MÁSODIK NEMZEDÉK

Teljes szövegű keresés

135MÁSODIK NEMZEDÉK
(RÓNAY LÁSZLÓ)
A 20. századi magyar próza kétféle poétikai lehetőség szerint fejlődött. Móricz Zsigmond alapvetően újat hozott a paraszti mélyvilág élményanyagával, Krúdy Gyula viszont a századvég álomi életérzését közvetítette költőiségével. A kétféle lehetőség között mintegy hidat teremtett a prózaíró Kosztolányi Dezső, aki kora világirodalmának színvonalán valósított meg egy pontos, a lélek mélyrétegeibe is bevilágító prózai modellt. Az a nyugtalan kísérletező kedv, mely leginkább őt jellemezte a Nyugat nagy írói közül, arra ösztönözte a fiatalabbakat, hogy hozzá hasonló nyitottsággal közelítsenek a világirodalomhoz. Ennek műfaja részben az esszé volt, amelyet a második nemzedék írói világképük kialakítása és megszilárdítása végett kezdtek művelni, majd angol és francia példák nyomán meghonosították az esszéregényt is.
Amikor Móricz Zsigmond rövid ideig szerepet vállalt a Nyugat szerkesztésében, megnyitotta a lapot azok előtt a fiatalok előtt, akik az övéhez hasonló élményvilág kifejezésére törekedtek. Az általa szerkesztett Mai dekameron, majd ennek folytatása, az Új magyar dekameron Bibó Lajostól Veres Péterig mutatta be a társadalmi elkötelezettségű, elsősorban a paraszti életforma válságát kifejező új prózaírókat. Móricz azt is jó érzékkel vette észre, hogy az általa felfedezett és támogatott fiatalok inkább tematikai, semmint prózapoétikai vonatkozásban hoztak újdonságot. Ezt fejezte ki a Mai dekameron Az új írók címmel írt bevezetőjének szép metaforájában, mely szerint "a mai magyar író két lábbal áll a tegnap földjén s csak szívét tárja fel a holnap elé." Az Új magyar dekameron – melyet már Illyés Gyula szerkesztett a Nyugat Kiadó gondozásában – még nyilvánvalóbbá tette azt a tényt, hogy a második nemzedék prózaíróinak egy része elszakadóban van a Nyugat ideáljától, érdeklődésüket és ízlésüket erősen befolyásolja a szociográfia, a megdöbbentő és felrázó tények bemutatásának kényszere. Az itt felsorakoztatott írók közül Bibó Lajos, a fiatalabb Darvas József, az erdélyi Nagy István, Szabó Pál és Veres Péter már inkább az úgynevezett népi próza poétikáját munkálta ki.
A kétféle ízlésforma különbözőségét még nyilvánvalóbbá tette Szerb Antal Hétköznapok és csodák című könyve, amelyben az első világháború utáni francia, angol, amerikai és német regény történetét tekintette át, s elemzéseinek középpontjába azt a gondolatot emelte, hogy a háború utáni regény fokozott érdeklődést mutatott a mítosz iránt, mert – mint részben a megváltozott és egyre nyomasztóbb társadalmi környezet irodalmi következményeire célozva fejtegette – "vannak világtények, amit csak mítosz alakjában lehet felfogni". Ez a felismerés nemcsak az ő regényírói gyakorlatára hatott, hanem például Hevesi Andráséra is, a franciák háborújának egyik első áldozatáéra. Voltaképp a veszendő polgár nagyszabású mítoszát alkotta meg Márai Sándor is rendkívül népszerű regényeiben. Illés Endre, akinek pontos, az élet határhelyzeteit fokozott élességgel ábrázoló Zsuzsa-novellái Kosztolányi hagyományát bővítették, már gyakran élt az irónia és az eltávolítás más eszközeivel, Remenyik Zsigmond és Pap Károly pedig szenvedélyesen fordultak el az értéktelennek látott polgári világrendtől.
136E különféle törekvések vázlatos felsorolása is jelezheti, hogy az úgynevezett második nemzedék a lírához hasonlóan a prózában sem volt egységes. Ez a szakadás, ízléskülönbség még nyilvánvalóbb lett a második világháborút felváltó új korszakban, amely a kezdeti tolerancia után mind szenvedélyesebben fordult el a mítosztól és a csodától, s egyre határozottabban kívánta meg az íróktól, hogy a hagyományos realizmus szemléletét követve a krónikás hitelével számoljanak be az élet minőségének megváltozásáról. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Cs. Szabó László (1905–1984) prózaírói ideáljainak nem kedvez a kor. A jeles esszéista, aki Két part (1946) című esszékötetében érzékletesen szép portrékkal gazdagította az új korszak irodalmát, s Márvány és babér (1947) címmel kitűnő antológiát szerkesztett a kor legjobb műfordítóinak közreműködésével, levonta e tény konzekvenciáit és az emigrációt választotta, ahol a nyugati magyar irodalom nagy tekintélyű szervezője lett (munkásságát ezért könyvünk IV. kötetében tárgyaljuk). Márai Sándor hasonló utat járt végig, azzal a különbséggel, hogy 1948-ig, távozásáig jó néhány művet írt, melyek körül egyre szenvedélyesebb viták robbantak ki. A nemzedéknek még számos prózaírója hosszú időre elhallgatott, s csak később, e számukra nehéz évek után jelentkeztek ismét, folytatva és kiteljesítve korábbi törekvéseiket, melyeket a türelmesebb és nyitottabb kultúrpolitika igazi értékekként integrált, s amelyek európai távlattal oltották be regényirodalmunkat.
Amikor e nemzedék prózairodalmáról adunk képet, tisztában vagyunk vele, hogy csoportosításunkat inkább a közös kezdetek, semmint a későbbi fejlemények igazolják. A második nemzedék prózája, mint a szivárvány színképe, gazdagon tükrözi a század prózapoétikájának különféle törekvéseit, s ilyen minőségében fontos eleme az új magyar irodalomnak is.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages