Az olasz líra
Az olasz líra
Az olasz líra és a magyar költészet között a korábbi években nem volt olyan szoros kölcsönhatás, mint például a magyar és a francia vagy a magyar és a német között. Voltak olyan politikai helyzetek a két világháború között, amikor a két ország érdekei találkozni látszottak, s ezekben az években kölcsönösen megnövekedett 1073az egymás kultúrája iránti érdeklődés is, Babits Mihály hatalmas Dante-fordítása azonban így is magában álló kezdemény maradt.
A felszabadulás utáni korszak első nagy teljesítménye Rónai Mihály András Nyolc évszázad olasz költészete (1957) volt. A fordító hatalmas munkával az első olasz nyelvemlékektől a kiadás évéig tekintette át az olasz költészetet, s alighanem igaza volt Keszi Imrének, amikor úgy jellemezte ezt a méreteivel is tiszteletet parancsoló vállalkozást, mint amelyhez hasonló még nem született a magyar műfordítás történetében. A Nyolc évszázad olasz költészete legnagyobb erénye a teljességre való törekvés volt, s paradox módon ebből fakadt néhány hiányossága és gyengéje is. A fordító nem is titkolt szubjektivitással tallózott az olasz lírában, így gyűjteményében bizonyos aránytalanságok mutatkoztak: kedves költőinek nagyobb teret szentelt, s túlságosan is megnövekedett az egy verssel szereplő lírikusok száma. A kötet művészi színvonalát korrektnek ítélte a kritika, némelyik megoldását pedig igen szerencsésnek. Különösen nehéz feladat elé állította Rónai Mihály Andrást az olasz versek rímelése, ennek magyar megfelelőjét keresve olykor erőltetett megoldásokra kényszerült. Ám vállalkozása így is nagy jelentőségű kezdete volt a teljes olasz líra megismertetésének.
Az olasz költészet korábbi századaiból néhány nagy lírikus emelkedett ki. Petrarca már régebben is foglalkoztatta a hazai költőket. 1957-ben új kiadásban jelent meg Daloskönyve Sárközi György fordításában. Ennek a nagy hatású műnek 1974-ben megújított változatát is kiadta a Lyra Mundi sorozatban Kardos Tibor. Ebben az új változatban már hangsúlyosan volt jelen az új műfordítói iskola sok jeles képviselője, a többi között Csorba Győző, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes és mások. Petrarca mellett valóságos felfedezést jelentett a Rónay György fordításában 1959-ben (majd újra 1980-ban) megjelent Michelangelo verseit tartalmazó gyűjtemény (Michelangelo Buonarroti versei). Méltán írta Kardos Tibor a vállalkozásról, az olasz líra iránt megmutatkozó érdeklődés jellemzéséül, hogy az ilyen s hasonló kiadványok "hazánkban nagy szomjúságot csillapítanak". Maga a fordítás munkája ugyancsak osztatlan elismerést keltett. Rónay György – írta Kardos Tibor – "nemcsak nagy gonddal és fordítói alázattal" tolmácsolta a verseket, "de szellemében is hűen és hatásosan".
A befogadás szempontjából is jelentős, izgalmas fordulatot jelentett, hogy fordítóink érdeklődése egyre intenzívebben fordult a modern olasz líra felé. Az ízlés bizonyos mértékű módosulását jelezte az olasz romantika legnagyobb költőjének, Leopardinak válogatott verseit tartalmazó kötet megjelenése Rába György kitűnő fordításában (Magános élet, 1958), majd a Carducci-követő Giovanni Pascoli líráját bemutató válogatás (Válogatott versei, 1960) Berczeli Anselm Károly tolmácsolásában, hogy aztán a századközép legnagyobb olasz lírikusait, Giosue Carduccit, a halála előtt Nobel-díjjal kitüntetett költőt is megismerhesse a magyar olvasóközönség. A Válogatott verseit (1961) tartalmazó kötetnek az kölcsönzött különös érdekességet, hogy benne a Nyugat Carducci-fordítói (Babits Mihály, Kosztolányi Dezső) éppúgy helyet kaptak, mint a "harmadik nemzedék" fordításunkat is megújító képviselői (Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay 1074György), s mögöttük felsorakozott már az újabb nemzedék, melynek fordítói ideáljai egyszerre jelképezték a folytonosságot és a megújulást (Lothár László, Majtényi Zoltán, Takács Zsuzsa, Tóth Judit). Salvatore Quasimodo személyében már a modern olasz líra egyik nagy hatású képviselője lett a kor olasz irodalomképének szerves része. Hazatérések címmel Képes Géza fordította le válogatott verseit 1960-ban. Quasimodo hiteles tolmácsolása szinte megoldhatatlan feladatot jelent a fordítónak, lírájának meghatározója a tömörség, a sűrített nyelvi szerkezetek alkalmazása. Képes Géza legtöbb helyen sikerrel birkózott meg e kivételesen nehéz munkával. A fordítását méltató kritikai visszhang pedig azért is fontos, mert olyan kérdések is felvetődtek – Rónay György Quasimodo magyarul című tanulmányában –, melyek az akkor még meglehetősen kidolgozatlan műfordítás-elméletnek is fontos fogódzói lehettek. Alapvető például az a probléma, mit tehet a fordító, ha a két nyelv szelleme különbözik, meddig mehet el, engedményeket téve a befogadó nyelvnek, s milyen fokig kell alkalmazkodnia az eredetihez. Az új műfordító-nemzedék lényegesen hívebb volt elődeinél, ezt bizonyították az Umberto Saba verseit bemutató kötet (Sóvárgás, 1963) tolmácsolásai is, melyekkel e generáció jó néhány képviselője (a már említett Lothár László és Majtényi Zoltán mellett például Simon Gyula és a kötetet szerkesztő, szép fordításokkal is jelen levő Rózsa Zoltán) a magyar műfordítói kultúra új lehetőségeit is sejtetni engedte. Részben az ő jelentkezésük és teljesítményük tehette lehetővé, hogy megjelenjék végre a legújabb olasz lírát bemutató válogatás (Modern költők, 1965), melyet az olasz líra egyik legkitűnőbb ismerője és tolmácsolója, Rába György válogatott és szerkesztett. A kötetben a legtöbb fordítással Képes Géza, Rába György, Rónay György és Végh György szerepeltek, de mellettük komoly színvonalat jelentettek Bede Anna, Csorba Győző, Justus Pál és Lothár László tolmácsolásai, s új nevek is felbukkantak: a Nagyvilág műfordító pályázatán feltűnt Bittei Lajos, Szabolcsi Éva és Szomráky Sándor. A válogatás jelentőségét a recenzens Lontay László – az olasz irodalom szintén kitűnő ismerője – abban látta, hogy "szép és hiteles fordításokkal gazdagította fordításirodalmunkat". A modern olasz lírát bemutató gyűjteményt hamarosan követte a teljes olasz költészetet reprezentáló lírai antológia, az Olasz költők antológiája (1966), mely a népköltészet mellett a 13. századtól a jelenig adott képet Itália költészetéről. Rába György szerencsés kézzel úgy csoportosította a fordításokat, hogy végül az olasz líra befogadásáról is képet kaphatunk, nyomon követve a Csokonai Vitéz Mihály és Dayka Gábor átköltéseitől kezdődő folyamatot egészen máig. E gyűjtemény "helyes érzékkel jelöli ki az olasz költészet történetének fő vonalait és állomásait, s objektív képet rajzol elénk" (Szabó György).
Két kitűnő fordító ihletett teljesítményeként jelent meg 1968-ban egy Eugenie Montale-kötet (A magnólia árnya), mely az olasz líra befogadásának új állomását is jelzi, hiszen Lator László és Kálnoky László már a versek válogatásával is saját ízlésüket igyekeztek kifejezni. "… Montale, ez a nyomban egyéni hangon megszólaló költő is alakult, fejlődött – írta a kötet méltatásában Rába György –, és ha több 'szépiacsontot' olvashatunk Kálnoky László tolmácsolásában, akkor e 1075jelenségben a költőként még a groteszk s bizarr tárgyú megfigyeléseit is logikus ízületekben megformáló ízlésére ismerünk, viszont ha Montalénak… egyre látomásosabb világából többet közvetít Lator, akkor e vonzódásban saját kitűnő verseiben is megnyilatkozó, fojtott hevű expresszivitása kér itt magának eget."
Az olasz líra sajátos egyénisége a magyar költészet ügyéért is sokat tévő Paolo Santarcangeli. Szökőár (1974) címmel megjelent kötetének az kölcsönöz különös érdekességet, hogy Weöres Sándor mellett ő maga fordította nyelvünkre írásait. Francesco Masala Azok a fehérajkúak (1975) című kötete pedig alighanem Héra Zoltánnak, a kötet válogatójának és tolmácsának adott jó alkalmat arra, hogy a saját lírájával rokon hangra leljen.
