A látomások és az elégedetlenség versei (1955)

Teljes szövegű keresés

A látomások és az elégedetlenség versei (1955)
Ezek az újrafogalmazások azonban a költői küzdelem és kockázatvállalás formái. Hiszen ha Juhász Ferenc nem akart lemondani sem a korproblémák kifejezéséről, sem pedig egy új költőiség megteremtéséről, a történelmi-társadalmi ember és az anyagi világ egységének gondolata csak egyik eleme lehetett új költői világának. Ezért 1954 után nem egyetlen mozzanatot rögzít belső életéből, nem a belső folyamatok eredményét közli, hanem magát a folyamatot, s ezzel birtokba veszi a modern költészet egyik vívmányát. Tudja, hogy a művészetben a célok meghatározása egyenlő a megfogalmazással, s mivel elutasítja pillanatnyi helyzete felmagasztalását is, a keresés hatja át líráját. Verseit külön-külön éppúgy, mint 1955-ös kötetét, A virágok hatalmát.
A kötet összképe azt bizonyítja, hogy A tékozló ország gondolata hamar kinőtt epikus bölcsőjéből. A költő azonban szorongva figyeli elhatalmasodását. A Könyörgés középszerért… a Dózsa-eposz szomszédságából az egyszerű harmóniát idézi, amelyet szétromboltak a látomások. De a vers könyörgése voltaképpen a visszatérés lehetetlenségét fejezi ki. A köznapi idill dicsérete ezért készítheti elő az apokaliptikus záróképet:
Bennem a mindenség delel,
az űr, csöndjével, fényivel.
 
És én már úgy érzem magam,
mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!
 
De nem jön meg a fájdalom
és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.
 
Ez az önelemzés (amelynek még nagyobb hangsúlyt ad a kötet nyitóverse, a Látomásokkal áldott életem) három felismerésre épül: a feltáruló mindenség vonzásából már nem tud kiszakadni a költő; de csak némán éli látomásos világát, 728mert megszólaltatni még képtelen; s számolnia kell a szomorú lehetőséggel, amellyel Dózsa-eposzában is szembenézett: a magányos küzdelem torz-szülővé teheti. Az új szavakat ugyan hamar megtalálja, de elégedetlensége az egész köteten végigkíséri.
Pedig a legnagyobb próbát azonnal kiállta: új kötete nem ismétlés, hanem valóban újrafogalmazás. Voltaképpen csak két versben kapcsolódik közvetlenül A tékozló ország világképéhez. Az első a Tanya az Alföldön. Még itt is szükségesnek látszik a keret: egy tájképbe illesztett meditáció foglalja össze a felismert összefüggéseket. De valójában nem is keret ez a tájkép: szigorúan tárgyias rajza, hagyományos motívumai a gondolat meredek ívelését teszik lehetővé. A mindenség szerelmében a költőt már nem köti az epikai hitel kényszere. Kiindulópontja is nyíltan bölcseleti: a mindenség szerelmének és az ember szerelmének egysége és különbözősége. Tehát kibonthatja alapgondolatát, teret adhat gazdag ismereteinek nemcsak a mikroorganizmusok világáról, hanem a kozmoszról, s az emberi világ keletkezéséről is. S visszaérkezve korába, már ebbe a végtelen szerkezetbe, a semmiből induló fejlődésbe illesztheti a társadalmi ember reményét: "mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen a mindig-jobbra érdemes emberiség." Ha csak a gondolat útját figyelnénk, ez a teljesség-igény is elég lenne a visszakanyarodás indoklására. A költői igazolás azonban aligha a gondolat kifejtésében rejlik (hiszen a szaktudományok rekonstrukciójával nem versenyezhet semmiféle költészet), hanem annak az indulatnak a megszólaltatásában, amely e tudást megelőzi, áthatja és követi. E folyamat megnyilatkozási közege a költői képvilág. Amire A tékozló országban csak szórványosan kényszerült a költő, itt egyetlen eszköze: mindvégig olyan világot kell megjelenítenie, amely közvetlenül nem érzékelhető. A megjelenítés a fogható világ motívumait igényli, s mivel a mű egész gondolatmenete a mindenség és az ember világának összefüggésére épül, a megjelenítő kép nemcsak a tudományos rekonstrukció elvontságát csökkenti: "alkalmazza" is az alapgondolatot. Így olvad itt egybe őstörténet és írott történelem, jelenkori környezetrajz, mikrokozmosz és világűr. E folyamat külső jele a spirális versszerkezet, amelynek vonalát a felsorolás, emelkedését pedig a felsorolást örökké megszakító (a Dózsa-eposzból már ismert) önállósuló költői kép alkotja. Például: "És ím, a semmi földereng…, hogy létet adjon önmagának, értelmet anyagának… A csönd fölpúposodik, kihegyesedik, mint terhes anyák hasa…, mint tojásban épülő madárcsőr." És megjelenik előttünk a tojásban épülő élet részletes képe, s csak a csönd feltörő héjából kiszakadó "első szív…, lüktető agy" utal vissza az elindító elvont gondolatra, hogy azután ismét helyt adjon a felsorolásnak.
Ez a spirális vonal azonban a vers végén csak megszakad: a képek a végtelenbe vezetnek és a sodrásukból csak a gondolat tudja kiszakítani a költőt. Ezért irányíthatja szinte az egész kötet menetét az emelkedő körforgás. Szerencsére a költő ösztöne éber, és újra és újra jelzi az ismétlés veszélyét, amely különösen az elvont gondolat, a már kifejezett tudás tolakvásában kísért. Ez az elem A mindenség szerelme után is jelen van Juhász költészetében, de egyre szűkebb térre szorul és az "elrugaszkodási pont" szerepét tölti be. A mindenség szerelmének szerkezetéhez és 729jelentéséhez A virágok hatalma áll a legközelebb, és éppen ezért benne figyelhetjük meg a legpontosabban az elszakadást a már kimondottól. Itt a gondolati elem már nem bölcseleti-természettudományos természetű, hanem lírai töprengés. A költő mintegy visszaszól a végtelenből: "virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam… ?… Az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad? Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad… Csak azt tudom, hogy ember vagyok…, tudom világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat, ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ, ti ezt már úgysem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák." S az egyetemes világról már csak a megjelenítés, a költői képtömeg tudósít. A költő akár le is bonthatná az elvont gondolat állványzatát, hiszen már nem a mindenség és az ember viszonyáról akar szólni, hanem be akarja járni azt a hatalmas teret, melynek az ember a középpontja.
Így talál vissza az ember szűkebb világába. Végigjárva az utat – a halottak birodalmán át. Két nagy versében is az enyészetbe hullt embert jeleníti meg. A Krisztus lépesmézében hatalmas, kontrasztos tablót alkot, amelyen közvetlenül egymás mellé kerül a belátható világ és a végtelen anyag tenyészete, az evilági érzelmek és a mindenség törvényei. A kontraszt nagyon éles, hiszen a vers a korán elhalt apa emlékét idéző modern halottsirató, melyben az elűzhetetlen tudás küszködik a fájdalommal. Itt a költő még csak sejteti e küszködés jelentését, A halottak eposzában már ki is mondja: "A halottak eposzát megéltem. S míg a holtakkal nem leszek egy-színű, az élet-eposzért leszek tiszta, hű." S nemcsak e szép vallomásban mondja ki, hanem a vers képeiben is, amelyek kinőnek a természettudományos rekonstrukcióból és beolvadnak a társadalmi ember víziójába. Szándékoltan elvont allegóriái – az Elnyomók királya, a Vérszopó, a Gyáva, a Hazug Prédikátor, a Hazug Írástudó – Picasso Guernicájára emlékeztető irreális, szétesett szörnyalakokként vonulnak át a költői vízión, amikor pedig megjelennek a "citrom-szagú Tiszták" – a munka rabszolgái és az élet nyomorultjai –, a borzalmas látomást felváltja az igazságosztó népmesék álma.
Következtetésünk is csak az lehet, amiből kiindultunk: Juhász Ferenc a mindenséggel küszködve is az "élet-eposzt" kereste: kora problémáinak egyetemes megfogalmazását, s – ami a költészetben ennek feltétele – egy új költőiség forrását. A történelmi-társadalmi ember és az anyagi világ egységének gondolata jó kiindulópont volt. Az anyagból kiszakadt ember fogalmilag magában hordja a tudatot, amellyel – minden dolgok közül egyedül – fel tudja fogni önmagát és a külvilágot. Ez ellentét és egység: kiszakadás az ember-előtti lét öntudatlan boldogságából, zavartalan "közösségéből" és – a születés és halál tényével – kötődés az "egy-álmú anyag" fő törvényéhez. Ez az "ős-szorongás" hajtja az embert az "elsüllyedt éden" keresésére: örökös egyensúlyteremtésre ember és természet, egyén és társadalom között. S ez erősödik fel válságok idején. Juhász Ferenc tehát mindenség-víziójában korérzését is megfogalmazhatta. Sőt, láthatóan túl is akart lépni a passzív kifejezésen, amikor elutasította "az embertelen materializmus hitét". Az igazi egyetemes költészet azonban alulról fölfelé építkezik, Juhász Ferenc pedig mindenség-vízióját csupán idézett fináléira és töprengéseire 730építi. S kora problémáiról kisebb verseiben is csak ritkán és töredékesen szól: "Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren, / hogy hízlalódjon egy újabb párosszenvedésen?" (Meggyötört szomorú arcod) "Korunk lehetne emberi, / csak meg kellene menteni. / Már él, mint embrió, vakon, / a hermafrodita atom" (Emberszabású álmaink).
Juhásznak újra át kellett élnie sok 20. századi író tragédiáját, akiknek kora szétzilálta a művészet és társadalom harmonikus kapcsolatát, s akik magukra maradva csak gondolati síkon és a művészi szubjektum teremtette víziókban fogalmazhatták meg korképüket. (Ez a háttere T. S. Eliot és Weöres Sándor hatásának is, amelyre régóta utal a kritika.) S "csakazértis" hite és víziói – negatív módon – azt is kifejezik, hogy a bomló kor emberi viszonylataiban hiába kereste az objektív rendet. De az ő magányos küzdelmét nem "az el nem nyert éden fájdalma", hanem az elveszett harmónia tudata ösztönzi. Ezért kísérik nagy látomásait az elégedetlenség versei.
S ezért kezd – meg se várva a kötet megjelenését – újabb kísérletbe, amit 1956 októbere szakít meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT