsokasodik a költészet, az alkotás belső titkainak értelmezése, Az Eszköz és eszmélet (1965) esszéi a klasszikusok és kortársak, valamint saját költői gyakorlata vizsgálata közben alkotáslélektani titkokat tárnak fel, a Rapszódia az elragadtatásról című verses táncjáték (végleges változata a Kedd című kötetben) a művészi teremtés küzdelmét és ellentmondásait ragadja meg szerelem és szeretet alkotásba belejátszó értelmének nyilván megint csak személyes hitelű vallatásával.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT