Falu Tamás
Falu Tamás
Falu Tamás (1881–1977) költészetét kezdettől fogva halk, szerény tónus jellemezte. Szívesen idézte az apró élettényeket, ezekből igyekezett általános érvényű tanítást elvonatkoztatni. Noha kortársa volt Ady nemzedékének, mégis inkább a konzervatív líra egyszerűségére törekedett. A látványból és a hétköznapi bölcselkedésből józan, kicsit ironikus költészetet teremtett. Válogatott verseinek gyűjteménye már 1944-ben készen állt, a háborús események miatt azonban kéziratban maradt; a Téli kikötő (1967) részben e válogatás alapján készült. 1974-ben jelent meg Vidéki állomások című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete, melyhez a szerkesztő, Csanádi Imre írt méltató utószót.
Mintha bölcselkedő hajlamú, morális elkötelezettségű vidéki tanárember, Kosztolányi valamelyik tanárhőse írná naplószerű feljegyzéseit verseiben. Nem ismeri az érzelmi szélsőségeket, de verseinek gyakori témája a szeretet, a megértés, a másik ember megbecsülése. "Filozofálok, az élet szépségeit örökítem meg versekben – mondta a költő egy rádióbeszélgetés során –, gondolok életre és halálra vegyesen." Valóban rendkívüli figyelemmel követte nyomon az élet apró rezdüléseit. Minden jelenség költői témát kínált neki, s az élet maga is olyan volt számára, mint a nagy kaland, melyet azonban szükségszerűen követ majd az elmúlás. Állandó halálközelben élt, de mert nem félt a haláltól, hanem az öregedő ember belenyugvásával idézte, ezek a versei is telve vannak a teremtő emberi erőbe és géniuszba vetett alázatos hittel. Élete végéig elkísérte a kettősség: látta és feljegyezte az újat, de könnyes nosztalgiával idézte a jóvátehetetlenül elmúltat, a régit is:
Szívemre tett kézzel
bolyongok én még itt,
mosolygok az újra,
siratom a régit.
bolyongok én még itt,
mosolygok az újra,
siratom a régit.
(Régi Monor)
Utolsó hónapjáig termékeny maradt, törékeny formákban írt, kis költeményeiben őrzött meg valamit számunkra a századvég létérzéséből, s hirdette a mai kor emberének is, hogy "Szeretni érdemes".
