AZ ÉLMÉNYLÍRA ÚJ KÉPVISELŐI (KISS MIHÁLY)
935AZ ÉLMÉNYLÍRA ÚJ KÉPVISELŐI
(KISS MIHÁLY)
(KISS MIHÁLY)
A hatvanas évek végén irodalmi köztudatunk a "Hetek" elnevezéssel illette s tartotta számon az Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon csoportot. "Szervezeti" összetartozásuk nem mondható szorosnak, közös antológiában nem is jelentkeztek, bár a Napjainkban és az Új Írásban való csoportos szereplésük jelez némi műhelyszerű összetartozást, annak ellenére, hogy az ország különböző tájain élnek. Fellépésük nagyjából egyidejű volt, első köteteik rendre a hatvanas évek derekán jelentek meg. Rokonságuk és közelségük nem külsőleges szervezeti tömörülésben mutatkozott meg, hanem belső és lényegibb módon: a művészi törekvés, esztétikai eszmény, a valóságszemlélet, a világkép övezetében. Életsorsukban sok a hasonló motívum: mindannyian a szegénység mélyvilágából küzdötték fel magukat, hozván a küzdelmes gyermekkor, a fájdalmak és a szenvedések eleven élményeit, a súlyos élettapasztalatok sokaságát, a szemléletformáló életismeretet. Az útnak indító és eszméltető élményvilág alakította költői hivatástudatukat, ars poeticájukat. Versvilágukban kitüntetett szerepet kap a közvetlen személyesség, az életrajziság. Ragaszkodnak a primer valósághoz, erősen kötődnek a tapasztalati élményformákhoz, s költészetükben – az egyéni különbözések ellenére – közösnek tetszik a valóságközelség elve. Világképük fontos eleme az élményszerűen megismert közösség, e közösség iránti hűség és etikai elkötelezettség, valamint a belőle sarjadó közéleti felelősségérzet. Szinte valamennyien József Attila és Illyés Gyula, a közvetlen előttük indult nemzedékből pedig Nagy László és Juhász Ferenc költészetét tartják követendő példának, parancsoló hagyománynak. Poétikai jellegzetességeiket tekintve megintcsak hasonló vonásokra bukkanunk. Indulásuk idején természetes megnyilatkozási formájuk a dal, a zsáner- és az életkép. Ennek hangoltságát a fiatalos lendület, majd a nosztalgikus emlékezés szabta meg. A hatvanas évek végére mindőjüknél bonyolultabb, összetettebb, diszharmonikusabb versforma váltja fel a dalt. Nem is a forma, hanem a nyelv mint kifejező eszköz, válik problematikussá számunkra. Versbeszédük zaklatottabb lesz, alkotási módszerükön eluralkodik a képzettársítás, a szabadasszociációs képi gondolatfűzés. A hetvenes évek elején fő gondjuk az egyéni, jelentős formakompozíció létrehozása.
BUDA FERENC (1936)
ÁGH ISTVÁN (1938)
RATKÓ JÓZSEF (1936)
BELLA ISTVÁN (1940)
KALÁSZ LÁSZLÓ (1933)
RAFFAI SAROLTA (1930)
SERFŐZŐ SIMON (1942)
KERTÉSZ LÁSZLÓ (1935–1971)
TÓTH BÁLINT (1929)
ÁGH ISTVÁN
BELLA ISTVÁN
BUDA FERENC
KALÁSZ LÁSZLÓ
KERTÉSZ LÁSZLÓ
RAFFAI SAROLTA
RATKÓ JÓZSEF
SERFŐZŐ SIMON
TÓTH BÁLINT
